MÁSODIK FEJEZET Vallás és orvostudomány - Tördelés: Károlyné Őr Erzsébet ISBN 978-615-5419-38-

1. A KEZDET

Eddig Athén városával kapcsolatban beszéltünk a görög medicina kibontakozásáról, most kíséreljük meg egyetemes értelemben vázolni a fejlődést, mely végül a hippokratészi tudományhoz mint az 5.

század egész görög kultúráját befolyásoló és annak egyik részét alkotó tényezőhöz vezetett.

Más primitív néphez hasonlóan, történelmének elején a görögség is természeten kívüli, isteni hatásnak tulajdonította a betegséget.

Minden jót és rosszat az istenség küld vagy küldhet; s mivel a rossz sokkal jelentősebb a még alig művelt ember gondolkodásában, a fizikai fájdalom a sok egyéb rossz között is a legrosszabb: minden okuk megvolt a betegséget okozó szellemeket és isteneket különös figyelemben részesíteni. Egy viszonylag magas fejlettségű kor költője, Homérosz soha el nem halványuló, plasztikus képben ábrázolta a félelmes isteni beavatkozást: a haragvó Apollón az Olümposz ormáról jő alá, ezüstíjával vállán, leül a görög hajókkal szemben, s lövéseitől rendre pusztulnak el az állatok és az emberek (Iliász I. 43 skk.). Az ősi gondolat szívós hitre talál a maga misztikus félhomályával. Az ártalmas szellemek minden személybe, minden tárgyba beférkőzhetnek, azokat mintegy lakóhelyüknek választhatják, s nemcsak az illető személlyel és tárggyal éreztetik káros hatásukat, de közvetve mindennel, ami velük érintkezik. Így a bajt hozó istenek és gonosz szellemek mellett egész légiója támad a veszedelmes, kerülendő környezetnek. A testi és erkölcsi veszedelem itt még szoros szövetségben jelenik meg, s kettejüket közös névvel, a

„bemocskolást”, a „fertőzést” kifejező miaszmával jelöli a görög nyelv, amitől minden embernek óvakodni kell.⁴³ Gyümölcsöző, modern tudományunkra emlékeztető gondolat van e babonás hitben:

a fertőző ürülék, köpet szerepe, amint ez a mikroorganizmusok mai tanában kifejlődött. Ha a görög orvostudomány szervesen

bontakozott volna ki a vallás feltevéseiből, ha éppúgy óvott volna a pusztán testi ragálytól, mint amily pontos és szigorúan követett szabályokkal tartotta távol a görög vallás (például a vérbűnöstől és a hullától) a maga híveit, a primitív babonának kultúránk nagyon is lekötelezettje volna. A fejlődés azonban nem volt szerves. A későbbi orvostudományban, a hippokratészi könyvekben sem a közvetlen fertőzés fogalma, sem az elkülönítés szüksége nem játszik szerepet (de lásd Az emberi természetről 10; miaszmát csupán A levegőről c.

irat emleget). Maradt ugyan ránk hét könyv, amelyek – tán utólagos címzéssel – az Epidémiákat tárgyalják, de a szót itt nem szabad a megszokott modern értelmében „járványnak” vennünk. Nagy általánosságban az egy helyen és időben fellépő betegségeket jelenti, amelyeket bizonyos közös légköri feltételekből magyaráztak. S bár – mint látni fogjuk – a tudomány így is magasabb egység fogalma alá gyűjtötte azt, ami hasonló és közös, de az egyéni fertőzés gondolatának elejtésével – a felvilágosodás jellemző sajátságaként – a valóság jelentékeny részét figyelmen kívül hagyta az általánosabb, magasabb egység kedvéért.⁴⁴

A vallás nemcsak benépesíti a testi épségre veszélyes lények és tárgyak özönével a világot, egyszersmind arról is gondoskodik, hogy miként szabadítsa meg a maga alkotta veszedelmektől a szenvedő emberiséget. Van rá mód, hogy a megszállottat, a titkos kórtól szenvedőt, a miazmától megfertőzöttet a tisztítás eljárásai testben-lélekben újból egészségessé tegyék. S e procedúrákhoz a természeti erők és emberi műveletek változatos formái álltak rendelkezésre:

megtisztíthat a hang és a zene, mint ahogy a tűz pusztító lángnyelveivel és mindent átjáró füstjével, a levegő frissítő szelével, a víz meg a vele végzett lemosásokkal.

