A szláv népek felkelésének veszélye. A régi osztrák rendszer hiveinek szerepe a nemzetiségek felbujtásában. A szerbek területi önállósági követelései. A szerb nemzeti gyűlés egybehivása. A nagykikindai zendűlés. Csernovics Péter királyi biztos. A temesvári szerb congressus kudarcza. A karlóczai szerb nemzeti gyűlés.
A szerb vajdaság proclamálása. Rajacsics patriarcha. Horvátország és az illyr álmok. A horvát ellenforradalom csirái. Gáj Lajos. Jellacsics első működése. Horvátország önkormányzatának kikiáltása. A magyar kormány föllépése a horvát kérdésben. Királyi utasitások Jellacsicshoz a törvényes viszönyok fentartása érdekében. A magyar
tengerpart megerősitése. Pozsega vármegye elszakadási nyilatkozata. Báró Hrabovszky királyi biztos. Jellacsics elmozditása. Hrabovszky Zágrábban. Jellacsics fegyverkezése. A bécsi zendülés. Ferdinánd menekülése. Kossuth védelmi intézkedései. A nemzetőrség szervezése. A kormány kiáltványa a nemzethez. V. Ferdinánd hazahivatása.
Az udvar Innsbruckban. Az olasz segély kérdése. Rendeletek Jellacsics ellen. Mészáros Lázár hadügyminister. A magyar haderő szervezése. A nemzetőrség. A külföldön levő magyar ezredek. Lenkey százada. A katonaság felesketése az alkotmányra. A pesti olasz ezred zendülése. A horvát és szerb nemzetiségi mozgalmak jelentősége.
Ausztria nemzetiségi politikája. Jellacsics visszatérése és beiktatása. A horvát országos gyűlés követelései. A horvát-szerb küldöttség Innsbruckban. A király június 10-iki kiáltványa. Az ideiglenes szerb kormány.
Sztratimirovics György. A szerb lázadás terjedése. A karlóczai csata. Gróf Nugent Albert. Szerbia beavatkozása a magyarországi szerb mozgalomba. A szentmihályi csata. Fejértemplom. A végvidéki románok hűsége. Jellacsics és
Rajacsics Innsbruckban. A király kijelentései. Jellacsics értekezlete Ferencz Károly főherczeggel. Igéretei az olasz segély tárgyában. János főherczeg közbenjárása. Horvátország az elszakadás szélén. Jellacsics hazatérése. Dictátorrá
választatása. A horvátok követelései. Jellacsics és az udvari politika. Báró Kulmer. János főherczeg távozása a német birodalomba
Az alig egyhónapos ministerium minden gondja közt legnagyobbnak tartotta a szláv népeknek kitöréssel fenyegető mozgalmát.1 A horvátok megtagadták a ministerium elismerését, elszakadásra készültek s a délszlávokkal új ország felállitására törekedtek. A szerbek felzendültek, halálra keresték a magyarokat és németeket, úgy hogy már királyi biztost és német katonaságot kellett oda küldeni. Közhit szerint a megbukott régi osztrák rendszer hivei titokban már csak azért is támogatják őket, mert visszakivánják hatalmukat, de legalább is így akarják az országot az államadósságok egy részének elvállalására s a közös ügyek rendezésére szoritni;2 de voltakép maga Bécs sem birt már ezzel a mozgalommal, melyről nem tudhatta, hová vezet.
A szerbek aránylag csekélyes eszközökkel láttak munkához. Harmincz szerb április végén Karlóczáról körlevelet intézett a szerbekhez, kiknek részére, az 1790. évi törekvések emlékezetének hatása alatt, Bácsmegyéből, a csajkások kerületéből, a temesi „bánságból,”
Szerémmegyéből, a péterváradi ezred kerületéből és Baranyamegyéből alakitandó tartományban nemzeti önállóságot és függetlenséget követelt, mely a nép kebeléből választandó nemzeti főnök, a despota igazgatása alatt Magyarországgal csupán személyes unióban, Horvát-, Tót- és Dalmátországgal pedig védő- és daczszövetségben éljen.
