Az első magyar parlament szeptemberig - A modern Magyarország (1848

Az első képviselőválasztások. Az országgyűlés megnyitása. A képviselőház megalakulása. A felirati vita.

Kossuth július 11-iki beszéde. A 200,000 katona megajánlása. Kossuth és az olasz kérdés. A magyar segitség feltételei. A ministerium ingatag politikája. A felirati vita vége. A német egység mint Magyarország függetlenségének biztosítéka. Az országgyűlés küldöttsége Innsbruckban. Jellacsics bécsi útja. Szerbia semlegességi

nyilatkozata. A szerbek verseczi veresége. Kiss Ernő. Az alvidéki lázadás terjedése. A hadierő kiállításáról szóló törvény tárgyalása. A költségvetés. Kossuth adóügyi javaslatai. A népoktatásügyi törvény. A felsőház ujjászervezésének kérdése. Az István nádorra ruházott királyi jogok visszavonása. A törvények szentesítésének ügye. Batthyány és Deák Bécsben. Fiume Horvátországhoz csatolása. A bécsi ministerium kisérlete a közösügyek rendezésére. Doblhoff minister felfogása a helyzetről. A szeptember 4-iki királyi kézirat. Jellacsics visszahelyezése.

A kiegyezés bukása. Kossuth István nádor trónjelöltségéről

Külső és belső bonyodalmak izgalmai közt, a kormány minden beavatkozása nélkűl¹ választotta meg a nép a maga képviselőit. Horvátország távolmaradt, Szlavónia és Bácsmegye csak néhány kerületben választhatott, Erdély megkésett egy kicsit. A márcziusi ifjak² Petőfivel együtt egy-kettő kivételével kimaradtak a házból, a radikálisok, élükön Nyáry Pállal, gróf Teleki Lászlóval, Perczel Mórral, Madarász Lászlóval, 36-an voltak;³ a többi mind a kormányt készűlt támogatni. Négy földművesen s néhány papon kivűl a nép 26 főurat, sok köznemest, 109 hivatalnokot stb. küldött a népképviseleten alapúló első parlamentbe. 415 képviselő jelent meg,⁴ sokan alig bizva a haza jövendőjében; de készen küzdeni a sorssal, mely ennyiből még 22-nek⁵ engedte meg, hogy részt vegyen a nemzet megalakulásának ezredéves emlékünnepén.

A nemzetiségek megnyugtatására s a kölcsönös bizalom helyreállitására nagyban hatott volna, ha – igéretéhez képest – a király személyesen nyithatja meg az országgyűlést; háromszáz esztendő óta az elsőt, melynek az egész Magyarországot kellett képviselnie; s melynél több munka, több tárgy a franczia convent óta még egyetlenegy törvényhozásra sem várt.⁶ A beteges király azonban már június 26-ikán teljes hatalmú helytartójává nevezte ki István nádort, feljogositva őt nemcsak az országgyűlés megnyitására, hanem a törvények szentesitésére is.

Július 4-ikén a képviselők már „ott álltak a teremnek küszöbén, melyből a nemzet sorsa jön ki majd”.⁷ Aznap mindakét ház előleges űlést tartott, az ünnepélyes megnyitás azonban – a vigadó épületében – másnap, déli 12 órakor történt.⁸ István királyi helytartó, utalva a belső és külső viszonyokra, a király különös meghagyásából a trónbeszédben kiemelte, hogy a király

„erősen és változhatatlanúl el van határozva magyar királyi koronájának egységét s épségét minden külmegtámadás és belső szakadás ellen királyi hatalmával megvédeni s az általa szentesitett törvényeket mindenkor sértetlenűl fentartani; és hogy amint egyrészről a király a hon polgárainak törvény által biztositott szabadságát senki által csonkitani nem engedi, úgy másrészről mind ő maga mind királyi házának minden tagja szigorúan kárhoztatja azoknak vakmerőségét, kik bármely törvényellenes cselekvést, vagy törvényes hatalom iránt való engedetlenséget ő felsége legmagasabb akaratával megférhetőnek, vagy éppen királyi háza érdekében történhetőnek mernek állitani.”

