Tiltakozás az orosz erdélyi invasiója ellen. Az osztrák kormány és az orosz beavatkozás eszméje. Herczeg Schwarzenberg Felix külügyminister tárgyalásai az orosz kormánynyal. Miklós czár feltételei. Stadion gróf.
Alkudozások. A czár ultimatuma. Az orosz sereg Galicziában. A magyar-lengyel politika ábrándjai. Dembinszky galiczai hadjáratának terve. Az angol diplomatia. Az olmützi egyesség. Az orosz beavatkozás diplomatiai kihirdetése. A hivatalos közlés. Miklós czár május 20-iki manifestuma. Berg orosz tábornok Pozsonyban.
Ostromállapot Csehországban. Ferencz József május 22-iki kiáltványa. A magyar ministerium tiltakozása. A keresztes háború kihirdetése. Az orosz katonák benyomulása Lomnánál. Az első összeütközés. Alsó-Kubin megszállása. A varsói császártalálkozás. A hadi müveletek megállapitása. A beavatkozás kérdése Párisban.
Cavaignac javaslatának győzelme. Az angol parlament. Palmerston magyarellenes politikája. Az angol közvélemény. Az Egyesült Államok állásfoglalása Magyarország mellett. Dudley bécsi küldetése. A porta és a magyar ügy. Gróf Andrássy Gyula Konstantinápolyban. A velenczei köztársaság. Az orosz beavatkozás hivei a magyar aristokratiában. A pozsonyi kiáltvány. A szabadságharcz vezetőinek meghasonlása. Miklós czár a magyar
határon. A czár visszatérése. Az orosz fősereg benyomulása
Kossuth még márczius 18-ikán kijelentette, hogy a nemzet az oroszokat becsületes ellenségnek nem tekintheti, mert rabló módra, hadizenet nélkül s népjogellenesen törtek az országra. Nyilatkozatát harmadnap a honvédelmi bizottság s a parlament is magáévá tette.
Márczius 25-ikén Kossuth biztositotta a házat, hogy az orosz beavatkozás kérdésében a kormány megtette kötelességét s diplomatiai úton felszólalt ez ügyben; másnap Szeben város tanácsa is ünnepiesen tiltakozott az oroszok beavatkozásának folytatása ellen. Ezeknek a lépéseknek azonban már csak azért sem lehetett sikerük, mert Magyarországot egy európai hatalom sem ismerte el önálló államnak és hadviselő félnek.
Különben is alig értesült az olmützi kormány, hogy az osztrák-orosz hadak Erdélyből kiszorúltak, Schwarzenberg hg. külügyminister azonnal Nesselrode gróf orosz külügyministerhez fordult s arra kérte, eszközölje ki a czárnál, hogy Galiczia határának leginkább fenyegetett pontjain tekintélyes haderőt vonjon össze, a megfigyelő hadtest parancsnokát pedig hatalmazza föl, hogy az osztrák kormány kérelmére osztrák területre nyomuljon s részt vegyen a „lázadás”
gyors elnyomásában. Nesselrode gróf április 6-ikán (ó-naptár szerint márczius 25-ikén) kijelentette, hogy a megfigyelő hadtestet a czár már is felállittatta. A czár azonban, „kit az erdélyi, szerencsétlen események” egyszer mindenkorra meggyőztek a felől, a részben való segitség mennyire árthatna csapatai tekintélyének s másrészt milyen keveset használna Ausztriának, csak úgy hajlandó segitséget adni, ha a határt átlépő hadtestek elég nagyok lesznek, hogy önmaguk is megfeleljenek a rájuk váró feladatoknak, s ha nem egyesitik azokat Windisch-Grätz seregével, a mi csak surlódásokra vezetne a tábornokok és csapataik közt. Ellenkező esetben a czár nem teljesithetné az osztrák kormány kérését. Ismeretes, hogy kérését ez a kormány csak a legnagyobb lelki kűzdelmek után tette meg. Januárban Schwarzenberg még úgy vélekedett, hogy egy kormány tekintélyét sem csorbitja a lázadókkal való kűzdelem; a külföld előtt és odabenn azonban minden hitelét tönkre teszi, ha idegen segély behivásával tanusitja, hogy képtelen saját háztartásában helyreállitani a rendet. Stadion Ferencz gróf minister Ausztriára nézve szintén egyszerűen becsületbeli kérdésnek tekintette, hogy a fölkelést saját erejével győzze le. Arra, hogy a márczius 4-iki alkotmányt félretéve, Magyarországgal az áprilisi törvények alapján próbáljon kibékülni, ő maga, a márcziusi alkotmány szerzője, nem gondolt ugyan, az orosz beavatkozást azonban, ha már meg nem akaszthatta, legalább halogatni kivánta.
