I. RÉSZ
2. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának működése és döntéshozatali rendszere
Az 1949-ben létrehozott Európa Tanács (ET) kontinensünk legfontosabb regionális jogvédő szervezete, aminek mára Európa csaknem minden országa a tagja. (Nem tagja a szervezetnek Fehéroroszország, a némi európai területtel is rendelkező Kazahsztán, a Vatikán, továbbá a sok állam által még el nem ismert Koszovó sem.) Az ET 47 tagországa a csatlakozással arra
3 A kérdéskörről bővebben l. Grád András – Weller Mónika: A strasbourgi emberi jogi bíráskodás kéziköny-ve. Budapest, HVG–Orac, 2011.
kötelezte magát, hogy érvényesíti és nem sérti meg a legfontosabb emberi jogokat. Ezen jogok nem kimerítő katalógusát elsősorban az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt egyezmény tartalmazza (Római Egyezmény), ami 1953-ban lépett hatályba, és amihez minden ET-tagállamnak csatlakoznia kell(ett). Az alap-egyezményhez 1950 óta összesen 14 kiegészítő jegyzőkönyvet csatoltak, ezek mindegyikét az alapegyezmény részes államainak meg kell(ett) erősíteniük vagy ratifi kálniuk kell(ett) ahhoz, hogy velük szemben alkalmazható legyen. Mára a 14 jegyzőkönyv mindegyikét elfogadta csaknem mindegyik ET-tagállam. (Ezek közül jelenleg csak nyolc, nevezetesen az 1., 4., 6., 7., 11., 12., 13. és 14. van hatályban; a 2., 3., 5., 8., 9. és 10. jegyzőkönyvet felváltotta és tar-talmilag hatályon kívül helyezte a 11. jegyzőkönyv.)
A Római Egyezményben és annak kiegészítő jegyzőkönyveiben foglalt jogok érvényesí-tésére az EJEB, azaz röviden – székhelyéről elnevezve –, a strasbourgi Bíróság szolgál. Az 1998-ban elfogadott 11. kiegészítő jegyzőkönyv hatályba lépéséig az alapegyezményhez és a jegyzőkönyvekhez anélkül is lehetett csatlakozni, hogy a részes állam elfogadta volna az EJEB joghatóságát, azóta viszont az ezekhez való csatlakozás a strasbourgi bíróság joghatósá-gának való alávetést is jelenti, beleértve annak vállalását is, hogy ha a Bíróság a részes államot egyezménysértésben elmarasztalja, akkor az EJEB által megítélt kártérítést is ki kell fi zetnie.
A büntetőjogi rágalmazással és becsületsértéssel kapcsolatos strasbourgi joggyakorlat be-mutatása előtt érdemes néhány dolgot ismertetni a Bíróság eljárásával kapcsolatban. Az Em-beri Jogok Európai Bírósága alapvetően kétfajta jogvitában jogosult eljárni: államok egymás közötti, valamint természetes személyek és nem állami szervek államokkal szembeni vitáiban.
Az előbbinek témánk szempontjából nincs jelentősége – egyrészt azért, mert államok egymás közötti vitáiban az emberi jogok egyéni sérelme (így a véleménynyilvánítási szabadságé) eleve fel sem merül, másrészt azért, mert ilyen vitára rendkívül ritkán kerül sor (többévenként egyszer), így jelentősége egyéb szempontokból is elhanyagolható.
1998-ig a strasbourgi eljárás kétfokú volt: létezett egyrészt az Emberi Jogok Európai Bi-zottsága, ami első (de gyakran egyúttal végső) fokon bírálta el az elé vitt panaszokat, másrészt létezett az Emberi Jogok Európai Bírósága, ami fontosabb ügyekben a Bizottság által elbírált ügyeket másodfokon eldöntötte. Ez a rendszer a 11. kiegészítő jegyzőkönyv hatályba lépé-sével megváltozott: a Bizottságot megszüntették (1998 előtti döntései azonban, amennyiben még relevánsak, továbbra is hivatkozhatók és felhasználhatók), a Bíróságot pedig átalakítot-ták. Jelenleg a Bíróság eljárása elvileg két részre oszlik: az elfogadhatósági vizsgálatra és (elfo-gadhatóság esetén) az érdemi döntési részre, ma már azonban legtöbbször – az egyre nagyobb ügyteher miatt az eljárások gyorsítása érdekében – az elfogadhatósággal együtt (amennyiben az abban való döntés pozitív) az ügy érdemében is döntés születik. Az érdemi ítélethez (és esetenként azzal együtt az elfogadhatóság megállapításához) a Bíróság eljáró szerve néha tár-gyalást (hearing) tart, a legtöbbször azonban az iratok és a felek (az indítványozó és az egyez-ménysértéssel vádolt állam) írásos kérelmei, észrevételei alapján dönt.
