A modern Magyarország (1848–1896)

A modern Magyarország (1848–1896)

IRTÁK

MÁRKI SÁNDOR

BEKSICS

GUSZTÁV

A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE TIZEDIK KÖTET

*

SZERKESZTI SZILÁGYI SÁNDOR

*

KIADJA

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R. TÁRSULAT BUDAPEST

Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat betüivel 1898

KIADÓI ELŐSZÓ.

Ide s tova három lustrum is elmult azóta, hogy a hazai történettudomány lelkes ápolója, Ipolyi Arnold, akkor beszterczebányai s később nagyváradi püspök, mint a Magyar Történelmi Társulat elnöke, gyakran maga vezette a társulat választmányi üléseit.

Ily alkalmakkor többször emlité előtte e sorok irója, hogy mennyire óhajtandó s mennyire szükségesnek látná, ha a Magyar Nemzet Története a franczia Lacroix-féle kiadásokhoz hasonló előkelő alak- s modorban látna napvilágot. Minden korszak az avval behatóan foglalkozó történetíró által feldolgozva és a régmult idők felelevenítve s magyarázva kiváló művészeink ecsetje és az egykorú emlékek képeinek és rajzainak sokasága által. A nagymérvű anyagi befektetéseket az ország egyházfejedelmeinek és főurainak hathatós támogatása mellett a Magyar Tudományos Akadémia útján vélte előteremthetőnek. A lánglelkű egyháznagy ez eszmét teljesen helyeselte és megvalósitását komolyan tervezte.

Azonban a kérlelhetlen halál már 1886-ban kiragadta számos barátja és tisztelője köréből és igy mit sem tehetett ily nagyszabású mű kiadásának megvalósítására.

E sorok irója mindamellett hiven megőrizte a hazafias eszmét s midőn nemzetünk fennállásának ezredéve közeledett, elérkezettnek vélte az időt, hogy, bizva az ország széles rétegeinek a magyar történeti irodalom iránti meleg érdeklődésében s áldozatkészségében és birva a vezetése alatt álló „Athenaeum” irodalmi és nyomdai részvény-társulat támogató bizalmát, a százezreket igénylő vállalat megvalósitásához hozzálásson, anélkül, hogy más istápolásra számithatott volna, mint a mit a művelt magyar olvasó közönség könyvvásárlása biztosit.

A tizkötetes nagy történeti mű sikerének előföltétele mindenesetre a szerkesztő személyisége volt s midőn ezen nehéz feladatot Szilágyi Sándor, a magyar történetirók nestora volt szives elvállalni, a kiadó nyugodt lehetett, hogy oly mű fog a közönség kezébe kerülni, mely egyaránt meg fog felelni a legfokozottabb tudományos igényeknek épugy, mint a történelmi pártatlanság szempontjainak. Azon általános rokonszenv és barátság, melynek Szilágyi Sándor történetiróink körében osztályosa, lehetővé tette, hogy az egyes kötetek és korszakok megirását kiváló szakirónk: Acsády Ignácz, Angyal Dávid, Ballagi Géza, Beksics Gusztáv, Dézsi Lajos, Fraknói Vilmos, Fröhlich Róbert, Kuzsinszky Bálint, Marczali Henrik, Márki Sándor, Nagy Géza, Pór Antal és Schönherr Gyula vállalták el, a kiknek díszes sorát Vaszary Kolos bibornok- herczegprimás nyitja meg és koszorús költőnk Jókai Mór zárja be.

Százakra megy a művet ékesitő külön képek és mellékletek száma és sok ezer rajz dísziti s magyarázza a szöveget, melyek Barabás Miklós, Benczúr Gyula, Dudits Andor, Eisenhut Ferencz, Feszty Árpád, Kriesch Aladár, Lotz Károly, Madarász Viktor, Munkácsy Mihály, Neogrády Antal, Spányi Béla, Székely Bertalan, Than Mór, Vágó Pál. Wágner Sándor festői ecsetjének és Ágota Imre, Cserna Károly, Dörre Tivadar, Dussek Ede Adorján, Goró Lajos, Háry Gyula, Heyer G., Huszka József, Jancsó Lajos, Kimnach László, Morelli J., Mühlbeck Károly, Révész Imre, Székely Árpád, Tury Gyula és mások kiváló rajzónjának művészi alkotásai.

A nagy mű befejezése alkalmából csak kedves kötelességet teljesitek, ha az Athenaeum részvény-társulat nevében úgy a szerkesztőnek s az összes tudós iróknak, valamint a közremüködő művészeknek legőszintébb köszönetet mondok.

De mindenek felett hálás köszönetet kell hogy mondjon a kiadótársulat a nagy magyar olvasó közönségnek, mely hazafias érzületével, és megértve azon igazságot, hogy „a történelem a jövőről szóló tan”, lehetővé tette a nagy nemzeti emlékmű közrebocsátását.

Budapest, 1898 október 3.

Emich Gusztáv.

A SZERKESZTŐ ELŐSZAVA.

Azok után, miket Emich Gusztáv barátom a millennáris történet keletkezéséről elmondott, nincs más feladatom, most, midőn a munka befejezve a közönség kezén van, mint a létrejövetel egy s más körülményeivel beszámolni. A megtisztelő bizalomnak, melylyel Emich engem kért fel a szerkesztés elvállalására, aligha volt más indoka, mint az, hogy boldogult Ipolyi püspök is, mint egyik szerkesztőre, rám gondolt. Nem igyekeztem kitérni a bizalom elől, de némi aggódással vállaltam el a szerkesztést.

