A bécsiek reményei. Az október 3-iki kézirat. Báró Récsey Ádám. Az országgyűlés feloszlatása és Jellacsics kinevezése teljhatalmú királyi biztossá. Jellacsics futása Bécs felé. Az ozorai fegyverletétel. A Muraköz visszafoglalása. A horvát foglyok sorsa. A reactio hadüzenete Magyarország ellen. Október 6-ika. A bécsi ezredek
zendülése. Latour kivégzése. Az osztrák-magyar testvériség. Az udvar menekülése Olmützbe. A magyar képviselőház intézkedései a törvénytelen királyi kéziratokkal szemben. Récsey pörbefogatása. A permanentia
kimondása. A forradalmi kormányzat szervezése. Kossuth Lajos a honvédelmi bizottmány elnöke. A magyar szabadságharcz kitörése. A honvédelmi bizottság első intézkedései. Ausztria válsága. Herczeg Windisch-Grätz
Alfréd. A hadsereg megtisztitása. Békekövetek Windisch-Grätznél. A magyar főpapság felirata a királyhoz.
Simunics tábornok betörése. A szerb lázadás eseményei. A magyar sereg Bécs ostromlói háta megett. A hazatérő nádorhuszárok. A parendorfi tábor. A schwechati ütközet. Windisch-Grätz Bécsben. Moga lemondása a fővezérségről. Görgei Arthur. Az uj haditerv. A magyar várak magatartása. Temesvár és Arad. Puchner Erdélyben.
A védelmi harcz törvényes jellege
BATTHYÁNY azt hitte, még elérhet vele valamit, ha Wessenberg osztrák ministerelnöknek és külügyministernek elmagyarázza, hogy Magyarországban törvény szerint nincs királyi helytartó, tehát nem is ellenjegyezhetné a különben sem vállalkozó Majláth kineveztetését; nem ellenjegyezheti az országgyűlés eloszlatásáról szóló rendeletet sem, mert az ellenkezik az 1848: III. t.-czikkel; de ellenjegyzi Vaynak ministerelnökké való kineveztetését s támogatna egy másik királyi biztost, ki Lamberg küldetését teljesitené. Mert Lamberg meggyilkoltatása egyesek bűne, melyért nem lehet felelőssé tenni a nemzetet, s államcsinyre nem lehet azt ürügyűl használni.
Azonban arra használták. Bécsben mindenki hitte, hogy Jellacsics október elsején, legkésőbb másodikán bevonul Budapestre. S okóber 3-ikán, ebben bizva, a király az országgyűléshez leiratot intézett, melyet annak rendje, módja szerint magyar ministerelnök, de nem a másodikán már lemondott Batthyány ellenjegyzett. Új „csillag” a magyar politikai élet terén: báró Récsey Ádám tábornok, m. kir. testőrhadnagy, Jellacsics régi barátja, – a hogy maga irta – „minister-ellnek”.
A leirat fájdalmát nyilvánitotta, hogy a képviselőházat Kossuth és követői törvénytelenségekre vezették, s több törvénytelen határozatot végre is hajtottak. Egy ilyen határozatnak rótta fel, hogy egy vad csoport meggyilkolta. Lamberget. A közbiztosság és a törvény (!) fentartása végett tehát azonnal feloszlatta az országgyűlést, tőle, mint a királytól nem szentesitett minden határozatát és rendeletét törvénytelennek, érvénytelennek s erőtlennek nyilvánitotta, Jellacsics bán és altábornagy, mint főparancsnok alá helyezte Magyar- és Erdélyország minden fegyveres erejét, az országot a béke és rend helyreállitásáig hadi törvények alá vetette, Jellacsicsot teljes hatalmú királyi biztosul a királyi felség képviselőjéül küldte ki, kinek minden parancsa ép oly kötelező, mintha maga a király adná ki. Egyik főkötelességévé Lamberg gyilkosainak kinyomozását s megbüntetését tette. A közigazgatás folyó ügyeinek továbbvitelét ideiglenesen a ministeri tisztviselőkre bizta. Az összes monarchia közös érdekeinek, egységének maradandó biztositását és vezetését, minden nemzetiség egyenjogúsitását s ez alapon a koronája alatt egyesült országok és népek kölcsönös viszonyainak rendezését „minden részek képviselőinek” közremunkálásával s törvényes úton kivánta tárgyaltatni és megállapitani.