Midőn Medem gróf bécsi orosz követ április 13-ikán Nesselrode jegyzékét Schwarzenberggel közölte s nyilvánvaló lett, hogy Oroszország sokkal nagyobb arányokban adja meg a segitséget, mint azt talán maguk az osztrák államférfiak is óhajtották, Stadion visszaborzadt a felelősség sulyától; amúgy is kimerült idegzete megtört az újabb izgalom hatása alatt1 s a ministertanácsból betegen menekült Badenbe, hol megtébolyodott. Sorsában van valami, a mi a hazája jövője miatt kétségbeesett Széchenyi tragikumára emlékeztet.
Schwarzenberg most az osztrák hadsereg szerencsétlen kűzdelmei után Windisch-Grätz herczeget visszahivatta, helyébe fővezérül Weldent neveztette ki s a kormány nevében április 13-ikán sietett kijelenteni, hogy méltányolja és köszönettel elfogadja a czárnak mind a két föltételét.
Teljesen a czár kormányára bizza a közremüködés katonai részleteinek és módozatainak megállapitását; csak azt óhajtaná, hogy a czár Bukovinán és a tihuczai szoroson át Erdélybe, Besztercze és Maros-Vásárhely felé is küldjön egy hadat, mely azután összeköttetésbe tegye magát a Brassó felől Erdélybe törő osztrák hadakkal. Ennek a czélnak a megvalósitására a helyi viszonyokhoz képest elégnek tart ugyan 40,000 embert, a szám és a részlet meghatározása azonban teljesen szabadságában áll az orosz kormánynak.
A czár kedvetlenül fogadta ezt a bizonytalan nyilatkozatot. Megjegyezte, hogy csapatait Erdélybe csak Galiczián keresztül küldheti be, mert itt van a legnagyobb ereje; Moldva-Oláhországot megszálló csapataiból nem adhat segitséget. Már pedig most, mikor Erdélyben az események a legkedvezőtlenebb fordulatot vették, az új hadműveletek érdekében a sikert lehetőleg biztositani kell. Javasolta, hogy Galicziát, és Bukovinát – a szám megjelölése nélkül – oroszok szállják meg, s hogy az onnan kivonuló osztrákok a magyarok és erdélyiek ellen rendelt osztrák csapatok maradványaihoz csatlakozzanak. Tartalékul az oroszok szolgálnának. Ha azonban az osztrákok nem verhetnék le a magyarokat, óvatosan az oroszok is benyomulnának s hadi működésük alapjául a Kárpátok közt tett berendezéseik szolgálván, a siker minden valószinüségével küzdhetnének. Máskülönben a czár semmit sem tehet és nem is tesz. Ha küldötteik a részletekre nézve megállapodhatnak, ő attól a pillanattól fogva az osztrákokat támogatni fogja mindazzal az erővel, melylyel a gondviselés jóvoltából rendelkezik.
A czár ultimatuma megtette hatását. Schwarzenberg herczeg Medem gróf útján április 21-ikén „esdekelve kérte” Paszkjevics Erivanszkij herczeg orosz táborszernagyot a segitő-sereg útnak inditására. „A helyzet nehéz – szólt Medem – és csalhatatlanúl hamar elvész a kedvező alkalom, ha a lehető legrövidebb idő alatt elégséges erőt nem küldenek egy diversioval, mely a Kárpátok felől Krakkótól délre fenyegetné a lázadókat … A segélynyújtás minden késedelme a legkomolyabb bonyodalmat okozná a monarchia megrontására.” Hiszen a czár a monarchia érdekeit úgyis közösen akarta védeni Ausztriával, melynek e végből le kell csillapitania Magyarországot, a forradalmi üzelmek tűzhelyét. Galicziából már is kivonultak az osztrákok s rendkivüli zavar, sőt végzetes veszedelem származhatnék belőle, ha ezt a tartományt megszállatlanúl hagynák.
