A milli alapvetés

John Stuart Mill (1806–1873) a véleményszabadság (és általában az ember társadalmi értelemben vett – tehát nem fi lozófi ai, teológiai stb. – szabadsága) liberális felfogásának (talán) legnagyobb hatású képviselője. Bár elgondolásaival sokan vitatkoztak, és sokan úgy tartják, hogy azok napja-ink tapasztalatai alapján meghaladottá váltak, nézeteinek befolyása mind a mai napig megmaradt.

Hozzájárult ehhez, hogy elgondolásai egy markáns és (egy gondolatkör kivételével – l. lentebb) következetes rendszert alkotnak, ami jól szemlélteti és magyarázza azt, miért látta helyesnek a véleménynyilvánítás akár állami, akár társadalmi korlátozhatatlanságát. Elveit az 1859-ben meg-jelent A szabadságról című könyvében fektette le, amiben az utilitarizmus alaptételéből indult ki:

az állam feladata a lehető legtöbb ember lehető legnagyobb mértékű boldogságának biztosítása.

E boldogság csak akkor valósítható meg, ha az emberek saját maguk határozhatják meg, miként cselekedjenek és éljenek, ezért bármilyen állami (vagy társadalmi) beavatkozás az emberek ügyeibe csak akkor indokolt, ha azok másokat hátrányosan érintenek.¹⁹³ Ahol mások jogai (érdekei) nem forognak kockán, ott az állam (vagy a társadalom többsége) nem kényszeríthet senkit arra, hogy oly módon cselekedjen, ahogy azt ők (mármint az állam vagy a többség) helyesnek tartja.¹⁹⁴

Ez alól kivétel, ha a szabadság gyakorlása a szabadság feladását eredményezi, mert ezzel megszűnik annak a lehetősége, hogy a szabadságát feladó személy a továbbiakban szabadon dönthessen, így pl. a rabszolgaság önkéntes vállalása olyan dolog, amelyet egy állam annak ellenére tilthat meg, hogy az másokat nem érint hátrányosan, mivel „a szabadság elve nem kívánhatja, hogy az embernek szabadságában álljon nem szabadnak lenni. A szabadság el-idegenítésének megengedettsége nem szabadság.”¹⁹⁵ Ezen egy kivételtől eltekintve, tűnjön bármilyen balgaságnak valami, mindenkinek joga kell legyen, hogy saját boldogulását azon a módon keresse, amit ő maga a legjobbnak tart. Mill alapelve, hogy „az önvédelem az

egyet-193 „A hasznosságot tekintem minden etikai kérdés végső alapjának; […] mely szerint az a fejlődő lénynek tekintett ember tartós, nem változó érdekein alapul. Ezek az érdekek […] csak azon tettek esetében adnak felha-talmazást az egyéni spontaneitás külső korlátozására, amelyek más emberek érdekeit érintik.” John Stuart Mill:

A szabadságról. Budapest, Századvég – Readers International, 1994. 19.

194 A néhány mondattal korábban említett következetlenség alapján ezt Mill nem ismeri el valóban minden-kire, hanem csak „a képességeik birtokában levő felnőtt emberekre”. Azonban ő e kategórián nem pusztán a gyermekeket vagy a csökkent belátási képességű (pl. elmebeteg vagy szellemi fogyatékos) embereket érti, hanem a „barbárokat” is. Az a tétele, miszerint „barbárokkal szemben a zsarnokság jogosult kormányzási forma, ha a cél viszonyaik jobbátétele, s az eszközök bizonyítottan e cél elérését szolgálják” (uo., 18.), valójában önellentmon-dás; éppen annak a tételnek a tagadása, aminek bizonyításáért Mill maga egész művében küzd, vagyis annak tagadása, hogy bármely embernek, legyen véleménye vagy szokása, életvezetése bármilyen parány kisebbségben is a társadalomban vagy a világban, tűnjön az egy magát jobbnak, bölcsebbnek, erkölcsösebbnek gondoló ember (vagy nagyon sok ilyen ember) számára furcsának, erkölcstelennek, szánalmasnak vagy megbotránkoztatónak, joga van ahhoz, hogy szabadságával ne mások akarata alapján, hanem kizárólag saját elhatározása szerint éljen mindaddig, amíg az nem jelent beavatkozást mások szabadságába.

