A ministerium Budapesten. A közcsendi bizottság feloszlása. A kanczellária és a helytartótanács működésének befejezése. Az új kormány feladatai. A nyilvánosság előtt való kormányzás. Kossuth első pénztári
kimutatása. A közös ügyek kérdése. Az államadósságok. A kereskedelem. A hadügyek. Az első összeütközés a katonai körökkel. Báró Lederer Ignácz. A hadügyi kormányzat ideiglenes rendezése. Az új törvények végrehajtása.
A vármegyék kormányzata. A főispáni helytartók elbocsátása. A pozsonyi zsidóüldözések. A nemzetőrség szervezése. A szabadsajtó és az esküdtszékek. A hirlapirodalom fölvirágzása
„A törvényhozás dicsősége nagy; újjáteremté a hazát vérnek ontása nélkül; a végrehajtóké még nagyobb leend, ha a hozott törvények veszélyes rázkódtatás nélkül vitetnek át az életbe.” Igy szólt április 23-ikán a belügyminister, midőn a törvények végrehajtása végett utasításokat küldött a megyékhez.
Szemere és Klauzál, mint teljhatalmu biztos, már márczius 25-ike óta Budapesten volt, hogy annak izgalmas napjaiban valamelyes kormányhatalmat képviseljen. Április 13-ikán és 14-ikén a főváros fényesen ki volt világitva. Az előbbi nap érkezett meg Deák és Eötvös, az utóbbi nap Batthyány, Kossuth és Széchenyi; Szemere és Klauzál már úgyis ott volt; Esterházyt és Mészárost ezutánra várták. A közcsendi bizottság, majdnem egy hónapi működés után, április 13-ikán feloszlott s 15-én Szögyén László alkanczellár is „derült homlokkal s nyugodt kedélylyel” rekesztette be a m. udvari kanczelláriának eddigi törvényes működését. „Helyébe – szólt – másnak, újnak, teljesebb életerővel bírónak s a kor igényeit inkább kielégitőnek kellett lépnie.” S ő mindnyájuk hazafiui és alattvalói kötelességének tartotta, hogy a haza átalakult új kormányrendszerét s a kormány vezetésére a közbizalomtól kijelölt férfiak törvényes működését minden tőlük telhető erélyességgel, minden tartalék nélkül való őszinteséggel s legteljesebb készséggel támogassák és istápolják. A derék alkanczellár, ki „hazánk békéjéért, üdvösségéért a legközelebbi napokban is erélyesen működött s mindent megtett, a mi lehetséges volt,”1 kijelentette, hogy ha az új kormány működését fényesebb siker s gazdagabb gyümölcsök követik is, a haza iránt való hűségben, az önzés nélkül való buzgó fáradalomban őket soha és senki sem fogja felülmúlni. „A magyarok istene – válaszolt szavaira gr. Teleki Ferencz, a kanczellária legidősd udv. tanácsosa, – ezt bizton remélem, védeni fogja édes hazánkat minden vésztől, azt virágzóvá, boldoggá teendi; de az átalakulás áldozatok nélkül nem lehetséges; a szempillanat súlyos, melyben egy annyira szeretett bölcs vezértől elválni annyival fájdalmasabb.”2 A m. kir.
helytartótanács is ugyanaznap tartotta utolsó ülését s a kormány 16-ikán azzal a nyilatkozattal vette át az ország igazgatását, hogy az ügyeket nemcsak vezetni, hanem a további kifejlődést is előkészitni és biztositni kívánja.
Mögötte állt az egész ország, a nélkül, hogy az oly különböző elemekből alakúlt kormánynak terveit határozottan ismerte volna. Épen azért sokan az országgyűlés azonnal való összehivását sürgették; mások azonban a szünetet alkalmasnak tartották reá, hogy a ministerium az előbbi kormánytól egész nyugodtan átvegye az ügyeket s az állami vagyont, előkészítse a legsürgősebb törvényjavaslatokat, rendezze a pénzügyeket, bevezesse az úrbériségből való kibontakozást, megszilárdítsa a maga hatalmát.