Eddigi történeteink egy ember tollából kerültek ki: a Palmáé, Katonáé, Virágé, Budayé, Fessleré, Mayláthé, Horváth Mihályé, Szalay Lászlóé s Szalay Józsefé. Kétségtelen, hogy ez a munka egyöntetűségének javára válik, de ma, midőn a történeti anyag napfényre hozása oly óriási mérveket öltött, hogy okmánytárakból és monographiákból egész könyvtárak állanak a kutatók rendelkezésére, ezek áttanulmányozása és feldolgozása egy ember részéről legyőzhetetlen akadályokba ütközött volna, annyival inkább, mert az eredeti terv szerint a tíz kötetre tervezett, tehát az eddigieknél jóval terjedelmesebb munkát négy év alatt teljesen be kelle fejeznünk. Ennek a tervnek megvalósitása csak egy úton volt lehető: t. i. megnyerni azokat a szakembereket, kik mint specialisták, egyes korszakok történetével behatóan foglalkoztak s a feldolgozandó anyagot akkép osztani fel köztük korszakok szerint, hogy azok az ezer év történetének teljes, kimerítő képét nyújtsák. Természetesen az egyes korszakok festésében, jellemzésében mindenki saját meggyőződését követte s mi ezek megnyilatkozásának akkor sem álltuk útját, midőn a feldolgozásban vagy jellemzésben nem mindenben értettünk velük egyet.

Azt a kérdést, ha valjon elegendőnek tartjuk-e az irodalom útján hozzáférhető anyagot dolgozni fel, vagy a hiányok pótlására levéltári kutatások által teljesebbé tenni az anyagot, magukra a szerzőkre bíztuk, kik különben is legalkalmasabbak annak megítélésére, hogy nélkülözhetik-e a további forráskutatást vagy sem.

Az a névsor, melyet a három év előtt kiadott programmban közzétettünk, némi változásokat szenvedett. Dr. Károlyi Árpád és dr. Thaly Kálmán, legnagyobb sajnálatunkra a körülmények által kényszerítve, még jókorán visszaléptek úgy, hogy volt időnk e korszakok megírására más erőkről gondoskodni. Helyettük dr. Acsády Ignácz úr vállalkozott, mint a ki ezen korszakoknak közgazdasági történetével és földrajzi leírásával sokat foglalkozott s e tárgyba vágó nagybecsű értekezései bizonyítékot nyújtottak arra, hogy a feladatot jó sikerrel fogja megoldani. S hogy menynyire igazunk volt, bizonyítja az a körülmény, hogy az Akadémia a Bük László-féle díjat a vállalat V-ik kötetének itélte oda, melyben Acsády úrtól Magyarország három részre oszlásának története foglaltatik.

Különben dr. Thaly Kálmán és dr. Károlyi Árpád urak, mondhatni, ezután is a szerkesztőség kötelékében maradtak s minden olyan kérdésben, melyeket hozzájuk intéztünk, a legnagyobb előzékenységgel nyújtottak segédkezet s a rendkívül becses illustrálási anyagnak legbecsesebb részét nekik köszönhetjük.

A III-ik kötet második felét egészen dr. Schönherr Gyula úr, a vállalat segédszerkesztője írta meg, jelentékeny önálló kutatásai mellett jórészt a dr. Fejérpataky László úr által gyüjtött rendkívül gazdag anyag felhasználásával. A VI-ik kötetben az irodalmi és műveltségi fejezetek megírására dr. Dézsi Lajos úr vállalkozott. Az eredeti terv szerint a X-ik kötetet dr. Marczali Henrik úrnak kellett volna megírni, de miután ő visszalépett, kétfelé osztottuk a kötetet s első felének, a szabadságharcznak megírására dr. Márki Sándor urat, második felének s kétségtelenűl a legnehezebb résznek elkészítésére Beksics Gusztáv urat nyertük meg. Hálával kell kiemelnünk, hogy a nemrég elhunyt Horváth Boldizsár, továbbá Falk Miksa s Kónyi Manó urak Beksics munkáját megkönnyítették s mindenik külön azon rendkivüli nagybecsű és fontos anyagot, melylyel rendelkezett, készségesen átengedte neki felhasználás végett.

Szerkesztőségünknek mondhatni belső tagja volt dr. Thallóczy Lajos úr is, ki a bécsi gyűjteményekben lévő nagybecsű művészeti anyag megszerzéséhez segédkezet nyújtott s kinek

köszönhetjük, hogy gróf Kuefstein grillensteini várában lévő műkincsei, a Fuggerek nürnbergi családi gyűjteménye s a Czernin grófok neuhausi kastélyában lévő gazdag gyűjtemények rendkivül érdekes és eddig sehol fel nem használt anyaggal járultak illustratióinkhoz. A bécsi coloniának egy másik tagja, Hodinka Antal úr is szíves készséggel eszközölt kutatásokat Ő Felsége hitbizományi könyvtárában, melynek ő egyik custosa.

Hálás köszönettel kell kiemelnem Ferenczy Ida úrhölgy ő méltóságát, ki Székely Bertalannak a koronázásról felvett képeit, sokszorosítás czéljából, hozzánk jutatta, Gróf Erdődy Károlyné ő nagyméltóságának, ki II. Rákóczi Ferencz és Rákóczi Juliánna arczképeit, Benczur Gyuláné ő méltóságának, ki férje két színvázlatát, Gróf Apponyi Sándor v. b. titkos tanácsosnak, Bubics Zsigmond kassai püspöknek, továbbá Winter Gusztáv úrnak, az udvari titkos levéltár igazgatójának, Zeisberg Henrik úrnak, az udv. könyvtár igazgatójának, Pauler Gyula úrnak, a magyar Országos Levéltár igazgatójának, Kammerer Ernő úrnak, az Országos Képtár kormánybiztosának, Szalay Imre úrnak, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójának és dr.

