Batthyány Lajos első körlevele. Az országgyűlés küldöttsége Pesten. A pesti küldöttek az országgyűlés előtt. Kossuth a pesti mozgalomról. Feszültség az országgyűlés és a főváros között. A sajtótörvény. A pesti közcsendi bizottság. A vidék csatlakozása a pestiekhez. Az országgyűlés permanens ülései. A közteherviselés kimondása. A többi reformtörvények. Pest befolyása a törvényhozásra. Batthyány ministeriumának megalakítása.
Az alkotmányos Ausztria. A pragmatica sanctio és az új helyzet. A közös ügyek rendezésének nehézségei. A conservativek aggodalmai. Báró Jósika Samu. A márczius 22-iki udvari értekezlet. A nemzetiségek felhasználásának
eszméje. Jellacsics kinevezése horvát bánná. István nádor jelentése a forradalmi hangulatról. Az udvar tervei az új alkotmány megnyirbálására. A márczius 28-iki királyi leirat. Kossuth tiltakozása. Tüntetések a királyi válasz ellen.
A pesti forrongás. „A haza veszélyben van.” Petőfi Sándor forradalmi versei. Az udvari tanácskozások folytatása. A márczius 31-iki királyi leirat. Hatása a közvéleményre. Kossuth felfogása a közös ügyekről. A megoldás elodázásának végzetes következményei. Kossuth beszéde a királyi leirat felett. István nádor ünneplése. Szélcsend
Magyarország nyugodt átalakulásának barátai nem szivesen látták az „utcza” forrongását s Budapestet, melyet mindenki a kormány és a törvényhozás jövendő székhelyének tartott, idején figyelmeztetni kivánták, hogy a nemzet sorsáról csak maga a nemzet határozhat. A ministerium alakitásával megbizott Batthyány „nemzeti ministerelnök” márczius 17-ikén kiadott első körlevelében1 az összes törvényhatóságokat figyelmeztette, intelme azonban főkép Budapesthez szólt, hogy a minisetriumot és az országgyűlést, mint az átalakúlás és törvényesség eszközeit, kicsapongások, vagy idő előtt való követelések által ne engedjék zavarni nagy és nehéz munkájában. Magának az országgyűlésnek 15 tagú küldöttsége gróf Keglevich Gábor vezetése alatt márczius 19-ikén a kivivott nagy események felsorolásával, az országgyűlés legközelebbi munkarendjének ismertetésével s azzal ügyekezett megnyugtatni a fővárost, hogy az ország újra szervezésének föladatát már legközelebb egy népképviseleten alapúló országgyűlésre kivánja bizni. „Küldöttei a törvényhozásnak! – felelt Nyáry Pál, – sok eseményt értetek, de nem láttátok a legnagyobbat, a pesti márczius 15-ikét.” A mit munkarendűl terjeszt elő az országgyűlés márczius 15-ikén, éppen azt vivta ki a törvényhozásban idáig nem képviselt rész. Fölhivta az országgyűlést, örökitse mielőbb törvénynyel azt a pillanatot, melyben a törvényhozás a nép akaratával egyesűlt. „Ez lesz a júliusi oszlop, melyről unokáink ránk fognak emlékezni.”2
Ugyanaznap (márczius 19-ikén) az országgyűlés csupán a kerületi űlésben3 fogadta a budapesti küldöttséget, melynek nevében Hajnik Pál átnyujtván a tizenkét pontot s az egyetemi ifjúság kivánatait, Kossuth kijelentette, hogy ő Pestet ugyan az ország szivének tartja, de, mint törvényhozó, utána nem indúl. A magyar nemzet közös szabadságot, közös jogokat akar s e nemzet a magyarnak 15 milliója, az ország egésze, nem pedig akár csak egy város, akár csak egy kaszt. Itt csak az összes nemzet az, melyet illet az ország sorsáról itélni s e nemzet elég erős és hatalmas eltiporni mindenkit, minden egyest, egyes kasztot s egyes municipiumot, melynek eszébe jutna ellenszegűlni. A kérelmeket különben felolvasták. Kossuth szerint azokat az országgyűlés már is teljesitette vagy teljesiteni fogja; a mostani országgyűlés leköltöztetésével pedig kár volna tölteni a nagyon rövidre szabott időt, midőn a népképviselők már úgyis Budapesten gyűlnek egybe.