A ministeriumot elárasztották a hivatalkeresők. Csupán a pénzügyministeriumban 1350 folyamodó jelentkezett kisebb hivatalokra. A kik az északamerikai demokratiát könyvekből ismerték, nem irigyelhették ettől az elnökváltozással járó törvényes hivatalnok-kinevezést, ellenben sóhajtozhattak a franczia állapotok után, hol a királyi hivatalnokokból másnap már köztársaságiak lehettek. A ministerium élt az 1848: III. t.-cz. 25. §-ában nyert jogával s nagy számmal tartotta meg a régibb hivatalnokokat, kiknek működését különben sem politikai, hanem közigazgatási szempontból kellett megitélnie. Nélkülözhette volna-e pl. Duschek Ferencznek, mint osztálytanácsosnak, majd államtitkárnak rendkivüli tehetségeit, melyekkel most épp oly
odaadóan szolgálta Kossuthot, mint előbb Metternichet?3 Ilyesmik miatt a kormány elég gyanusitásnak volt kitéve, a közigazgatást azonban csak ekkép lehetett megmenteni az átmenet nagyobb zökkenéseitől. A bécsi haditanácscsal, kamarával és kanczelláriával, a budai helytartó-tanácscsal és kamarával stb. való leszámoláshoz az ügyek menetét ismerő erők kellettek. A kormány tagjai maguk sem voltak tapasztalt hivatalnokok és diplomaták. Különben Kossuth nem ir rendeletben vezérczikket, mikor pl. felvilágositást nyújt az osztrák pénzügyministerium dohánybeváltási ügyében, s a ministerelnök óvatosabban fogalmazza meg azt a közlését, melyben az országban mutatkozó agrárius, antisemita és nemzetiségi aggasztó, de mégis csak elszigetelt mozgalmakra utalva, a személy- és vagyonbiztosság fenntartására elégtelennek nyilvánitja az országban levő 18,000 katonát; tudatja, hogy a bécsi hadügyministernél immár harmadízben sürgette a künnlevő magyar katonaság haza küldését s jelenti, hogy, ha törvényes kivánatát visszautasitják, megteszi a szükséges lépéseket.
Mindez, vagy a katonaság visszaküldésének megakadályozása esetében a közvélemény kitörésével való fenyegetőzés, valóban nem tartozott a nyilvánosságra. Az országnak különben is kétes helyzetű 18,000 katonájával fenyegetni meg egy tizenötannyi szuronyra támaszkodó hatalmat, bevallása a rendes mérkőzésre való képtelenségnek s mindamellett is bejelentése az elszakadásra való vágynak, a mi nagyon korai dolog volt, mert a hadsereg váratlan dislocatiója még béke-időben sem történhetik meg 2–3 hét alatt; hát még akkor, mikor egy része ellenség előtt áll!
Semmi esetre sem felelt meg a helyes kormányzat rendszerének, hogy az acták a nyilvánosságra kerűljenek s tartalmukat általánosan tudják,4 még oly esetekben is, midőn – például a minisztertanács jegyzőkönyveinél – a legnagyobb óvatosságra volt szükség; de maga a közönség mind fenyegetőbben követelte a felvilágositásokat; pl. hogy mit akar tenni a ministerium a horvátok, az aldunai tartományok, a lengyelek stb. kérdésében s így elsietett és káros politikai nyilatkozatokra akarta kényszerítni. Egészen más szempont alá esik, hogy Kossuth pénzügyminister már április 20-ikán közölte az 1847 november elsejétől április 7-ikéig terjedő pénztári kimutatást, az első magyar compte rendut. Ennek is elég tanulságos volt a tartalma. A nemzet János király halálától fogva igazi nemzeti kormány nélkül lévén, nem hivatkozhatott – mint legnagyobb átalakulásai közt is a franczia – a kormányzat hagyományaira.
Oly férfiaknak, kik erre a pályára kevéssel előbb még egyáltalán nem gondolhattak, egyenesen új kormányzati rendszert kellett teremteniök. S ha 19 év mulva, mikor már voltak kormányzati hagyományok, a ministeriumok irodai ügyekben még mindig csaknem teljesen tájékozatlanul kezdtek működni, el lehet képzelni, hogy 1848-ban még jobban nyilvánúlt a gyakorlat hiánya.
„A roppant teendőt végigszemlélvén, – szólt az utóbb érkezett hadügyminister,5 – csekély organizáló tehetségemmel szomorodva állottam meg; becsületes, jószándékú lelkem csüggedett.
Csupán természetes könnyűvérűségemnek köszönhetem, hogy kétségbe nem estem.”