Hampel József egyetemi tanár úrnak, a nemz. múzeumi régiségtár igazgató-őrének hasonlag hálával tartozom szíves előzékenységükért, melylyel a vállalat sikerét előmozdították.

Ernszt Lajos úr ritka előzékenységgel bocsátotta rendelkezésünkre rendkivül gazdag gyűjteményét, melyben nemcsak XVI–XVII-dik századi fametszetek, rézkarczok, hanem olaj és vízfestmények is találhatók. Gyűjteményéből oly sokat választottunk ki, hogy egy páron nincs is feljegyezve a tulajdonos neve. Fogadja előzékenységeért szíves köszönetünket.

Végűl meg kell emlékeznem a vállalat segédszerkesztőjéről, dr. Schönherr Gyula úrról, ki a mellett, hogy a szerkesztés munkájában segítségemre volt, az illustrálást is csaknem egészen maga végezte. A képmagyarázatokat pedig ritka szakértelemmel és pontossággal állitotta össze.

Ernyedetlen buzgalmáért és tevékenységéért hálás köszönettel adózunk neki.

Az egész idő alatt, mig a szerkesztés tartott, minden oldalról annyi előzékenységgel és szívességgel találkoztam, hogy az érdeklődők nagy száma valóban meglepett, örömmel töltött el és kitartásra ösztönzött. S ha néha attól tartottam, hogy a munka nem fog arányban állani a nagy nemzeti ünnepély fontosságával, ma, a munka végéhez érve, nyugodtan mondhatom el, hogy annyit tettünk, a mennyit tehettünk. Historiai tudásunk mai színvonalának megfelel az s ha a régi nagyok munkája egy s más tekintetben ki is magaslik, ez terjedelmével, adatai gazdagságával előnyben áll, történetírásunk rendkivüli haladásáról tesz tanubizonyságot, régi történetírásunk némely előitéletét lerontotta, új szempontokat, szellemet hozott napfényre.

De nagy elismeréssel tartozunk az Athenaeum igazgatóságának is. Ha arról volt szó, hogy a munka érdekében valami áldozatot meghozzon, sohasem fukarkodott. Csak így volt lehető, hogy az ívek száma valamint a mellékletek gazdagsága és fényes kiállítása a legtöbb kötetnél jóval túlhaladta azt, amit igértünk.

A millennium ünnepe sok nagybecsű monographiával gazdagította irodalmunkat, de az Athenaeum által kiadott millennáris magyar történet állandó és méltó emlékét fogja képezni e fényes ünnepnapoknak s egyszersmind a fiatal nemzedéknél documentálni fogja azt, hogy miért rendezte a nemzet az ezer éves ünnepet!

Dr. Szilágyi Sándor.

Előszó

A hazafiak reményei az új korszak hajnalán. Az új alkotmány. Harcz az egységes Ausztria eszméjével. A küzdelem vége. A magyar nemzeti állam diadala. I. Ferencz József. Ötven év tanúlságai

A MAGYAR NEMZET sohasem ünnepelte jobban a Habsburgokat, mint 1847 második felében. Nemcsak István és Ferencz József főherczeg szóltak „édes hazájok nyelvén”, hanem V.

Ferdinánd is magyarul nyitotta meg a rendek utolsó országgyűlését. Kik szemtanúi voltak a nemzetiség érdekében az országgyűlésen vivott keserű harczoknak, kik „átérezték a nehéz aggodalmakat, mikkel a hanyatlásnak s a méltánytalan ellenzésnek nyilatkozványai minden hű magyar keblet eltöltöttek”, nem tudták gúnyolni azokat a könycseppeket, a mik „egyik-másik ősz magyar pilláin ragyogtak, mint egy beteljesedett régi imádság kéjérzetének külső jelei”.

Kossuth abban a márcziusi hires beszédében, melyben a népet öröknek mondta s a nép hazáját öröknek kivánta, örökösnek óhajtotta az uralkodó ház fényét is. És ez a fény sohasem volt teljesebb, mint a mikor a király szentesitette a népképviselet alapján nyugvó felelős kormányról, a közteherviselésről, a földbirtok felszabaditásáról, a sajtószabadságról, a politikai és polgári szabadságról szóló törvényeket. Az új alkotmány a sok-százados régi alkotmányos jogokat kiterjesztette a nemzet minden osztályára. Ugy látszott, sikerült megalapitani az egyénnek s a nemzetnek önmagáról való rendelkezése jogát.

Az uralkodóház azonban a magyar közjoggal csakhamar szembeállitotta az osztrák nagyhatalmi érdeket és az egységes Ausztria eszméjét. A kibontakozás módját nem kiegyezésben, hanem fegyveres erőben keresvén, Magyarországban is csakhamar le kellett tünniök Istvánnak, Batthyánynak, a mérséklet embereinek. A világ régi rendje, a szent szövetség korhadt nézetei ellenében Kossuth lett a nemzet bevallott vezére.

Trónra lépett az ifjú főherczeg; de trónja erejét nem a szabadságból meritette s a nemzet, melynek szeretetét a múlt esztendőben egyetlen beszédével megnyerte, most nem ismerte el.