Galiczia valóban közel állott ekkor ahhoz, hogy elveszszen mind az osztrákokra, mind az oroszokra nézve. Kossuth kormányzó ugyanis éppen a függetlenségi nyilatkozat kibocsátásának napján (április 19-ikén) a Galicziával határos megyékben levő csapatok főparancsnokává nevezte ki Dembinszky altábornagyot, s a nélkül, hogy ez iránt megkérdezné Görgeit, kivel a hadügyi tárcza átvétele dolgában már alkudozott, megengedte neki, hogy – a mit a ministertanács ellenzett2 – esetleg be is törjön Galicziába. Dembinszky a maga 17,220 emberével és 57 ágyújával, az északi hadsereg élén, a lengyelek közt való népszerűségére támaszkodva, fölkelésre akarta birni Galicziát, hogy azután összehija a lengyel országgyűlést, kimondja Lengyelország helyreállitását s a két ország kölcsönösen segitse egymást. Czartoryszky herczeg is ezt remélte,3 Lengyelország felszabaditását az idegen járom alól, a magyarok és szlávok teljes kibékitését; a lengyelek azonban egyelőre hadd kűzdjenek a magyarok lobogói alatt s Lengyelország egy elhamarkodott fölkeléssel ne tegye ki magát az 1846-ik évihez hasonló kegyetlenkedéseknek. Oroszország ellen az volna a leghathatósabb fellépés, ha a Kaukázusba inditanának hadiexpeditiót, mivel az oroszok a magyarok ellen használni nem mert lengyel tiszteket mind oda küldték, rájok pedig számitani lehet s így igen komoly lenne a közös ellenség ellen való harcz. A harmadik lengyel, Bem sem helyeselte a Galicziába való betörést, sőt azt a legnagyobb szerencsétlenségnek tartotta volna; mert az osztrákok bizonyosan a földesurak lemészárlására izgatnák a lengyel parasztokat. Betörni csak akkor kellene, ha Bem a délvidék lecsillapitása után Fiuméig hatolván, az ott Francziaországból nyert tisztekkel és fegyverekkel Bukovina felől rontana Galicziába, mig azt Dembinszky Krakkó felől foglalná el.
Az orosz kormány már régen foglalkozott a magyarok ilyen betörésének lehető voltával;
különben is azt hitte, hogy nem egy-két légio, hanem 30–40,000 lengyel küzd a magyarok sorai közt.4 Valószinűnek tartotta, hogy Dembinszky és Bem, kik közül ez utóbbi Erdélyben már is diadalmasan harczolt az oroszok ellen, minden befolyásukat felhasználják, hogy megkisértsék Lengyelország helyreállitását, a miért 1831-ben hiába harczoltak. Sir Andrew Buchanan szentpétervári angol követ még április 10-ikén is biztositani tudta Palmerston lord külügyministert, hogy a czár csak abban az esetben támogatja Ausztriát, ha a magyar felkelők Galicziába törnének s akkor is beéri e tartomány megszállásával; Brunow báró londoni orosz követ azonban még erről a lehetőségről sem akarván tudni, egy héttel azután, hogy az osztrák kormány elfogadta az orosz segitség föltételeit, április 20-ikán Palmerston megnyugtatni törekedett Stratford-Canning konstantinápolyi angol nagykövetet, hogy az oroszok nem avatkoznak Magyarország ügyeibe.5
Ilykép még a rendesen jól értesült angol diplomatia sem tudván bizonyosat a dologban, nem csoda, ha a magyarországi politikusok, a maguk teljes tájékozatlanságában, nem tartottak közvetlen veszedelemtől. „Csodásan jól mennek dolgaink – irta Csányi április 20-ikán;6 – csak az az élhetetlen muszka, – az ne csináljon zavart.”