Formaságokkal senki sem törődött sokat. Széchenyi már ministerségének első napján utasította titkárát, Kovács Lajost, hogy az ő jótállására 50,000 forintot fizessen ki a pesti vasműgyárnak fegyvergyárrá való átalakítása végett. S egy 1–2000 főnyi csendőrcsapat alakításán leginkább ő törte a fejét, a közlekedésügyi minister. Mindenki gondolhatta, hogy az ország ujjászervezésének és megnyugtatásának kérdése azon fordúl meg, a kormány a pénz- és hadügy tekintetében megegyezésre juthat-e a bécsi kormánynyal, illetőleg innen és túl az alkotmányos tényezők belevonásával nyélbe ütheti-e a közjogi kiegyezést? Ezt annál inkább remélhette, mert I. Ferdinánd császár, a helyett hogy márczius 15-ikén tett igéretéhez képest alkotmányozó gyűlést hivott volna egybe, április 25-ikén kiadta Ausztria részére a chartát, mely az alkotmány főbb elveit 59 pontban foglalta magában.6 Bizalommal helyezte azt a birodalmához tartozó minden nép közös oltalma alá, remélve, hogy ennek következtében „a bizalom köteléke trón és nép között és a monarchiához tartozó országok között századok óta fennálló egység az ő közös jólétükre még szorosabban meg fog köttetni.”
Ausztriával szemben tehát tisztáznia kellett helyzetét, melyet az osztrák ministerium nem akart elismerni, mert hivatalosan nem volt tudomása a változásokról.7
A ministerium a királynak még április 7-ikén kelt leirata értelmében azonnal foglalkozni kezdett az államadósságok kérdésével. Kijelentette, hogy az összehivandó országgyűlésen az államadósságok egy részének elfogadtatására törekszik; de kijelentette azt is, hogy ezek az adósságok nem közösek, mert Magyarország azok csinálásában nem vett részt s így elméletben nem is köteles résztvenni törlesztésükben. A kormány tehát nem a jog, hanem a méltány politikáját volt hajlandó követni, hogy vonakodásával meg ne renditse a hitelét s Ausztriát csődbe ne juttassa. Mérsékletében annyira ment, hogy ő viszont az osztrák kormánytól egyáltalában nem követelt számadást Magyarországnak évtizedeken át elköltött közjövedelmeiért. Sőt a ministerium saját felelősségére is kész volt elvállalni a magyar királyi kamara kötelezettségeiből folyó adósságokat, csupán a többit nyilvánitván az országgyűlés elé tartozónak. Ezt az országgyűlést módjában állt a királynak akár azonnal is összehivni és ennek a kérdésnek letárgyalása után elhalasztani, hogy a ministeriumnak ideje maradjon egyéb sürgős előterjesztéseinek s javaslatainak nyugodt előkészitésére. A félhivatalos lapoknak afféle fenyegetőzései, hogy Magyarországot esetleg fegyverrel kényszeritik az államadósságokban való részesedésre, holott ezt maga a király is a nemzet nagylelkűségétől várta, talán csak tapintatlanok és bosszantók voltak; az osztrák pénzügyministernek az az eljárása azonban, hogy a magyar bányákban nyert aranyat és ezüstöt még mostan is Bécsbe akarta vitetni, hogy az osztrák gyárak számára vett dohány árát most is a budai kincstárnál kivánta utalványoztatni stb., már szükségképpen visszatorlásra vezetett, mert a magyar pénzügyek függetlenségét minden esetre meg kellett védeni.