Kétségbeesetten harczolt ellene, hadait megverte, őt magát és családját száműzte s nem hódolt neki akkor sem, mikor – az oroszokkal szövetkezve – mintegy félmillió fegyverest küldött a szabadságát és függetlenségét védő nemzetre.

Elkövetkezett az a korszak, midőn

„Sokra sír, sokra vak börtön borul, Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;

Van, a ki fölkél és sirván, megyen Uj hont keresni, túl a tengeren.”

Nem azok a sebek sajogtak legtovább, a miket a szabadság harczosai nyilt csatákban kaptak: hanem azok, a miket kezeiken, lábaikon rabbilincsek törtek. A dicsőség és az elnyomatás jelei azonban olyanformán hatottak a nemzetre, mint a plebeiusokra azok a sebek, a miket a római öreg hős a volsc-háborúk idejében börtönéből a forumra rontva mutogatott. A secessio plebis in montem sacrum, a szent hegyre való kivándorlás nálunk is e kétféle sebek láttának eredménye. Az elnyomott magyarok is nemzeti czimerük hármas szent hegyére húzódtak, melyen a korona fölé magasan emelkedve, mint egykor a Golgothán, ott áll a minden földi hatalomnál erősebb hit jelvénye, a kereszt; és most ennek a tövéből őrködtek a hármas hegyre, a négy folyóra, magára a szent koronára is.

A magyar nemzet letiporva sem lett hűtelen az 1848. évi törvények szelleméhez, dicsőséges multjához. Külső bonyodalmak, belső nyomoruságok tarthatatlanná tették az önkényuralmat, mely az országot hol kényszeritni, hol édesgetni akarta az egységes Ausztriába való belépésre. Oly képtelen gondolat, hogy elűzésére 1861-ben kardcsörtetés helyett a sarkantyúpengés is elég volt. Az országgyűlést ugyan eloszlatták, de négy év mulva megint összehivták, midőn a nemzet vezére, Deák Ferencz, husvéti czikkében egyenesen az uralkodó szivéhez szólt. Az ország legegyszerűbb polgára gyalog járt s a politikában sem szerette a

rohanást. Azon az úton haladt, melyet az 1848. évi törvények mutattak meg a nemzetnek; és az 1867. évi XII. törvénycikk megalkotásával végre czélhoz ért. A nemzet teljesen kibékült I.

Ferencz Józseffel és fejére tette Szent-István koronáját.

Damjanich imája fölért az egekbe. „Oltalmazd, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat további veszedelemtől.” S a Mindenható megoltalmazta. „Vezéreld az uralkodó akaratát bölcseséggel a népek javára.” S tizennyolcz év után a Mindenható oda vezérelte.

1896 május 14-ikén a magyar nemzet és királya a VII. törvényczikben vallásos áhitattal adott hálát az isteni gondviselésnek, hogy az Árpádtól és vitéz hadaitól alapitott hazát oltalmába fogadta, fejedelmeit bölcsességgel, népét erővel és önfeláldozó hazaszeretettel áldotta meg s az országot jó- és balsorsban segitve, annak lételét ezer éven át sok viszontagság közt is fentartotta.

Az országgyűlés hódolt a királynak, I. Ferencz Józsefnek, a kinek dicsőséges uralkodása alatt az ország alkotmányos szabadságát és zavartalan fejlődését biztositva látta. A király pedig törhetetlen bizalmát nyilvánitotta szeretett népének hűségében. „Szilárd alapjai ezek annak az áldásos összhangnak, melynek ereje a jövendő századok biztos haladásának is záloga.”

Alig egy évvel később a király elhatározta, hogy szobrokat állittat a magyar közélet tiz jelesének, a kik közé számitotta a szabadságért oly lelkesen harczoló Bocskay Istvánt és Bethlen Gábort is. S most, az ötvenedik évforduló küszöbén, a nemzet és király külön törvényczikkben kegyelettel és hálás érzelemmel emlékezik meg az ország történetében korszakot tevő 1848. évi törvényhozás azon alkotásairól, melyek az alkotmányos jogokat a nemzet minden osztályára kiterjesztették.

Ötven esztendő gazdag tapasztalatai igy igazolták azt a lelkesedést, melylyel bölcs törvényhozók és lelkes irók egy merész elhatározással végre is megkezdték a nép életét. A bátraknak ez a merész csapata immár „lerázta, a mi benne földi; egy éltető eszmévé finomult, mely fenmarad s nőttön nő tiszta fénye, a mint időben, térben távozik”.

Ebben a fényben talált egymásra nemzet és király. I. Ferencz József az egész magyar történelmet jellemezte, midőn 1884 május 20-ikán kimondta, hogy a magyar nemzetnek

„legjellemzőbb két, de egybeolvadó érzelme: hűség a királyhoz és ragaszkodás az alkotmányhoz”.

A magyar nemzet ezredéves történetének ez a befejező kötete az utolsó ötven év történetét nyujtja. Hozzám volt intézve, de minden magyar történetirónak szól Kossuth nyilatkozata, hogy hazánk iránt nem teljesithetünk szentebb föladatot, mint ha a hazaszeretet érzetét csepegtetjük olvasóink, növendékeink szivébe.