A Bíróságnak annyi bírája van, ahány ET-tagállam, lévén hogy minden tagállam jogosult 1-1 tagot delegálni (akiket az ET Parlamenti Közgyűlése választ meg). A kérelem elfogadha-tatlanságáról egyesbírók és háromtagú tanácsok dönthetnek, ez utóbbiak továbbá 2010-től megkapták azt a jogot is, hogy olyan ügyekben, amelyekben jól megalapozott esetjog áll rendelkezésre (pl. a bírósági eljárás észszerűtlen elhúzódásával kapcsolatos ügyekben) érdemi döntést is hozzanak. Egyébként az érdemi ítélkezést öt, egyenként hét bíróból álló kamara (chamber) végzi; különösen fontos, illetve elvi jelentőségű ügyekben pedig (amennyiben a
kamara az ügy érdemében döntött – a kérelmet elfogadhatatlanná nyilvánító kamarai határo-zat esetében tehát nem), kérni lehet a 17 bíróból álló Nagykamara (Grand Chamber) döntését is (a tanácsok – csak egyhangúlag meghozható – érdemi döntéseivel szemben azonban nem lehet a Nagykamarához fordulni). Ha pedig az egyesbíró, a tanács, vagy a kamara a kérelem elfogadhatatlanságáról határozott, akkor e döntéssel szemben semmilyen jogorvoslati út nem áll rendelkezésre. A Nagykamara azonban csak a legritkább esetekben fogadja be a kamarák érdemi döntései elleni kérelmeket; ezt főleg akkor teszi meg, ha alapvető értelmezési kérdé-seket kíván eldönteni, ha még el nem döntött problémákról kíván precedens jelleggel állást foglalni, vagy ha a korábban kialakult ítélkezési gyakorlattól el kíván térni. (A Nagykamara általi elfogadhatóságról annak egy öttagú kollégiuma dönt, annak határozatával szemben semmilyen jogorvoslatnak nincs helye.)
Ahhoz tehát, hogy a kamarák (egyes esetekben a tanácsok) a kérelmet érdemben vizsgálják, szükséges, hogy az ne legyen elfogadhatatlan. Az elfogadhatatlanságnak hét esetköre van. 1) Ha az ügy tárgyi okból elfogadhatatlan (olyan jog megsértését állította a kérelmező, amelyet az Egyezmény nem tartalmaz, pl. munkához, állampolgársághoz való jog stb.). 2) Ha az ügy személyi okból elfogadhatatlan. Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem az arra jogosult terjesztette elő a kérelmet, így pl. nem a (vélelmezett) jogsértés áldozata fordult a Bírósághoz; másrészt ezen esetkörhöz tartozik az is, amikor a jogosult nem a megfelelő szervvel (hanem pl. a vele jogvitában állt természetes személlyel vagy szervezettel, esetleg a sérelmezett döntést meghozó állami szerv alkalmazottjával) szemben terjeszt elő kérelmet, tehát nem magával a közhatal-mi döntést meghozó állaközhatal-mi (önkormányzati) szervvel (bírósággal, ügyészséggel, rendőrséggel, közigazgatási szervvel) szemben. 3) Ha az ügy időbeli okból elfogadhatatlan. Ez azt jelenti, hogy az alapegyezményben, illetve a jegyzőkönyvekben foglalt jogok megsértését az EJEB csak akkor bírálhatja el, ha a jogsértés az alapegyezménynek, illetve az adott jogot biztosító jegyzőkönyvnek a jogsértő állam általi ratifi kációját követően történt (Magyarország esetében pl. – az alapegyezményt és az első nyolc kiegészítő jegyzőkönyvet tekintve – 1992. november 5. után). 4) Ha a kérelmező a jogsértő állam jogában rendelkezésre álló ún. hatékony, tehát a döntés érdemi megváltoztatására reális esélyt nyújtó jogorvoslati lehetőségek valamelyikét nem merítette ki. (Így Magyarországon a rendes jogorvoslatok, pl. a közigazgatási vagy bíró-sági fellebbezések, illetve a közigazgatási határozat bíróbíró-sági felülvizsgálata hatékony, a bíróbíró-sági perújítás nem hatékony jogorvoslatnak minősül, a jogerős bírósági döntés kúriai (volt legfel-sőbb bírósági) felülvizsgálata esetében pedig divergáló a strasbourgi gyakorlat.) 5) Ha az utolsó hatékony jogorvoslat eredményeképpen meghozott határozatnak a fél részére történő kézbesí-tésétől számítva az EJEB-hez intézett kérelem postára adásáig több mint 6 hónap telt el. 6) Ha a kérelem nyilvánvalóan megalapozatlan. 7) Jelentéktelen hátrány esetén (de minimis non curat praetor). Ezek közül a strasbourgi joggyakorlat számára a legfontosabb a nyilvánvaló megala-pozatlanság esete, mert a Bíróság érdemi mérlegelést folytat, meghatározva az Egyezmény által szabályozott jogok tartalmát. A véleménynyilvánítási szabadság tartalmának kibontásához is több olyan határozat járult hozzá, amelyekben a Bíróság a kérelmet – tartalmi alapon – meg-alapozatlanság miatt elfogadhatatlannak nyilvánította.
