Minden abbéli próbálkozásunk ellenére, hogy a személyes ifj úsági munkát a fi atalok belső erőforrásainak kiaknázására használjuk, napi szinten megjelenik a felénk jelzett igények között az akut problémákban való segítségnyújtás igé-nye is. Hiába tűzzük ki célul, hogy a fi atalokkal nem kívánunk problémák felől megközelítve foglalkozni, ezeket a problémákat ők maguk mondják el nekünk a klubokban, a képzéseken, a rendezvények szervezése idején, az informális pil-lanatokban.
A fő kérdés, hogyan viselkedjünk ilyen esetekben: tanácsadók legyünk, csak hallgassuk meg őket és bólogassunk, esetleg hangsúlyozzuk, hogy itt mi most a megegyezés szerint csak egy projekten dolgozunk? Mindez természetesen függ a helyzettől. Ami ezzel kapcsolatban fontos, az a kompetenciahatárunk, valamint a segítői munkához való viszonyunk. Utóbbi azt jelenti, defi niáljuk-e a magunk ifj úságsegítői munkáját problémamegoldó szakemberként. Ez személyes dönté-sünk, amelyben érzelmi stabilitásunk, tanult kompetenciáink, munkához fűző-dő attitűdjeink együttesen számítanak.
A kompetenciahatár kérdése nem egyszerű. Belefuthatunk szerhasználatba, tinédzserkori szerelmi problémába, családon belüli erőszakba, depresszióba, is-kolai teljesítménykényszerbe, hiperaktív tünetegyüttesbe. Nagyon fontos ész-ben tartani, hogy a fi atalokkal sok esetész-ben olyan nyílt kapcsolatba kerülünk,
amilyenben sem a tanárai, sem más szakemberek, de még gyakran a szülők sin-csenek velük. A fi atalok szabadidős zónájában dolgozva velük vagyunk, amikor rágyújtanak egy cigarettára, csókolóznak, káromkodnak, elengedik magukat.
Rendkívül érzékenynek, folyamatosan nyitottnak kell lenni ahhoz, hogy a hely-zet egészét, a kontextust fi gyelembe véve megértsük, mikor kell lépnünk és mi-kor kell egyszerűen a szerepünkben maradunk.
Ehhez csak támpontokat lehet adni. Ha tanáraikat például jelenlétünkben szidják, megkérhetjük őket stílusuk moderálására. Ha egy tábor zárásakor al-koholt isznak, mi nem tesszük azt mértéktelenül. A példákat még lehetne so-rolni, a lényeg az, hogy ne legitimáljunk az értékrendünktől idegen tetteket.
Ugyanakkor meg kell érteni, hogy a fenti jelenségek munkánk ajándékának is tekinthetőek: mi látjuk a fi atalokat a legőszintébb állapotukban. Az ebből nyert többlettudás ismét csak szakmánk egyik egyedi lehetősége. Az ilyen helyzetek-ben nem tudni, hanem érezni kell a határokat és a korrekciós lehetőségeket, ezt sablonokból kirakni, könyvből megtanulni nem lehet. Ha valaki ezeket a hely-zeteket nem tudja jól kezelni, terhesnek éli meg, az egészen egyszerűen nem való ifj úságsegítőnek.
Szükséges lehet néhány támpont annak eldöntéséhez, hogy a tanácsadói vagy terápiás célú munka felvállalásában meddig mehetünk el, ifj úságsegítőként milyen problématerületeken segíthetünk. Általában a mentálhigiénés problé-mákkal (például beilleszkedési problémák, társ- és párkapcsolati kérdések, kor-csoporti konfl iktusok, tanulmányi nehézségek) kapcsolatos prevenció, e prob-lémák kezelése és megoldása érdekében adhatunk tanácsot, információt. Ha ennél mélyebb szintű beavatkozásra van szükség, rendszerint szakemberhez kell irányítanunk a fi atalt. Ugyanakkor sok esetben fajsúlyos ügyek megoldásában azért tudunk katalizátorok lenni, mert bizalom alakult ki irányunkban, s a fi a-tal a mi tanácsunkra hallgat.
Nincs tehát előírás, hogy hol húzzuk meg azt a határt, ameddig
beavatkoz-személyiség vagy depresszió esetén mikor kell szakemberhez irányítani egy fi a-talt, vagy drogfogyasztás esetén meddig avatkozhatunk be.
Egy segítőnek mindenesetre szembe kell néznie a ténnyel, hogy sokszor nem segíthet (például, ha valaki nem érzi szükségét, hogy segítsenek rajta, vagy épp fél megnyílni, mert olyan lelki problémái lehetnek, melyekről senkinek sem be-szél szívesen). Bele kell törődnie, hogy nem menthet meg mindenkit. De ha a gondokkal küzdő saját környezetében van valaki, akit bármikor felkereshet, el-mondhatja neki a gondjait, megkérdezheti tőle, hogy hol lelhetnénk megoldást, máris nő a bizalma egyrészt az emberekben, másrészt önmagában.