Íme, a vallási megifjítás és a legősibb terápia eljárásmódjai a kezdeti korból, mikor a valláserkölcsi és a testi nyavalyák még kibogozhatatlan egységet alkottak, amelynek emléke sokáig megmaradt. Most már értjük, miért szegődött Aszklépiosz kultusza az Eleusziszben gyakorolthoz, amint ezt az athéni Aszklépieion megalapításánál láttuk; a misztériumok mindenkor a hívők megtisztítását vállalták. Nem csodálkozhatunk, hogy a vallási műveletek fent vázolt módjaihoz folyamodtak már az önállóvá lett

orvostudomány korszakában is a kuruzslók és sarlatánok (a görög agürtainak vagy metragürtainak, magoinak, orpheotelesztainak, kathartainak stb. nevezte őket), akik – a nép hiszékenységére számítva – jósoltak, engesztelő áldozatokat végeztek, ráénekeltek, ételtilalmakat írtak elő, s kiket nemcsak az 5. század orvosa ítélt el (a főhely A szent betegségről 2. fej.), hanem Platón is több ízben felemelte becsületes szavát ellenük. És mindenekfelett – a tény itt nem enged kételkedni – maga az orvostudomány is sok babonás együgyűséget vett át, noha a vallástól függetlenedve növekedett naggyá. Hány szer kerülhetett, került valóban a papok, utóbb a kuruzslók varázskonyhájából az orvosok gyógyszertárába! A hippokratészi iratok közül a nőgyógyászatiak orvosi recepteket is tartalmaznak. A kükeón, egy mézből készített keverék az alvilági istenek úgynevezett „józan” áldozatainál játszik szerepet; és hallunk ott gyíkmájról, szarvaszsírról, teknősbékaagyvelőről, marhavizeletről és egy jól berendezett boszorkánykonyha egyéb kellékeiről. Ami meg a terápia módját illeti, a nőgyógyászati könyvekben (ezeket knidoszi eredetűeknek szokás tartani) feltűnő szerepet játszik a füstölés, az istentisztelet e jól kipróbált metódusa. Bizonyos esetekben: „gyújtsd meg a lámpa belét, oltsd ki a beteg orra alatt, hogy annak füstje és korma derekasan beléhatoljon” (A női betegségekről II. 96 Ermerius = 203 Littré). A női bajoknál még közvetlenebb kifüstölésre tanítanak az orvosok (uo. II. 25 = 133, vagy A terméketlen nőkről 18 = 230). Részletes utasításokat kapunk, miként kell a füstölésre alkalmas eszközöket és szereket házilag előállítani és a műveletet végrehajtani.⁴⁵

A betegséget okozó és elűző szellemek és istenek széles Görögországban, minden vidéken megjelentek. Egymással vetekedő nagy számukból – a rendes fejlődés kialakulásának megfelelően – egyetlen egyre emlékszik az utókor: Aszklépioszra, a modern gondolkodásban is jól ismert Aesculapiusra. Az ő neve, alakja, szimbólumai háttérbe, majd feledésbe szorították Amphiaraoszt, kiről már beszéltünk; a lebadeiai Trophónioszt, akinek barlangjába csak a misztikus szokások egész útvesztőjén keresztül csúszhattak be a tanácsot és gyógyulást keresők (Pauszaniasz IX. 39–40);

Podaleirioszt, Makhaónt és Kalkhaszt, kik Homérosz nevével

összekötöttek; Kheirónt, aki nemcsak Akhilleusznak, de magának Aszklépiosznak is tanítója; a peloponnészoszi Titanében tisztelt Alexanórt és Euameriónt, az argoszi Szphüroszt, s a névtelen vagy név szerint csupán a tudósok által ismert isteneket és héroszokat.

Egységes kultúra területén a fejlődés rendes menete ez: a különböző, helyi jellegű képzeteket a legerősebb iparkodik magába olvasztani vagy legalábbis elhomályosítani. Így lett Dionüszosz a sokhelyütt és sok vallásban megnyilatkozó orgiasztikus érzelmek és velük karöltve a dráma istenévé; így Aszklépiosz, a sötét thesszáliai isteni erő, mindenki előtt és fölött az emberi egészség és gyógyítás nemtője.

A világtörténelemben kevés primitív eszme futott be bárhol és bármikor fényesebb karriert, mint az Aszklépiosz nevéhez fűződő.