Fontos tudni, hogy a Bíróság – pl. a magyar Alkotmánybírósággal ellentétben – nem végez normakontrollt, azaz nem semmisíthet meg egyetlen tagállami jogszabályt sem, továbbá nem kötelezheti sem a tagállami szerveket, hatóságokat, bíróságokat, sem magát a tagállamot (an-nak kormányát) semmilyen intézkedés megtételére (ítélet, határozat hatályon kívül helyezésé-re, megváltoztatására, a sérelmezett döntést meghozó szerv új eljárás lefolytatására
utasításá-ra, jogalkotásra stb.). Még az ítélet végrehajtásának elmaradását sem szankcionálhatja; ahhoz az ET csak a végrehajtást ellenőrző Miniszteri Bizottság általi diplomáciai nyomást tudja felhasználni. A Bíróság két dolgot tehet: megállapíthatja, hogy a tagállam – illetve annak va-lamely szerve (a véleménynyilvánítási szabadság esetén tipikusan a jogerős határozatot hozó bíróság) – megsértette a Római Egyezményt (vagy annak valamely, az adott tagállam által már ratifi kált jegyzőkönyvét), továbbá (egyezménysértés megállapítása esetén) kártérítést ítél-het meg a kérelmezőnek, és az államot a kérelmező költségeinek megtérítésére kötelezítél-heti.
Végül a strasbourgi gyakorlat megértéséhez tisztában kell lenni azzal, hogy az EJEB – a klasszikus common law hagyományait követve – alapvetően esetjogi bíróság, vagy ha úgy tet-szik, precedensbíróság, amely az Egyezmény szövegét csak az elbírálandó tárgykörök tekin-tetében használja fel (azaz annak eldöntése során, hogy milyen típusú ügyekben van döntési kompetenciája, és melyekben nincs), egyebekben azonban az elé kerülő ügyek érdemi elbírá-lásának szempontjait saját maga alakítja ki és fejleszti esetről esetre a konkrét ügyek felhasz-nálásával. A korábbi döntésektől való eltérésre is a common law-ban kialakított két eljárási technikát használja, nevezetesen a distinguishinget és az overrulingot. A distinguishing azt jelenti, hogy ha két ügy valamely releváns tényállási elemében különbözik egymástól, akkor a korábbi ügyben született döntéstől el lehet térni (vagyis a korábbi, nem teljesen azonos ügy nem viselkedik a későbbi ügy vonatkozásában precedensként), az overruling pedig azt, hogy ha a megváltozott (társadalmi, gazdasági, jogi, politikai stb.) körülmények indokolják, akkor a korábbi ítélkezési gyakorlat revideálható, és a későbbi ügyekben már csak a felülbírálat után született új gyakorlatnak megfelelő bírósági döntések viselkednek követendő precedensként.
Ezért a következőkben a büntetőjogi rágalmazással és becsületsértéssel kapcsolatos strasbour-gi esetjogból csak azokat a határozatokat és általános döntési irányvonalakat emeljük ki, amelyek megfelelnek a Bíróság aktuális gyakorlatának, a már nem releváns döntésekkel pedig nem foglalkozunk.
A büntetőjogi rágalmazás és becsületsértés vonatkozásában az Emberi Jogok Európai Egyezménye 10. cikke bír jelentőséggel. E cikk a véleménynyilvánítási szabadságot biztosítja, valamint rögzíti azokat a feltételeket, amelyek alapján e szabadságot korlátozni lehet.
1. Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a vé-leményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát országhatárokra tekintet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson. Ez a cikk nem akadályozza, hogy az államok a rádió-, televízió- vagy mozgóképvállalatok működését enge-délyezéshez kössék.
2. E kötelezettségekkel és felelősséggel együtt járó szabadságok gyakorlása a törvényben meghatáro-zott olyan alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, ame-lyek szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a területi sértetlenség, a közbiztonság, a zavargás vagy bűnözés megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások jó hírneve vagy jogai védelme, a bizalmas értesülés közlésének megaka-dályozása, vagy a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából.
A rágalmazás, becsületsértés, kegyeletsértés és a hasonló büntetőjogi tényállások állami bí-róságok általi megállapítása és a rágalmazó stb. személyek megbüntetése tekintetében a véle-ménynyilvánítás szabadságára vonatkozó, a 10. cikk 2. bekezdésében meghatározott korláto-zások közül általában mások jó hírneve vagy jogai védelme, a bizalmas értesülés közlésének
megakadályozása, illetve a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása merülhet fel releváns és mérlegelhető indokként,4 de ezek közül is kiemelt jelentősége van a jó hírnév védelmének, azaz – általánosságban – a becsületvédelemnek.5