A ministerium csak nagynehezen készítette el ennek a trónbeszédnek szövegét, a két ház pedig napokig várt a megalakulással, s igy a válaszfelirati vita megkezdésével. Nyáry Pál 10-ikén (a szláv többségű első osztrák parlament megnyitása napján) fel is szólalt, hogy, midőn mindenünnen aggodalmas hirek érkeznek, a képviselők mint tehetetlen vén gyermekek ülnek ott;

Patay József azonnal meg is tette az első interpellatiót, igaz-e, hogy a szerbekkel meghosszabbitották a fegyvernyugvást, mire nézve a belügyminiszter azonnal megnyugtatta, a hadügyminister azonban nem felelt. Végre a ház megalakúlt, Pázmándy Dénest választván elnöknek, Pálfy Jánost és Almásy Pált alelnöknek. Az új elnök lelkesen hangoztatta, hogy a sors akarata szerint e nemzetnek most kell kiérdemelnie nagyságát s küzdenie, ha kell, a támadó keleti és éjszaki barbarismus ellen. Hiszen ha az aristokratia csatákat nyert, lehetetlen, hogy

azokat elveszteni tudná az összes szabad nép. Azonnal be is jelentette, hogy Kossuth holnap inditványt tesz a haza védelme iránt. Nyáry Pál ugyan heves vitát keltett, a feliratot akarván első helyre tűzni, Madarász pedig Kossuth és Deák visszautasitását vonta magára, midőn eközben azt mondta, hogy a múlt országgyűlés óta nagy részben ármány kezelte az országnak reá bizott képviseletét,⁹ de a ház elfogadta az elnöktől ajánlott napirendet.

Másnap Kossuth betegen és kimerűlve lépett a szószékre, hogy felhijja a képviselőket a haza megmentésére; mert a haza veszélyben van. Nagy vonásokban rajzolta a közállapotokat, az árúlás, pártütés, reakció térfoglalását. Úgy találta, hogy Horvátország inkább sokalta, mint keveselte a nyert szabadságot s kezében fegyverrel kivánja vissza az absolutismust. Még érthetetlenebbnek mondta a szerb lázadást. Horvátország legalább ország, ha csak kapcsolt ország is; de aki hazánk területén új országot akar alkotni, az oly pártütő, kinek a statarium kötelével kell felelni. A harmadik, mi készűletre int, a Pruth mellett álló orosz sereg, a negyedik a bosnya ráják mozgalma. Ecsetelte az Ausztriához való viszonyt. Azt az osztrák ministeriumot, mely a magyartól pénzt követelt a lázadó horvátok számára s a semlegesség felmondásával fenyegetőzött, – a bécsi aula elfujta;¹⁰ utóda még nincs, de ha lesz, sem folytathatja ezt a politikát, különben „a honunkban levő pártütést gyámolitgató Ausztriának lábához dobnák megszegett szövetségét s másikat keresnének, hivebbet”. Reméli, „ezt a szavát meghallják Bécsben is”.

A haza fenyegető körűlményei közt az angoloktól, francziáktól, németektől várhatnak ugyan rokonszenvet, de nem szövetséget. A veszély elháritására az erőt önmagukban kell keresniök. Mondja ki a nemzet azt a nagyszerű határozatot, hogy koronájának, szabadságának, önállásának védelmére a legnagyobb áldozatokat is meghozza, szabadsága s önállósága sérelmével semmiféle alkuba sem bocsátkozik, de minden méltányos kivánatot kész akárkivel szemben is teljesiteni. A komoly, becsületes béke előkészitése végett emelje az ország hadierejét 200,000 főre; ebből azonnal állitson ki 40,000-et s adjon a hadi költségekre 42 millió forintot adóban és hitelben. A nemzet jövője ennek elhatározásától függ. A ministerium változhatik, de a hazának meg kell maradnia; s hogy akár ez a ministerium, akár egy másik megmenthesse, a nemzetnek erőt kell teremtenie. Azt kéri, adja meg a képviselőház a 200,000 főnyi katonát s az erre szükséges pénzerőt…

„Megadjuk!” szólt felállva s kezét ég felé emelve Nyáry Pál, az ellenzék vezére, midőn az egyórás beszédben végkép kimerűlt Kossuthnak a mondatot félbe kellett szakitnia. „Megadjuk!”

kiáltá esküre emelt kezekkel valamennyi képviselő. S a lelkesedés jobban betöltötte sziveiket, mint hajdan a Vitam et sanguinem fölharsanásakor,¹¹ mert most nemcsak a financziáról, hanem első sorban a hazáról volt szó.