Radetzky augusztus 6-ika óta Milanóban, Jellacsics október 1-je óta Budapesten, kétségkivül erőt adhatott egy ilyen leiratnak, melyről senki sem titkolta többé, hogy egy felülről kiinduló forradalom műve; nem is hadüzenet már, hanem egy fegyverrel elfoglalt ország sorsáról való intézkedés. Jól sejtették ezt az osztrák szabadelvűek is, és harczra buzditották a magyarokat:
„Wacht auf, wacht auf ihr Magyaren, Es braust der Slaven wilde Fluth!
Zusammen müsst ihr euch nun schaaren Mit längst bewährtem Heldenmuth!”1
Ausztria azonban, mely máskor el szokott késni, most nagyon is korán jött egy „jó”
gondolattal: a szláv népszabadság eszméjébe takart katonai erővel. Jellacsics nem Budapest, hanem – Bécs alá vonult.
Pákozd és Székes-Fejérvár közt csupán 1500 horvátot hagyván, október 1-jén hirtelen oldalt fordult s Moóron, Kis-Béren, Győrön2 és Óváron át, valósággal szökve érkezett Ausztriába. A magyar sereg csak 2-ikán vette észre hirhedt „Flankenbewegung”-ját, mely különben megoltalmazta attól, hogy a nép bekeritse. Fejérvárott hagyott, s még most is rabolgató őrségét igy is maga a nép verte ki, s a magyar kormány az ausztriaiakat is a „rablók” ellen való fegyveres fölkelésre buzditotta. A horvát tartalékcsapat, Roth és Philippovics tábornokok vezetése alatt, csak Székes-Fejérvárnál értesülvén a deréksereg veszedelméről, hirtelen délfelé fordult; a nép azonban mindenütt elállotta útját, október 7-ikén pedig Ozora mellett (Tolnában) Perczel Mór ezredes és Görgei őrnagy (mostantól fogva szintén ezredes) őket 57 tiszttel és 6000 emberrel együtt fegyverük letételére kényszeritette. Nagy-Kanizsa alól Nugent táborszernagy, ki idáig száz csatában vett részt, most csata nélkül húzódott vissza a Muraközbe.
A Dunántúl s vele a főváros egy csapással megszabadult a veszedelemtől, s a nemzetet erélyének első nyilatkozása a maga erejének ismeretére vezette. Perczel október 17–18-ikán visszafoglalta s újból Magyarországhoz csatolta a Muraközt.3 Ha Horvátországba átmegy, a rendet ott csekély seregével is helyreállithatja. A nép meghivása nélkül azonban nem akart benyomulni, ellenben benyomult Stájerországba, és Burics tábornokot, ki oldaltámadással fenyegette, november 9-ikén Friedau mellett visszaszoritotta.
Perczelben sok forradalmi vérmérséklet volt, de még sem volt meg benne az a forradalmi tulajdonság, mely hajlandó mindent egy koczkára tenni. Ha ő most előnyomul Laibachig s Bécs, Trieszt és Milano közt ezzel elvágja az összeköttetést, vagy legalább ez összeköttetés legfőbb vonalát, s ha megakadályozza, hogy Bécs Laibachon át közlekedjék Zágrábbal és Karlóczával, kétségkivül a legnagyobb zavarba hozza a dynastiát, mert az északi és déli hadsereg közt az összeköttetés hosszú időre megakadván, ha a magyar kormány utóbb helyteleniti is Perczel oldalmozdulatát, az osztrák hadak pedig kiverik is őt az örökös tartományokból, az olasz forradalom ez idő alatt mégis megerősödhetik, a felsődunai magyar sereg pedig már most képessé válik erélyesebb föllépésre. Perczel azonban magyar területre húzódott vissza, csupán határőrzésre szoritkozott, s még Magyarországgal való szabad kereskedésükben sem gátolta a horvátokat és stájereket.
A képviselőház a történtekért nem a horvátokat, hanem Jellacsicsot tette felelőssé. A horvát menekülteknek már október 4-ikén segélyt szavazott meg, a horvát foglyokat, kiknek száma a hónap közepéig tizezerre növekedett, a főváros erősitésére használta ugyan, de 6-ikán még a radicális Irinyi is ellenezte azt az inditványt, hogy velük mint hazaárulókkal bánjanak, sőt, a főbujtogatók kivételével, valamennyinek közbocsánatot kivánt adni. A ház már 5-ikén kijelentette, hogy Horvátország iránt méltányosan és testvériesen akar eljárni, s másnap helyeselte a honvédelmi bizottságnak a Jellacsics táborában szolgáló horvátokat hazatérésre intő felszólitását.