195 Uo., 116.

len olyan cél, melynek érdekében az emberiségnek […] joga van beavatkozni bármely tagja cselekvési szabadságába. Az egyetlen cél, amelynek érdekében jogosan lehet […] erőszakot alkalmazni: mások sérelmének a megakadályozása.”¹⁹⁶

Ez a korlátozás azonban fogalmilag csak az egyén cselekvését érintheti, mert ez hathat ki másokra, a véleményt vagy annak kinyilvánítását azonban nem, kivéve azon rendkívüli ese-teket, amikor a vélemény kinyilvánítása mások jogainak (érdekeinek) sérelmével közvetlenül fenyeget.¹⁹⁷ Ennek deklarálásával Mill már 1859-ben egészen hasonló gondolatot fogalmaz meg, mint a XX. században e kérdésben állást foglaló különböző bíróságok és alkotmánybí-róságok, pl. a clear and present danger elvét megalapozó¹⁹⁸ amerikai legfelső bíróság.¹⁹⁹ Míg te-hát a cselekvés szabadsága (ideértve a Mill által ettől különválasztott egyesülési szabadságot, vagyis „az egyének közötti társulás szabadságát” is) korlátozható, a lelkiismeret szabadsága nem, az utóbbi ugyanis nem hathat ki másra, így ab ovo nem sértheti mások jogait (érdekeit).

Mill szerint a „lelkiismeret belső világába” tartozik a gondolkodás, az érzés és a vélemények szabadsága. A véleményszabadság azonban nem csupán a vélemény behatásmentes kialakítá-sának lehetőségét biztosítja, hanem a vélemény kifejezéséét is.

Sajnos Mill adós marad annak igazolásával, miért osztja a vélemény kifejezése (az azál-tal kiváltott, másokat fenyegető veszély létrehozásától eltekintve) a vélemény puszta létének (vagyis a szabad gondolkodásnak) a sorsát annak ellenére, hogy maga is elismeri: „[a] véle-mény kinyilvánításának és közzétételének szabadsága, úgy tetszhet, más alapelvből követke-zik, mivel az egyén viselkedésének ahhoz a részéhez tartokövetke-zik, mely más embereket is érint,”

ám e más alapelvet végül nem tárgyalja, ehelyett megelégszik azon axióma leszögezésével, hogy „[a vélemény kinyilvánításának és közzétételének szabadsága] majdnem olyan fontos, mint maga a gondolatszabadság, s nagyrészt azonos okokból, gyakorlatilag elválaszthatatlan attól”²⁰⁰ – miközben, mint láttuk, könyve egy másik részében maga ír arról, hogy gyakorla-tilag mégis elválasztható.

196 Uo., 18. Továbbá: „Az egyén csak annyiért felelős a társadalomnak, amennyi viselkedéséből másokat érint.

Mindabban, ami csak őt érinti, jogos függetlensége korlátlan.” Uo., 18. „[K]ívánatos, hogy az egyéniség érvé-nyesülhessen azokban a dolgokban, amelyek másokat közvetlenül nem érintenek.” Uo., 66.

197 „[M]ég a vélemények is elvesztik védettségüket, ha olyan körülmények között nyilvánítják ki őket, amelyek kifejezésüket valamilyen káros cselekedet közvetlen kiváltójává teszik.” Uo., 65.

198 A „nyilvánvaló és közvetlen veszély” (clear and present danger) tesztjének történetéhez: annak első, 1919-ben a Schenck-ügyben (és az azzal párhuzamosan eldöntött Frohwerk- és Debs-ügyben) történő megjelenésétől a ma alkalmazott, 1969-ben kimunkált ún. Brandenburg-tesztig tartó fejlődési útjához, valamint e teszt USA-n kívüli hatásaihoz l. David G. Barnum: Th e Clear and Present Danger Test in Anglo-American and European Law. 7(2) San Diego International Law Journal (2006) 263–292. A teszt megihlette az ahhoz nagyon hason-ló saját tesztet kidolgozó magyar Alkotmánybíróságot is, ennek bemutatását l. pl. Peter Molnar: Towards Improved Law and Policy on ‘Hate Speech’: Th e ‘Clear and Present Danger’ Test in Hungary. In: Ivan Hare – James Weinstein (szerk.): Extreme Speech and Democracy. Oxford – New York, Oxford University Press, 2009.