Kossuth szemében könyek csillogtak. Elmondta, hogy nem a ministerium iránt való bizalmat akarta megszavaztatni, hanem a haza megmentését. Kérni akarta őket, hogy „ha van valahol e hazában egy sajgó kebel, mely orvoslásra, – ha van egy kivánság, mely kielégitésre vár: szenvedjen még egy kissé e sajgó kebel, s várjon még egy kissé e kivánság; ne függeszszük föl ezektől azt, hogy a hazát megmentsük. Ezt akartam még kérni, uraim! De önök felállottak mint egy férfiú s én leborúlok e nemzet nagysága előtt. És csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint a mennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban: s Magyarországot a poklok kapui sem döntendik meg!”

Az elnök azonnal kimondta az egyhangú határozatot, mely egy ihletett pillanatban hadsereget és anyagi erőt teremtett a megtámadott nemzeti becsület védelmére. Július 14-ikén a felsőháziak is mindnyájan felállottak, midőn Wesselényi elmennydörögte, hogy készek életüket és vagyonukat áldozni a hazáért. Szebb és nagyobb áldozatról alig emlékezhetnek a forradalmak történetei; s fogadalmát nemzet hivebben és lelkesebben alig váltotta be a magyarnál.

A 200,000 katona meg volt ugyan ajánlva, de még sarlót tartott kezében,¹² holott naponta aggasztó hirek érkeztek. A radicalisok mindinkább követelték, hogy a lázadókkal ne alkudozzanak, hanem menjenek át támadásra;¹³ pár nap múlva pedig azt sürgették,¹⁴ hogy

hamarosan intézzék el a legfontosabb ügyeket s azután minden képviselő siessen a maga kerületébe, hogy a népet fegyverre keltvén, a 200,000 katona mentül előbb együtt lehessen.

Sokan azonban aggódtak, hogy az első 40,000 katonának nem a lázadók, hanem az olaszok ellen kell mennie. Július 15-ikén Táncsics már a szószékről újságolta, hogy a Forradalmi Csarnokban elterjedt hirek szerént másnap Olaszországba inditják az újonczokat. Az előhivott hadügyminister csak annyit felelt, hogy egy magyar katonát sem visznek ki, aki oda nem tartozik; de talán nem csupán Bernáth Zsigmond hitte, hogy a nép, melynek „keble a legtisztább forrás”, az izgató hirek terjesztése következtében ismételni fogja márczius 15-ikét. Lapok, röpiratok bizonyitgatták,¹⁵ hogy Magyarország a pragmatica sanctio értelmében sem köteles Ausztriát háborúiban segitni. Kossuth, kinek hirlapja („Kossuth Hirlapja”) szintén egész nyiltan foglalkozott a kérdéssel, a válaszfelirati viták első napján (július 20-ikán) mint miniszter is tartózkodás nélkűl foglalkozott az olasz segitség ügyével. Nem törődött vele, hogy a június 10-iki kézirat kibocsátása fejében a kormány már elég határozott igéreteket tett a királynak, ki azonban, mit „sajnálattal kell megemlitnie”, idáig nem tett lépést, hogy akaratáról a dynastia valamely tagja élőszóval világositsa föl a horvát népet. Az ő magyarázata szerént a ministerium igérete csupán intelem akart lenni az olaszokra, hogy, mivel a bécsi kormány Magyarország nemzetiségeit csak úgy hajlandó lecsöndesitni, ha az ország segitséget ad az olaszok ellen, ne feszitsék túl a húrt; igyekezzenek becsületes békét kötni, különben be kell avatkozniok. Pedig neki még a lelke is örűl, ha az olaszok győzelmeiről hall s e közben feledni tudja azt is, hogy ezek a győzelmek sok jó magyar vitéz életébe kerűlnek. Ha pedig annak idejében minden áron vissza akarták volna hozni az ott levő 10–12,000 magyar katonát, vissza kellett volna híniok a 35,000 horvát, szerb harczost is és azóta Jellacsics talán Budán űlne.