Ennek a tartománynak 905 1/2 négyszög mértföldön összesen 2.115,029 lakosa lett volna,3 kik közt 676,780 volt a szerb (32%) s velük együtt a többi (horvát, tót, bolgár, montenegrói és cseh) szláv 738,552, vagyis az egész népességnek nem egészen 35 százaléka. A magyarok (388,588) és németek (402,140), ha nem számitjuk is hozzájuk a 14,825 zsidót, együttvéve (790,728) többen voltak s az oláhok (561,405), kik egyházilag éppen most akartak különválni a szerbektől, maguk is tekintélyes számot képviseltek. A mellett sehogysem látszik valószinűnek, hogy közel 23,000 horvát egy szerb tartományban akarjon élni és Szerémmegyét a péterváradi ezred kerületével együtt hajlandó legyen odaengedni ugyanakkor, mikor maga is egy Nagy-Horvátországról álmodozott. A lapok és a papok izgatása azonban megtermette gyümölcsét, s az újvidékiek kérésére Rajacsics érsek ápril 20-ikán május 13-ikára Újvidékre ki is hirdette a nemzeti gyűlést. Nagy-Kikindán a karlóczai körlevél magyarázgatásával Radák György már ápril 24-ikén lázadásra ingerelte a kikindai népet, mely csak haszonbérelte, most azonban örök tulajdonúl felosztani követelte a 4 város és 4 falu határára terjedő szabad kerület kincstári földeit. Kiszoritották a Hannover-huszároknak a városban tanyázó századát, két huszárt
agyonvertek, agyonveréssel fenyegették az urakat, a magyarokat és a németeket, két szerb urat megöltek. Zendülésüknek igy inkább communista, mint nemzetiségi jellege volt.
A kormány az első vér kiontásának hírére a Hannover-huszárok élén Kiss Ernő ezredest és – mint királyi biztost – Csernovics Pétert, a leggazdagabb szerbet, az egész Délmagyarországra, Bácsra és Aradra kiterjesztett hatalomkörrel azonnal Kikindára küldte s a parasztlázadást lecsillapittatta. Csernovics rögtönitélő biróságot hirdetvén, öt zendűlőt felakasztatott, hatvanat fogságba küldött a komáromi várba, s a vagyonpusztitásért kárpótlást adatott.4 A kincstári földekre nézve azonban minden a régiberl maradt egészen 1876-ig, midőn a kikindai szabad kerület a XXXIII. t.-cz. értelmében Torontálmegyéhez csatoltatván, ezeket a földeket a lakosság örök áron megvette. Nagy-Kikinda ezen mozgalom elnyomása után csak kényszeritve vett részt a lázadásban.