A reactiót azonban, ha meglepték is, nem téritették el szándékától a magyar sereg sikerei, vagy inkább Jellacsics sikertelenségei. A Bécs alá inkább futó, mint siető Jellacsicscsal csak azért is közölte az október 3-iki leiratot, mert ennyit koczkáztatva, úgy hitte, most már mindent kell mernie. Bécsben a király a nép s talán a palota forradalmától tartott. Jellacsics inkább csak erkölcsi vereséget szenvedett. Már futott, mikor október 1-jén Budapestről ő előle futottak meg egyes bankárok, kiket különben a védelemre elszántan készülő pestiek macskazenével búcsúztattak el; sőt elmenekült a közélet néhány tekintélyesebb alakja, pl. Eötvös József, Trefort Ágoston is. Az országgyűlés még másodikán is azzal foglalkozott, ellenállhat-e a főváros Jellacsicsnak, kinek szökéséről csak 3-ikán értesült. De mi történik, ha a főhadparancsnokok s a várak parancsnokai az október 3-ikán kiadott rendelet értelmében föltétlenül Jellacsics alá
helyezik magukat, megszakitják a magyar kormánynyal való minden összeköttetésüket, s ha felhasználnak az örökös tartományokban nélkülözhető minden haderőt? Kilencz oldalról támadhatnak akkor a magyar fővárosra és szétverhetik a prókátorokat, mielőtt minden erejét kifejthetné a forradalom.
Nyugatról a Duna két partján Windisch-Grätz herczeg és Jellacsics, északnyugatról, Morva felől Simunics tábornok, a Vág felső völgyén át a bányavárosok felől Götz tábornok, északról, Galiczia felől Schlik tábornok, keletről (Erdélyből) Puchner tábornok, délről a szerbek, délnyugatról a horvátokkal Nugent táborszernagy támadnának s az aradi és temesvári őrség a Maros, Tisza, Duna közének magyar erejét kötné le.
Ez a három utolsó és Simunics sietett is megtenni a magáét, azonban Hrabovszky – most már budai főhadparancsnok – előbb a honvédelmi bizottsággal közölte a hozzá is megküldött rendeletet; annak pedig szintén volt oka, hogy Bécsből a katonaság nem indulhatott azonnal a magyarok ellen.
Öt bécsi ezred október 5-ikén határozottan megtagadta, hogy Magyarország ellen Jellacsics fővezérlete alatt harczoljon; Latour hadügyminister vértesek és könnyű lovasok kiséretében mégis oda akarta őket küldeni. A nép fölszedte a városból kivezető Tabor-hidat, elverte az újraépitése s védelme végett kirendelt tűzéreket s hidászokat, torlaszokat emelt, a Graben és a Szent-István-temploma körül összevont katonaságot kiűzte a városból, gróf Baillet de Latour hadügyministert agyonverte s lámpára akasztotta,4 a fegyvertárt elfoglalta, a benne talált 60,000 fegyvert szétosztotta s testvériséget esküdött a szabadságért küzdő magyarok iránt.
„Magyarország szabadsága mindnyájunk szabadsága.” Az udvar, melyet az osztrák parlament hiába kért a Jellacsicsot teljhatalmú magyar királyi biztossá kinevezett manifestum visszavételére, Olmützbe futott, hátrahagyott nyilatkozatában kijelentvén, hogy jogait a nép ellen védeni fogja. Az önkényes uralkodókra XVI. Lajos ideje óta oly végzetes emez október 6-ikának első évfordulóján az udvar a magyarokon állt irtózatos bosszút azért, hogy – irántuk lelkesedve – Bécs most menekülni kényszeritette.