Kossuth ministertársa, Eötvös is hangoztatta, hogy az olasz háborúba való avatkozás kérdése európai fontosságú, talán fontosabb, mint akármelyik, a melyikről Magyarország törvényhozásának határoznia kellett. Megoldásától függ a pragmatica sanctio értelmezése, a Magyarország és Ausztria közt való szövetség szabatos megállapitása. Eötvös szintén lelkesedett az olasz szabadságért, de Károly Albert támadására csak ürűgy a szabadság; a czél Ausztria egyes részeinek, utóbb talán Fiumének is elfoglalása s igy e külső támadás visszaverése minden esetre érdekében áll Magyarországnak. Most az a kérdés, részt vegyen-e benne; ellenben Horváth Boldizsár szerint az, el akarják-e ismerni diplomatice, hogy Magyarország az ausztriai dynastiának kiegészitő része, vagy nem. Kossuth újból felszólalt, hogy a pragmatica sanctio vitatásától, mi végzetes lehetne, a figyelmet egyenesen az olasz kérdésre téritse.¹⁶ Szerinte segitséget tényleg csak akkor kell adnunk, ha Ausztria támogatásával Magyarország jogait, egységét, békéjét csakugyan sikerűlt biztositnunk; s a segitséget még akkor is csak úgy adhatjuk meg, ha Ausztria az alatta maradó olaszoknak a monarchiában lehető legnagyobb szabadságát biztositja. De ha az olaszok a segitség felajánlásának nyomása alatt sem hajlanának békére, akkor a magyaroknak, kiknek békére van szükségök, igenis támogatniok kell az osztrák császárt.

S midőn Nyáry Pál inditványára a ház magát Kossuthot bízta meg, hogy a feliratnak ide vonatkozó részét megszerkeszsze, a ministerelnök s az igazságügyminister kénytelen volt felszólalni, hogy Kossuth felvilágositásának csak egy része menjen be a feliratba, a másik egyszerű határozat maradjon.

Igy három minister szólt a negyedik ellen, mire másnap Kossuth a házban kijelentette, hogy csak a saját véleményét nyilvánitotta; most pedig felolvasta a ministerium felvilágositását, mely szerént a föltételesen adandó segitséget nem lehet az olasz nemzet szabadságának elnyomására forditani; a lombard-velenczei olasz nemzet pacificatiojára önálló kormányzat mellett Ausztria oly szabad alkotmányos intézményeket ajánljon meg, a minők csak összeférnek a monarchiai országlással. Ha a békét ez alapon nem lehetne megkötni, a ministerium a segélynyujtás fejében megkisérti, hogy az ausztriai birodalom biztosságának megfelelő strategiai vonalat jelöljenek ki. Az e vonalon belűl Ausztriához eső olasz részek mindenesetre teljesen szabad és liberális, alkotmányos intézményeket, önálló nemzeti kormányt nyerjenek; a magyar

segitséget pedig Ausztria csak akkor vehesse igénybe, ha az olaszok még erre, a szabadságukat biztositó egyességre sem hajlanának.

Perczel Mór helyesen jegyezte meg, hogy a ministeriumnak ez a politikája se nem nyilt, se nem egyenes, se nem igazságos. Nemcsak Kossuthnak, hanem a kormánynak is szólt Deák Ferencz megjegyzése, hogy a magyar államférfiaknak meg kell szokniok, hogy többet hallgassanak el, mint a mennyit kimondanak, s hogy a ház egyes tagjainak minden kérdésére ne mindig feleljenek; mert egy tapintatlan kérdésre adott felelet koczkáztatja a dolog kimenetelét.

Kossuth, ki tudhatta, hogy a ministerium és saját politikájának őszinteségében ennyi szövevényes föltétel után nem bízhatnak sem Bécsben, sem Innsbruckban, őszintén megvallotta, hogy nem való sem diplomatának, sem ministernek, mert nem követi azt a szabályt, mit a világnak minden ministere követ. A ministerium többet mondott, mint kellett volna; most már csak az a kérdés, a ház az eddigi felvilágositások alapján akar-e bizalmat szavazni?¹⁷

Nem ez volt a kérdés; de a háznak igen nagy többsége fölállt, hogy kijelentse bizalmát, mire a zajongó kisebbségnek, mely a ministeriumot a ház szabad akaratának korlátozásával vádolta, odakiáltotta: törpüljön el az olyan minoritás, mely igy violentálni akarja a dolgokat!

Kossuth, ki tapintatlan volt az uralkodóházzal szemben, az volt e pillanatban a képviselőházzal szemben is; és a kisebbséget csak Deák és Széchenyi felszólalásai tették ismét nyugodtabbá.

