A felvilágosodás korának gondolkodói a szólás szabadságáról, valamint annak a

Montesquieu (1689–1755) a büntetésekről alkotott elképzeléseit legrészletesebben és legtisz-tábban az 1748-as, A törvények szelleméről című írásában⁷⁹ fogalmazta meg, ám e főművének néhány gondolata már az 1721-ben Amszterdamban kiadott Perzsa levelekben megjelenik.

Montesquieu szerint a törvényeknek alapvetően két fajtája van: a természeti törvények, ame-lyek a dolgok természetéből, a viszonyok belső logikájából következnek, és ameame-lyek áthág-hatatlanok (megsérthetetlenek), mert meghatározott dolgok közötti kauzális kapcsolatokat fogalmaznak meg (pontosabban írnak le);⁸⁰ ezzel szemben a tételes törvények az emberek

77 Uo., 298. Spinoza a következőkben e veszély indokát is megadja: „Mert aki becsületesnek tudja magát, nem fél a haláltól, mint a gonosztevő, […] hanem ellenkezőleg, becsület dolgának […] érzi jó ügyért meghalni, és di-csőségért a szabadságnak áldozni az életet. Milyen példát nyujtanak tehát az ilyen férfi ak kivégzésével, amelynek okát nem ismerik a tompaeszűek és tehetetlen lelkűek, gyűlölik a lázadók, és szeretik a becsületesek? Valóban az csak az utánzásra, vagy legalább a csodálatra nyujt példát.” Uo., 298.

78 Uo., 301.

79 A törvények szelleméről Genfben jelent meg, és a felvilágosult gondolkodók körében aratott siker mellett számos kritikát is kapott. Különösen egyházi körökből érték a művet támadások, főleg a világi törvények val-lási normák feletti primátusának, valamint a vallás elleni vétkekkel szemben alkalmazandó szigorú büntetések szükségessége és helyessége tagadásának tételei miatt. Fentiek okán mind a francia katolikusok akkori reform-szárnyához tartozó janzenisták, mind az ortodox klérus tagjai elítélték ezen gondolatait, sőt 1751-ben a Szent Hivatal a könyvet indexre tette.

80 A természeti törvények jellege függ azoktól a dolgoktól (illetve azoknak a dolgoknak a jellegétől), amik viszo-nyát a természeti törvény meghatározza. Más természeti törvények vonatkoznak a fi zikai világra (pl. mozgástörvé-nyek), mások az állatokra, és megint mások az emberekre. A homo sapiensre irányadó természeti törvények közül az első a béke törvénye, a természeti állapotban ugyanis az emberek ösztönszerűen gyengébbnek tartják magukat másoknál, ezért félnek mindenkitől. Ehhez a félelemhez járul a második természeti törvény, a táplálék szerzése iránt vágy, ami az embereket – önmaguk fenntartására késztetve – még mindig eltávolítja egymástól. Ezt a félelmet azon-ban hamarosan leküzdi a természetes vonzódás, ami végül indukálja a negyedik, emberekre vonatkozó természeti törvény érvényesülését: a társadalomban élés iránti vágyat (amely montesquieu-i fogalom gyakorlatilag megegyezik Hugo Grotius appetitus societatis fogalmával). Végső soron tehát a dolgok logikájából és az egyének természetes ösztö-neiből szükségszerűen következik, hogy az emberek – egymással szemben érzett félelmeiket legyőzve – létrehozzák a polgári társadalmat; az elméletnek a legtöbb kontraktualista elmélettől való megkülönböztető sajátossága viszont az, hogy Montesquieu szerint éppen a társadalomba lépés által szűnik meg az egyenlőség, és jön létre az egyenlőtlenség állapota, vagyis az emberek közötti harc az emberi együttélés polgári-politikai szakaszában indul meg.

számára alkotottak, tudatos döntéssel születettek, szabályaik pedig előíró (normatív) jellegű-ek. Ez utóbbi körbe tartoznak a vallási törvények, amik az embernek Istennel szembeni köte-lezettségeit fogalmazzák meg, az erkölcsi törvények, amik az embernek önmagával szemben fennálló kötelezettségeire intenek, valamint a politikai-polgári törvények, amik az emberek más emberekkel kapcsolatos viszonyait szabályozzák.