Ó-Becsén ápril 26-ikán a nép szintén föllázadt. Néhány más község is zavargott s a magyar anyakönyveket szétszaggatta; a királyi biztos azonban a katonaság segitségével mindenütt helyreállitotta a rendet s május 9-ikén Újvidékről a szerbeket a szabadság és a haza szeretetére buzditotta. Azonban elmulasztotta összefogdosni a fő bujtogatókat s nem tudta kieszközölni, hogy a szerbek az érsektől hirdetett nemzeti gyűlés helyett a kormánytól Temesvárra május 27-ikére kitűzött congressuson jelenjenek meg. Megengedte, majd, – midőn a körülményeket időközben mégis gyanúsoknak találta – eltiltotta ugyan az érsek nemzeti gyűlését, rendeletét azonban a szerbek, kikhez fegyveres szerbiaiak (ú. n. servianusok) is csatlakoztak – nyilvánosan elégették s Újvidék a rögtönitélő biróság hatása körébe esvén, május 14-ikén Karlóczára mentek át gyűlést tartani. A gyűlést maga Rajaesics érsek nyitotta meg istentisztelettel s lelkesitő beszéddel, melyben a nemzetek függetlenségére, nemzeti hőseik követésére, a császár iránt való bizodalomra buzditotta híveit. Papjainak gyujtó szónoklatára őt a szerbek azonnal patriarchának, Suplykácz István ezredest pedig vajdának (despotának) kiáltották ki. A gyűlés tagjai megesküdtek, hogy le nem teszik fegyverüket addig, míg végzéseiket a király meg nem erősiti. Kimondták, hogy a szerb nemzet az osztrák ház és a közös magyar korona alatt politikailag szabad és független. Alkatrészei a már emlitett vidékek. A szerb vajdaság a szabadság és egyenlőség alapján szoros politikai szövetségbe lép Horvát-, Tót- és Dalmátországgal. Ezt a 48 tagú nemzeti bizottság (národni odbor) késziti elő, mely szükség esetében a nemzeti gyűlést is összehívja. A királyt kérik, jelentse ki az oláhok nemzeti szabadságát és egyenlőségét is. A magyar ministeriumtól május 27-ikére hirdetett egyházi gyűlést nem tartják meg. A nemzeti ügy költségeit az odbor a nemzeti pénztárból fedezze;
gondoskodjék határozataiknak a király elé való terjesztéséről s a horvát országgyűlésen a szerb nemzeti érdekek képviseltetéséről.
A magyar-, sőt a szerbországi szerbek szintén május 15-ikétől számitják nemzeti öntudatra való ébredésüket.5
A nádor azonnal engedelmességre intette Rajacsicsot, ki azonban szerbül azt válaszolta, hogy a szerb nemzet az országgyűlésnek megfelelő önálló gyűlést tarthat, a mit már meg is tartván, ezért nem kell Temesvárra mennie; a mit pedig tett, a nemzet akaratából tette.
Patriarchává választatása ellen hiába tiltakozott Arad-, Bihar-, Temes-, Krassó- és Torontálmegyék oláhságának Budapestre küldött 37 képviselője; hiába jelentették ki, hogy a szerbektől ezután el akarják választani egyházukat; az uralkodóház szorult helyzete, a magyar kormánynak a kezdet nehézségeivel való küzködése és a szövetségesül óhajtott Horvátország forradalmi állapota a szerbeket a végsőre bátoritotta. I. Lipót szabadságlevele, II. Lipót illyr kanczelláriája hihetővé tette V. Ferdinánd szerb vajdaságának valósulását is.
Horvátország a délszláv államok szövetségében vezérszerepre számitott. Végre sem lehetett oly könnyen felejteni, hogy Horvátország a magyar tengerparttal és Fiuméval 1815-től 1822-ig a Habsburgoktól teremtett illyr királyság tagja volt, s remélni lehetett, hogy ezt a még meglevő Illyriát (mely most csak Karinthiát, Krajnát, Görzöt, Triestet és a velenczei Istriát foglalta magában), Horvát-, Tót- és Dalmátországgal, valamint a most keletkező szerb vajdasággal kiegészitve, egy 2115 négyszög mfdnyi tekintélyes országgá növelik. Igaz, hogy a
