A rágalmazás és a becsületsértés büntetőjogi szabályai

A régi Btk. tehát négy különböző defamatorikus tényállást tartalmazott:²⁰² a rágalmazást (179.

§), a becsületsértést (180. §), a kegyeletsértést (181. §) és a hatóság vagy hivatalos személy

200 „Könnyű testi sértés, magánlaksértés, magántitok és levéltitok megsértése, távközlési titok kifürkészése, rágalma-zás, becsületsértés és halottnak vagy emlékének meggyalázása esetében a vádat – mint magánvádló – a sértett képviseli, ha büntetőeljárásnak csak magánindítványra van helye. (2) A magánvádló halála esetében helyébe harminc napon belül a hozzátartozója léphet. (3) A Btk. 29. §-ának (2) bekezdésében szabályozott magánindítványt előterjesztő sértett mint viszonvádló jár el. Ahol e törvény a magánvádlóról szól, ezen a viszonvádlót is érteni kell” [régi Be. 54. § (1) bek.].

201 A Btk.-t 1978. december 31-én hirdették ki, és 1979. július 1-jén lépett hatályba.

202 Csak megemlítjük, hogy a katonai bűncselekmények körében szabályozott „szolgálati tekintély megsértése”

(régi Btk. 356. §, új Btk. 447. §) és „alárendelt megsértése” (régi Btk. 358. §, új Btk. 449. §) deliktumai szintén e defamatorikus tényállások körébe sorolhatók, azok bemutatásától és elemzésétől azonban e helyütt eltekintünk.

megsértését (232. §).²⁰³ Az utóbbi a 36/1994. (VI. 24.) AB határozattal alkotmányellenes-nek talált deliktum kivételével ugyanezen rendelkezések – gyakorlatilag pontosan ugyanazon normaszöveggel – az új Btk.-ban is megtalálhatók (a 2012. évi C. törvény a rágalmazást a 226. §-ban, a becsületsértést a 227. §-ban, a kegyeletsértést pedig a 228. §-ban rendeli büntetni);²⁰⁴ emiatt mondhatjuk, hogy e három vétségnek a régi Btk. és az arra épülő bírói gyakorlat alapján történő bemutatása valójában a hatályos szabályozás és bírói gyakorlat is-mertetését jelenti (ahol pedig nem, ott arra kifejezetten utalni fogunk).²⁰⁵

203 Ez utóbbit, illetve alkotmányellenességének okait a következő alfejezetben tárgyaljuk.

204 A büntetőjogi kodifi káció menetében nem merült fel komolyan az a lehetőség, hogy a rágalmazás és becsü-letsértés büntetőjogi tényállásait megszüntessék – a jogirodalomban azonban igen. A defamatorikus deliktumok dekriminalizációjának egyik élharcosa Sajó András volt, aki lényegében a feudalizmusból itt maradt, anakronisztikus intézménynek tekinti a büntetőjogi rágalmazás és becsületsértés jogintézményeit, és azok megszüntetését javasolja (l.