Keletkezésének helyén, valahol Thesszáliában (a trikkéi kultusznak még a későbbi időben is nagy neve volt) a föld mélyében lakozó félelmes szellem lehetett, kit a barátságtalan kígyó alakjában jelenítettek meg első imádói. A kígyó azután is nemcsak egyszerű szimbólum. Eltekintve a sziküóni és szintén ide tartozó athéni kultusz-legendától, még a rómaiak között is kígyó alakjában foglalja el a Tiberis közepén fekvő szigetet, mikor a dögvésztől sújtott római nép az epidauroszi istentől kér segítséget (Pauszaniasz II. 10 és Livius: Epit. 11). De a kezdetleges hit konzerváló szívóssága ellenére is mennyi eszmei emelkedésen megy át Aszklépiosz gondolata vándorlás közben, ahogy a szárazföldön déli irányban és ugyanakkor a kis-ázsiai partok felé is hatol! A Parnasszus vidékén Apollón vallásához kötődik. Apollón maga orvos-isten, így hát Aszklépiosz a fiává lesz, az isteni és emberi szerelem között ingadozó szép Korónisz gyermekévé, aki Kheiróntól tanulja meg a füvek és gyökerek gyógyító erejét, de tudásában elbizakodva halottakat támaszt fel, s így Zeusz villámaitól kell elpusztulnia. A mindenható varázsló őskori képét látjuk benne megelevenedni, de máris keretek között, melyekbe a változhatatlan isteni törvény emberi gyarlóságunkat szorítja. Apollón Zeusz szolgáin, mennykövének kovácsain áll bosszút; de így vérbűnbe esik, s a hűséges Alkésztisz férjének, Admétosznak szolgálatában kell vétkéért lakolnia. Ez az egész mondakör, melynek mély és szépséges részleteit kellő elevenséggel csak az képes magában új életre kelteni, akinek

képzeletében Korónisz és Alkésztisz neve jelent valamit, egységes történet abban a költeménysorozatban, mely az istenekkel összekerült földi nők sorsát énekelte meg (az úgynevezett Eoiaiban, melyet szokás sok más egyébbel együtt Hésziodosz neve alá összefoglalni – lásd pl. U. von Wilamowitz-Moellendorf: Isyllos von Epidauros. Berlin, 1886). Aszklépioszt Kósz közvetítésével vagy anélkül már ismerte a homéroszi epika is, így jutott a hésziodosziban az érdeklődés legelső sorába. Az ő alakja, története kapcsolta eggyé a hűtlen szerető és a hűséges feleség képzetét, s benne megjelenítette, amivel semmiféle orvostudomány nem dicsekedhet (isteni kegyből csak a hitvesi hűség képes rá): a halott feltámasztását.

Ahogy Boiótiában a költészet, Attikában a képzőművészet, a szobrászat ragadta meg az aszklépioszi eszmét, s emelte magasabbra és magasabbra a maga fényes eszközeivel. Már a rhamnuszi Amphiaraosz Zeusz-típusú arccal jelenik meg az 5. század folyamán, s a végén Aszklépiosz köré sűrűsödik a szenvedő emberek érdeklődése, s ő is a legnagyobb isten külsejét veszi magára, mégpedig Pheidiasz művészeti színvonalán. Ettől az időtől látjuk az orvosok és betegek istenét a ma megszokott ábrázatával, amely a férfias erőt és értelmet a szánakozó szeretet vonásaival a legharmonikusabb egységben fejezi ki, jelenjen meg második Zeuszként, az emberi kultúra Zeuszaként trónusán ülve, vagy lépjen kígyóbotjára támaszkodva a segítséget váró, hálát mondó gyülekezet elé. Az Aszklépiosz-eszme művészi megformálása abban a korban történt, mikor az isten – hívői közül a legjobbak szemében – többé már nem a csodákat és a babonát, hanem magát az orvostudományt jelképezte. Nem lehet kétséges, hogy a tudományban, a mindentudásban rejlő etikai hatalom is hozzájárult, hogy Aszklépioszt az 5. század végén lehetőleg fennkölt külsőben képzeljék el.⁴⁶

De mi köze, kérdezhetné itt joggal valaki, Aszklépiosznak az orvostudományhoz? Hát ezt is az aszklépioszi hit ihlette meg a költészethez és művészethez hasonlóan, ez is abból a hitből sarjadt, a mítoszok és szobrok mintájára? Ha igen, csupán annak kultuszából keletkezhetett, tehát az isten kultuszát kell ismernünk a felelethez.