Kereskedelmének függetlenségét sem téveszthette szem elől. Magyarország és Ausztria közt a ministerium megalakulásakor még vámsorompók voltak. Most a ministerium tárgyalásokat inditott az osztrák kormánynyal, hogy a két ország vagy vámszövetségbe lépjen egymással, és pedig a német vámszövetség mintájára; vagy ne akadályozza, hogy Magyarország a maga viszonyaihoz mért védővámrendszert alkalmazzon. Klauzál minister a szabad kereskedés hive levén, azonnal felhagyni kivánt a prohibitiv rendszerrel, fokonként lejebb szállitani akarta az ipar különböző ágaihoz mért védő vámtételeket s az osztrák kereskedelmi ministerrel vállvetve szeretett volna kieszközölni a külföldtől bizonyos kedvezéseket a két ország termesztvényeire és készitményeire. Igy a kereskedelemben elismert ugyan Ausztriával bizonyos közös érdekeket, de az ország kereskedelme függetlenségének sérelme nélkül.8
Mindjárt kezdetben védeni kellett a hadügyekre való befolyást is. Április 16-ikán Mészáros helyettese, a ministerelnök, meghagyta ugyan, hogy a budai, szebeni, péterváradi és zágrábi főhadparancsnokságok a törvények értelmében ezentúl egyenesen neki, illetőleg a magyar kormánynak engedelmeskedjenek, de báró Lederer Ignácz altábornagy, budai főhadparancsnok is Bécsből kért rendeletet, midőn a ministerium a nemzetőrök – tehát a rendes seregtől teljesen független haderő – számára a rendes hadsereg fegyvertárából fegyvereket kivánt tőle. A Nemzeti Kör és a Forradalmi Csarnok ifjúsága, türelméből kifogyva, Lederernek május 10-ikén macskazenét rendezett, melyet azonban a készen tartott katonaság szétvert. Midőn ennek következtében a nép már útczai harczra készűlt, éjfél után a nádor eltiltatta a katonaságot a beavatkozástól, a kormány pedig vizsgálatot rendelt s a Bécsbe távozott Lederert felfüggesztette a főhadparancsnokságtól.9
Lederer makacssága annyival inkább feltűnt, mert a parancsnokságok időközben utasitást nyertek a magyar kormány iránt való engedelmességre. A ministerek közül az elnök, továbbá Esterházy és Eötvös Bécsben személyesen is jártak ebben az ügyben s a magyar katonaságnak haza küldése végett.
A király fenn akarván tartani hadserege összes kormányzatában s a rá vonatkozó rendeletekben a „szükséges” egybefüggést, május 7-ikén meghagyta, hogy az osztrák hadügyminister a magyar seregnek külföldön való alkalmazása ügyében csak a magyar ministerium, különösen a magyar hadügyminister10 előleges meghallgatásával intézkedjék, mivel az erre vonatkozó rendeleteket csak a magyar hadügyminister adhatja ki s a magyar katonai ügyek kormányzata tekintetében a magyar főhadparancsnokok egyébként is csupán a magyar
ministerium alatt állanak. Az egész monarchia hadügyét illető fontosabb intézkedéseiről viszont a magyar ministerium is előlegesen, a nem olyan fontosakról pedig utólag értesitse az osztrák ministeriumot.
Ezzel megtette maga a király, a mit az országgyűlés elmulasztott, hogy értelmezte az egy hónappal azelőtt szentesitett III. törvényczikk 6. és 8. §-ait, melyek Magyarországnak a hadügyekre való befolyását csak a legnagyobb általánosságban érintették. A ministerium első és legégetőbb feladata, hogy Ausztriával az interimet rendezze, ennyiben mégis sikerűlt.
A második a törvények végrehajtása volt, és pedig „veszélyes rázkódtatások” nélkül.
Szervezni a belügyeket, önkormányzatra tanitani a népet, megértetni vele most nyert politikai jogait, felállitani a nemzetőrséget, Erdély visszakapcsolásával növelni az állam hatalmát, megnyugtatni a társadalmat és a nemzetiségeket.
A kormány egyik bizottságot a másik után küldte ki, hogy kellő körültekintéssel járhasson el a törvények végrehajtása vagy előkészitése tekintetében. Az átmenet munkájában mindenkire különös súlylyal nehezedett a felelősség érzete; csak igy történhetett, hogy az a ministerium, melynek tagjai közt a megyeiségnek olyan apostolai voltak mint Kossuth és Szemere, legjobban buzgott a központositás mellett. Jó és pontos közigazgatásra lévén szükség, azonnal gondoskodni kellett a megyék megbizható igazgatásáról.
Ösztönszerűleg is érezte a magyar kormány, hogy a vármegyék tekintélye veszélyesen megingott, mielőtt a saját magáé megszilárdúlhatott volna. A törvényhatóságok elvesztették a törvényhozásra való befolyásukat, mert nem adhattak többé követutasitásokat, különben sem ők választván ezentúl a követeket. A megyei tisztviselők ideiglenesen megmaradtak ugyan állásaikban, de a megyék a népképviselet alapján szerveztetvén újra, idestova ezek az állások kisiklanak a nemesség kezéből, mint kisiklik kétségtelenűl az igazságszolgáltatás is, tehát az a legfőbb két eszköz, melylyel a nemes vármegye a népet idáig rendben tartotta. A nádor most elbocsátotta az összes főispáni helytartókat s április 20-ikán, 22-ikén és 26-ikán 27 új főispánt és 2 főkapitányt nevezett ki, egyebek közt Kővárvidékébe, melyet a Részekkel együtt az április 23-ikán, báró Wesselényi Miklós elnöklete alatt kinevezett ötös bizottságnak kellett visszacsatolnia.