A tételes emberi törvények háromféle normacsoportba tartozhatnak: a nemzetek közötti viszonyokat szabályozó nemzetközi jogba, az állam (a vezetők) és a polgárok kapcsolatait ren-dező politikai jogba, valamint a polgárok egymás közti viszonyaira vonatkozó polgári jogba.

A politikai jog szabályai a kormányzat fajtájától függnek, ami háromféle lehet: köztársasági, monarchikus, vagy önkényuralmi. A köztársasági kormányzatban annak természete szerint a nép vagy a nép egy része tartja kezében a hatalmat;⁸¹ a monarchiát egy egyeduralkodó irányítja, ám azt nem önkényesen, hanem előre lefektetett törvények útján teszi; végül, az önkényuralmi kormányzatban minden szintén egy ember akaratától függ, ez az ember azon-ban nincs alávetve a törvényeknek, hanem zsarnoki módon, korlátok nélkül parancsolhat állama polgárainak.⁸² A kormányzat egyes fajtáinak előbb említett természete meghatározza azok vezérelvét is, vagyis azt a jellemzőt, ami az adott állami berendezkedésben értéknek tekintetik: így a demokrácia vezérelve az erény, az arisztokráciáé a mérséklet, a monarchiáé a becsület, az önkényuralomé pedig a félelem. A kormányzat természetének és vezérelvének (tulajdonképpen működése jellegének) azért van jelentősége, mert azok befolyásolják a pol-gári törvényeket, köztük a becsületre vonatkozó büntető törvényeket is.

Minél szabadabb az államban az ember, annál kisebb szigorra van szükség a büntetések terén. Ennek következtében a zsarnoki rendszerekben, ahol emberi szabadság gyakorlatilag nem létezik, szigorú szankciókra van szükség. Az ellenkező véglet a köztársaság, ahol az emberek szabadsága a legnagyobb – ilyen körülmények között elegendők a szabadság-, a vagyoni és a becsületbüntetések. A demokrácia vezérelve, az erény, már a bűncselekmények legtöbbjének motívumait sem engedi kialakulni, az emberek felfogásából következően tehát büntetésekre eleve sokkal kisebb szükség mutatkozik; a mérséklet, az arisztokrácia vezérelve, egy más oldalról ugyanehhez az eredményhez vezet; végül, a monarchia becsület-központú-ságában bármi másnál hatékonyabb bűnmegelőző eszköz az olyan büntetés kilátásba helye-zése, amely az elkövetőt infámissá, becsületvesztetté teszi, azonban nem jár az elítélt erkölcsi megbélyegzésével.

A polgári büntetések a dolgok természetéből fakadó szankciót követelnek, így a bűnök és a büntetések között – legalábbis mérsékelt kormányzatokban – egy eszmei, belső arányosság-nak kell fennállnia. A büntetések szigorodásával valójában nem jár együtt a bűnök számáarányosság-nak csökkenése, és mindez azért van így, mert a büntetések igazi hatása (szintén a mérsékelt kormányzatokban) a becsület elvesztése.⁸³ A leghelyesebb tehát az egyes bűnökre irányadó jogkövetkezmények meghatározása, és azok konkrét esetekben való alkalmazása során a

ter-81 Ha a nép egésze irányítja önmagát, akkor a köztársasági kormányzat demokratikus, ha pedig a nép egy része, meghatározott csoportja kormányoz, akkor a köztársaság arisztokratikus.

82 A monarchia polgárai Montesquieu szerint alattvalóknak tekinthetők, mert szabályok révén irányítják őket, míg a zsarnokságban élő emberek tulajdonképpen nem többek, mint uruk kényének kitett, jogok nélküli rabszolgák.