Ugyanez nap azonban Beck tábornok, a czár segédje, Olmützbe érkezett a segitségadás módozatainak tisztázása végett.7 Kijelentette, hogy egész erővel kell elfojtani a lázadást, mindenekelőtt pedig orosz hadakkal megszállni Galicziát és Bukovinát, hogy az osztrákok onnan is a magyarok ellen nyomulhassanak; a beavatkozó orosz sereg számát majd azután, a körülményekhez képest, állapitsák meg. Schwarzenberg ehhez képest már április 25-ikén sürgősen kérte a czárt csapatainak beküldésére, mire Nesselrode gróf április 27-ikén körlevélben értesitette a külső udvaroknál levő orosz diplomatiai ügyvivőket, hogy ezt a kérést a czár a maga s az európai rend és nyugalom érdekében teljesiti is.8 Kiemelte, hogy Oroszország nem szemlélheti közönyösen az utóbbi időkben nagy haladást tett magyar mozgalmat, mely a Lengyelországban nyiltan előkészitett fölkelés alapja lett, mert a lengyel emigránsoknak a magyarok közt egész hadtesteik vannak s élükön Bem és Dembinszky korlátlan hatalommal határozzák meg a támadás és védelem terveit. Galiczia után esetleg Orosz-Lengyelországban kisérlik meg a fölkelést, mialatt a moldva-oláhországiakat is föllázitani törekesznek. Ausztria segitségért a czárhoz fordult, hogy előbb elfojtson oly felkelést, mely függőben tartja mind a két birodalom nyugalmát. A czár elismeri ugyan, hogy minden államnak joga van meghatározni saját politikai alkotmányát, egy független Magyarország azonban Ausztria hatalmával s erőforrásaival szemben csak néhány napig állhatna fenn. Az európai egyensúly és saját államainak biztonsága egyaránt beavatkozásra készteti Oroszországot, mely nem tűrheti, hogy a Magyarország főnökeit az oroszok ellen lelkesitő szellem tovább terjedjen. Nemcsak a maga, hanem az európai csend és nyugalom érdekében is cselekszik tehát, midőn teljesiti Ausztria kérelmét és segiti őt a béke helyreállitásában, saját lengyel tartományaitól s a Dunával szomszédos vidékektől pedig távol tartja a szervezett izgatás átkát.
Május elsején a hivatalos Wiener Zeitung értesitette először a világot, hogy a császá kormány igénybe veszi az orosz czár fegyveres segedelmét, melyet számára a czár a legnemesebb készséggel és a legbőségesebb mértékben megajánlott. A magyar fölkelés ugyanis pár hónap óta oly kiterjedést nyert s tüneteiben annyira magán viseli az európai felforgató párt minden ereje egyesülésének jellegét, hogy valamennyi államnak közös érdekében áll gyámolitani a császári kormányt abban a harczban, melyet ott a társadalmi rend fenyegető feloszlása ellen visel.
Okúl egy szóval sem emlitette, nem is emlithette az április 14-iki függetlenségi nyilatkozatot, mert ennek hire csak május 2-ikán, ugyanaz nap érkezett az osztrák császári államkanczelláriába,9 a mely nap Legedics osztrák tábornok Krakkóban dobszóval értesitette a közönséget, hogy az oroszok már meg is indultak Galiczia megszállására s a magyarok ellen való harczolásra. A bécsi lapok is csak május 3-ikán hoztak először hirt a függetlenségi nyilatkozatról,10 mely tehát semmi esetre sem volt oka az oroszok beavatkozásának.11 Nem
emlitette ezt okúl maga I. Miklós czár sem, midőn május 20-ikán manifestumban tudatta, hogy megindul Ausztria császárjának támogatására. A fősúlyt arra fektette, hogy Magyar- és Erdélyországban a lázadás, melyet az Olaszországban is elfoglalt osztrák kormány még nem verhetett le, az ő 1831. évi lázadó lengyeleinek s minden más nemzet szerencse-lovagjainak, számüzötteinek és kóborlóinak csapataival növekedve, a legfenyegetőbb módon terjed és saját tartományainak nyugalmát is veszélyezteti. Segitségül hiván tehát ily igaz ügy támogatására a seregek istenét, ki egyedül adhat győzelmet, hadait meginditotta a lázadás elfojtására s a vakmerő pártütők megsemmisitésére. „Igy tölti be Oroszország a maga szent hivatását.”
