A rágalmazás és becsületsértés az ókori fi lozófi ai gondolkodásban

Platón (i. e. 427–348) szerint a legjobb államforma az, ha egy arra rátermett bölcs és igazságos férfi uralkodik, aki ismeri a jót és a rosszat, és akinek legfőbb célja az állam jólétének biztosítása. Az állam kialakulásáról, a különböző államformákról és azok jellemzőiről, valamint a helyes kormány-zatról szóló utópisztikus jellegű fő művében, Az államban erről a kérdésről hosszan értekezik, és megállapítja, hogy „a fi lozófusnak kell kormányoznia, mert csak ő ismeri az igazságot,”³ és hogy

„a fi lozófus [az, aki] az államot isteni mintára alkotja meg.”⁴ Az államférfi ban ezt az elképzelését még egyértelműbben fogalmazza meg, amikor a következőket mondja: „az igazi uralkodó törvények nél-kül is uralkodhat,”⁵ illetve „[a] legjobb nem az, ha a törvények uralkodnak, hanem az, ha belátással rendelkező, királyságra termett férfi ú uralkodik. […] Mert a törvény sohasem lehet képes rá, hogy pontosan magában foglalja azt, ami a legjobb és legigazságosabb minden esetre vonatkozóan.”⁶

Platón azonban élete végén írt másik nagy művében, a Törvényekben ezt az álláspontot némileg fi nomítja, elismerve azt, hogy ilyen bölcs csak nagyon ritkán akad, ezért a törvények léte az álla-mokban nem nélkülözhető. Elmélete azonban annyiban konzisztens marad, hogy továbbra is azt tartja a legjobb államformának, ha egy igazságos király uralkodik,⁷ csak idealizmusát praktikus szemlélettel váltja fel, amiben valószínűleg közrejátszott addigi élettapasztalata is, ami megmutatta, hogy igen ritka az a fajta ember, akire egy ország irányítását rá lehetne bízni. A Törvényekben így ír erről: „Ha egyszer olyan ember vehetné át a vezetést, akinek természettől megvan erre a képes-sége, mert isteni rendeltetéssel született, annak semmi szüksége nem volna törvényekre, hogy azok uralkodjanak fölötte: mert a tudásnál és belátásnál semmiféle törvény vagy rend nem ér többet;

és nem szabad megtörténnie, hogy a belátás és az ész bárminek is alárendeltje és szolgája legyen, hanem az kell, hogy vezessen mindent, ha valóban természetéhez híven igazi, szabad szellem. Jelen-leg azonban nincs sehol, Jelen-legfeljebb alig-alig. Ezért tehát a második utat kell választani: a törvényt és a rendet.”⁸ A törvényeknek Platón szerint nemcsak büntetniük, hanem tanítaniuk is kell, és a lehető legtöbb kérdésben a döntést rá kell bízniuk a bírókra, akik a legjobban tudják, hogy az egyes (nagyon is sajátságos jellemzőkkel rendelkező) esetekben mi igazságos és mi igazságtalan.⁹ Ennek

3 Platón: Az állam. Szeged, Lazi, 2001. 190.

4 Uo., 210. Platón egyik leghíresebb idézete kiválóan megvilágítja ekkori felfogását: „Amíg a mai államok-ban nem lesz a királyság a fi lozófusoké, vagy a mostani úgynevezett királyok nem szoknak rá […] a fi lozófi ára, […] addig […] nem szűnik meg az állam és az emberi nem nyomorúsága.” Uo., 181.

5 Platón: Az államférfi . In: Platón válogatott művei, II. Budapest, Farkas Lőrinc Imre, 1997. 90.

6 Uo., 91.

7 „[A]z értelmes ember vezessen és uralkodjék, a többi pedig kövesse.” Platón: Törvények. In: Platón összes művei, III. Budapest, Európa, 1984. 565. Továbbá: „ha a belátással és józan meggondoltsággal a fő hatalom egy emberben párosul, akkor születik meg a legjobb államforma.” Uo., 604.