237–264. A teszt alkalmazásával, az amerikai teszthez való hasonlóságokkal és az attól való különbségekkel kapcsolatos vitához továbbá l. Koltay András: A nagy magyar gyűlöletbeszéd-vita: A „gyűlöletre uszítás” alkot-mányos mércéjének azonosítása felé. Állam- és Jogtudomány, 2013/1–2., 97–99 és 109.

199 Még Mill példája is hasonló az amerikai gyakorlatban felmerült esetekhez: „Azt a vélemény, mely szerint a szegények éhínségének a gabonakereskedők az okai, vagy amely szerint a tulajdon rablás, nem szabad háborgat-ni, míg egyszerűen csak a sajtó útján terjed. Ám igazságosan lehet büntetháborgat-ni, ha szóban adják elő egy izgatott tö-megnek, mely egy gabonakereskedő háza előtt gyülekezik, vagy ha ugyanennek a tömegnek röpirat formájában juttatják el.” Mill i. m. (193. lj.) 18.

200 Uo., 20.

Mill szerint a gondolat- és szólásszabadság (utóbbiba beleértve nemcsak a szóbeli közlés, hanem általában a gondolat kifejezésének, pl. az írásnak a szabadságát)²⁰¹ – nemcsak tartalmát, hanem stílusát tekintve is²⁰² – korlátozhatatlan (eltekintve a veszélyt előidéző szólástól, amely kivételről e szabadság korlátozhatatlanságának megemlítéseikor a továbbiakban nem beszélünk, de azt külön említés nélkül is általánosan odaértjük), mégpedig praktikus, hasznossági okokból (hasznossági alapon viszont a vélemény korlátozását nem lehet indokolni, mert „egy vélekedés hasznosságának megítélése maga is vélekedés,”²⁰³ így a hasznosság megítélésének szabadságára magára is vonatko-zik a véleményszabadság következő három igazolása). Mill szerint egy vélemény kinyilvánításának elfojtása (a vélemény kifejezésének állami büntetése vagy képviselőjének társadalmi megbélyegzé-se) három különböző esetben történhet meg, és mindegyikben nemcsak maga az elfojtott véle-ménnyel rendelkező személy jár rosszul, hanem a társadalom egésze is, azaz a vélemény – a többség zsarnoksága alapján²⁰⁴ megvalósuló – üldözése utilitarista szempontból helytelen.

201 Vö. uo., 22.

202 A stílus korlátozásának kérdése különösen fontos lesz a becsületsértés esetében, ahol egy adott bíráló tartalom az éles, megalázó, támadó stb. stílus okán önmagában jogellenes lehet. Mill felfogása alapján nemcsak a vélemény tartalma nem kor-látozható, hanem a tartalom kifejezési módja sem, hiszen a stílusról alkotott felfogás maga is csak egy vélemény. Vö. uo., 62–63.