A küldöttek éljenzések közt távoztak, de bizonyos feszűltség megmaradt az országgyűlés és a főváros, Kossuth és Nyáry közt.4 Hogy a tömeg még az aránylag jelentéktelen népességű Pozsonyban is befolyást gyakorolhat a tárgyalások menetére, kitünt már másnap és harmadnap, midőn a városi törvényjavaslat 6. §-ában valláskülönbség nélkül megadott jogot a törvényesen bevett vallásokra szoritották s egyes szónokok hivatkoztak ebben a részben a Pozsonyban két nap (márczius 19–20.) óta tartó zsidóüldözésekre. „A törvényhozást – jegyezte meg Bónis Sámuel – apró utczai demonstratiók nem vezethetik, hanem csak elv és igazság.”
Ilyennek kell vala tekinteni, hogy márczius 22-ikén a pestmegyei közcsendi bizottság a szellemi kifejlődésre közcsapásnak jelentette ki a rendektől márczius 20-ikán elfogadott
sajtótörvényt, mely az eddigi 15,000 forintnál nagyobb (20,000 frt) biztositékot követel a politikai lapoktól s más különben is kevesebbet nyujt a helytartótanács engedményeinél. Még ingerültebben tárgyalta ezt a kérdést Pest városa, hol Irányi, Pulszky, Petőfi, Irinyi, Egressy, Vasváry, Klauzál szóltak a márczius 15-ike ellen való visszahatásról, odakünn pedig a nép a javaslatot megégette. „Ne hallgassatok rá” – vágott Sükey a népet csillapitó Kazinczy Gábor szavaiba. „Ez okos ember, okos ember pedig nem csinál forradalmat.”5
Senki sem hitte ugyan, hogy Jókai és Petőfi alatt csakugyan 30, vagy éppen 80,000 ember áll a Rákoson, de még Széchenyi is hajlandóbb lett volna számolni az utczával, csak hogy ne Pozsonyban határozzanak arról, a miről Budapesten kell határozni; a mint idáig is mindenki természetesnek tartotta, hogy a Pozsony elé tartozó dolgokat ne Bécsben döntsék el. Abban mindenesetre egyetértett Kossuthtal, hogy Pozsonyban nem a Hollinger- s Budapesten nem a Pilvax-kávéházban (mostantól fogva a szabadság csarnokában) kell intézni az ország sorsát. De többtől is féltek. Attól, hogy a párisi commune példájára Budapest városa föléje akar kerekedni a törvényhozásnak és a kormánynak s hogy a hatvanas bizottság nemcsak neve szerint lesz forradalmi választmány, hanem ideiglenes kormánynyá alakúl át. A fiatalság ott, az Ellenzéki Körben és mindenütt, a hol tere nyilt, keresett s önmagában néha föl is talált egy-egy Dantont, Robespierret vagy Marat-t s a girondista Kossuth helyett talán nagyobb politikusnak tartotta Petőfit; nem is Görgei Artur volt az egyetlen, kit ezekben a napokban gondolkodóba ejtett a Fliegende Blätter képe, a melyik lerajzolta, szabadsága hősét a nép mikép jutalmazza: vagy szoborral, vagy akasztófával.6 De rajongva, vagy töprengve sem az a bécsi csapat ez, mely a Fuchsliedet dalolja, mikor megkapja az alkotmányt. Olyan fegyelmezett, a milyenné csak az alkotmány hosszas gyakorlata fejleszthette; ismeri a maga jogait, de bőviteni, növelni akarja a meglevőket s mindezt a szokottnál gyorsabban, mert erre készti az idők szelleme.
„La vérité ne meurt pas” – idézte Rousseaut Dobsa, midőn mint szemtanú sietett megirni a februári franczia forradalom történetét; s vádolta nemzetét, hogy egy helyben áll a megdermedt porondon, mialatt rohanó viz árjaként zúg el előtte a század szelleme.7 Mások ellenben arról vádolták a rövid életű márcziusi pártot, hogy kevés idő alatt sokat olvasott a forradalomról és sok franczia forradalmi jelenetet akart mielőbb utáncsinálni.8
A vidéknek inkább tetszett a pesti 12 pont, mint a törvényhozás csendes munkája; ezeket ünnepelte s nemcsak az országgyűlés előtt jelentette ki hozzájuk való csatlakozását, hanem a városok, községek közül többen rendre üdvözölték a pesti közcsendi bizottságot s utasitásokat kértek tőle.9
A modern parlamentarismus szempontjából mindez nagyon veszedelmes tünet lett volna, mert nem lehet megengedni, hogy valamely törvényhatóság vagy annak éppen egy bizottsága a parlament ellenőréűl tolja fel magát; de ha márczius 18-ika óta a követek nem tartották is magukat a hazulról hozott utasitásokhoz, a törvényhatóságoknak utasitásszerű beavatkozásai még sem lehettek előttük valami meglepőek. Szokatlannak s talán aggodalomkeltőnek csak azt találhatták, hogy, mig idáig egy törvényhatóság csak a maga két követének adhatott utasitást, Pest városa most valamennyihez szólott s kivánatairól mint a közvélemény hivatott kifejezője tájékoztatta a ministerelnököt. Szentkirályi márczius 23-ikán figyelmeztette is a rendeket, hogy az országgyűlésnek az átalakulás korszakában nem az ephemer, ingatag közvéleményre kell hallgatnia, hanem arra az örök közvéleményre, a történelemre, mely fölötte igazságosan fog itélni.