83 „Általános elvnek vehető: egy-egy államban a dicsőség vágya az alattvalók szabadságának mértéke szerint nő vagy csökken; a dicsőség sosem jár együtt a szolgasággal.” Montesquieu: Perzsa levelek. Bukarest, Kriterion, 1986. 147.

mészetet követni, „amely a szégyenérzetet mint valami ostort oltotta az emberekbe, hogy a büntetés legsúlyosabb eleme a gyalázat legyen, amelyet a bűnösnek el kell viselnie.”⁸⁴

A dolgok természetéből következően tehát a becsületet sértő bűncselekményekre (amik fel-tétlenül büntetendők, mivel a becsület az egyik legnagyobb érték)⁸⁵ az adekvát válasz a be-csület elvesztését eredményező büntetések kiszabása, azonban a rágalmazás és a bebe-csületsértés nem minden esetben büntethető, ugyanis, ha az – monarchiákban – az uralkodó ellen irányul, azt nem szabad, nem helyes szankcionálni, mert könnyen lehet, hogy puszta véleményeket büntetünk.⁸⁶ Így pl. kifejezetten hiba lenne, ha a puszta „fecsegést”, vagyis az uralkodó szemé-lyének vagy tetteinek kritizálását állam elleni bűncselekményként akarnák megtorolni, a sza-vak ugyanis részben homályosak és többértelműek, részben valódi jelentésük csak az elhang-zás módja és körülményei alapján fedhető fel, végül, visszaidézni is nehéz pontosan őket, ezek miatt a büntetés alapja mindig bizonytalan lesz: nem lehet tudni, hogy valóban felségsértésről volt-e szó, vagy csak egyszerű kritikáról, amely utóbbi nem szabad, hogy büntethető legyen.⁸⁷

Ugyanez a helyzet az ismert emberekkel, akiknek el kell fogadniuk a gúnyt (mai szavakkal:

az éles, kemény, akár bántó kritikát),⁸⁸ ráadásul a gúny kifejezése maguknak a kigúnyolt „nagy hatalmú embereknek” is hasznos, mert hozzájárul a társadalmi stabilitáshoz, az elégedetlen-ség kockázatmentes levezetéséhez.⁸⁹ Éppen ezért ilyen esetekben a visszaélések és a tévedések elkerülése érdekében a törvény szavakat nem büntethet, „kivéve, ha kifejezetten megállapítja azokat a szavakat, amelyeket ezzel a büntetéssel sújt.”⁹⁰ Ilyen, büntetést érdemlő szavak Mon-tesquieu szerint csak olyanok lehetnek, amelyek önmagukban cselekedetként értékelhetők, avagy ilyen cselekedethez, azaz tényleges jogsérelemhez kapcsolódnak.⁹¹ (A későbbi, Benjamin

84 Uo., 155.

85 „[N]álunk az uralkodó féltékenyen vigyáz legkisebb alattvalójának becsületére is. Tekintélyes bíróságok védik a becsületet, mint a nemzet szent kincsét.” Uo., 147–148. „Ám a becsület, a hírnév és az erény szentélye, úgy látszik, a köztársaságokban s azokban az országokban állt, amelyek valóban megérdemlik a haza nevet.”

Montesquieu: A törvények szelleméről. Budapest, Osiris–Attraktor, 2000. 148. „A mérsékelt államokban […]

a szégyenérzet és a becsmérléstől való félelem olyan gátló erők, amelyek alkalmasak arra, hogy a bűncselekmé-nyeknek elejét vegyék.” Uo., 151.

86 Ennek kapcsán Montesquieu egyetértőleg idézi II. Károly angol király egyik megnyilvánulását: „Utazás közben látott egy embert, akit a szégyenoszlophoz kötöztek, megkérdezte, miért került oda. »Azért, Felség – mond-ták –, mert gúnyiratokat szerkesztett az ön miniszterei ellen.« – »Milyen nagy bolond! szólt a király; miért nem írt énellenem? Semmi bántódása nem lett volna.«” Uo., 161.