Sajó András: Becsületvédelem és büntetőjog. Megjegyzések a becsületsértés dekriminalizálásáról. Büntetőjogi Kodi-fi káció, 2005/1., 3–6). Szerinte mindazon cél, amit e két jogintézmény felvállalhat és szolgálhat, ugyanúgy elérhető polgári jogi eszközökkel is, tehát a büntetőjogi szankcióalkalmazás lehetősége felesleges. Mindez akkor is így van, ha e szankciók közül a súlyosabbakat (pl. a szabadságvesztést, különösen pedig annak letöltendő fajtáját) ma már nagyrészt nem alkalmazzák, sőt épp ez mutatja e büntetések létének indokolatlanságát. Sajó szerint „a kriminalizálás a társadal-mi gondolkodás olyan állapotát rögzíti, amelyet a rendi státusz védelme jellemez, amelyben a szólás szabadságának fontossága még nem tudatosul” (uo., 4). „[K]étféle archaizmust őriz ez a nézet: a becsület nemesi-tiszti kultusza és a lelki sérelem fi zikai megtorlással való oldásának igénye találkozik itt” (uo., 5). „Ezért […] a becsületsértés büntetőjogi megtorlásának igénye a modernitás felfogásával összeegyeztethetetlen” (uo., 6). (Megjegyzendő, hogy Sajó „becsület-sértésen” a rágalmazást, továbbá az egyéni emberi becsületet védő minden más büntetőjogi tényállást is érti.) 205 A defamatorikus deliktumok jelentősége a mai magyar büntetőjogi gyakorlatban viszonylag csekély: azok sem ab-szolút előfordulási gyakoriságukat, sem az összes bűncselekményhez viszonyított arányukat, sem a miattuk kiszabott szankciók mértékét tekintve nem tekinthetők jelentősnek. Ilyen jellegű bűncselekményből évi néhány száz fordul elő, ti-pikus jogkövetkezményük a pénzbüntetés (a korábbi Btk. szerinti pénzfőbüntetés), illetve más, szabadságvesztésen kívüli büntetések (a régi Btk. szerinti, önállóan alkalmazott mellékbüntetések), illetve valamilyen intézkedés (tipikusan próbára bocsátás) alkalmazása. A most ismertetendő adatokból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, mivel a Köz-ponti Statisztikai Hivatal által kezelt 2010 előtti, valamint az Országos Bírósági Hivatal által kezelt 2010 utáni adatok nyilvántartásának módszertana nem azonos. Annyi azonban kijelenthető, hogy a magyar büntetőjogban a defamatorikus tényállások nem számítanak paradigmatikus deliktumoknak, és ha meg is állapítják valakinek a büntetőjogi felelősségét ilyenek elkövetése miatt, az alkalmazott szankció meglehetősen enyhe. Ezen adatokból kétségtelenül megállapítható még az is, hogy a rágalmazás valamivel gyakoribb vétség, mint a becsületsértés, más jellegű defamatorikus bűncselekmények megvalósítására ellenben alig kerül sor. Ez utóbbiak közül csak az AB által 1994-ben alkotmányellenesnek nyilvánított (de nem visszamenőlegesen megsemmisített, így a korábban elkövetett ilyen jellegű bűncselekmények esetében a 36/1994.

Abh. meghozatalát követően is – még hosszú évekig – alkalmazandó) „hatóság vagy hivatalos személy megsértése” esete érdemel fi gyelmet, amit viszonylagos rendszerességgel sújtottak a ’90-es években (sőt olykor még a 2000-es évek elején is) szabadságvesztéssel, és – kivételképpen – az is előfordult, hogy e szabadságvesztés végrehajtását nem függesztették fel. (A rágalmazás és becsületsértés miatt néha kiszabott szabadságvesztések végrehajtását ellenben minden esetben felfüggesz-tette az azt kiszabó bíróság.) A KSH által jelen sorok írásakor nyilvántartott, 1990–2009 közötti adatok szerint a ’90-es évek elején (kivéve az 1990-es évet) a defamatorikus bűncselekmények együttes száma évi 400 és 500 között mozgott (1990-ben 330, 1991-ben 482, 1992-ben 481, 1993-ban 457, 1994-ben 445 volt), majd a 36/1994. Abh. meghozatalát követő évtől (feltehetőleg nem függetlenül az Abh.-ban foglaltaktól) közel egy évtizeden át ennek alig a felét, vagy még a felét sem érte el (1995 és 2003 között rendre 212, 193, 159, 175, 188, 202, 201, 239 és 233 defamatorikus bűncselekmény miatti felelősségre vonás történt). 2004-től 2009-ig az átlagos bűncselekményszám az előző időszak átlagos értékének nagyjából másfélszerese lett, azaz a rágalmazás és becsületsértés miatti büntetőítéletek ismét megemelkedtek, azonban a

’90-es évek elejének szintjét nem érték el (2004 és 2009 között rendre 336, 350, 358, 282, 324 és 355 ilyen deliktum miatti jogerős büntetőítéletet hoztak a bíróságok). Ugyanez a szám 2011 és 2015 között az OBH nyilvántartása alapján sokkal magasabb volt: e cselekmények gyakorisága a statisztika szerint 600–700 között mozgott (évi 657, 723, 608, 701 és 696 volt), ebből azonban nem lehet következtetni az ilyen jellegű bűncselekmények gyakoriságának változására, a KSH ugyanis csak azokat a defamatorikus deliktumokat szerepelteti a saját statisztikájában, amik bűnhalmazat esetén a halma-zatot alkotó bűncselekmények körében jellemzők (vagyis ahol a halmahalma-zatot alkotó deliktumok közül a rágalmazás,