Kossuthtal együtt mindenki lejártnak tartotta azt az időt, melyben az ország sorsáról a kasztok képviselői intézkedtek. Kijelentették (márczius 18-ikán), hogy ez az országgyűlés már csak a legszükségesebb tennivalókra szoritkozhatik. Az alkotmányos szabadság kifejlését a ministerium hatáskörének és felelősségének törvényben mielőbb való megállapitásában biztositva látván, másrészről az országgyűlést olykép kivánták összeszerkeszteni, hogy képviseleti alapon az egész magyar nemzet többsége akaratának erős és méltó kifejezése legyen.
Azonban a legsürgősebb teendőkre nézve már ez országgyűlésnek át kell vennie az alkotmányozó gyűlés feladatát. Elhatározták, hogy a rendek ezen az országgyűlésen is
személyesen szavazzanak s hogy űléseik folytonosak legyenek mindaddig, mig a szabadság, rend, önnálló alkotmányosság és a nép érdekei biztositására szolgáló legszükségesebb törvényeket meghozhatják. Még aznap elfogadták a közös teherviselésről, a jobbágyi viszonyok megszüntetéséről szóló törvényjavaslatot. Kossuth (márczius 31-ikén) elismerte, hogy a hatalom polczáról szebben egy aristokratia sem szállhat le, mint az, mely a jövendőre a nép kezébe adja saját sorsának a kulcsát. Schnee L. a papitizedet is szóba hozván, Daróczynak, a pécsi káptalan követének példájára, az egyházi rend képviselői lelkes nyilatkozatok kiséretében egymásután lemondtak a tizedről, mire Szentkirályi köszönetet mondott a papságnak azon milliók nevében, kiknek érdekében a szavazás történt; bölcseségre mutat, hogy fölfogták az idők jeleit s oly állást vettek a nép irányában, mely őket megmenti a mozgalmak alá sodortatástól. Az alsóbb papság ellátásáról a rendek, Kossuth inditványára, törvényben kivántak gondoskodni. A püspökök a főrendeknél még aznap szintén lemondtak a tizedről s a törvényt mindkét ház azonnal meghozta.
A rendek kimondták továbbá, hogy a királyt megkérik az unió dolgában tartandó országgyűlés összehivására s a lengyel és olasz politikai foglyok szabadon bocsátására.
Márczius 18-ikán elfogadták a közteherviselésről, a jobbágytelek váltságáról, a papitized váltságáról s az ősiségről, 20-ikán a sajtóról, 21-ikén az évenkinti országgyűlésről, a sz. kir.