Közszellem, melyet hazaszeretet ébreszt és történelmi kritika, melyet a tudomány követel, gyakran járnak különböző utakon. Sokan teljesen elvetették a Névtelen Jegyző elbeszélését s a honfoglalás ezredéves ünnepét mégis ez elbeszélések hatása alatt ültük. Most, mielőtt teljes megnyugvással fogadható könyvünk volna a szabadságharcz multjáról, beérjük azzal a köztudattal, melyben fölnevelkedénk.

Ötven esztendő bizonyára nagy idő s elteltével a legóvatosabb történetirás is tartózkodás nélkül nyilatkozhatik. Semmit sem ront az események dicsőségén, ha részeseiben félistenek helyett emberekre ösmerünk. A látni vágyó napba nem tekint; s ha mégis odanéz, kellő eszközök segitségével teszi. Azzal, hogy a szinképelemzés következtében még a nap kilövelt fényét is elemeire bonthatjuk, ragyogásából, hevéből a nap semmit sem veszit, a természetben elfoglalt helye, jelentősége, szerepe semmit sem változik; csak érthetőbb lesz.

Az igazságos birálat, egyúttal azonban a hazaszeretet kötelességét kivánom teljesiteni, midőn megkezdem a szabadságharcz történetének elbeszélését.

I. FEJEZET.

Az utolsó rendi országgyűlés.

Az István főherczegbe vetett remények. Az országgyűlés egybehivása. A követi utasitások. Az utolsó követválasztások. Kossuth győzelme Pest vármegyében. Széchenyi István megválasztatása Mosonyban. A conservativ párt megalakulása. István főherczeg beiktatása Pest vármegye főispáni székébe. Ferencz József főherczeg. Első szereplésének hatása. A horvát tartománygyűlés. Az erdélyi országgyűlés berekesztése. Változások

a főkormányhivatalokban. Gróf Apponyi György főkanczellár. Az országgyűlés megnyitása. V. Ferdinánd magyar beszédei. Széchenyi István az általános lelkesedésről. A királyi előadások. Az udvar magyarbarát hangulata.

Tüntetések az uralkodó és családja mellett. István nádor. Székfoglalója. Az udvar távozása. A tárgyalások megkezdése. A házszabályok kérdése. A válaszfelirati vita. Kossuth első diadala. A felirati vita a főrendiházban. A

reformkérdések. Az örökváltság. Az ősiség ügye. A honossági törvény tárgyalása. Nemzetiségi vita. A horvátok követelései. A magyar nyelvről szóló törvényjavaslat. Harcz az administratori rendszer ellen. Az ellenzék győzelme.

Széchenyi javaslata a közlekedési ügy rendezése tárgyában. A városok rendezésének ügye

ISTVÁN FŐHERCZEGET, Magyarország új királyi helytartóját, 1847 augusztus 28-ikán külön gőzhajó hozta Pestre s Budán a királyi palotában a polgárság 600 fáklya világa mellett üdvözölte. A főherczeg a helytartó-tanácsban már másnap elfoglalta elnöki székét, harmadnap a hatóságok tisztelkedését fogadta. A küldöttségek tiszteletére adott lakomán Pestvármegye első alispánja, Szentkirályi Mór, őt mint Magyarország jövendőbeli nádorát éltette. Mátyás királyhoz hasonlitották, ki szintén Prágából jött; s az ország legnépszerűbb fiáról lelkesedve irta Vörösmarty:

„Itt születél; a föld örömében reszket alattad, Mint anya, mely kebelén érzi repesni fiát;

És itt őrzi szived legdrágább sírjait a föld.

Nem vagy-e mindenkép, gyászra, örömre miénk?”

Szeptember elsején, azon a „nagy, dicső napon”, melyen a mintegy száz kilométer hosszú pest-szolnoki vasútat megnyitotta, István főherczeg mindjárt meg is kezdette körutazását, hogy magát a nemzetnek bemutassa.

Mint költeményében Sárossy Gyula kérte, mindenütt „kegyesen fogadta az elébe hintett friss virágokat”, melyekből a nép csak egyet tartott vissza, hogy „e nagy napnak nefelejtse legyen.” Szeptember 14-én, születése harminczadik évfordulóján, az Aradon adott diszebéden óriás lelkesedést keltett, mikor a Habsburgok ivadéka, „az a nagy bajúszú Palatinus Pista,” „ékes magyar nyelven azt merte beszélni, hogy addig él, mig e hazának fog élni.” Borsodban egy banderista a főherczeg vállára tette kezét. „István – szólt – te nádor leszel. Mi bizunk benned. De bizhatunk-e egészen?”¹ „Fölség! – szólt egy nő a Bastille lerombolása után Párisba vonuló XVI.

Lajoshoz. – Igazán őszinte-e fölséged? Nem változtatják-e meg fölségedet ismét?” Mennyi kérdés, a melyre nem lehet mindjárt felelni! Ki gondolta volna, hogy az ifjú főherczeg egy esztendő múlva már félreáll a vihar elől? Ugyanaz a Sárossy, ki őt az aradi ligetben megverselte, másfél esztendő múlva ugyanabban a ligetben szavalta el „Arany Trombitájá”-ból, hogy

„Mondjuk azt, amit ő magának óhajta.” A népek történetében ennyit érnek „a nagy napok nefelejtsei”.

Diadalútjában mindenütt meghóditva a sziveket, még az alföldön járt István főherczeg, mikor szeptember 17-ikén megjelent a király kézirata, mely november 7-ikére nádorválasztó országgyűlést hirdetett. Ebben a kéziratban a király magyarúl szólt a nemzethez, a mi nem történt századok óta; az utazó főherczeg mindenütt magyar nyelven, lángoló szavakkal vallotta magát jó hazafinak; talán az egy Széchenyit kivéve, ki töprenkedett volna most azon, a tömeget mozgató szeretet nem válik-e még gyűlöletté?