Nem szükséges szanaszét keresgélni, az egységesítő tendencia itt is

meghozta eredményét: egy középpontba tömörült az erő, melynek kifejtésére az aszklépioszi vallás a társas- és erkölcsi élet terén egyáltalán képes volt. A kultuszemlékek után kutatva elegendő, ha a peloponnészoszi Epidaurosz romjai közé látogatunk.

2. EPIDAUROSZ

Fákkal beárnyékolt hegyektől körülzárva, örökzöld cserjék és futónövény között, minden emberi lakóhelytől órákra távol terült el Aszklépiosz szent helye. Racionalizálva azt mondhatnánk: a legjobb, legegészségesebb hely gyógyulást kereső betegek számára, de az igazsághoz híven csak azt mondjuk, alkalmas vidék hitet kelteni az istenképzettől eltelt lelkekben. A szent hely romba dőlt emlékei felületesen mindenkor ismeretesek voltak (köznapian manapság is hierónak nevezik), de közelebbről csak a 19. század nyolcvanas és kilencvenes éveiben, a Kavvadias és Stais⁴⁷ vezette ásatások után.⁴⁸

Epidaurosz már az 5. és 6. században fényes nemzetközi találkozóhely volt, s egészen a római császárok koráig az is maradt.

A vallást szolgáló épületek mellett ott állt a stadion és a 15 000 embert befogadó színház, melyet olyan jó állapotban találtak meg, hogy ennek alapján új elmélet született a görög színházak eredeti építésmódjáról (Dörpfeld).⁴⁹ De a középpontot Aszklépiosz temploma foglalta el, mintegy 200 méternyire a főbejárattól, ahol a díszkapu felirata „jámbor szellemre” intette a belépőket. A titokzatos tholoszon (kupolán) kívül, melynek föld alatti folyosóit sokféleképp értelmezik az archeológusok, a főtemplom közelében, vele szemben volt az abaton (a templomterület elzárt része, ahová avatatlanok nem léphettek be). A hatalmas, 70 m hosszú, 9 m széles és déli homlokzata felé nyitott, az Aszklépiosz-templom felé szabad kilátást engedő csarnokot utólag még megtoldották oszlopsorokkal: közöttük és a falak mentén kőpadok. Ez volt az incubatio, a templomalvás helyisége. Itt a kőpadokra vagy a padlóra elkészített szalmaágyaikon feküdtek a betegek, takaróikba burkolva, s várták a gyógyulást hozó álmot, miután a templomszolga eloltotta a mécsest és csendet parancsolt (Arisztophanész: Plutosz 663 skk.). Hogy azután mi

történt? Bízzuk kinek-kinek szabad képzeletére, hogy a szentély hivatalos személyzete, a papság tett-e valamit (és mit) az ébren várakozók vagy máris álomba merültek szuggesztív befolyásolására.

Olyan sötétségben vagyunk, hogy csak a komédiaíró mindenkor éber és a tréfát mindenütt megtaláló szeme láthatta pontosan és részletesen, ami ott végbement (lásd Arisztophanésznél a szolga pompás elbeszélését egy ily templomalvásról – uo. 627 skk.).

Akárhogy is volt, akármi is történt, az álmok csodálatos módon meg-meghozták a betegek egészségét. Erre dokumentumaink vannak: az Epidauroszban kiásott és a csodás gyógyulásokról beszámoló kövek.

Pauszaniasz és Sztrabón⁵⁰ egybehangzóan mondják, hogy az epidauroszi periboloszon (szent körzeten) belül vannak a feljegyzett isteni gyógyítások. A periégétész oszloptáblákról (sztélai) beszél, s ezek egy időben írt, folyamatos szövegéről; Sztrabón a különböző korú fogadalmi képekről (pinakesz), s az alattuk olvasható epigrammákról.⁵¹ Az epidauroszi ásatások előtt gyakran lehetett a mélységes sajnálkozás hangját hallani e becses emlékek elveszése miatt; sokan a szentélyek papi praxisából kibontakozó laikus orvostudományra vonatkozó ismereteket gondolták bennük eltemetve.⁵² Nos, a Pauszaniasz látta hat tábla közül kettő nagy részben, egy harmadik töredékeiben előkerült. És megismétlődött a gyakori tapasztalat: a minden előzetes ismeret és várakozás nélkül talált a legértékesebbet hozza; míg kiábrándulást okoz, amit felcsigázott reménnyel vártunk. Az a mintegy félszáz gyógyítás, amelynek történetével a kövek neveket emlegetve és több-kevesebb részletességgel megismertetnek, csakis a csodás körén belül marad, s innen, a vallási gyakorlat e területéről nincs semmiféle átmenet a természetes gyógyításhoz, az orvostudományhoz.⁵³