városokról, a községi választásokról, a Jász-Kún és a Hajdú-kerületekről, 22-ikén a hitelintézetről, nemzeti őrseregről és a független felelős magyar ministeriumról, 23-ikán az egyetemről, a nemzeti szinről, az ország czimeréről és a szinházakról szóló törvényeket. Nem várták tehát meg, hogy ezeket a ministerium terjeszsze be, pedig ennek a kinevezése már nem késhetett sokáig, a felelősség pedig minden esetre ezt illette. Azonban ha már nem függesztették fel a megalakulásig az üléseket (ami különben csak a pesti forradalmat erősitette volna), ott volt a ministerelnök, ki most ép úgy képviselte az egész kormányt, mint később a szeptemberi napokban. A ministerelnöknek nem volt ministeriuma, a még fennálló kanczelláriának kanczellárja, bele kellett tehát nyugodni, hogy egy egészen új kormányzat küszöbén ne történjék minden a doctrinairek megelégedésére. Nagyobb baj volt, s ezt a rendek is fölismerték, hogy a pestiek a törvényhozással szemben a felülvizsgálat egy nemét kivánták gyakorolni. Igy a rendek a márczius 20-ikán már elfogadott sajtótörvényt 24-ikén ismét elővették s a pestiek módositásainak tekintetbe vételével fogadták el újból; ilyes parlamenti csiny azonban nem sikerült a márczius 18-ikán elfogadott urbéri törvényjavaslattal, pedig most a főrendeknek jogosan tett módositása tárgyalásáról volt szó. Kossuth márczius 25-ikén kijelentette, hogy fölmentvén egyszer a jobbágyokat, ha a tett engedményeknek akár csak egy részét akarnák is visszavonni, lángba boritnák az országot.10 A rendet csak úgy lehet fentartani, ha küldetését befejezve, az országgyűlés mielőbb szétoszlik; mert midőn az ország forradalmi állapotban van,11 nem jó, ha működik olyan testület, melyhez követeléseket lehet intézni, miknek vagy engedni, vagy ellenszegülni kénytelen, a mi mindenképen baj. De Bécscsel is meg kell értetni, hogy, ha mielőbb tisztába nem hozzák a ministerium hatása körét s nem szentesitik a ministeriumról szóló törvényt, úgy a rendek életük feláldozásával sem menthetik meg a jó rendet, sőt magát a trónt sem. Bécs érzékenységét a rendek még a lázas munka pillanataiban is kimélték. Batthyány maga javasolta, hogy a magyar hadseregről szóló népszerű törvényjavaslatot halaszszák a jövő országgyűlésre, „mert a jelen perczben a bécsi kormány bizalmatlanságát keltené föl s arra a gyanúra és vádra adna okot, hogy a dynastia lefegyverzését s az iránta tartozó hűség sértését czélozzák”.
Batthyány ép aznap mutatta be ministeriuma jegyzékét az országgyűlés előtt.12 A legfiatalabbak, Szemere Bertalan belügy- s Eötvös József báró vallás- és közoktatásügyi minister s maga az elnök, Batthyány gróf is 35–38 évesek; Klauzál Gábor (földmivelés, ipar és kereskedelem), Deák Ferencz (igazságügy), Kossuth Lajos (pénzügy) a negyvenes évek derekán, Mészáros Lázár (hadügy) közel a hatvanhoz, Esterházy Pál herczeg az Ausztriával fennálló közös viszonyok és a külügyek ministere, közelebb a hetvenhez. Átment az élet iskoláján valamennyi, s kivéve az egy Esterházyt – a volt londoni nagykövetet – és Mészárost (katona létére a magyar akadémia tagját), mindet a megyei és az országgyűlési élet izmositotta meg s
tette szabadelvűvé, de nem forradalmivá. Magát az udvart is meglephette, hogy az új kormányban részt venni hajlandók az ország legdynastikusabb, legbölcsebb és legvagyonosabb emberei is; ugyanakkor, mikor Bécsben a demokratia már a socialismus felé hajlott, Magyarországban hasonló túlzásoktól ily férfiak vezetése mellett mindamellett sem tarthattak, hogy Kossuthot, kiben nem biztak, a névsorból semmi esetre sem lehetett kihagyni.13 Középszerűségek alkalmasabbak lettek volna talán a végrehajtásra, mint a nagy tervektől izzó kitünőségek. Az is lehet, hagy annyi ellentétes nézetű embert az sodort igy együvé, mert a napokat olyanoknak tartották, a melyek nemcsak az egyéniséget, hanem még a meggyőződés egy részét is áldozatul követelték. De semmi esetre sem hihető, hogy annyi jeles és független férfiú egyszerűen felült volna Kossuthnak, ki csak azért vonta be őket a ministeriumba, mert azon kivül párt vagy pártok élére álltak volna. A nézeteknek a haza vélt érdekei alá való rendelése csakugyan nem teremthetett tartós egyetértést, de jobban megfelelt a viszonyoknak, mint az osztrák Kolowrat-ministeriumnak az épen most elitélt régi rendszeren alapuló egyetértése. Igaz, hogy ez a ministerium már márczius 21-ikén meg is nyerte a császári megerősitést.