szerbek még hajlandók voltak elismerni Magyarország felsőségét, míg az ellen a horvátok nyiltan izgattak; s igaz, hogy Illyria és Dalmátország, emez éppen Magyarország jogának sértésével, Ausztria alatt állott. De a horvátok küldöttsége Bécsből azzal a benyomással tért vissza, hogy Magyarország egységének nemcsak szabad, de kell is csorbulnia, ha Ausztria egységét állitják vele szembe és hogy ha ebbe az egységes Ausztriába belekényszeritik Magyarországot, helyet talál abban az új délszláv államszövetség is. Gaj Lajos kiadta tehát a jelszót, hogy Magyarország függetlenségével szemben az uralkodóház érdekében Horvátországnak kell az ellenforradalom élére állania. De még magyarellenes osztrák lapok is honárulásnak mondták egy déli szláv ország kiszakitását, mely megsértene régi népszerződéseket s a most kivivott szabadságot elseprő polgárháborúra vezetne. Végveszélylyel fenyegetne ez a törekvés minden pártot s a martalék után leselkedő közellenséget, az oroszt hozná a hazára, kancsukájával és bilincseivel együtt.6
Gyűlésekben, lapokban s mindenütt Gaj szellemében hatalmasan folyt már az izgatás, midőn megérkezett Jellacsics az új bán. Kineveztetése tudvalevőleg a magyar ministerium megerősitésének bevárása nélkül történt; a magyar kormány azonban – mindenütt az engesztelődés politikáját követve – már azzal is elismerte őt, hogy nevét bevette az ápril 11-ikén szentesitett törvények záradékába, noha ezt a királyi helytartó csak egy minister ellenjegyzése mellett rendelhette volna el. Azonban már ápril 12-ikén Pozsonyban tartott első tanácsülésében aggasztónak tartotta a bán magatartását s fölkérte a nádort, eszközölné ki a királynál a bán megintését.7 Ápril 19-én a horvát viszonyok megbeszélése s a tartományi gyűlés ügyében latin levélben Budapestre hivatta ugyan, de ő Zágrábban eznap már beiktatás és eskütétel nélkül is megkezdte működését. Maga elé idézte a magyarérzelmű Túrmező 24 biráját és, a királyi helytartó jogaival nem törődve, rögtönitélő biróságot állitott azok ellen, kik a nemzetben akármi módon a király, haza és nemzetiség pártolói ellen lázitani mernének.
Mialatt a ministerium, a törvényhozást megelőzve, ápril (20-ikán) kimondta, hogy Horvátországban horvát lesz a közigazgatás nyelve, s hogy a ministeriumban külön horvát osztályt állit fel, a bán ápril 25-ikén Horvát- és Tótországnak, valamint a magyar tengermelléknek Magyarországgal való közigazgatási kapcsolatát megszüntette, a közigazgatás fejének önmagát nyilvánitotta, a közjövedelmeket pedig magához küldetni rendelte.
Mindez végre Budapesten is figyelmet keltett. A Radikál-körnek ápril 29-ikén az erdélyi küldöttek tiszteletére rendezett lakomáján8 Wesselényi Miklós keményen kikelt a szerbek és horvátok ellen, kik belekapaszkodnak a szabadság robogó diadalszekerének forgó kerekeibe.
Akár muszka önkény, akár szláv szabadelvűség győz, a magyar szabadság s nemzeti lét megsemmisűl. A hon veszélyben van; fegyverre tehát minden magyar, s ki e hon hű fia! Másnap a Kör föl is szólitotta a ministeriumot, hogy mivel az országgyűlést azonnal összehívni nem lehet, gondoskodjék országos toborzás útján önkéntes hadsereg különösen pedig tűzérség felállitásáról, a nemzeti adakozások meginditásáról s a nép, különösen az oláhok fölvilágositása végett bizalmi férfiak kiküldéséről, a hűtlen Jellacsicsot pedig anint honárúlót fogassa perbe.