203 Uo., 31.

204 Bár Mill nem írja le Alexis de Tocqueville (1805–1859) nevét, a kifejezést tőle veszi át, és azt – amellett, hogy sze-rinte e zsarnokságot a többség nemcsak a politikai tisztségviselők működése útján, hanem formalizált eljárások nélkül, a társadalmat alkotó egyének többségének informális, az eltérő véleményt képviselők „lelkét leigázó” elnyomás révén is megvalósíthatja – alapvetően Tocqueville-i értelemben használja. Tocqueville két amerikai útját követően, 1840-ben írta meg A demokrácia Amerikában című művét (magyarul: Budapest, Gondolat, 1983), amelyben a többség zsar-noksága kialakulásának veszélyeire fi gyelmeztet. Szerinte egy demokráciában természetesen fő szabályként a többség akaratának kell érvényre jutnia a kisebbséggel szemben, de abban a szélsőséges esetben, amikor a többség nem él, hanem visszaél többségi hatalmával, ezen akarat érvényesülése (Tocqueville eredeti koncepciója szerint lényegében természetjo-gi, milli értelemben utilitarista alapon) megakadályozható (azonban az alapok különbözősége ellenére a két gondolkodó következtetései tekintetében nincs érdemi különbség nézeteik között). Akkor beszélhetünk a többség hatalommal való visszaéléséről, vagyis a többség zsarnokságáról, ha a többség olyan törvény(eke)t fogad vagy fogadtat el (Millnél ezenkí-vül akkor is, ha olyan társadalmi elvárásokat fogalmaz meg), amely(ek) lényegesen sérelmesebb(ek) a kisebbségre nézve, mint amekkora előnyt a többségnek jelentenek. A többség – fő szabályként érvényesülő, de nem kivételt nem tűrő – uralmának erkölcsi alapja egyrészt az, hogy az emberek csoportja szükségképpen bölcsebb kell, hogy legyen, mint az egyes egyén, másrészt az, hogy a többség érdekei (éppen azért, mert több emberről van szó) mindig fontosabbak, mint a kisebbség érdekei. Azonban Tocqueville szerint hiba a többséget egy ország többségével azonosítani. A legfőbb törvé-nyeket, az igazságosság törvényeit ugyanis az egész emberiség többsége alkotta meg. Ha egy nép többségének törvényei ellenkeznek az emberiség többségének általános törvényeivel, akkor ez utóbbinak kell érvényesülnie. Ha csak egy nép többsége fejezi ki akaratát, ez még nem jelenti a törvény abszolút érvényét. Ugyanis ahogy egy nagyobb nemzet zsar-nokoskodhat egy kisebbel, vagy egy nagyobb hatalmú ember az alávetettjeivel szemben, ugyanúgy egy nép többsége is elnyomhatja az általa alkotott törvényekkel a kisebbséget. Ezt pedig mint a „többség zsarnokságát” meg lehet, és meg is kell akadályozni. Mill sokban támaszkodik Tocqueville ezen nézeteire, amikor arról ír, hogy attól, hogy egy adott korban valamely kérdésben egy meghatározott vélemény uralkodik, még nem biztos, hogy az adott vélemény igaz, amit jól mutat, hogy különböző társadalmakban és különböző korokban rendkívül eltérő dolgokat tartottak helyesnek vagy követendőnek az emberek, és a történelmi tapasztalat pontosan arra int, hogy egy adott kor adott országának éppen uralkodó többségi nézetét ne tekintsük abszolút, megkérdőjelezhetetlen igazságnak: „A »világ« […] mindenki számára azt a részt jelenti, amelyikkel érintkezik: pártját, szektáját, egyházát, társadalmi osztályát, s ehhez képest az, akinek a világ olyan átfogó valami, mint országa vagy kora, majdhogynem szabadelvűnek és széles látókörűnek nevezhető.

Az sem ingatja meg a kollektív tekintélybe vetett hitet, ha tisztában vannak vele, hogy más korok, más országok, más szekták, más egyházak, más osztályok és más pártok homlokegyenest ellenkező véleményen voltak vagy épp vannak.

[…] Érvek nélkül is nyilvánvaló, hogy a korok éppoly kevéssé tévedhetetlenek, mint az egyének: minden korban voltak olyan vélemények, melyeket a rá következő korok nemhogy tévesnek, de egyenesen abszurdnak tartottak; s éppoly biztos, hogy a ma általánosan elfogadott nézetek némelyikét a jövő meg fogja cáfolni, amennyire biztos, hogy korunk számos – korábban általánosan elfogadott – nézetet vetett el.” Mill i. m. (194. lj.) 26–27.

Az első esetkör az, ha a vélemény igaz, és az a vélemény, ami alapján az előbbit el kívánják fojtani, hamis. Bármilyen erkölcstelennek, kellemetlennek vagy károsnak is tartsunk egy vé-leményt, attól az még lehet igaz; senki, még a többség sem állíthatja, hogy az abszolút igazság birtokában van, és tévedhetetlen, különösen akkor nem, ha az adott vélemény kifejezésére a lehetőséget sem adják meg. Egy igaz vélemény elnyomása nem azért helytelen, mert igazság-talan, hanem mert tévútra viszi vagy azon tartja a társadalmat.²⁰⁵ Az persze lehetséges, hogy a társadalmi cselekvéseknek feltételezett vagy valószínű (tehát nem biztosan igaz) vélemények adják az alapját, ám ez nem indokolja, hogy az adott vélemény vitatását mint egy másik véle-mény kifejezését is megtiltsák.²⁰⁶