A magyar képviselőház másnap már tudott a bécsi forradalomról, s hivatalosan is értesült a 3-ikai kéziratokról. Récsey október 6-ikán elkésve sürgette azok visszavételét, s 8-ikán elkésve mondott le a ministerelnökségről; a ház a bécsi aula foglyát egyhangúlag pörbe fogatni kivánta, mint hazaárulót. Kimondta, hogy Récsey nem lévén Budapesten székelő minister, s az ő kineveztetését más minister különben sem ellenjegyezvén, a neve alatt kiadott királyi rendeletek érvénytelenek (1848: III. t-cz. 3. §.); az országgyűlést a zárószámadások és a költségvetés beterjesztése s tárgyalása előtt a király még ministeri ellenjegyzés mellett sem zárhatja be s nem oszlathatja szét (1848: IV. t.-cz. 6. §.); a királynak nincs joga az országot az ellenség kezébe martalékul adni, hadi törvények alá vetni, alkotmányát eltörülni, az országot Ausztriába olvasztani, törvényhozó hatalmát idegen törvényhozó testületre ruházni (1790: X. t.-cz.).
Kossuth szerint elérték azt a perczet, mikor nem tanácsos többé a nemzet türelmével játszani. Az ország ellenségeit semmivé kell tenni s e közben, de azután is számolni. Récsey pörében, mi első eset a magyar parlament történetében, a felsőház október 9-ikén egy 36 tagú parlamenti biróságot küldött ki. S azután megmutatta, hogy lejárt az az idő, mikor az állam egy ember volt; nem engedelmeskedett a király feloszlató rendeletének; kimondta, hogy az állam a törvényhozó testület s együttmaradt. Ez volt első erélyes és leghatározottabb lépése.5
„Isten kinyújtotta karját, kijelölni a gyors tettek idejét” – szólt Kossuth. Egyszerűsiteni kellett a kormányzatot, de nem azt, melyet – a királyi kézirat szerint – ideiglenesen a lemondott Récsey vezetett volna, hanem azt, melyet ily súlyos időkben a nemzet maga alkotott.
Ministerium nem lévén, a ház ideiglenesen a honvédelmi bizottságra bizott minden kormányzatot.6 Egy elnök és két tag, tehát egy valódi triumvirátus, teljes felelősséggel, mint szoros értelemben vett honvédelmi bizottság, vezette az ország általános kormányzását és irányt adott a végrehajtással megbizott kilencz bizottsági tag munkásságának. A honvédelmi bizottság minden tagja működésének körét a három kormányzó jelölte ki, a többire csupán a szintén felelősséggel járó végrehajtás tartozott. Elnökké nagy lelkesedéssel Kossuth Lajost, az
inditványozót kiáltották ki. A bizottság tagjai voltak: Szemere Bertalan és Mészáros Lázár volt ministerek,7 Nyáry Pál, Pálfy János, Patay József, Somsich Pongrácz, Madarász László, Sembery Imre és – a főrendek részéről – báró Jósika Miklós, idősb Pázmándy Dénes, báró Perényi Zsigmond és idősb gróf Esterházy Mihály. A szeptember 21-ikén szerény feladattal alakitott bizottság tehát október 8-ikán átvette, s egészen 1849 május 2-ikáig vezette az ország szabadságának védelmét.
Igy tört ki teljes erővel a XIX. századnak és hazánknak legnagyobb szabadságharcza, a magyar.8 Október 8-ikáig a szó szoros értelmében nem lehetett forradalomról beszélni, csak átalakulásról; még pedig politikai és nem – mint a francziáknál – társadalmi átalakulásról.9 A mi idáig történt, azt nem a nép tette, hanem az értelmiség: az ország gyűlése és kormánya. A bilincseket azok törték össze, kiknek jogukban állt ez a széttörés. Mikor azután „a törvény igéit a harczok riadója akarta elnémitani”, megint nem társadalmi rétegek és nem felekezetek álltak egymással szemben, hogy megsértett önérdekük gyűlöletével és „az erőszak diadalának bősz érzetével” küzdjenek az egykori álláspontok felett, hanem maga az egész nemzet szállt táborba;
mert tudta, hogy az ő sorsa van koczkán.10
Abban a chaosban, melybe az állam jutott, minden nemzetiség leszámolhatott volna a multakért: ethnographiailag való kikerekitését, a nyelvhatárok szerint való önkormányzatot, a hagyományoktól való teljes szabadulását egész bátran kereshette volna.11 De ha kezdetben hajlandó volt is erre, az ország lakosságának csak egyötöde állt nyilt lázadásban; az sem a teljes elszakadás gondolatával, hanem csupán azért, mert igen tágasnak találta a politikai nemzet fogalmáról adott értelmezést. Súlyt a lázadásnak az kölcsönzött, hogy Ausztria is teljes erővel fordult a magyar állam, a magyar politikai nemzet eszméje ellen, melyben lázadást látott az összbirodalomnak Magyarországban mindenkor megtagadott eszméje ellen. A personalis unio, melyben a két ország élt, alkalmas volt a lázadás és a forradalom fogalmának összezavarására, a szerint, a mint a Lajtán innen vagy túl szóltak a dologról. Magyarország szabadsága s védelme érdekében a kormányt most már a király akarata ellenére, tehát forradalmi szinezettel is meg kellett alakitni.