A ministertanács május 1-én csakugyan foglalkozott a horvát ügyekkel. Másnap a nádor és a ministerelnök erélyes lépések sürgetése végett Bécsbe indultak. Hitték, hogy Gaj és Jellacsics pártja ellen, az udvar őszintesége esetében, lesz erejök alkalmazni a törvények szigorúságát. Tudták, hogy a Magyarországból kiszakitott szláv földet az egységes birodalom sem mondhatná magáénak. Bécsben éppen ismét tüntetett a nép s Ficquelmont-t május 5-ikén lemondásra kényszeritette. Ezzel és báró Lebzelternek külügyministerré kineveztetésével egyidőre gyöngűlt az orosz befolyás, mely idáig a szláv törekvéseknek kedvezett. Másnap a király Jellacsicshoz intézett kéziratában kijelentette, hogy a Magyarország koronája alatt egyesűlt tartományok kormányának egységét királyi szavához és koronázási esküjéhez képest a törvények értelmében határozottan és rendithetetlenűl fenntartani akarja és soha sem engedi meg, hogy a magyar korona tartományai közt fennálló törvényes kapcsot önkényes rendeletekkel s egyoldalú határozatokkal tágitsák. Utasitotta tehát a bánt, hogy a kormányzat minden ágában szorosan engedelmeskedjék a királyi helytartónak s a magyar felelős ministeriumnak; a nádort
pedig felhatalmazta, hogy szükség esetére királyi biztost küldjön Horvátországba, ki erélyesen elnyomjon hasonló merényleteket.
Erre annál nagyobb szükség volt, mert a kormány május 8-ikán a magyar tengerpart biztositására ágyúkkal ellátott haderőt rendelt ugyan ki, de nem merte azt Horvátországon keresztül küldeni, hogy ki ne tegye az elfogatás veszélyének; másnap pedig már arról értesűlt, hogy Pozsegamegye nyiltan kimondta Magyarországtól való elszakadását. Ily körülmények közt a nádor május 11-ikén Horvátország elszakadásának megakadályozására, a panasznak meghallgatására s a kedélyek megnyugtatására báró Hrabovszky János altábornagyot s péterváradi hadparancsnokot királyi biztosul küldte ki, s a bánnak (május 10-ikén) három napi határidőt tűzött ki törvénytelen nyilatkozatainak s rendeleteinek visszavonására. A horvátországi hatóságokat mindezekről értesitvén, a rögtönitélő biróságot megadta ugyan, de csak közönséges bűntényekre korlátozva, s meghagyta, hogy e rendelet kihirdetése végett minden törvényhatóság közgyűlést tartson s hogy a nádornak, ministeriumnak és a királyi biztosnak engedelmeskedjék.
Jellacsics nem felelvén a kormánynak, a nádor május 14-ikén utasitotta Hrabovszkyt a bán elmozditására, főbb párthíveivel együtt való hűtlenségi és honárúlási perbe való fogására, valamint azon részek sorkatonasága s nemzetőrsége parancsnokságának átvételére.
Hrabovszkynak, pénz és hadsereg nélkül, nagyon szánalmas szerep jutott. Zágráb városa május 15-ikén felolvastatta ugyan a nádor rendeletét, de csak maga a bán akadályozhatta meg annak elégetését. A nép beérte a nádor és a ministerek arczképeinek elhamvasztásával. A bán azonnal meghagyta az önkéntesek gyűjtését s fölszerelését, azonkivül a nemzetőrség, sőt szükség esetében az egész nép fölkelését. Összeiratta a rendelkezésre álló pénzt, fegyvereket, hadi készleteket; bizottságokat rendelt a sereg szervezésének előmozditására, meghagyta a magtárak s a gabonaszállitó hajók lefoglalását s június 5-ikére tartományi gyűlést hirdetett. Magához hivatta a papokat, hogy utasitásokkal lássa el őket a nép felizgatására; ő maga a népet azzal igyekezett megnyerni, hogy a robot és a földesuri szolgálatok alól „báni hatalmánál fogva” fölmentette. A magyar érzelmű túrmezeieket május 25-ikén lefegyvereztette s nemsokára őrséget állitott fel az egész magyar határ hosszában. A határőrökkel ugyan mint bán nem rendelkezhetett volna, de rendelkezett mint márczius 28-ikán kinevezett altábornagy és határőrségi parancsnok. A király, a magyar korona egységére hivatkozva, elutasitott ugyan, de nem dorgált meg egy újabb küldöttséget, mely a „háromegy királyság” számára külön alkotmányt és külön minisztériumot kért; de ez nem csüggesztette az ellenforradalom erélyes vezérét, ki teljesen tisztában volt feladatával.