Kossuth is elmondhatta volna, mint egykor Danton, hogy nem mint minister szólt, hanem mint forradalmi minister; s mély értelme volt annak az éppen most tett, de már 1841-ben is használt¹⁸ kijelentésének, mely azután szálló ige lett, hogy a politika az exigentiák tudománya. Azért nem akarhatta, hogy az olasz kérdést jogi s nem politikai szempontból tekintsék. Rá nézve Carlo Alberto semmi V. Ferdinánd pedig királya, kinek hűséget esküdött s ezt a hűséget meg is tartja.

A segitséget azonban nem a dynastia akármely tagjának szép szemei iránt való rokonszenvből adják meg, hanem azért, mert ezt a politikát szükségesnek tartják a haza fenntartására.

A felirati vita bő alkalmat nyújtott megitélni azt a tájékozottságot, melyet az első magyar parlament tagjai a külügyi kérdésekben tanúsitottak. Ezt a vitát már csak azért is meg kellett inditni, hogy a ház lemondani ne látszassék a külügyek ellenőrzésének jogáról. Egyik szónok a másik után kelt föl, hogy elmondja nem ritkán előkelő szinvonalon mozgó beszédét. Már talán obstructiótól lehetett tartani, midőn a vita negyedik napján egyszerre 71 szónok töröltette magát.

A ház 233 szavazattal 36 ellenében elfogadta a válaszfeliratot s igy helyeselte a ministeriumnak a horvát s az olasz ügyben követett politikáját is. Másnap küldöttség útján nyujtották át a válaszfeliratot a nádornak, mint királyi helytartónak, július 25-ikén pedig a két ház 45 tagú bizottságot választott, hogy Innsbruckból hű magyarjai közé hijja a királyt, kitől öt nap múlva az osztrák országgyűlés követelte, hogy visszatérjen Bécsbe.

Bécsben ekkor négy elem küzködött egymással. Az egyik a dynastia, a szabadság, a jövő érdekében a német egységhez szitott. A másik, a reactio, a régi hatalmat akarta helyreállitni. A harmadik, a ministerium, Magyarország haderejével és pénzével kivánt rendelkezni. A negyedik, a szláv elem, szlávvá szerette volna alakitni a monarchiát. A magyar képviselőház az elsővel rokonszenvezett, és a kormány már július 19-ikén utasitotta Németországba küldött követét, Szalay Lászlót, hogy igyekezzék oly szövetséget kötni, mely Magyar- és Németországot kölcsönösen egy százezer főnyi hadsereg kiállitására kötelezze, s hogy a két állam állandó követséget tartson egymásnál. Möhring a frankfurti parlamentben július 22-ikén maga is utasitani kivánta a német kormányt, hogy haladéktalanúl lépéseket tegyen a magyar szövetség megkötésére, a parlament pedig felállással mutatta ki rokonszenvét a magyarok iránt, mit ezek, Gorve s főkép Teleki László lelkes szavaira, augusztus 3-ikán a képviselőházban hasonló tüntetéssel viszonoztak.

A német egységet Budapesten mint Magyarország függetlenségének biztositékát kezdték tekinteni.¹⁹ Ha Bécs Frankfurtból kap parancsokat, V. Ferdinánd csak Budán lenne igazán souverain. S ha maga a király nem jöhetne, tekintélyének legkisebb csorbitása nélkül ifjabb királylyá koronáztathatná Ferencz Józsefet. Ezt fejtegette Kossuth – egy személyben minister, pártvezér és hirlapiró – a maga hirlapjában. Minden esetre máskép alakúlnak a dolgok, ha a

király – legalább egy időre, a törvény értelmében is – az országban lakván, bebizonyitja a nemzettel való egyetértését s nem osztrák, hanem magyar tanácsosaira hallgat. A legtöbb bonyodalom idáig is abból keletkezett, hogy az udvari körök egyáltalában véve nem ismerték a magyar viszonyokat, a nemzeti törekvéseket; pedig, ha – mint 1741-ben, szintén vészes körülmények közt, a kurucz világ emlékeinek akkor még élénk hatása alatt – a nemzeti szellem szabadon nyilatkozhatik, a világ ismét csodálhatja vala a magyarok dynastikus érzületét.