A második lehetőség, ha mind az elfojtott, mind a többségi vélemény csak részben igaz, így az előbbi igaz nézetekkel, részigazságokkal képes kiegészíteni az utóbbit – hozzájárul-va a tudás fejlődéséhez. Ez esetben az sem baj (sőt Mill szerint kifejezetten előnyös), ha az elfojtott, részlegesen igaz véleményt a terjesztői mint az abszolút és tökéletes igazságot han-goztatják, mert a hallgatót vagy az olvasót jobban megragadja, így nagyobb valószínűséggel készteti gondolkodásra a szélsőséges vélemény.²⁰⁷ Ez ugyan felveti a hitviták kialakulásának lehetőségét, amikor mindkét oldal makacsul ragaszkodik a saját teljes igazságához, azonban a cél nem is az elvakult vitázók, hanem általuk a vitát fi gyelők meggyőzése, ők pedig köze-lebb kerülnek az igazsághoz, ha nemcsak az egyik, hanem mindkét, vagyis az eddig elfojtott véleményt is megismerhetik.²⁰⁸

Végül a harmadik lehetőség, ha az elfojtott vélemény hamis, és az a vélemény igaz, aminek hívei az előbbi képviselőit korlátozzák nézeteik terjesztésében. Bár ekkor felmerülhet, hogy egy hamis és káros nézet betiltása (állami büntetése) hasznos (is) lehet, valójában ilyenkor sem ez a helyzet: a hamis (és káros, erkölcstelen stb.) vélemény ugyanis jó szolgálatot tesz, hogy az igaz vélemény megütközzön az ellenérvekkel, és megerősítse, illetve ténylegesen be-bizonyítsa igazságát, ami nélkül a tudás nem az igazság valódi ismeretén, hanem a puszta véletlenen múlik.

205 „[Az ember] képes kijavítani hibáit. Vita és tapasztalás segítségével le tudja győzni tévedéseit. A tapasztalás önmagában nem elég. Vitára is szükség van, ebben kell eldőlnie, hogy hogyan kell értelmezni a tapasztalatot.

A tények és a viták […] ahhoz, hogy hathassanak az értelemre, előbb tudottá kell lenniük előtte.” Uo., 29.

206 Tehát egy vélemény elégséges lehet egy társadalmi cselekvés igazolására (mindaddig, amíg ezt a véleményt nem cáfolják meg), de az azzal ellenkező vélemények elfojtására már nem. „Mérhetetlenül nagy a különbség a között, hogy egy véleményt igaznak tartunk, mert […] nem cáfolták meg, s a között, hogy azért tartjuk igaznak, hogy megakadályozzuk megcáfolását.” Uo., 28.

207 Vö. pl. uo., 55 és 57.

208 Vö. uo., 61.

Ha nem engedjük, hogy egy nézetet folyamatosan kihívások érjenek, sőt nem keressük kifejezetten a lehetséges legjobb ellenérveket, akkor a helyes nézet képviselete nem az igaz-ság ismeretén, annak racionális megismerésén múlik, így az „igazigaz-ság” puszta előítéletté vagy dogmává silányul.²⁰⁹

Van továbbá egy negyedik esetkör, amiről Mill nem beszél: két vagy több nézet közül ugyanis nem csupán az egyik lehet igaz, a másik (többi) pedig hamis, vagy az egyik hamis, a másik (többi) igaz, vagy mindkettő (mindegyik) részben igaz: az is előfordulhat, hogy egyik sem igaz vagy hamis (nem értelmezhetők egy aletikus logikai keretben), mert mind(kettő) csupán vélemény, igazságérték nélkül. E véleményekre nem azért kell, hogy kiterjedjen a vélemény-nyilvánítás szabadsága, mert azáltal közelebb kerülhetünk az igazsághoz, hanem pusztán azért, mert az a megnyilvánuló személy véleménye, és mint ilyen, az illetőnek a külső világ-hoz, annak dolgaivilág-hoz, eseményeihez, jelenségeihez való viszonyulásának a kifejezése, azaz a személyiségéből fakadó önérték.