A ház valóban nem tehetett egyebet annál a mit tett. A nádor eltávozott; Batthyány, Vay, Récsey csaknem egy időben kapott megbizatást a királytól ministerium alakitására, ugyanakkor, mikor Jellacsics, kivel az ország, mint pártütővel, nyilt háborúban állt, hatalmat nyert arra, hogy törvények nélkül, felfüggesztett hatóságokkal, ostromállapotban kormányozzon. Ez a kapkodás jellemezte az udvart. Wessenberg külügyminister panaszkodott, hogy a Magyarországba küldött összes kiáltványokat tudta és megegyezése nélkül irják és nyomatják. „Jobbra-balra osztják a parancsokat, mikről semmit sem tudok. Igy teljes képtelenség egy felelős minister.” A kormány nélkül való állapotban tehát a törvényhozásnak rendkivüli időkben, rendkivüli módokon kellett gondoskodnia a törvény és alkotmány megvédéséről. Választott bizottsága azonnal felszólitott minden várparancsnokot és várőrséget, hogy hét nap alatt mulhatatlanúl kitűzze a magyar nemzeti lobogót s irásban jelentse be hűségét Magyarország, engedelmességét a honvédelmi bizottság iránt. A katonáknak a haza vagy az uralkodó-ház szolgálata közt kellett választaniok.
Mindamellett, hogy az osztrák-képviselőházban ugyanaz nap (október 8-ikán) már inditványt tettek a Habsburgok száműzetésére, a magyar képviselőház ugyanakkor, midőn erről értesült (október 10-ikén), Madarász László és Kossuth inditványára csak annyit mondott ki, hogy a nádor a legnagyobb veszedelem idején hagyván oda a tábort, minden viszony megszakadt közte és a magyar nemzet közt. A nádori szék betöltéséről „annak idejében” kivántak intézkedni.
A nádorválasztást azonban az 1867: VII. t.-cz. is elhalasztotta arra az időre, mig a törvény a nádori méltóság hatása körét a felelős kormány elveivel megegyezően szabályozza; a mi nem történvén meg, az 1848 október 10-iki nyilatkozat óta a nádori szék üresen áll. Egyúttal megbizta az országgyűlés a honvédelmi bizottságot, hogy a külföldön levő magyar hadakat haza hozassa, s hogy a „külföld magyarjai”-nak csupán 15 napot engedjen a visszatérésre. Ellenben szabadon bocsáttatta a szegedi várból, a magyarok igazi Bastillejából, az önkényes uralom idejében odazárt 480 olaszt, kik biróság előtt soha sem állottak. Ezt arra hivatkozva tette, hogy a király a
mult országgyűlésen kegyelmet adott minden politikai fogolynak. Az országgyűlés két háza október 10-ikén parancsot adott ugyan Moga altábornagynak a Bécs felé való előnyomulásra, de ezekben a napokban még katonai kinevezéseit a bizottság „a király és a haza nevében” adta ki, s a dynastiával való összeköttetést végkép megszakitani nem akarván, Pulszky Ferencz „külügyi”
államtitkárt, kinek lemondását a király október 4-ikén Récsey törvénytelen ellenjegyzésével fogadta el, egy hét múlva hivatala folytatására utasitotta. Volt főnökét, Esterházyt, az udvar azzal gyanúsitotta, hogy az angol államférfiakat, Ponsonbyt és Palmerstont akarja megnyerni Magyarország függetlensége eszméjének. A forradalmi kormánynak gondoskodnia kellett, hogy Európával Esterházy távozása után se veszitse el összeköttetéseit, s Nyáry október 24-ikén már jelentette is a parlamentnek, hogy lépéseket tett az angoloknál, francziáknál s „más” népeknél, talán épen a fenyegető orosz beavatkozás elháritására.