87 Vö. uo., 304.

88 E helyütt idézi Montesquieu a római tizenkéttáblás törvényt, amikor is a decemvirek szigorúan felléptek „a gúnyiratok szerzői és a költők” ellen. Ugyanaz a törvény tehát, amit Cicero helyeselt, Montesquieu számára az önkény megnyilvánulása volt, mert az „egyáltalán nem felel meg a köztársaság szellemének, ahol a nép szereti látni, ha a nagyokat megalázzák.” Uo., 159., l. még uo., 306.

89 „A demokráciában a gúnyiratokat nem akadályozzák meg. […] A demokráciában a gúnyiratok hízelegnek a mindenható nép kajánságának, minthogy általában nagy hatalmú emberek ellen irányulnak. […] A gúnyiratok mulattathatják az általános rosszmájúságot, vigasztalhatják az elégedetleneket, csökkenthetik a tisztségek hajhá-szását, növelhetik a nép türelmét a szenvedések elviselésére, és megnevettethetik a népet még a saját szenvedései felett is.” Uo., 306. Fordítva azonban a gúnyolódás helytelen (ha nem is büntetendő), mert a hatalmon levők, különösen a monarcha számára ez szükségtelen, az alárendeltek ugyanis e nélkül is kiszolgáltatottak nekik:

„Kell, hogy [az uralkodók] tartózkodjanak minden gúnyolódástól. […] [M]aró gúnyt az uralkodók még annyira sem engedhetnek meg maguknak, mint legutolsó alattvalójuk [ti. más közemberekkel szemben]. […] Még ke-vésbé szabad alattvalójukat kifejezett sértéssel illetniük.” Uo., 317.

90 Uo., 304.

91 „A cselekedethez kapcsolódó szavak a cselekedet természetét öltik magukra. […] A szavak csak akkor vál-nak bűncselekménnyé, mikor bűncselekményt készítenek elő, kísérnek vagy követnek.” Uo., 305.

Constant-hoz és Millhez köthető, majd a XX. században újjáéledő eszme, vagyis a konkrét tár-sadalmi veszéllyel járó szólás büntethetőségének gondolati alapjai tehát már Montesquieu-nél megjelennek.) Puszta gondolatokért pedig semmilyen büntetés nem szabható ki, „a törvények csak a másokra kiható cselekedetek megbüntetésére vállalkozhatnak.”⁹²

Cesare Beccaria (1738–1794) a ius puniendi, az állami büntetőhatalom forrásának megálla-pításához a társadalmi szerződés paradigmáját használja fel,⁹³ és azt mondja, hogy amikor az emberek biztonságuk érdekében egymással közösségre léptek, akkor – minthogy észszerűen szabadságuk legkisebb részéről sem mondanak le önként anélkül, hogy azért cserébe valamit ne kapjanak – csak természetes szabadságuk akkora részét adták fel és ruházták át az azzal kapcsolatos jogot az államra, amekkora rész éppen elegendő ahhoz, hogy az állam meg tudja védeni az emberek egyéni szabadságának teljes náluk megmaradó részét. Ennél több hatalma az államnak nem lehet, mert az feladata ellátásához (az emberek szabadságának megvédéséhez) felesleges lenne, ezért nem feltételezhető, hogy az egyének annak gyakorlásához az államnak felhatalmazást adtak. A ius puniendi terjedelme egyenlő azon apró szabadságrészek összességé-vel, amikről az emberek lemondtak; ez jelenti a büntetések korlátját, mivel „természeténél fogva igazságtalan az a büntetés, amely túlmegy a közjólét megóvásának szükségén.”⁹⁴ Ennek követ-keztében Beccaria szerint az egyes bűntettek elkövetőivel szemben legfeljebb akkora súlyú bün-tetés alkalmazható, amekkora éppen hogy meghaladja azt az előnyt, amit a tettes a deliktum elkövetésével realizált vagy realizálni kívánt. Az államnak ugyanis nincs nagyobb joga a bün-tetéshez, mint amennyi a közösség védelme érdekében feltétlenül szükséges; márpedig ha egy kisebb büntetés képes ugyanazt a célt elérni, mint egy nagyobb, akkor az utóbbi (felesleges, így szükségtelen lévén) nem szabható ki.⁹⁵ Ami szükségtelen, az igazságtalan (jogtalan) is egyben,⁹⁶ és senkinek sem kell jobban tartózkodnia az igazságtalanságtól, mint magának az államnak.