209 Vö. pl. uo., 44. Nem Mill volt azonban az első, aki az igazság keresése érdekében szót emelt a szólás-szabadság védelmében; (részbeni) szellemi elődje John Milton (1608–1674), a híres angol költő és politikus volt, aki 1644-ben, Areopagitica című írásában a könyvek általános cenzúrázását kritizálta. Beszéd formá-jában megírt esszéjének (amelynek csak kivonatos magyar fordítása létezik) már az alcíme elárulja a tartal-mát: „A Speech for the Liberty of Unlicensed Printing, to the Parlament of England.” Milton a vallássza-badság érdekében állt ki a „nyomtatás szavallássza-badsága” mellett, a könyvek cenzúrája ellen. Ennek egyik oka az a pragmatikus szempont volt, hogy az erkölcs védelme sohasem lehet tökéletes, és ha a könyveket cen-zúrázzuk, akkor az élet csaknem összes szegmensét is cenzúráznunk kellene: „Ha az a szándékunk, hogy a jobb erkölcsiség érdekében ellenőrizzük a sajtót, akkor ellenőriznünk kellene minden szórakozást és időtöl-tést, mindent, ami az embernek gyönyörűséget okoz.” John Milton: A sajtószabadságról. In: Szenczi Mik-lós (szerk.): Milton, az angol forradalom tükre. Válogatás prózai írásaiból. Budapest, Gondolat, 1975. 76.

A tilalom másik oka pedig az, hogy szerinte Isten azért adta az értelmet az emberek számára, hogy választ-hassanak jó és rossz között, és szabad akaratukból kifolyólag mérlegelhessék választásuk következményeit. A bűnbe esett Ádám példája alapján (vö. uo., 77.) fejti ki azt a fi lozófi ai alapállását, hogy szabad akarat nélkül puszta bábok lennénk, a szabad akaratból viszont következik a tévedés lehetősége is. Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, mérlegelnünk kell, ehhez viszont információra van szükségünk. Az igazság ismerete előfeltételezi a gondolatok szabad megismerését, azok helyességének ellenőrzése, vagyis az igazság megtalálása e nélkül fogalmilag nem lehetséges. Milton ma már klasszikus sorai szerint: „Minden szabadságjog közt elsőnek azt a szabadságot adjátok meg nekem, hogy tudásra szert tehessek, beszélhessek, és lelkiismeretem szava szerint szabadon vitatkozhassam.”

Uo., 85. Ha ez lehetséges, akkor az igazság előbb-utóbb úgyis győz, vagyis az igazság nemhogy nem igényli a hazug gondolatok betiltását, hanem éppen ellenkezőleg, szüksége van azokra, hogy nyílt vitában derüljön ki, mi igaz és mi nem az: „Hadd birkózzon egymással igazság és hazugság, hisz ki látott már olyat, hogy az igazság szabad, nyílt küzdelemben alulmaradt volna? Az igazsággal cáfolás a legjobb és legbiztosabb elnémítás.” Uo., 86.

Mindezt pedig (a cáfolás lehetőségét) sokkal jobban szolgálja, ha a véleményeket nyíltan tesszük közzé, aminek révén az ellenvéleményen levők megismerhetik a nézeteinket, és kifejthetik, hogy azok szerintük miért tévesek, mint ha lakásról lakásra, titokban mondanánk el ezeket, ami emiatt sokkal veszélyesebb az igazságra nézve, mi-vel nincs lehetőség az ellenvélemények közlésére. Ráadásul a nyílt vita a dogmává válás veszélyét is kiküszöböli, vagyis a hazugság szabad terjesztése azért is hasznos, mert folyamatosan ébren tartja a valódi tudást; így hiába hisz az ember abban, ami igaz, ha ezt puszta megszokásból, az érvek végiggondolása nélkül teszi, az igazságban való hite ellenére sem lesz az igazság valódi birtokosa: „Az ember az igazság terén is lehet eretnek; ha csak azért hisz valamiben, mert lelkésze ezt mondja vagy mert a gyülekezet így döntött, s más okot nem tud, akkor hite ugyan igaz, de maga az igazság, amelyben hisz, eretnekséggé válik” (uo., 81). Ez utóbbi idézet azonban arra is rávilágít, hogy Milton a szólás szabadságát és a cenzúra tilalmát alapvetően teológiai szempontból, a vallási kérdések megvitatása érdekében tartja fontosnak, nem pedig általában véve.

2.2. A milli eszme továbbfejlesztése az angolszász jog- és politikaelméletben