Elkezdődött a kormánybiztosok kiküldése is. Tarnóczy Kázmért rendelték Pozsonyba, hogy oly időben, midőn a mintaképül vett franczia köztársaság ministeriumában két zsidó űlt, a zsidókat üldözték és rabolták. A kormánynak valóban nem volt szabad megengednie a faj- és az osztálygyűlölet kitörését, a személy- és vagyonbiztosság megingatását. Midőn, Széchenyin kezdve, mindenki a franczia convent történeteit olvasta, a szabadság becsületét féltőknek Pozsony nevére Lyon juthatott eszökbe, melyet a convent kitörűlt a városok sorából, mert a szabadság ellen harczolt. Az erély annyival inkább elkelt volna, mert a zsidóüldözések néhány más helyen, pl. Székes-Fejérvárott s magában a fővárosban is ismétlődtek; a kormány azért már 20-ikán korlátolta a gyülekezés szabadságát, másrészt azonban, tekintettel az izgatott hangulatra, a zsidókat ideiglenesen fölmentette a nemzetőri szolgálat alól. Viszont április 20-ikától épen azért siettette a nemzetőrségnek mindenütt való szervezését, hogy legyen végre valamilyes ereje a rend fönntartására. A városok jó példával jártak elől; a mágnások is tüntetőleg álltak egy sorba a parasztokkal. De nem volt fegyver,11 nem volt szervezet, tehát fegyelem sem volt elég.12 Mindamellett a sorkatonaság visszajöveteléig a kormány a rend biztositását a nemzetőrségben, valamint a nép felvilágositásában kereste. E czélból a törvényeket német, szerb, horvát, román és tót nyelvre fordittatta és Táncsicsnak a törvényeket minden hazai nyelven magyarázó katekizmusát országszerte osztogattatta.
A szabad sajtó, mint azt ápril 28-ikán már a belügyminister is elismerte, új mozgást, új életet teremtett.13 Az értelmi erők nagy sokaságban tolultak arra a térre, mely az imént még tele volt korlátokkal, s most egészen megnyilt a versenynek. A szabad sajtót a kormány is a nemzet szabadsága föltételének, valóságos hatalomnak és fegyvernek, oktalan, álnok és könnyelmű ember kezében azonban átoknak tekintette. Az 1848: XVIII. t.-cz. ha igen szigorúnak tartják is, módot ad minden képzelhető nézet elmondására; a vétségek megítélésére is a közvéleményt, az esküdtszéket hivja föl. „Kell lenni hatalomnak az államban, mely minden fölött van; és ez a
törvény. Ezt ne lehessen büntetlenül megszegni senkinek és soha.” Kiadta tehát (ápril 28–29.) az esküdtszékekre vonatkozó utasitásokat. A kormányt nem kevéssé boszantotta „egy sereg fiatal és nem fiatal ujságirónak hangos, de üres declamatiója, kik úgy szólanak, mintha ők volnának egyedül az egész nép és pedig erős nép; folyvást energiát, hatalmas, erős fellépést emlegetnek;
mindent keveselnek, gáncsolnak s akarva felejtik, hogy az energia támogatására hangos szó nem elég. Oda anyagi erő is kell. Ez pedig, fájdalom, nincs és teremteni sem igen lehet a jelen körülmények közt.”14
A lapok száma 33-ról néhány hét alatt 86-ra emelkedett, a mi különben csak tizenketted része a mostaninak. A kormány lapja, a „Közlöny” sem volt száraz hivatalos ujság, a pénzügyminister pedig „Kossuth Hirlapja” czímen a legnagyobb terjedelmű politikai napilapot adta ki, ötezer előfizetőjét állandó izgalom hatása alatt tartván. Annyi esztendő után forgatva a Pesti Hirlapot, érdekes tapasztalni, a doctrinair-lapot az események napról-napra mint ragadják előbbre a forradalom terén. Kezdettől fogva azon a téren mozgott a szabad sajtó első igazi terméke, Pálffy Albert Márczius Tizenötödikéje, míg utóbb Madarászék Népeleme, melyet Vas Gereben Népbarátja igyekezett ellensúlyozni, valósággal a terroristák hangján irt, kivált mióta a Radikállappal és a Reformmal egyesült. A vidéken is egyre-másra keletkeztek a hírlapok, melyek közül egyik-másik valósággal beledolgozta magát a forradalmi, majd a köztársasági hangulatba.