Maga Bécs egészen az aula kezében volt. A demokraták már október 10-ikén feszólitották a Jellacsics után nyomuló magyar sereget, hogy habozás nélkül lépjen osztrák területre. Másnap az osztrák parlament is kijelentett annyit, hogy ő sem tiltotta el a határuk átlépését, de következő ülésében, a magyar országgyűlés október 7-iki határozatának felolvasása után sem határozta el a magyarok behivását. Ennek következtében a magyar képviselőház (október 14-ikén) csupán önvédelemre kivánt szoritkozni. Mialatt tehát Auersperg és Jellacsics akadálytalanúl körülzárhatták Bécset, az Olmützbe menekült udvar általános bosszuló hadjáratra készült. A trón s vele Ausztria valóban válságos helyzetbe jutott. A hogy egyik költeményében I.
Lajos bajor király irja:
„Már eljönni látszott Ausztria vége;
Gúnyosan beszéltek a gonoszak róla S bukásáról a jó keseregve szóla.
Senki se tudja, mi a kötelessége;
A trón s fejedelem szorongva kérdi hát:
Ki menti meg a végveszélyben Ausztriát?
Windisch-Grätz, Jellacsics, Radetzky!”
A császár most, október 16-ikán, valóban a magyar indigenák közül való Windisch-Grätz Alfréd herczeget,12 a prágai forradalom elnyomóját nevezte ki, az olasz hadak kivételével, összes hadainak fővezérévé, másnap pedig tábornagygyá tette. Magyarországban ő kapta Jellacsics szerepét.13 „A dolog – szólt Nyáry október 24-ikén a képviselőházban – ugyanaz, csak a személyek változtak. De ez utóbbinak személye veszedelmesebb, mert azokat a fegyvereket, melyekkel Jellacsics ellen vivhattunk, nem lehet Windisch-Grätz ellen is forditni.” Mivel a herczeg felszólitotta a Magyarországban szolgáló császári és királyi tiszteket, hogy táborába menjenek át és hozzá csatlakozzanak, a képviselőház (október 24-ikén) honárulónak nyilvánitotta, a ki parancsainak engedelmeskednék. A parlament már előbb (október 15-ikén) kimondta, hogy a hadsereget teljesen magyar lábra állitja, s hogy az ebben meg nem nyugvó, és a képviselőház ezen és következő parancsainak nem engedelmeskedő tiszteket elbocsátja.
A hadsereg megtisztitásának ideje tehát, Kossuth szerint,14 megérkezett. „Sok szakács főz a tábor vezérleteinek konyháján; a sok követ, a sok biztos jobban tenné, ha haza menne.” 25-ikén pedig Moga parendorfi táborában távozásra intette azokat a tiszteket, kik nem akarnak feltétlenül engedelmeskedni a vezérnek, ha az Windisch-Grätz vagy Jellacsics ellen vinné is őket, és a kik lelkesedést nem éreznek a haza iránt. Cromwellt jó kétszáz esztendővel azelőtt egy ilyen határozott nyilatkozat tette a helyzet urává. Csak néhány tiszt jelentkezett kilépésre. Erélylyel szólt október 25-ikén a honvédelmi bizottság és a parlament elnöke Windisch-Grätz herczeghez is. Figyelmeztette, hogy védelmébe vévén a pártütő Jellacsics hadát, „magát a Magyarország trónja, állami létele és törvényei ellen irányuló pártütés fejévé tette”. Mondjon le törvénytelen szándékáról, fegyverezze le Jellacsicsot és hagyja abba Bécs ostromát. Ha megvalósitni akarná a hadi törvényszéki eljárásban nyilatkozó barbárságot, több mint tizezer foglyukkal szemben a magyarok is hasonló eljárást kényszerülnének követni. Válaszától függ, ellenségnek tekintsék-e.
A hadi követeknek, Ivánka Imre ezredesnek és Dobay nemzetőrtisztnek azonban az osztrák
fővezér október 26-ikán egész szárazon azt felelte, hogy forradalmiakkal15 nem alkuszik. A hazatérő békekövetek közül Jellacsics Ivánka Imre ezredest, a jobb szárny parancsnokát, kiben némelyek a jövendő hadjárat vezérét sejtették, elfogatta, és az osztrák kormány őt Königgrätz
fővezér október 26-ikán egész szárazon azt felelte, hogy forradalmiakkal15 nem alkuszik. A hazatérő békekövetek közül Jellacsics Ivánka Imre ezredest, a jobb szárny parancsnokát, kiben némelyek a jövendő hadjárat vezérét sejtették, elfogatta, és az osztrák kormány őt Königgrätz