A bécsi udvarnak aggodalmai voltak. Magyarországban az alkotmányosság látszatát, egy-egy néha évekre szóló, de mindannyiszor meghiusult kisérlet után, eddig márczius 15-ike előtt is meg kellett tartania. Most még, a forradalom után alig két héttel, a kamarilláról szóló elkeseredett hiresztelések után sem illett kételkedni, hogy az udvar ezentúl őszintébben alkalmazkodik a magyar alkotmányhoz. Azonban nem is szólva arról, hogy egy feltétlenül alkotmányos Magyarország könyörtelenül eloszlatja egy egységes Ausztria százados álomképét, s nem is emlitve, hogy ha Bécsben természetesnek találhattak is egy alkotmányos Magyarországot, olyan nagyon természetesnek épen nem találhatták az alkotmányos Ausztriát, – az ugyanazon fejedelemnek uralkodása alatt álló két alkotmányos államnak egymáshoz való viszonyát már a pragmatica sanctio értelmében is szabályozni kellett; a mi nem történhetett meg ugyanolyan gyorsasággal, mint a hogy a szerződésben érdekelt egyik félnek, Ausztriának, az önkényes uralkodás helyett egy szép napon alkotmányos úton való igazgatása elvét kimondták.
Másrészt, ha Magyarország dolgát annyira nem zavarták volna is össze Ausztria dolgaival, hogy minden újitás és declaration of rights teljesen ismeretlen, nemzetközi helyzetet látszott teremteni, Magyarország most egy tömegben követelte a reformokat. Igaz ugyan, hogy ezek mind alkotmányosak voltak s nem diktátori jellegűek, a milyeneket annak idejében II. József akart az országra feltolni, s a mellett legalább is annyira megfeleltek a kor követeléseinek, mint amazok a maguk idejében; de mégis nagyon tömegesen, szinte özönölve jöttek, úgy hogy a bécsi udvar félt a király hirtelen elhatározásának következéseitől. Félt különösen attól, hogy a magyar független felelős ministerium munkája körének szűkebbre szabása nélkül a két állam közt való össszeköttetés lazul, vagy fel is bomlik; hogy a kereskedelmi, had- és pénzügy elkülönitése a nagyhatalmi állás bukására vezet,14 mert pl. a hadsereg kettéválasztásához Magyarországban a magyar emberen, a magyar nyelven és a nemzeti zászlón kivül épen semmi anyag sem volt meg;
fegyvergyárak, fegyvertárak, tüzérségi parkok, tárházak, katonai akadémiák stb. hiányoztak;
arról pedig senki sem lehetett biztos, hogy ha most Európa modern hadügyének megfelelően mindent elől kezdenek is, megvárja-e az ellenség, mig ezzel a sok mindennel elkészülnek; maga az ország megbirja-e azt a sok áldozatot, a mibe ez a különválasztás kerül, Ausztria pedig számithat-e a hadügyben ekként függetlenné lett Magyarország mindenkor való segitségére.
A conservativek szintén osztoztak a bécsiek aggodalmaiban. Márczius 18-ikán gróf Széchen Antal a főrendiházban csupán a pati posse alapjára helyezkedett, midőn kijelentette, hogy a királytól is jóváhagyott új viszonyokat tisztelik ugyan s egyéni nézeteiket önmegadással alárendelik, de nem mondanak le meggyőződéseikről. Egy hét mulva Madarász László az országgyűlésen már ellenforradalommal vádolta őket. Furcsának találta, hogy a rendek a néppel szemben nagylelkűségről beszélnek, holott „az európai viszonyok s az ország állapotából kifejlett kénytelenség ragadta az országgyűlést oda, hová a törpe a maga erejéből fölemelkedni nem tudott”.
A conservativeket azonban nem lehetett összetéveszteni az udvariakkal, s amazok nem készültek valahová Koblenzbe, hogy az emigracióból visszatérve, egy csapással megsemmisitsék hazájuk közjogi állását. Emezeknek vezére báró Jósika Sámuel erdélyi kanczellár volt. Az ellenzék is eszes, erélyes és lovagias embernek tartotta; olyannak, ki hiú és tetszelgő nem lévén, nem kapdos üres czimeken, szolgai bókokon; De Monkot sejtette benne, ha ágy találta is, hogy ehhez a szerephez nincs elég ereje. A Ferencz Károly főherczegnél márczius 22-ikén tartott értekezlet most valóban az ő inditványára ajánlotta, hogy a „monarchia” minden részében nyilvánuló forradalmi mozgalmakat a székelyek és a horvát határőrök felhasználásával kell ellensúlyozni s horvát bánná a népszerű báró Jellacsics József ezredest kinevezni, a mi másnap meg is történt.