„Alketasz Halieiszből. Ez mint vak ember álmot látott; úgy tűnt föl néki, hogy az isten hozzá lép, ujjaival szétnyitja szemét, és ő a szentély fáit egyszerre látja. Amikor nappal lett, egészségesen távozott”.⁵⁴ Körülbelül ekként hangzanak a csodás történetek. A beteg lefekszik a szentély legbensőbb, legtitkosabb helyiségében (ezért nevezik abatonnak ezt a hálótermet), itt valamely álom lepi meg betegségével összeköttetésben és az isten személyes beavatkozásának képével, s az eredmény: szerencsés gyógyulás. A

táblák feljegyzései – a Kr. e. 3. század elejéről – bizonnyal a régebbi hagyományt ismételik meg, s részben a Sztrabón által említett fogadalmi reliefek, az ezek alatt díszelgő, olykor verses ajánlások segítségével, kiszínezésével készülhettek. Utóbbiakból két hexametert és egy pentametert mindjárt az első kő első

„kórtörténetében” kapunk is mutatóba.⁵⁵ Emellett nyilván szabadon költött históriákat is hallunk (egy-két alkalommal a meggyógyultnak még neve sincsen), és a későbbi idők feltűnőbb esetei (kivételképp tán a szuggesztív gyógyítás reális esetei) sem hiányoznak. Néha meg maguk a szentélyben őrzött tárgyak adhatták az emberi fantáziának az első lökést, hogy a mesemondó azon gyakorolja képességét. Az abaton előtt hatalmas kő feküdt; könnyű volt nevet találni ahhoz a képzelt, elgyengült beteghez, ki Aszklépiosz közbelépésére és parancsára elég erős lett, hogy a sziklát odacipelje. A tábori pohár sajátságos történetét is ilyen körülménynek köszönhetjük. A poharat a szolga útközben eltörte, és hiába akarta összeállítani, de íme, mire Epidauroszba ért – az isten nemcsak személyek: tárgyak összefoldozásával is foglalkozik –, a darabok kifogástalan egészet alkottak tarisznyájában. Ezt a csodás poharat ott Epidauroszban természetesen mutogatták. Az elhalványult feliratú szalagnak mennyi változáson kellett a mesében átmennie, hogy a fakó betűk magyarázatot találjanak! A thesszáliai ember tetovált homlokkal jelenik meg; az isten álmában szalaggal köti körül, s lám: a stigmatizálás jelei a szalagra kerültek. De a gyógydíj, a soha nem mellékes iatron lefizetésével megbízott Ekhedórosz, maga is tetovált, az összeget elsikkasztja. Az isten nemcsak segít, büntetésből sújtani is képes. Echedorosz, álmában homlokán a szalaggal átkötve, a maga jegyei mellé még a megbízóéit is megkapja. A történet némiképp, ami a csoda alapmotívumát illeti, a Krisztus arcát megőrző Veronika-kendőre emlékeztet. Így keletkeztek az epidauroszi feliratok – Aszklépiosz nagyobb dicsőségére, kétséges korbeli és származású egyénekről (az atya megnevezése következetesen hiányzik), kiket megidézni, igazoló tanúkul kihallgatni már abban az elmúlt régi időben is hiú fáradozás lett volna.⁵⁶

Még néhány további, a művelődéstörténet szempontjából sem érdektelen megjegyzést kell tennünk a feliratokról. Itt úgyszólván