A meghivó levél az országgyűlés feladatáúl a nádorválasztás mellett csak általában emlitette meg „az ország boldogságának nevelésére s a közjó gyarapitására kivánt többféle nagyfontosságú intézkedések” szükséges voltát. A lázas türelmetlenségnek szinte példátlan

jelensége, hogy a megyék már az országgyűlés kihirdetése előtt dolgoztak a követek utasitásain, mint Nógrád (augusztus 23–28-ikán), Pest (szeptember 2-ikán), melyek különben kimondották, hogy nem szoros értelemben vett utasitásokat, hanem csak irányelveket kivánnak nyujtani, ezentúl nem akarván gátolni követeiket véleményük szabad nyilvánitásában.

Milyen szellemben készűltek ezek az irányelvek, vagy utasitások, arra nézve talán nem is Kossuth és Széchenyi Pestjét, vagy Palóczy és Szemere Borsodját kell vennünk, hanem például Zágrábmegyét, melynek bizottsága már augusztus 21-ikén ugyanezek szellemében mutatta be az utasitások tervezetét.

Pest, Nógrád, Zágráb követutasitásait a szabadelvű lapok már szeptember első felében közölték² s igy mintáúl vehették a vármegyék, hozzászólhattak a lapok. Kemény Zsigmond báró sietett is kicsúfolni Pestet, mely a népképviselet alatt azt látszott érteni, hogy a megyegyűlésekre a földesurak alatt álló községek 2–2 követet küldhessenek; s gúnyosan kérdezte, I. Béla király rendszere kedvéért lemondjanak-e már most a Montesquieu elméletéről, a XII. század szüli-e újra a XIX-et, elszigetelhetjük-e hazánkat a világmozgalom irányától s ráadásúl széttéphetjük-e eddigi határozatainknak a népképviseletről szóló vezéreszméit?³

Azonban a conservativeknek is megvoltak a maguk gyöngéi; példáúl hogy Mosonyban (szeptember 13-ikán) s több más helyütt elvetették a követek igazolását, pedig a megbizólevélnek a kerületi választmány itélete alá bocsátásával legkönnyebben vehették volna elejét a követválasztásoknál szokásos kihágásoknak és visszaéléseknek. Nagyban ártott nekik, hogy mig egyrészt a nemesek adómentessége mellett izgattak, másrészt hirlapjaikban a dohány- egyedárúság mellett harczoltak; sőt ártott magának István főherczegnek útja is, melyet az ellenzékiek úgy tüntettek föl, mint egy modern embernek a reformeszmék iránt való hódolatát.⁴

A követválasztások inkább a jelöltek egyénisége, mint a szokásos kortes-zavargások miatt keltettek figyelmet. Borsodban, az ellenzék egyik vezérmegyéjében, október 14-ikén nem 7000 ember választott, mint 1844-ben, hanem csak alig 400 kiáltotta ki követül Szemere Bertalant és Bük Zsigmondot. Zajosabb volt a zalai választás, de csak azért, mert azt hitték, hogy a főispáni helyettes rendelte be Zala-Egerszegre az átvonúló katonaságot; első követnek különben egyhangulag kikiáltották Deák Ferenczet, s midőn ő betegsége miatt lemondott, másnap a főispáni helyettes vezetése alatt külön küldöttség kérte föl, hogy legalább a megye tanácskozásaiban vegyen részt.⁵ Részt vett, sőt utóbb, márczius 23-ikán az országgyűlésen is megjelent. Pesten Szentkirályi Móron kivűl Kossuth Lajost léptették föl. A Kossuth ellenében eleinte jelölt Pátay József kijelentvén, hogy inkább kiköltözik a megyéből, a tisztikar egy része s a kalocsai papság a szintén ellenzéki Balla Endre főjegyző mellett korteskedett. Balla tiltakozott ugyan, de október 18-ikán mégis szavazásra került a sor. Az ország jövője e pillanatban inkább függött a pestmegyei teremtől, mint Genova sorsa attól a deszkától, melyen át akart Fiesco a hajóra lépni, hogy egy forradalom trónjára jusson.⁶ Kossuth, kinek pártját „a rákosi országgyűlések ideje óta ritkán látott élénkség” közt gróf Batthyány Lajos vezette, 2948 szavazattal 1314 ellenében csakugyan győzött.⁷ Kossuth szülőmegyéje október 14-ikén Lónyay Gábort és Andrássy Gyulát,⁸ Mosony pedig a Sopronban megbukott gróf Széchenyi Istvánt küldte. Ez annál nagyobb feltűnést keltett, mert Széchenyinek a kormányban viselt előkelő állását nem mindenki tartotta összeférhetőnek a követi állással. Az udvarnál talán Mirabeaut látták benne, ki a főrendiházból a követek közé lépve, népszerűséget hajhász; az ellenzék azonban sok egyéb közt azért is örült a dolognak, mert a rendek házában volt immár előkelő kormányhivatalnok, kihez, ha nem is hivatalos minőségében, kérdéseket intézhettek.⁹ Különben is a haladó idők jele, hogy némely férfiú megválasztását parlamenti szükségnek tekintették; pl. a conservativek feje, Somsich Pál a Kossuthét. Komáromban (október 18-ikán) Ghyczy Kálmán nem vállalt követséget s az ellenzék tagjai közül hiányzott Klauzál Gábor és Vukovics Sebő is, Bezerédj Istvánt pedig Tolnában (október 12-ikén), s Beöthy Ödönt Biharban (október 28-ikán) a konzervativ párt kibuktatta. Beöthyt a nép az országgyűlésbe 1848 márczius 27-ikén már mint az első népképviselőt vitte be.¹⁰

A conservativek pártja 1846 november 12-ikén nyiltan megalakúlt. Főmegyéjük Temes, Csongrád és Baranya volt. Az utóbbiban október 12-ikén Somsich Pál és Scitovszky Márton lett a követ.