8 Uo., 856.

9 „Nem szabad tehát rossz néven venni tőlünk, ha a kérdések legnagyobb részét törvényileg nem szabályoz-zuk, hiszen ezeket még gyarlóbb nevelésben részesült bírák is saját belátásuk alapján el tudják intézni, és minden egyes vétekre ki tudják szabni a megfelelő büntetést és vezeklést” (uo., 858); valamint: „[a] törvényhozó, mint valami festő, csak vázolja a teendőket, amik a törvény szövegéből következnek” (uo., 958).

ellenére Platón a lehető legrészletesebb elképzeléssel rendelkezik arról, hogy hogyan is kellene sza-bályozni az ideális államot, vagyis hogy milyen törvényekre lenne szükség.

E törvények legfőbb célja az erény szolgálata és védelme. Platón szerint négy fajta erény van: a bátorság, a józan mérséklet, az igazság és a belátás, „s mindnyájuk vezetője a belátás;

ezt kell […] a többi három erénynek is szem előtt tartania.”¹⁰ A törvények e céljának betel-jesítéséhez, az erények érvényesüléséhez arra van szükség, hogy az emberek megbecsüljék egymást, és egymás jó hírnevét ne veszélyeztessék.¹¹ Az ideális persze az, ha az emberek való-ban (bensőjükben, gondolkodásukvaló-ban) erényesek, de ha nem is azok, legalább törekedniük kell mások megbecsülésére, és erényes magatartást kell tanúsítaniuk, amihez hozzátartozik mások külső megbecsülése is. E külső megbecsülés követelményét többféle magatartás is sért-heti, így – a Platón által csak megemlített, de részletesen nem elemzett rágalmazás egy fajtája (a bíró hamis ítélkezéssel való megrágalmazása)¹² és a hamis vád¹³ mellett – legfőképpen a becsületsértés.

A becsületsértés („gyalázkodás”) történhet indulatból, vagy indulat nélkül, és mindkettő-nek két fokozata lehet: az első a puszta „szidalmazás” vagy „szitkozódás”, a második, súlyosabb pedig az ebből következő „gúnyolódás”.¹⁴ Az indulatból¹⁵ történő becsületsértésről Platón egy-értelműen kijelenti, hogy az semmiképpen sem engedhető meg:¹⁶ „Mindenféle gyalázkodás-ra vonatkozólag tehát ez az egy törvény legyen érvényes mindenkire: senki se szidalmazzon senkit.”¹⁷ Nézeteltérés esetén a felek megbeszélni tartoznak vitájukat, egymás indulatos bírá-latától, vagyis a szidalmazástól pedig tartózkodni kötelesek, részint erkölcsi okokból,¹⁸ részint azért, mert a szidalmazás tettlegességgé fajulhat,¹⁹ végül azért is, mert tettlegesség nélkül is a szidalmazásból a becsületsértés súlyosabb esete, „gúnyolódás” válhat.²⁰ A büntetés az

indu-10 Uo., 998.

11 „Épp ezért helyénvaló, hogy a legtöbb társadalom arra buzdít, hogy sokra becsüljük az emberek előtti jó hírnevet.” Uo., 977.

12 „Ha pedig valaki azzal vádolja meg valamelyik bírót, hogy szándékosan igazságtalanul ítélkezett, forduljon vádjával a törvények őreihez; s ha elmarasztalják az illető bírót, a károsult számára az okozott kár felét tartozik fi zetni; ha pedig nagyobb büntetést érdemel, akkor a bírák állapítsák meg, hogy azon felül milyen büntetést kell kiállnia, vagy mit kell fi zetnie az államkincstár és a vádló számára.” Uo., 684. Platón azonban arról nem ír, mi történjen akkor, ha a bíróról szóló állítás hamis volt.

13 A hamis vád általában véve büntetendő, de különösen súlyos akkor, ha az a katonai kötelezettség elmu-lasztására (pl. a csatából való megfutamodásra) vonatkozik: „Mármost bárminő vádat emel valaki bárki ellen, óvakodnia kell attól, nehogy hamis vádat emeljen, sem készakarva, és lehetőleg akaratlanul sem. […] Tehát minden más esetben is óvakodnunk kell attól, hogy vétsünk a jog és igazság ellen, de különösen akkor, ha harci fegyverek elvesztéséről van szó, nehogy valaki félreismerve az elvesztés kényszerű voltát, azt szégyenletesnek és gyalázatosnak tüntesse fel, s így egy ártatlan embert méltatlan büntetéssel sújtasson.” Uo., 967–968.