mindig gyógyításokról van szó – de nem kivétel nélkül. Az apa, ki a tengeri fürdés közben rossz helyre tévedt fiát keresi, szintén Epidaurosztól vár, és ott is talál felvilágosítást. A gyógyításhoz rendes körülmények között szükség volt a templomban alvásra, a csodás álomra, de nem minden esetben. A néma fiú már enélkül megszólal, mikor az előzetes áldozatok után az illetményekről kérdezi atyját. Az alvást – azt gondolnánk – szükségképp annak kell végezni, aki gyógyulásra szorul. De még ez a tétel sem általános érvényű; mint ahogy voltak görög földön jósdák, ahol eleve a pap, és nem a beteg végezte az incubatiót. Az anya beteg leányát itt, az epidauroszi kövek szerint is, szépen Lakedaimónban hagyhatja, s helyette ő fekhet le az abatonban; Aszklépiosz majd gondoskodik róla, hogy az anyának és távollévő leányának egy és ugyanaz a csodatévő álma legyen. A gyógyítást persze a közvetlen isteni beavatkozás, a személyesen megjelenő Aszklépiosz végzi. Eltekintve attól, hogy az epifánia burkoltan, valamely ismeretlen egyén külsejében is történhet, az isten fiait is elküldheti maga helyett, sőt a templomban őrzött szent állatok is elvégezhetik a gyógyítást Aszklépiosz nevében. Így hallunk betegekről, kiket kígyó, másokat kutya, egyet lúd gyógyított meg. Van rá eset, hogy Aszklépiosz lovakkal tapostat a beteg térdére, s itt-ott olyan módhoz folyamodik, mely az erkölcs legelemibb szabályaiba ütközik. Máskülönben a gyógyítás operatíve vagy medicinálással megy végbe, de minden esetben végbemegy; csak a későbbi kor feliratai tüntetik fel az istent bölcs tanácsadónak, ki nem személyesen kezel, hanem recepteket ad.

Ez a vonás századok eredményeként talán a legnagyobb fejlődési különbség ebben a csoda-literatúrában. Az álmokban kifejezésre jutó kúra olykor meglehetősen drasztikus. A hippokratészi orvostudomány, mint majd látni fogjuk, eléggé óvatos volt operatív beavatkozásoknál; ezzel ellentétben Aszklépiosz vígan bont fel és varr be hasakat, sőt vág le és ragaszt vissza fejeket – legalábbis álomban. A terápián kívül olykor a betegségek is csodás jelleget öltenek. Hat esztendeig testben maradt dárdahegyről a hippokratészi Epidémiák egyik könyve is tud (V. 46), de itt évekig tartó terhességről is hallunk, mely azután egészséges szüléssel végződött, holott a laikus tudomány legföljebb élettelen, hússzerű tömeggel

járatta a nőket esztendőkön keresztül terhesen (az úgynevezett mola-terhesség eseteiben). Csodákról lévén szó, a gyógyítás reális mellékkörülményei rendesen számításon kívül maradnak, de egy alkalommal vértől borított a padló, ahol Aszklépiosz éjjel az operációt végzi. Az meg csak természetes, hogy egy kőtől szenvedő ember a templomalvás után kezében a kővel távozik. A gyógyítás nem ingyenes; Epidaurosz papjainak saját magukról is gondoskodniuk kellett. E tekintetben, a papok anyagi jólétét védelmezve, Aszklépiosz nem ismer emberséget: a meggyógyult vakot újból vakká teszi, mert az orvosi díjat nem fizeti le.

Kivételképp ugyan az üzlet esetében is megszólal az isten alaptermészete, a nyájas szeretet: így a kisfiú kedves történetében, aki gyermekjátékaiból, a kockák közül ajánl fel tízet Aszklépiosznak, s az isten nevetve ígér segítséget. Általában hívők keresték fel az epidauroszi szentélyt, hisz ha ott kivételesen meggyógyult valaki, csupán a hit szabadíthatta meg szervezetének funkcionális zavaraitól, amint erre a szuggesztió modern elmélete tanít. De annak jeléül, hogy a kórtörténetek részint már a felvilágosodás korában keletkeztek, hitetlenekkel is találkozunk a feliratokon, akik lehetetlennek tartják, hogy sánták és vakok az egyszerű alvástól meggyógyuljanak; míg azután az isten hatalma meg nem téríti őket.

Egy pillanatra Arisztophanész szabad szellemét érezzük a babonák nyomasztó légkörében, s arra a kíméletlen szatírára gondolunk, melyet Plutoszában a papi furfangról és kapzsiságról rajzolt. Gúny, józanság, tudomány az incubatiónak nem sokat árt, az intézmény – lényegében változatlanul – megmaradt az egész ókoron át, sőt, a kereszténység körén belül is, a legújabb időkig tart története. Mert

In document Tördelés: Károlyné Őr Erzsébet ISBN 978-615-5419-38-6 (Pldal 60-80)