Még a szépirodalmi, sőt a szaklapok is a politika szolgálatába szegődtek. Jókai, Pálffy, Bajza, Erdélyi politikai lapokat szerkesztettek, Arany és Petőfi politikai czikkeket közöltek s velök Vörösmarty, Garay, Lévay, Szász Károly, Czuczor, Sárosy, Lisznyay, Tompa, Vajda forradalmi dalokat irtak, melyekből egész anthologia került ki.15 Ezek a dalok és a hírlapok czikkei rendkivül hatottak a közvéleményre és nagy részök volt az izgalomnak kitörésig való fokozásában.
97. * Gróf Teleki Ferencz beszéde a kanezellária utolsó űlésén, április 15-ikén.
98. * Mindkét beszéd külön fél nyomtatott íven. Szögyény Géza úr szives közlése.
99. * Duschek Kossuth terveinek hallatára egyszer elragadtatva kiáltott fel, hogy csak öt évig kormányozhassák az országot, paradicsom lesz belőle. „Mit beszél öt esztendőröl, – felelt rá Pulszky, akkor még főnöke; – örüljünk, ha egy esztendő mulva nem vagyunk felakasztva.” Pulszky, Életem és korom, II.
90. S valóban Pulszky volt az első, kit Bécsben még 1848-ban felakasztottak – in effigie. Július 20-ikán Kossuth is mondta, hogy: „Ha Isten békét ad, három év mulva Magyarországot paradicsommá lehetne változtatni.”
100. * Bánffy ministerelnök 1897 október 25-ikén a képviselőházban.
101. * Mészáros Emlékiratai, I. 32. 41. sz.
102. * Hogy csak Ausztria részére, azt 1861 május 16-ikán az országgyűlésen Kubinyi Ferencz is kiemelte. Egészen közli a Pesti Hirlap.
103. * Pillersdorf minister, Handschriftlicher Nachlass, 101. Ugyanő (P. jegy alatt): Rückblicke auf die polit. Bewegung in Oesterreich. (Bécs, 1849.)
104. * Klauzál Gábor és Trefort Á. a képviselőházban 1861 május 22-ikén. Az önálló vámterület eszméjét törvény alakjában először kifejezve báró Bánffy Dezső ministerelnök 1897. dec. 6-ikán terjesztette a képviselőház elé. Javaslata az 1867: XII. t.-c. 68. §-án alapúl. Az 1848. évi államférfiak tehát ebben a kérdésben sem túloztak.
105. * Kossuth utóbb az országgyűlésen (július 21.) megvallotta, hogy három hónap alatt semmi sem okozott a ministeriumnak annyi bajt, mint „az a gyermekies haszontalanság s a legjobb esetben semmi jóra nem vezethető pajzánság”, hogy Lederert, a nyolczvan éves hőst, macskazenével bosszantották.
106. * A honvédelmi ministert ezentúl maga a király is így nevezi; az oldala mellett álló ministernek azonban nem adta meg a külügyminister czimet, melyet a magyar politikai életben széltére használtak.
107. * Salamon szerint (Bp. Szemle, XXVII. 42.), kasza és lándzsa a gyakorlatlanok kezében s fölfegyverkezett hadak ellen, alig több a piszkafánál. 1848-ban egy úr szintén ilyenformán nyilatkozván, gazdatisztje megjegyezte, hogy ő ugyan nem tud vivni, de azért megküzd vele. Megkisérelték s a karddal szabályosan védekező urat a botjával hadonázó nemzetőr hatalmasan oldalba vágta. „Hja, így!” „Hát így, a hogy lehet!” A nemzetőrökkel utóbb a hadjáratban sok baj volt, de többször derekasan megállták helyöket.
108. * Ismeretes a két koma adomája. „Jobbra nézz!” „Ebnek parancsolsz! Csak azért is balra nézek!”
109. * Az 1848–49-ik évi sajtóról Ferenczy József, A magyar hirlapirodalom története 466–487.
Bibliographiája Szinnyei Józseftől: Vasárnapi Ujság, 1865., 43–53. sz.
Bibliographiája Szinnyei Józseftől: Vasárnapi Ujság, 1865., 43–53. sz.