A fentiek alapján a büntetés és a bűn között kapcsolat kell, hogy legyen, ami Beccariánál annyit jelent, hogy a bűn jellegéhez igazodjon a szankció neme és mértéke is. Így az állam elleni bűncse-lekmények súlyos büntetéseket (halálbüntetést, kényszermunkát, száműzetést) kívánnak; a köztör-vényes („a magánszemélyek biztonsága ellen elkövetett”) bűncselekmények a dolgok természetéből következő szankciót (így a testi sértések testi büntetéseket, a szabadság elleni bűntettek börtön-büntetést, a becsület elleniek becsületvesztést, a vagyon elleniek pedig fő szabály szerint vagyoni büntetést) követelnek meg; míg a köznyugalom és a közcsend elleni vétségeket csak dorgálásszerű következményekkel (pl. nyilvános megszégyenítéssel) szabad sújtani. Beccaria tehát a társadalom

92 Uo., 304.

93 Beccaria jogtörténeti szerepéről, munkásságáról és mai hatásáról általánosságban l. Tóth J. Zoltán (szerk.):

250 éves a Dei delitti e delle pene. Tanulmányok Cesare Beccariáról. Budapest, KGRE ÁJK, 2015.

94 „Az embereket tehát a szükség kényszerítette arra, hogy szabadságuk egy részéről lemondjanak; bizonyos tehát, hogy mindegyikük csak a lehető legkisebb részt hajlandó a közös letétbe helyezni; csupán annyit, amennyi elegendő ahhoz, hogy a többieket ennek védelmezésére indítsa. Ezeknek a lehető legkisebb részecskéknek az ösz-szességéből alakul a büntetés joga; minden, ami ennél több, már visszaélés; tény, de nem jog.” Cesare Beccaria:

Bűntett és büntetés. Budapest, Akadémiai, 1967. 57.

95 „Ahhoz, hogy a büntetés elérje célját, elegendő, ha a rossz, amit a büntetés jelent, nagyobb annál a jónál, ami a bűncselekményből származhatik; a rossznak ebbe a többletébe be kell számítani a büntetés elkerülhetetlenségét és a bűncselekményből származó előny elvesztését is. Ami ennél több, az felesleges, tehát önkényes.” Uo., 85.

96 „[A] büntetések […] ahhoz, hogy igazságosak legyenek, szükségeseknek is kell lenniök.” Uo., 95. Ugyanez más oldalról: „nem lehet határozottan jogosnak (ami annyit tesz, hogy szükségesnek) tekinteni valamely bűn-cselekmény büntetését mindaddig, amíg a nemzet adott körülményei között azok megelőzésére a törvény nem alkalmazta a lehető legjobb eszközöket.” Uo., 127.

számára hátrányos, így büntetendő cselekményként értékeli a becsület elleni bűncselekményeket, a

„becsületsértéseket”, e fogalom alatt azonban a becsület csorbítására alkalmas bármely cselekményt (tehát nem csak a szoros értelemben vett, mai fogalmaink szerinti becsületsértést) érti. A becsület egyike azon emberi tulajdonságoknak, amik nélkülözhetetlenek a társadalmi együttéléshez, mert a közösségileg hasznos magatartások megvalósítása és a nem kívánatos magatartások elkerülése leg-biztosabban a szégyentől, a közösség többi tagjának megvetésétől való félelemmel érhető el.⁹⁷ A be-csület fogalma csak a társadalom kialakulása után keletkezett, így arról a társadalmi szerződésben lemondani sem lehetett;⁹⁸ ez az, ami miatt a becsület sérelme feltétel nélkül büntetendő, mégpedig a dolgok természetéből következő büntetéssel, azaz becsületvesztéssel. ⁹⁹