14 „[A]ki szitkozódásba bonyolódik, nem állhatja meg, hogy ne próbáljon gúnyolódni is.” Uo., 959.

15 Ezt Platón az őrület egyik (nem betegségből, hanem az emberrel született indulatos rossz természetből következő) fajtájának tartja. Vö. uo., 958.

16 „Ezek [ti. a „velük született indulatos rossz természetük és rossz nevelésük” miatt őrjöngők], ha a legkisebb vita támad, nagy hangon gyalázzák egymást, márpedig ilyesminek nem szabad semmi esetre sem előfordulnia olyan városban, amelynek jó törvényei vannak.” Uo.

17 Uo.

18 Az elkövető ugyanis elvadítja lelkét és elállatiasodik. Uo., 959.

19 „Mert a kölcsönös átkozódásból, […] tehát puszta szóból, könnyed dologból súlyos tények: gyűlölség és ellenségeskedés származnak.” Uo., 958.

20 „Ezenkívül gyakran szoktak az emberek ilyen állapotban a gúnyolódásra áttérni, hogy nevetségessé tegyék ellenfelüket.” Uo., 959.

latból elkövetett gyalázkodás esetén is eltérő lehet: egyrészt a nyilvános (helyen elkövetett) becsületsértés súlyosabban büntetendő, mint a nem nyilvános (helyen elkövetett),²¹ másrészt, aki csak (becsületsértő módon) reagál egy másik ember vele szemben elkövetett gyalázkodó cselekményére, az (a nem nyilvános helyen elkövetett becsületsértéshez hasonlóan) enyhébben ítélendő meg, mint aki maga kezdeményezi a kölcsönös gyalázkodást.²²

A nem indulatból elkövetett becsületsértés úgyszintén tilos, idetartozik pl. valamely em-bernek egy színdarabban vagy egy versben való kigúnyolása. Az emberek valamely tulaj-donsággal rendelkező csoportjának (és nem konkrét személyeknek) a nevetségessé tétele (pl.

jellemhibák kifi gurázása) lehetséges, de csak akkor, ha egyrészt nem indulatból, hanem tré-fából, játékból történik, másrészt az erre jogosult tisztviselők előzetesen megengedték²³ – e körben tehát Platón a színdarabok és egyéb irodalmi alkotások nyilvános bemutatásának feltételeként előzetes cenzúrát ír elő, és e műveknek szerinte csak akkor szabad eljutniuk a nyilvánossághoz, ha az illetékes tisztviselő jóváhagyta azokat. Bármely konkrét személy ne-vetségessé tétele viszont nem megengedett, ezt Platón ugyanolyan vétségnek tartja, mint az indulatból elkövetett gyalázkodást, büntetéseként pedig száműzetést ír elő.²⁴

Marcus Tullius Cicero (i. e. 106–43) nemcsak, hogy helyeselte a rágalmazás és becsületsértés állami szankcionálását, de azt a legsúlyosabb erőszakos tettekkel azonos mértékben kívánta bün-tetni. A becsület megsértése ugyanis az adott személy társadalmi létét lehetetleníti el, így aki gúny vagy megvetés tárgyává válik, az megszűnik a társadalom egyenrangú tagjaként létezni. Bárki-vel szemben kritikát csak úgy szabad megfogalmazni, hogy annak lehetősége legyen becsülete megóvására, az őt szóban vagy írásban megtámadóval szembeni védekezésre; a „megtámadott”

háta mögötti, az ő becsületét sértő megnyilvánulások ezért nem megengedettek, szankcionálásuk pedig jogos. Ahogy Cicero írja: „a mi tizenkét táblás törvényünk […] úgy vélte, hogy […] azt is halállal kell büntetni, ha valaki olyan gúnydalt énekel, vagy olyan verset szerez, amely valaki másra nézve szégyent és gyalázatot hoz. Nagyszerű rendelet ez, mert a tisztségviselők ítéletének és a törvényes döntésnek […] kell életünket alávetni, és a szemrehányást csak azzal a feltétellel kell meghallgatni, hogy megengedett a válaszadás és a perben való védekezés.”²⁵