becsü-letsértés, hatóság, vagy hivatalos személy megsértése volt a jellegadó deliktum), az OBH viszont minden olyan ítéletet nyilvántart, amelyben ilyen jellegű bűncselekmény miatti elítélés történt, függetlenül attól, hogy az a halmazati bűncse-lekmények jellegadó deliktuma volt-e, vagy más, súlyosabb bűncsebűncse-lekmények (pl. súlyos testi sértés) mellett, mintegy mellékesen került megállapításra. Ugyanezen ok miatt nem lehet a 2010 előtti és utáni, egyrészt az egyes defamatorikus deliktumokra vonatkozóan nyilvántartott, másrészt az ilyen bűncselekmények szankciójára vonatkozó statisztikai adato-kat sem összehasonlítani egymással. Utóbbi esetében nyilvánvaló, hogy ha az elítélésre alapvetően rágalmazás vagy becsü-letsértés (esetleg más defamatorikus büntetőjogi tényállás) alapján került sor, akkor az alkalmazott szankciók szükségsze-rűen enyhébbek, mint ha az elkövetővel szembeni halmazati büntetést a bíróság alapvetően egy súlyosabb bűncselekmény miatt szabta ki, amely cselekmény mellett a halmazatban rágalmazás és becsületsértés is szerepelt. Ezért az, hogy az OBH adatai szerint 2010 után több volt a defamatorikus bűncselekmény miatt kiszabott szabadságvesztés, nem a büntetőbíró-ságok felfogásának megváltozásával magyarázható, hanem azzal, hogy ezen ügyek körében számos olyan halmazati bün-tetés is szerepelt, amelyeket a KSH 2010 előtti évekre vonatkozó statisztikája (ami csak azon eseteket tartja számon, ahol a rágalmazás stb. a jellegadó bűncselekmény) nem foglalt magába. Ennek okán a 2010 utáni, a kiszabott büntetések fajtá-jára és mértékére vonatkozó adatokat nem is ismertetjük, mert azok megalapozott következtetések levonására nem alkal-masak, a 2010 előtti adatokból viszont nagyjából kirajzolódik, hogy hogyan viszonyulnak a magyar bíróságok a defamatorikus cselekményekhez. (Azért csak „nagyjából”, mert sajnos a KSH statisztikája nem szerepelteti lebontva a különböző tényállásokra kiszabott büntetési fajtákat és mértékeket, hanem csak a defamatorikus bűncselekmények ösz-szességére vonatkozóan tartalmaz a büntetésekkel kapcsolatos adatokat, az tehát nem derül ki belőle, hogy pl. az évi né-hány szabadságvesztést pontosan mely tényállás megállapítása miatt szabták ki a bíróságok, mint ahogy az sem, hogy a büntetés végrehajtásának felfüggesztése mely esetekben érintette a szabadságvesztést, és mely esetekben érintett más bün-tetést.) Az egyértelműen látszik, hogy a szabadságvesztés a „hatóság vagy hivatalos személy megsértése” deliktumának hatályban léte alatt volt rendszeresen alkalmazott büntetés: ilyen bűncselekmény miatt 1990-ben 78, 1991-ben 130, 1992-ben 148, 1993-ban 219, 1994-ben pedig 228 büntetőítéletet hoztak a bíróságok, míg ugyanezen években a kiszabott szabadságvesztések száma 19, 28, 37, 28 és 14 voltak – bár a statisztikából nem állapítható meg, valószínűleg mindet fel-függesztve, ugyanis