Ellenben Hrabovszky csak papiros-golyókkal harczolt ellene. A királynak a bánhoz intézett kéziratára hivatkozva, az állam egysége iránt hűségre szólitotta föl a népet, biztositotta nemzetisége s nyelve tiszteletben tartásáról, sérelmeinek orvoslása végett tartománygyűlést hirdetett s a bánt Belovárra maga elé idézte. A bán azonban megakadályozta kiáltványának terjesztését, neki pedig tudtára adatta, hogy csak mint császári altábornagyot s nem mint királyi biztost engedi be Horvátországba.
Hrabovszky utánozni akarta, a mit valaha, éppen a Dráva partjánál, Imre király cselekedett. Fegyver nélkül ment a lázadók táborába, hogy meglássa, ki meri kezét fölkent királya képviselőjére emelni. Belováron azután a bán állitólag oly iratokat mutatott neki, melyekben maguk az uralkodóház tagjai intik, hogy szervezze az ellenforradalmat s ne engedelmeskedjék a király ellenkező parancsainak. Olyan eszköz, a melyet már I. Jakab és XVI.
Lajos is használt a maga személyének fedezésére.
Mialatt a bán Horvátországot minden irányban beutazta s mindenütt buzditott, lelkesitett és parancsolt, azalatt Bécsben május 15-ikén újabb forradalom tört ki, mely kikiáltotta az általános szavazatjogot s az egykamarás országgyűlést. I. Ferdinánd császárnak sikerült az, a mi nem sikerült XVI. Lajosnak: titkon elhagyhatta fővárosát, hogy megbízható helyről zabolázza meg annak forradalmát.
Azt az erélyt és lázas munkásságot, melyet az ellenforradalom előkészitésében Jellacsics és Rajacsics tanúsitott, az igazi tetterőt a magyar nép idáig még Kossuthban sem tapasztalta.9 A
kormány rendelkezett, tett-vett ugyan, de a már jóformán szervezett lázadás elfojtására még mindig nem tudott teremteni eszközöket. Pedig nem lehetett kételkednie, hogy idestova Ausztriával is meg kell mérköznie.
Végre május 17-ikén „a mindinkább fenyegető korviszonyokat tekintetbe vévén,”
elhatározta, hogy „a királyi trón és a haza védelmére” haladéktalanul egy tizezer főnyi és tiz zászlóaljból álló nemzetőrséget állit fel három évi szolgálati idővel, a sereg kiképzését a hadseregből önként átlépő tisztekre és altisztekre bízza, általában véve a sorkatonaság kétszeres zsoldját adja meg, a lovas ágyútelep nemzetőreit egy harmaddal jobban fizeti a rendes tüzérségnél. A sorkatonaságot felhivta, hogy a nemzetőröket testvéreinek tekintse s hogy kiképeztetésökre mindent elkövessen. A budapesti nép másnap (május 18-ikán) nagy utczai tüntetéssel mutatta ki bizalmát a kormány iránt.