Conservativek és szabadelvűek utasitásai egyaránt tanusitották, hogy Széchenyi reformeszméi alig két évtized alatt a nemzet minden rétegében hóditottak.

Mialatt a választások folytak és az utasitások készűltek, főkép négy politikai esemény vonta magára a közfigyelmet. Az egyik István főherczegnek Pest vármegye főispáni székébe való beiktatása, melyet október 16-ikán a trón örökösének tekintett tizenhét éves Ferencz József teljesitett. „Ez a diszes tiszt – mondta volt magyar beszédében az ifjú trónörökös – alkalmat nyujtott nekem e szeretett Magyarországba oly perczben lépni, midőn ez – mint felséges urunk atyai szive óhajtja – egy boldog korszak küszöbén áll; s mert tanuja lehetek annak a közszeretetnek, melyet fönséged (István főherczeg) dicső emlékű atyjától örökölt s önmaga fényes tulajdonaival még inkább szilárditott; de tanuja annak a közbizalomnak is, melyet fönséged magas erényeivel és hazafiúi buzgó törekvéseivel már is kivivott, mik által biztositva látom nemcsak e nemes vármegye, hanem a szeretett honnak is boldog jövendőjét … Magam pedig ünnepelni fogom mindig e napot, melyen fönséged iránt való hő szeretetemnek és a magyar nemzethez való élénk ragaszkodásomnak nyilvános jelét adhatám.” Milyen jelenet volt az, mikor azután az egyik Habsburgnak – a trónörökösnek – azért mond köszönetet a másik Habsburg, István főherczeg, mert „ajkairól örömmel hallotta ez alkalommal zengeni édes hazánk nyelvét!¹¹

Igy ment végbe első hivatalos működése a trónörökösnek, ki ellen tizennégy hónap mulva fegyverben állt az ország és tizenkilencz esztendeig nem ismerte őt el urának, hogy azután, a pesti jelenetre nem egészen húsz esztendővel s azontúl mindvégig, Szent-István koronájának viselőjét legnépszerűbb királyai közé számitsa és első szereplésének ötvenedik évfordulóján Pest vármegye s vele az ország osztatlan lelkesedéssel ünnepelje.

A második, politikai tekintetben fontos esemény, a horvát tartománygyűlésnek október 18-ikán Zágráb vármegye részvétele nélkűl¹² történt megnyitása volt.¹³ Ezen a gyűlésen a független elemek csak egy negyedét tették a hivatalosaknak. Haulik György zágrábi püspök, a bán helytartója, megnyitó beszédében tiltakozott ugyan azon föltevés ellen, hogy Horvátország el akarna válni Magyarországtól, másrészt azonban erősen fenntartani kivánta a helyhatósági intézményeket. Ezeket, szerinte, csak a magyar ellenzék ostromolván, erősen kell szövetkezniök a konzervativekkel, kiktől egyedűl várja a haza fejlődését, mig az elméleti elvektől s a bölcseleti rendszerekre épitett eljárástól nincs mit remélni. Október 23-ikán a horvát-szlavón nyelvet, a latinnak mellőzésével, a közigazgatás minden ágában hivatalossá tették. Kukuljevics Iván varasdi követ azzal igyekezett megnyugtatni az aggodalmaskodókat, hogy Magyarországon nincs vármegye, hol szlávok ne laknának; ezek tehát ép oly könnyen lefordithatják a horvát átiratokat, mint a horvátok leforditják a magyarokat. A hallgatók zsivió-kiáltásokkal, virágbokréták, koszorúk, költemények szórásával fogadták ezt a határozatot, mit nyomban követett az a másik, mely a horvát történelemre vonatkozó adatok gyűjtésével Kukuljevics Ivánt bizta meg. Másrészt október 25-ikén a magyar országgyűlésre küldött követeiknek meghagyták, hogy a tárgyalásokban magyar nyelven vegyenek részt. Az egészben véve konzervativ jellegű tartománygyűlés október 28-ikán ért véget.

A harmadik politikai esemény az erdélyi országgyűlésnek a 112-ik űlésen, november 10- ikén történt berekesztése volt. A magyar nyelven szerkesztett törvényczikkeket a király már október 31-ikén szentesitette, de nem hagyta helyben a három nemzet pecsétjének egyesitésére, a debreczeni református kollegiumnak ajándékozandó sóra, általában a só ügyére, az adó megajánlására s a királyi udvari kanczellárnak a rendek szine előtt való fölesketésére nézve tett fölterjesztéseket. Az elnök mindamellett is hangoztatta, hogy helyreállt a bizalom a király s a nemzet közt; gróf Dessewffy Emil pedig deczember 10-ikén a magyar főrendek házában ötven év óta ezt tartotta Erdély legeredményesebb országgyűlésének „pedig ott a conservativ párt volt túlnyomó többségben”.