A dynastiát azonban, ha Olaszországban győzött is, komolyan aggasztotta, hogy 11-ikén a magyarok állitanak önálló hadsereget, augusztus 6-ikán pedig Németország követeli a hódolat esküjét az osztrák seregtől. Nyilt ellenállásának ideje még nem jött el, de gyanitani lehetett, hogy hatalma eszközét nem adja könnyedén oda sem a németeknek, kik Ausztriát beolvasztani akarják, sem a magyaroknak, kik Ausztriától alkalmasint elszakadni vágynak. Ezeknek a király augusztus 8-ikán szóval s egy hét mulva irásban csak annyit igért meg, hogy szeptember 17-ikén személyesen fogja berekeszteni az országgyűlést és szentesiteni a törvényeket, egyúttal azonban kijelentette, hogy megvédi a nemzetet azok ellen, kik királyi parancsainak, a törvényeknek és a törvényes hatóságoknak engedelmeskedni még mindig vonakodnak; továbbá, hogy Horvátország s a katonai határőrvidék hatóságait, mivel a két ország közt való villongásokat békés úton kell kiegyenliteni, eltiltotta Magyarország határainak megtámadásától s átlépésétől és hogy egész hadseregét utasitotta a zendülők legyőzésében való buzgalomra, kitartásra.

A hadsereg egyik altábornagya, Jellacsics ki július 20-ikán utoljára értekezett egy másikkal, Hrabovszkyval, július 27-ikén, tehát a királyi válasz kelte előtt két héttel, Bécsben járt, hol a katonák ismét küldöttségekkel és fáklyászenével üdvözölték. Útjának ürügye az volt, hogy János főherczeggel, mint közbenjáróval, még egyszer megbeszélje a kibékűlés föltételeit. A magyar pénz-, had- és külügyeknek az osztrák ministeriumra bizatása, a horvát nemzetiségnek és nyelvnek a közös magyar országgyűlésen a magyarral teljesen egyenlő jogúvá tétele s a magyarországi szerb nemzet kivánatainak teljesitése volt az ő három kivánsága. Talán a másodikat kivéve, Gaj Lajos ezek közül vajjon melyikért lelkesedhetett? De hiszen Gaj Lajosnak is háttérbe kellett már vonúlnia, mióta Horvátország katonai dictatura alá került. Ehhez járúlt, hogy júliustól fogva a horvátok mindenkép segitették a szerbeket, kik a polgárháború meginditásának herostratosi dicsőségére hivatkozhattak.

Július 11-ikén, épen a 200,000 honvéd megajánlásának napján, a kragujeváczi szkuptsina Szerbországot a szerbek magyarországi lázadásával szemben semlegesnek nyilvánitotta ugyan, Karagyorgyevics Sándor fejedelem azonban, trónját Obrenovics Mihálytól féltvén, alattvalóit nem gátolta a lázadókhoz való csatlakozásban. A Versecz ellen (épen a semlegességi nyilatkozat napján) intézett támadásban szerbiaiak is résztvettek; őket tehát szintén sujtotta az a teljes győzelem, melyet rajtuk Blomberg ezredes aratott.

Rajacsics patriarka azonban azt hirdette, hogy csak most kezdődik még voltaképen a polgárháború s július 15-ikén, mint a szerbek ideiglenes kormányzója, oldalán karddal vonúlt be Pancsovára, hogy a szerbeket föllelkesitse. Épen aznap Kiss Ernő ezredesnek, 8-ika óta a bánsági hadak vezérének, két század lovassal és öt század gyaloggal 8000 lázadó és 22 ágyú ellen még sikerűlt ugyan megvédenie Écskát s másnap Futaknál, harmadnap pedig Földvárnál a kisebb számu magyarok még sikerrel harczoltak, de báró Bechtold altábornagy 14-ikén 3100 emberét Szent-Tamás alól visszarendelte a szerbek elől, s így a nagy nehezen megtalált új fővezér első föllépte vereséggel végződött.

Schiffner őrnagy augusztus 6-ikán Neuzinánál véres győzelmet aratott ugyan, Maderspach kapitány pedig augusztus 19-ikén megoltalmazta Fehértemplomot, s a derék város, melynek őrzését augusztus 22-ikén egyelőre a kassai 9. honvédzászlóalj „vörös sipkásai” vették át, füstölgő romjai közt is megtartotta a hazához való hűségét, de augusztus 19-ikén Bechtold a

In document A modern Magyarország (1848–1896) (Pldal 69-80)