Ez a kinevezés meglepetésszámba ment, s nem is tették közzé azonnal. Jellacsicsot, ki nagy horvát volt, le akarták kötelezni vele, hogy, mint immár magyar zászlósurat, felhasználják úgy a magyar, mint a horvát nemzeti mozgalmak esetleges antidynastikus törekvései ellen; mint legújabb altábornagyot pedig, a rendelkezésére álló hadakkal, ha kell, ne csak ezek, hanem az osztrák forradalmiak ellen is küldhessék. Nyilt, és pedig az uralkodó ellen irányuló magyar forradalomtól az udvar ekkor már mindamellett sem tarthatott, hogy márczius 24-ikén István nádor maga is erősen kiszinezte a Pesten uralkodó anarchiát.15 Azt állitotta, hogy a nemesség, a parasztságtól félve, több helyütt már fölkelt, s hogy a meglevő régi kormánynak nincs tekintélye.
A bajon szerinte csak három módon lehet segiteni: ha kiviszik az országból a katonaságot, de akkor azután parasztháború következik; ha Batthyányval, mint még egyetlen lehetséges egyéniséggel igen gyorsan megegyeznek a javaslat tárgyában, mert igy ha elszakadni látszik is a
„tartomány”, tényleg a dynastia alatt marad; s végre, ha a nádort ideiglenesen elbocsátva, teljes hatalmú királyi biztost küldenének Pozsonyba az országgyűlés elhalasztására s a rendnek diktátori tekintélylyel való helyreállitására.
Másnap azonban a megkérdezett osztrák miniszterek kijelentették, hogy tekintettel külföldön a franczia, belföldön a galicziai és olaszországi viszonyokra, sem pénzt, sem katonaságot nem adhatnak ily megbizatásra. Ausztria „alkotmányos” miniszterei tehát csak azért nem léptek föl a magyar alkotmányosság ellen, mert nem volt módjukban; holott, ha el nem fogulnak a régi rendszerben, minden áron erősitniök kellett volna magyar kollégáik helyzetét.
Nem az ő érdemük, hanem a nádoré, ha az értekezlet ismét alkudozni kivánt Batthyányval, illetőleg az országgyűléssel. A nádornak, Batthyánynak és Deáknak a leirat tervezetére nézve más- és harmadnap tett megjegyzéseit azonban nem vették figyelembe. Az értekezlet, a helyett, hogy határozott alakban fölvetette volna Magyarországnak a közös ügyekben,16 különösen pedig a nélküle, sőt ellene csinált 1,238.062,395 forint államadósságokban való részvételét17 s őszintén rendezni törekedett volna a pragmatica sanctio értelmében szövetséges országoknak egymáshoz való viszonyát, Magyarországot, melyet saját nádora is tartománynak nevezett, csak nagyobb és nemzetibb önkormányzattal igyekezett megbékiteni, a had-, kül- és pénzügyekre pedig ezentúl sem engedte volna befolyni.18
Bécs nem vevén észre, hogy ő maga egy tarthatatlan régi helyzethez ragaszkodik, értésére akarta adni Pozsonynak, hogy kivihetetlenre törekszik. A király tehát márczius 28-ikán kelt leiratában mindenféle módositást tett a felelős ministeriumról szóló törvényjavaslaton, melyben az ország teljes függetlenségének kimondását látta. Hogy személyes jogainak egy részét biztositsa, meghagyni kivánta bizonyos korlátozással úgy a királyi kamarát, mint a magyar udvari kanczelláriát. „A királyi kincstár tekintetében a királyi udvar fentartására szükséges és az összes állami költségeknek, melyek az egész birodalom, tehát (!) Magyarország és az ahhoz tartozó részek érdekében is tétetnek, Magyarországot illető arányos részeinek fedezése iránt
Bécs nem vevén észre, hogy ő maga egy tarthatatlan régi helyzethez ragaszkodik, értésére akarta adni Pozsonynak, hogy kivihetetlenre törekszik. A király tehát márczius 28-ikán kelt leiratában mindenféle módositást tett a felelős ministeriumról szóló törvényjavaslaton, melyben az ország teljes függetlenségének kimondását látta. Hogy személyes jogainak egy részét biztositsa, meghagyni kivánta bizonyos korlátozással úgy a királyi kamarát, mint a magyar udvari kanczelláriát. „A királyi kincstár tekintetében a királyi udvar fentartására szükséges és az összes állami költségeknek, melyek az egész birodalom, tehát (!) Magyarország és az ahhoz tartozó részek érdekében is tétetnek, Magyarországot illető arányos részeinek fedezése iránt