ezen időszakban mindössze egyetlen olyan szabadságvesztést szabott ki a bíróság (1992-ben), amely az egy évet meghaladta, miközben az akkor hatályos jog szerint akár a két évig tartó szabadságvesztés végrehajtása is fel-függeszthető volt. Drasztikusan lecsökkent 1995-től mind a – korábban, 1994. június 24. előtt elkövetett – „hatóság vagy hivatalos személy megsértése” miatti büntetőítéletek, mind – ennek következtében – a kiszabott szabadságvesztések szá-ma: az előbbieké 1995 és 2009 között rendre 1,1, 3, 1, 6, 3, 3, 5, 7, 3, 1, 0, 2, 8 és 12 volt; a kiszabott szabadságvesztéseké pedig 1, 0, 4, 4, 2, 4, 3, 9, 5, 7, 3, 1, 2, 2 és 6. Az ezen 15 év alatt kiszabott szabadságvesztés-büntetések nagy része – min-den valószínűség szerint – szintén felfüggesztett volt, azonban néhány letöltendő is akadt közöttük, ugyanis 2000-ben és 2003-ban is akadt egy-egy olyan büntetés, amely 3–5 év közötti szabadságvesztésre szóltak, amit a Btk. szerint nem lehe-tett felfüggeszteni (az előbbi végrehajtási fokozata ráadásul fegyház volt). (Ezenkívül 1998-ban 1, 2002-ben szintén 1, 2003-ban 3, majd 2009-ben ismét 1 olyan szabadságvesztést szabtak ki, amelyek tartama az egy évet meghaladta, de a két évet nem érte el.) Azt, hogy szabadságvesztést nemcsak a „hatóság vagy hivatalos személy megsértése” deliktumára, ha-nem néha rágalmazásra vagy tettleges becsületsértésre is kiszabtak, mutatja, hogy több olyan év is volt (konkrétan 1997, 1998, 2000, 2002, 2004 és 2005), amikor a kiszabott szabadságvesztések száma (rendre eggyel, hárommal, eggyel, négy-gyel, néggyel és kettővel) meghaladta a „hatóság vagy hivatalos személy megsértése” deliktuma miatti büntetőítéletek számát, vagyis legalább ezekben az években rágalmazás vagy becsületsértés miatt is sor kellett, hogy kerüljön szabadság-vesztés alkalmazására (természetesen emellett lehetséges, csak a statisztikából nem derül ki, hogy más években is szabtak ki jogerős ítéletben ilyen büntetést rágalmazás vagy becsületsértés miatt). Végül, annak alátámasztására is alkalmas a statisztika (mind a KSH-s, mind az OBH-s), hogy rágalmazás miatt több (mégpedig nagyjából másfélszer-kétszer több) ügy végződik elmarasztaló bírói ítélettel, mint becsületsértés miatt, vagyis a rágalmazás tekinthető a defamatorikus tény-állások paradigmatikus esetének. (1990 és 2009 között rágalmazást, illetve becsületsértést a következő arányokban követ-tek el: 138:114, 200:152, 188:145, 147:91, 130:87, 127:84, 126:66, 104:52, 114:60, 108:74, 128:71, 128:70, 147:87, 158:68, 190:143, 194:155, 223:135, 181:119, 171:145, 194-:49). Az OBH által nyilvántartott, 2011 utáni statisztikai adatok bemu-tatásától eltekintünk, mivel az OBH nem a büntetőítéletek számát, hanem a büntetőítéletek által megállapított tényállá-sok összes számát tartja nyilván, így e számok kumuláltak, ami miatt az egyes ítéletek számára nem lehet következtetni:

ha valaki pl. ugyanazon sértett sérelmére rágalmazás vétségének alapesetét, aljas indokból vagy célból elkövetett rágalma-zást, nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmarágalma-zást, illetve jelentős érdeksérelmet okozva elkövetett rágalmazást is meg-valósított, azt a statisztika négy helyen tartalmazza; úgyszintén, ha valaki becsületsértés vétségének alapesetét, vagy annak több minősített esetét is megvalósította, azt a statisztika akár négyszer veszi fi gyelembe. (A jelen lábjegyzetben foglalt elemzés a KSH és az OBH egyedi kérésre összeállított táblázatos adatállományainak felhasználásával készült. Az itt sze-replő számítások és az azokból levont következtetések kizárólag a szerző szellemi termékei.)

A rágalmazást a régi és az új Btk. is ugyanazon tényállással határozza meg, és ugyanazon minősített eseteit ismeri. Eszerint „aki valakiről, más előtt, a becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ, vétséget követ el.”²⁰⁶ A régi Btk. eredeti szövege szerint az ilyen elkövető egy évig terjedő szabadságvesz-téssel, javító-nevelő munkával, vagy pénzbünteszabadságvesz-téssel, az 1993. évi XVII. törvény 75. §-ával módosított, 1993. május 15-től hatályos szöveg szerint egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával, vagy pénzbüntetéssel, az új Btk. szerint pedig egy évig terjedő szabad-ságvesztéssel büntetendő. „A büntetés két évig terjedő szabadságvesztés, ha a rágalmazást a) aljas indokból vagy célból b) nagy nyilvánosság előtt c) jelentős érdeksérelmet okozva követik el.” A becsületsértést az valósítja meg, aki – a rágalmazás esetén kívül – „mással szemben a) a sértett munkakörének ellátásával, közmegbízatásának teljesítésével vagy közérdekű tevékeny-ségével összefüggésben, vagy²⁰⁷ b) nagy nyilvánosság előtt a becsület csorbítására alkalmas kifejezést használ, vagy egyéb ilyen cselekményt követ el,”²⁰⁸ és a rágalmazás alapestéhez ha-sonlóan büntetendő;²⁰⁹ továbbá ugyanígy büntetendő, aki a becsületsértést tettlegesen követi el.²¹⁰ Végül pedig, kegyeletsértést valósít meg az, aki halottat vagy emlékét a rágalmazás vagy a becsületsértés tényállásában meghatározott módon meggyalázza,²¹¹ és az ott meghatározott mindenkori büntetéssel büntetendő.²¹²

Ami a rágalmazás bűncselekményét illeti, annak jogi tárgya – a becsületsértéshez hason-lóan – az emberi becsület, aminek része az ember méltósága, ami „az egyénnek azt az igényét fejezi ki, hogy olyan elbírálásban részesítsék, amely a társadalomban kialakult érintkezési forma minimális követelményeinek megfelel,”²¹³ valamint az ember társadalmi megbecsülé-se, azaz jó hírneve, ami az emberről, tulajdonságairól, magatartásáról, személyes értékeiről a környezetében kialakult kedvező társadalmi értékítéletet jelenti.²¹⁴ A valóságban a két sértett jogtárgy nehezen határolható el egymástól, mivel a jó hírnév sérelme tipikusan az egyén ön-becsülését is érinti; fordítva azonban már nem szükségszerűen ez a helyzet: a méltóság sérel-me nem mindig jár a társadalmi sérel-megbecsültség csökkenésével. Hozzá kell ehhez tenni, hogy maga a bírói gyakorlat a két fogalmat azáltal is közelíti egymáshoz, hogy a méltóság sérelmét objektív kategóriaként fogja fel, azaz nem az egyén szubjektív méltóságérzetének sérelme számít; „a társadalomban kialakult általános megítélés, az általános erkölcsi és közfelfogás az, amelynek fi gyelembevételével kell eldönteni, hogy az adott tény állítása vagy híresztelése alkalmas-e a becsület csorbítására.”²¹⁵ Emellett (mivel a bűncselekmény sértettjei nem csak

206 Régi Btk. 179. § (1) bekezdés, új Btk. 226. § (1) bekezdés.

207 A régi Btk.-ból a „vagy” szócska hiányzott.

208 Régi Btk. 180. § (1) bekezdés, új Btk. 227. § (1) bekezdés.

209 A büntetési tételeknek a rágalmazás alapeseténél ismertetett változásai egybeesnek a becsületsértés alapese-tének változásaival.

210 Régi Btk. 180. § (2) bekezdés, új Btk. 227. § (2) bekezdés. Tettleges becsületsértés miatt (vagy amiatt is) az utóbbi években évi 100-150 bűnösséget megállapító büntetőítélet született (2011-ben 132, 2012-ben 158, 2013-ban 133, 2014-ben 147, 2015-ben pedig 151).

211 Régi Btk. 181. §, új Btk. 228. §.

212 A kegyeletsértés deliktumának gyakorlati relevanciája a magyar jogban elhanyagolható: 2011-ben 4, 2012-ben 5, 2013-ban 7, 2014-ben 4, 2015-ben pedig 11 személyt ítéltek el kegyeletsértés miatt.