Ugyanakkor fontos aláhúzni még egy szakmai sajátosság jelentőségét: a társ-szakmáktól eredő, gyakorlatban elterjedt szemlélet fontosságát a „három lépés távolság” betartásáról. Ennek kettős értelmezése is lehetséges: engedjük a fi atalt olyan közel, hogy képes legyen elmondani problémáit, kérdéseit, alakuljon ki egy bizalmi légkör, ugyanakkor tudatosítsuk benne, hogy a kapcsolatunk nem azonos a barátsággal (bár megjelenhetnek benne ennek elemei), pláne nem a ha-verkodással.
Vannak olyan szerepek, amelyekben ez a szemlélet adekvát, ugyanakkor használható, de nem elégséges a felkereső munka és az ifj úsági projektek szer-vezésének támogatása kapcsán, amelyek pontosan a személyes ifj úsági munka esszenciáját jelentik.
A kiindulópontunk a más szakmák esetén ritkán tapasztalható, azonban a mi szakmánk egyediségét adó jelenség: a fi atalok őszinte viselkedése. Ez az élet-terükben zajló programoknak, illetve annak köszönhető, hogy a fi atalok ötletei-ből és kezdeményezéséötletei-ből alakul ki a programok egy jelentős része. Emiatt szin-te elkerülheszin-tetlen, hogy a fi atalok – kisebb vagy nagyobb hangsúllyal ugyan, de – barátként defi niálnak bennünket és találnak meg minket problémáikkal. Ez azt jelenti, hogy a helyzetből fakadóan nem a tanárt vagy a pszichológust - mint egyértelmű keretekkel (iroda, tanóra, szaktudás) rendelkező szakembert - s nem is a velük egy szinten álló havert érzékelik bennünk, hanem a kettőnek valami-fajta keverékét. Mindez egy szűk mezsgye, ám ha tudatában vagyunk a határai-nak, komoly lehetőséget nyújt számunkra a pedagógiai hatás kifejtésére.
Nem kvantitatív, de komoly segítséget jelentő módszer, ha egy-egy élesebb ér-zelmi szituációban feltesszük magunknak a kérdést, hogy hogyan reagálna most a helyünkben a fi atal idősebb nővére vagy bátyja. Néhány valós példa konkrét ifj úságsegítői praxisokban előfordult helyzetekből:
a) fél évet destruktív viselkedéssel töltő fi atal illuminált állapotban tanácsun-kat kéri, hova adja be a felvételi lapját másnap.
b) Egy keveset beszélő, addig távolságtartó fi ú bevallja, hogy drogozik és abba akarja hagyni, de nem meri/nem akarja elmondani senki másnak.
c) Egy „hepciáskodó” stílusú fi ú félrevon, hogy adjunk tanácsot, mert már egy éve szerelmes egy lányba, s csak ezért jött a csoportba is.
d) Egy okosnak és talpraesettnek tartott lány elmondja, hogy két éve antidep-resszáns tablettákon él és az öngyilkosság foglalkoztatja.
e) Egy csendes visszahúzódó fi ú egy esti tábortüzes beszélgetés során félve be-vallja nekünk, hogy ő meleg és szerelmes a csoport egyik tagjába.
Ezekben az esetekben a fi atalok gyakran nem az utasító szakembert vagy a meg-hallgató barátot, hanem a kettő egyfajta keverékét keresik bennünk. Ez pedig azt bizonyítja, hogy így van ránk igény. Meg kell tanulni ezért adekvátan be-tölteni ezt a szerepet!
Természetesen lehet általános határokat szabni: pl. súlyos bűncselekmény esetén be kell vonnunk a rendőrséget, betegség, életet fenyegető állapot esetén orvost. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a fi atalok számára mi egy hiánypótló szerepet töltünk be, s nem hivatalos vagy haveri reakciót, hanem egyfajta men-tori támogatást várnak el tőlünk.
Gyakran fordulnak elő speciálisnak vélt esetek is. A gyermekvédelemben fel-növőkkel foglalkozó ifj úsági projektekben azzal tudunk igazi eredményt elérni, ha (néha ellentétben az általános gyakorlattal) elsősorban a fenti, idősebb test-vérhez hasonló, érzelmi közelséget is magában foglaló kapcsolatot alakítunk ki.
állóság útjára. Ez a jelenség kevésbé plasztikusan, de sűrűn előfordul a csonka családban élő fi atalok jelentős táborában is, növekvő számban!