A ministerek elhatározták, hogy a nádor, valamint Széchenyi és Eötvös miniszterek által megkérik a királyt, költözzék Budapestre s azt tegye székvárosává; utasitották Esterházyt, hogy kötelességéhez képest mindig az udvarnál tartózkodjék. Fölhívták a székely székeket és székely határőri ezredeket, hogy még a két ország egyesitése előtt siessenek a szegedi táborba, báró Puchner erdélyi főhadparancsnokot pedig, hogy – tekintettel a veszedelmes körülményekre – ezt ne akadályozza. Tudatták a nemzettel, hogy a királyhoz fölterjesztést tettek az országgyűlésnek július 2-ikára való összehivása végett. Felszólitották hűségre a haza és a király iránt, továbbá az önkéntes hadseregbe való belépésre s arra, hogy adakozzék a haza szükségleteire. A nádor viszont megfogadta, hogy teljes hatalmát erős kezekkel kivánja gyakorolni s kérte ehhez a nemzet bizalmát. „Isten, ki megvédte a magyart eddig, velünk lesz ezután is.”10
Innsbruckban a nádor és a ministerek bíztató feleletet kaptak. Az udvar hajlandónak mutatkozott a leköltözésre, ha a nemzet 40,000 katonát szavaz meg az olasz forradalom leverésére. Mivel azonban attól lehetett tartani, hogy, ha ennyi katonát kivisznek az országból, a nemzetiségek nyiltan föllázadnak, vagy pedig, hogy az olaszok leveretése után Ausztria egész erejét Magyarország ellen forditja, a ministeriumnak Innsbruckban levő tagjai, hazulról nyert újabb utasitás következtében, kijelentették, hogy a hadi segitséget az országgyűlésen csak úgy hozhatják szóba, ha az udvar az újonczok megszavazása után azonnal leköltözik Budapestre s ha Jellacsicscsal és a horvát mozgalommal szemben már most a legerélyesebben föllép. A kormány tulajdonképen csak általában véve volt hajlandó biztositást nyujtani a külvédelemre nézve, Lombardiával és Velenczével segédkezet adni oly békére, mely megfeleljen az uralkodó méltóságának, az olasz nemzet jogainak, szabadságainak és méltányos kivánságainak. Egyébként pédig hangoztatta, hogy Olaszországot megtartani nem lehet s hogy mennél inkább késlekedik a király a kiegyenlitéssel, annál nagyobb veszteséget fog szenvedni.11
A király május 29-ikén megdicsérte magyarjainak századok óta állandóan tanúsitott s a mostani viszontagságok közt is megmutatandó hűségét; kijelentette, hogy az országgyűlés megnyitására családjával együtt az országba megy s ott hosszasabban marad; István nádor királyi helytartóságát kiterjesztette Erdélyre is, teljes hatalommal látván el őt úgy polgári, mint katonai ügyekben; a bánnak pedig meghagyta, hogy az 1791: LVIII. t.-cz. világos rendelete ellen június 5-ikére hirdetett országos gyűlést azonnal tiltsa be s közelebbi felvilágositás és – ha lehet – a horvátországi zavarok békés kiegyenlitése végett – Innsbruckban 24 óra alatt megjelenjék.12
Időközben, május 25-ikén, végre átvehette Mészáros Lázár a hadügyminisztérium vezetését. Tekintélyét növelte, hogy június 8-ikán tábornoki rangot nyert. A ministerium már azelőtt is intézkedett, hogy külföldön, kivált Belgiumban és Poroszországban, fegyvereket vásároljanak, s az összes magyar fegyverműveseket szerződtette az állam részére. Hrabovszky parancsnoksága alá rendelte a Zanini olasz ezredet, Eszéknél a Dráva mentén 5000 főnyi sorkatonaságot állitott fel Ottinger vezérőrnagy vezérlete alatt s a Dráva vonalán teljes hatalmú királyi biztossá nevezte ki Csányi Lászlót, ez időknek egyik legrokonszenvesebb emberét, kinek
Időközben, május 25-ikén, végre átvehette Mészáros Lázár a hadügyminisztérium vezetését. Tekintélyét növelte, hogy június 8-ikán tábornoki rangot nyert. A ministerium már azelőtt is intézkedett, hogy külföldön, kivált Belgiumban és Poroszországban, fegyvereket vásároljanak, s az összes magyar fegyverműveseket szerződtette az állam részére. Hrabovszky parancsnoksága alá rendelte a Zanini olasz ezredet, Eszéknél a Dráva mentén 5000 főnyi sorkatonaságot állitott fel Ottinger vezérőrnagy vezérlete alatt s a Dráva vonalán teljes hatalmú királyi biztossá nevezte ki Csányi Lászlót, ez időknek egyik legrokonszenvesebb emberét, kinek