213 Kónya István (szerk.): Magyar büntetőjog. Kommentár a gyakorlat számára. Budapest, HVG–Orac, 2013. 868.

214 BH2000. 285.

215 Uo.

természetes személyek lehetnek) a rágalmazásnak szintén jogi tárgya a jogi személyek és egyes más jogalanyok jó hírneve.²¹⁶

A rágalmazás elkövetési magatartása valamely tény közlése. A közlésnek a Btk. e tényállása három formáját ismeri: a tény állítását, híresztelését²¹⁷ (mástól származó értesülés tovább-adását), valamint a tényre közvetlenül utaló kifejezés használatát. Utóbbi „valamely tényből egy jellemző mozzanatnak olyan kiemelése vagy továbbadása (híresztelése), amelyből […]

logikailag az egész történésre, eseményre lehet következtetni.”²¹⁸ Az állított tény lehet hamis, vagy igaz is; utóbbi esetében akkor valósul meg a rágalmazás, ha a valóság bizonyítása (lásd később) nem megengedhető, vagy megengedhető ugyan, de az sikertelen volt. Így értelemsze-rűen annak sincs jelentősége, hogy az elkövető tudott-e az általa közölt tény valóságáról vagy valótlanságáról,²¹⁹ sem pedig hogy jó-, vagy rosszhiszemű volt. Mivel azonban a cselekmény csak szándékosan követhető el, a tény közlőjének tisztában kell lennie azzal, hogy az általa közölt tény objektíve alkalmas a méltóság, illetve a becsület sérelmére, és ennek tudatában kell a cselekményét megvalósítania. (Ugyanakkor a cselekmény nem célzatos, és egyenes szándék sem szükségeltetik hozzá; az eshetőleges szándékkal, azaz úgy is elkövethető, ha a tettes pusztán belenyugszik abba, hogy olyasmit közöl harmadik személy előtt, amelyről tudja, hogy alkalmas a sértett becsületének és/vagy méltóságának csorbítására, az már nem szükséges, hogy ez utóbbit akarja is. Továbbá, a rágalmazás tényállása nem tartalmaz ered-ményt, azaz ún. immateriális bűncselekmény – magatartás-bűncselekmény –, ezért a sértett becsületének sérelme, méltóságának csorbulása vagy jó hírnevének romlása nem szükségsze-rű velejárója e deliktumnak, így ezek bármelyikének bekövetkezte hiányában is megvalósul a rágalmazás.)²²⁰

A tény közlése nemcsak szóban vagy írásban, hanem más módon, akár képes ábrázolással, és nemcsak kijelentő módban, hanem feltételes módban, sőt akár kérdésként is történhet;²²¹ tipikus továbbá a tevéssel megvalósuló elkövetés, de nem kizárt e cselekmény mulasztással történő megvalósítása sem. A rágalmazás bárkivel szemben elkövethető: nemcsak természetes

216 A jogi személyek és más kollektív személyösszességek jó hírnevének védelme azonban nem része a becsület-védelemnek – az önálló jogi tárgyként határozható csak meg, mivel ezen kollektív képződményeknek fogalmilag nem lehet sem becsülete, sem természetesen méltósága.

217 Tény lehet bármely emberi magatartás, esemény, jelenség, történés, beleértve az emberi tudatállapotot is (BH1994. 171.), amely akár a múltban történt, akár a jelenben történik (BH2009. 135.) – a jövőre vonatkozó kijelentés ugyanakkor csak feltételezés, nem tényekről való „közlés”. Ezek alapján az a – tudatállapotról szóló – közlés, miszerint valaki „sikkasztást tervezett”, alkalmas a rágalmazás megállapítására, és mivel ilyenkor a valóság bíróság előtti bizonyítása – más, erre utaló (pl. tárgyi vagy okirati) bizonyítékok hiányában – gyakorlatilag lehe-tetlen (hiszen önmagában a tudattartalom nem bizonyítható), az ilyen kijelentés általában a bűnösség megállapí-tásához vezet. (Természetesen ha a cselekmény már előkészületi szakba került, és ez bizonyítható, a rágalmazás nem valósul meg.)

218 Kónya i. m. (214. lj.) 872.

219 Nem feltétele a rágalmazásnak, hogy az elkövető tudata átfogja az általa tett vagy híresztelt tényállítás hamis (valótlan) voltát; elegendő a tényállítás becsület csorbítására való alkalmasságának tudata. A rágalmazás szempontjából a híresztelés fogalma alá esik valamely becsület csorbítására alkalmas tény továbbadása, továbbí-tása vagy közvetítése, függetlenül attól, hogy a híresztelő a tényállítás való vagy valótlan volta kérdésében állást foglalt-e (BH1992. 226.).