Paszkjevics herczeg már három héttel azelőtt tudatta Berg tábornokkal, hogy a hadmüveleteket megkezdi; Berg azonban, ki Schwarzenberg kül- és Cordon hadügyminister társaságában személyesen is lerándult Pozsonyba, hogy Welden fővezérrel a közremunkálás részleteit megbeszélje, ezt a hirt csak 3-ikán közölhette Schwarzenberggel, ki ezért „minden jó osztrák” örömét és mély háláját fejezte ki iránta. „Oroszország felséges czárja – szólt – segitségére jövén a mi polgárháborútól tépett országunknak, nemcsak felséges uramnak és a monarchiának teszi a legnagyobb szolgálatot, hanem nagylelkű elhatározásával Európát is megmenti az általános felforgatástól.” „A forradalom – mondta ugyanaznap egy másik sürgönyében12 – nagy léptekkel halad egész Európában. Magyarország most annak fő csatatere.
Ha az anarchia itt győzedelmeskednék, a társadalmi rend egész Európában mélyen megrendűlne.” Welden Pozsonyban különben is kijelentette Berg orosz tábornoknak és a ministereknek, hogy hadserege a legnagyobb veszélyben van, hogy az ujonczozás gyöngén folyik s hogy, ha Bécset a lázadók elfoglalják, veszélybe jut az egész monarchia. Pedig ezen senki sem kételkedik.13
Azonban már nemcsak Magyarország volt gyanús. A magyarok függetlenségi nyilatkozata Ausztriát kiszolgáltatta a szlávoknak, kik rendkivüli örömmel fogadták, hogy a magyarok kiválása a birodalomban föltétlenül nekik biztositotta a hegemoniát. Ugyanakkor, mikor az „orosz szabaditók” a szláv testvérek ölelésére siettek, a csehek lelkesülten éljenezték Kossuthot s épp úgy bálványozták, mint egykor Napoleont. Schwarzenberg május 4-ikén figyelmeztette is Kabog grófot, hogy Sassnak nem Magyarországban, hanem Morvaországban kellene megjelennie, mert csak így lehet remélni, hogy a magyarok nem kisérlik meg Bécs ostromát. S valószinű is, hogy, ha Görgei hirtelen Bécs alá nyomúl, a csehek és morvák segitségére sietnek, vagy legalább belső nyugtalanságok támasztásával könnyitik munkáját.
Kossuth miatt közülök igy is sokat befogtak, s május 10-ikén Prágát és Csehország valamennyi várát ismét ostromállapotba helyezték, a császári udvar pedig május 5-ikén Olmützből Schönbrunnba költözött vissza.
Május 12-ikén a császár kiáltványban értesitette a magyarokat, hogy szövetkezett a czárral, a közös ellenség, a lelkiismeretlen fölforgatók bűnös pártja legyőzésére. Az orosz sereg az ő kivánságára és vele tökéletes egyetértésben jelenik meg Magyarországban, hogy hatalma minden erejével egyesülve, gyorsan véget vessen a pusztitó háborúnak. Ne tekintsék az oroszokat hazájuk ellenségeinek; királyuk barátai azok, kik erélyesen támogatják őt abban a szilárd elhatározásában, hogy Magyarországot megszabaditsa a hazai és külföldi gonosztevők nyomasztó jármától. 14-ikén a magyar minister-tanács, midőn az első homályos értesüléseket kapta Galiczia elárasztásáról, feladta Dembinszkynek azt a tervét, hogy Galicziára üssön és sejteni kezdte, hogy ha elég volt ennek a hadteste az onnan Eperjes felé betörő Vogel osztrák hadtestének visszariasztására, az oroszok ellen most már hatalmasabb erőt kell küldeni az északi határok őrzésére. A minister-tanács azonban 16-ikán egyelőre csak tiltakozást küldött a galicziai csapatösszevonások és az esetleges beavatkozás ellen; azt remélte, Európa alkotmányos kormányai nem nézik tétlenül „a zsarnokhatalom példátlan vakmerőségét,” vagy ha ők elnéznék is, nem hitte, hogy Európa szabad részei harczra ne keljenek a nemzetek örök jogának ily halálos megsértése ellen.
És a XIX. század derekán éppen a magyar cultusministernek jutott az a feladat, hogy a protestáns többségű kormány megbizásából a középkor eszméihez nyuljon s egy nagyon is buzgó