Lucius Annaeus Seneca (i. e. 4? – i. sz. 65) A nagylelkűségről című munkájában az uralkodó erényeként említi, ha, bár büntethetne, ezt mégsem teszi. E mű nem más, mint egy ókori ki-rálytükör, amelyben Seneca Nero császár részére ad tanácsokat a jó uralkodó erényeiről, amik közül véleménye szerint legfontosabb a nagylelkűség (helyesebben inkább a könyörületesség, az

21 „Éppen ezért templomban semmi ilyen szót senki ki ne ejtsen a száján, sem nyilvános áldozatok alkalmá-val, sem versenyeken, sem a piacon, sem a törvényszéken, sem semmiféle nyilvános összejöveteleken – s az erre rendelt hatóság minden megtorlástól mentesen büntesse meg azt, aki ilyesmit elkövet.” Uo.

22 „Ha pedig valaki más helyen kezdeményezője a szitkozódásnak, vagy pedig visszatorlásul nem tartózkodik az ilyen beszédektől: bármelyik idősebb ember, aki épp jelen van, siessen a törvény segítségére, ütlegekkel aka-dályozva meg, hogy azok a másik bajnak: az indulatnak engedhessenek.” Uo.

23 Akiknek pedig […] szabadságukban áll a polgárokkal tréfát űzniük, ezeknek is csak indulatosság nélkül, játékból legyen szabad, ellenben indulatosan és komolyan nem. Az e fölötti döntést az ifj úság nevelésének felü-gyelőjére kell bízni. S amit ez megengedhetőnek tart, szerzője nyilvánosság elé viheti; amit ellenben elvet, azt sem a szerző ne mutassa be senki előtt, se az ne derüljön ki róla, hogy egy szolgát vagy szabad embert betanít rá, mert különben […] törvényszegőnek tekintik.” Uo., 960.

24 „Tehát vígjátékíróknak, jambus- vagy dalköltőknek ne legyen szabad sem szavakban, sem képletesen, sem indulatosan, sem pedig anélkül semmi esetre egy polgárt sem nevetségessé tenni. Ha pedig valaki e tilalmat megszegi, a múzsai versenyek bírái még aznap távolítsák el az országból.” Uo., 960.

25 Marcus Tullius Cicero: Az állam. Budapest, Akadémiai, 1997. 180.

irgalmasság), ami sokkal inkább a császár javára szolgál, mint a túlzásba vitt kegyetlenség. Ez utóbbi ugyanis csak ellenségeket szerez, veszélyeztetve nemcsak a császár uralmát, hanem sze-mélyes biztonságát, életét is. Kegyetlenséget persze a büntetésen kívül az ellenséggel és a belső politikai ellenfelekkel való bánásmódban is el lehet követni (tulajdonképpen a mű nagy része ezen kíméletlenség lehetőség szerinti elkerülésének hasznosságáról, az önkényes kormányzás veszélyeiről szól), ám témánkból következően mi csak a büntetésekről írottakkal foglalkozunk.

A büntetések vonatkozásában a nagylelkűség (irgalmasság) nem más, mint „a lélek ön-uralma a büntetés kiszabásában, avagy a feljebbvaló szelídsége az alattvalójával szemben a büntetés terén,”²⁶ más szavakkal: „a nagylelkűség a megérdemelt és méltányos büntetés egy részét elengedő kíméletesség.”²⁷ Emiatt, ha a bűnt az uralkodó érdekei ellen követték el, még az egyébként arányos büntetést is csökkenteni célszerű, feltéve persze, hogy az a császár biztonságát nem veszélyezteti. Mindenképpen ilyennek kell tekinteni a puszta sér-tést, amit egy jó uralkodó nem büntet, mert – ahogy azt híres erkölcsfi lozófi ai könyvében, A haragról című munkájában írja – „[a]z igazán nagy és önmagát helyesen értékelő lélek nem torolja meg a sértést, mert nem is érzi.”²⁸ Seneca e művében egyébként is sokat han-goztatja azt a sztoikus alaptételt, hogy a bennünket (bárkit tehát, nem csak az uralkodót) érő erkölcsi sérelmek felett jobb átlépni,²⁹ ugyanis a sérelemhez a sértő tetten kívül az is kell, hogy a „megtámadott” azt szubjektíve sérelemként értékelje, e tudati viszonyulás ki-alakítása viszont csak rajta múlik.³⁰