220 Így pl. akkor is, ha a cselekmény a konkrét körülmények fényében annyira nevetséges vagy irreális, hogy a közölt tényt senki nem hiszi el. (Ennek legfeljebb büntetéskiszabási szempontként lehet jelentősége.)

221 Például „Ugye, még mindig prostitúcióból élsz?”

személlyel,²²² hanem jogi személlyel, sőt olyan személyösszességgel szemben is, amely önálló jogképességgel nem rendelkezik, de kollektív társadalmi kötelezettségekkel igen.²²³ Így egy polgári jogi társaság vagy egy társasház lehet sértett, de pl. a kékszeműek vagy a szemüve-gesek csoportja – ilyen kollektív kötelezettség hiányában – nem. Mindazonáltal mi a to-vábbiakban csak a természetes személy sértettekkel szembeni deliktumokkal foglalkozunk, mivel vizsgálódásunknak nem tárgya a kollektív képződmények jó hírnevének sérelme, csak a méltóságé és a becsületé, amik – a jó hírnévvel szemben – csak embereknek lehetnek.

A sértettet a bűncselekmény megvalósulásához nem kell egyértelműen megnevezni, azonban egyértelműen beazonosíthatónak kell lennie.

A vizsgált vétség lényegi szituációs eleme a „más előtti” elkövetés. Ha a cselekmény (a becsület csorbítására alkalmas tény közlése) csak a sértett előtt, vele szemben valósul meg, anélkül, hogy azt harmadik személy észlelhetné, akkor a tény közlése – mint „a becsület csor-bítására alkalmas egyéb cselekmény” kategóriája alá tartozó magatartás – csak becsületsértés lehet. (Úgyszintén csak becsületsértés lehet, ha a becsület csorbítására alkalmas magatartás nem tény közlésében, hanem a becsület csorbítására alkalmas kifejezés használatában, vagy egyéb ilyen, közlésnek nem minősíthető cselekmény elkövetésében áll.) Megjegyzendő, hogy a kommentár- és a tankönyvirodalom jelentős része e szituációs elemet az elkövetés „helye-ként” aposztrofálja,²²⁴ ez azonban – megítélésünk szerint – helytelen.²²⁵ A „más előtt” kitétel ugyanis nem egy helyszínt jelöl, azaz nem azt jelenti, hogy a cselekmény csak azon a fi zikai helyen követhető el, ahol az elkövetővel a harmadik személy, akinek a tényközlés szól, együtt tartózkodik, hanem azt, hogy olyan módon követhető el, amelynek révén a közlésről egy, a passzív alanytól különböző személy értesülhet. Mivel ehhez – ma már – nem szükséges a fi zi-kailag egy helyen tartózkodás, hiszen pl. egy mobiltelefonon tett közlésnél mind az elkövető, mind a harmadik személy konkrét tartózkodási helye irreleváns, e szituációs elem valójában nem az elkövetés helyét, hanem annak módját jelöli.

222 Nem kizáró ok az erkölcstelen életmód folytatása, vagy akár az sem, ha a passzív alany bűncselekményt követett el, amennyiben ezt közérdek vagy jogos magánérdek nem indokolta.

223 BH1992. 154.

224 Vö. pl. Nagy Zoltán – Tóth Mihály: Magyar büntetőjog. Különös rész. Budapest, Osiris, 2014. 195;

Belovics Ervin – Molnár Gábor Miklós – Sinku Pál: Büntetőjog II. Különös rész. A 2012. évi C. törvény alap-ján. Budapest, HVG–Orac, 2013. 281; Kis Norbert – Hollán Miklós – Gellér Balázs: A Büntető törvénykönyv magyarázata. II. Különös rész, I. Budapest, Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 2008. 625.

225 Így pl. a – már a 2012. évi C. törvényhez írt – „szegedi kommentár” már nem az elkövetés helyéről, hanem

225 Így pl. a – már a 2012. évi C. törvényhez írt – „szegedi kommentár” már nem az elkövetés helyéről, hanem