A negyedik politikai esemény a főkormányhivataloknál tett változásokban állt. Szerencsy Istvánt a királyi személynökségben már augusztusban Zarka János váltotta fel s igy reá várt a nagyfontosságú országgyűlés vezetése; a király október 31-ikén gróf Majláth Antalt államminiszterré nevezvén ki, végkép fölmentette a magyar udvari kanczellári méltóságtól s a kanczellária vezetésével még 1846 április 5-ikén megbizott gróf Apponyi Györgyöt november 6- ikán tette utódává, egyúttal a magyar kormány fejévé; tehát elfogadta Apponyi politikai rendszerét, melyet három esztendőn át az ellenzék annyi keserűséggel támadott; mely azonban most azzal készűlt meglepni az ellenzéket, hogy kivánatainak egy részét mint a kormány javaslatait terjeszti az országgyűlés elé.

Hogy találták az országot azok a követek,¹⁴ kik november 7-ikére Pozsonyba érkeztek?

Mit akkor senki sem hihetett, nyolcz hónap múlva erre egy magyar miniszter felelhetett.¹⁵ A szabadság hang, az alkotmány puszta szó volt; a magyarnak nem jutott hely Európa nemzeteinek diszes sorában, minden ereje csak az ellenzésben állt. Nem birták elveszteni, de ő sem birt győzni; a politikai halálnak nem élete erejével, hanem csak bizonyos nyúlékonysággal állhatott ellen. Senki sem sejthette benne egy európai nemzeti élet jelöltjét.

Az országgyűlést (az alsó- és felsőház vegyes űlésében) a primás palotájában V.

Ferdinánd király november 12-ikén Apponyi főkanczellár beszéde után ezzel a pár magyar szóval nyitotta meg: „Magyarország rendeit itt látni örvendek. Atyai szándékomat a királyi előadások mutatatják. Fogadják bizalommal.”

„Nemzetiségünket, melynek főpajzsa a nyelv, – vette át a szót Majláth György országbiró a király ajakáról – fölséged tette vissza a maga természetes jogába. Fölségednek köszönjük leginkább, hogy ez nemcsak napról-napra vigabban terjed, hanem fejedelmi palotákban is hangzik s onnan fölséged kedves rokonainak ajkairól már a megyék gyűléstermeibe is hinti varázskellemeit.” S magyarúl ezen a gyűlésen¹⁶ még kétszer szólt a király. Először, mikor hat szóban kijelentette, hogy Istvánnak nádorrá történt választását megerősiti;¹⁷ s másodszor, midőn intette „kedves öcscsét”, hogy „kövesse hivatalában atyja példáját”. „Én ma szónokoltam is magyarúl – szólt Ferdinánd az űlés után a német főtisztekhez;¹⁸ – bánom, hogy nem beszélek jól, mikor ennek annyira örűlnek a magyarok”. S valóban örűltek; szavait aranybetűkkel nyomatták le jegyzőkönyvükben, Szentkirályi aranyszavaknak mondta azokat, melyek közt a király a magyar nemzetiség önállóságának szabadságlevelét gyémánt pecséttel látta el; Kossuth pedig tíz nap múlva kijelentette, hogy lehetetlen kettőzött készséggel meg nem adni, „mire a magyar király hű magyarjait magyarúl szólitá fel: a törhetetlen bizalmat felséges személye és atyai szándéka iránt.”

„Minden csupa enthusiasmus – elmélkedett Széchenyi a terem egyik sarkában. – Sokan sirnak. Én magamba zárkózva, csöndesen élvezem a nemzetem ujjászületése fölötti gyönyört;

magam is járultam valamivel hozzá.”¹⁹

A lovagiasság felbuzdulását nem lohaszthatták a királyi előadások, melyeknek fő pontjai a következők voltak: Nádorválasztás. A katonaság élelmezésének és szállásolásának ügye. A szabad királyi városok, egyházi rend és a szabad kerületek országgyűlési szavazat-joga. A szabad királyi és a bányavárosok rendezése. A nemesi fekvő birtok biztossága s a magánhitel érdekében telekkönyvek és állandó megyei törvényszékek behozatala. Az örökváltság nehézségeinek elháritása. A kereskedés és műipar felvirágoztatása, első sorban az Ausztria és Magyarország közt levő vámvonal megszüntetésével. A közlekedés javitása, a helytartó-tanácsban egy közlekedési osztály fölállitása, a középponti vasútnak államsegélylyel való épitése, államsegély a Tisza-szabályozáshoz, a fiumei vasút kamatbiztositási engedélyezése. A Részek egyesitése az 1836: XII. t.-cz. értelmében. A büntető-törvénykönyv és javitó-rendszer ügyében törvényjavaslat. A mintegy 550,000 forint kincstári előleg visszafizetése.

Semmi esetre sem elég mindez; de senki sem is fogta fel úgy a királyi előterjesztéseket, hogy tanácskozni csak épen azok keretében lehessen. A sajtó ügyét pl. már a legközelebbi napokban (november 16-ikán) fölvetették s a kerületi ülésben bizottságot küldtek ki a sajtótörvények kidolgozására. A közteherviselés, az évenkint való országgyűlés, az önálló

országos pénztár, a népképviselet stb. kérdését önálló inditványok alakjában is szőnyegre lehetett hozni. Mindenki bízott benne, hogy az alkotmányt az eddigi eszközökkel is fejleszthetik.

Jóakaratot tanusitott az udvar november 13-ikán a követek bemutatásakor s november 14-ikén az udvari ebéden, midőn a 700 diszmagyar-ruhás úr lelkesedve ürített poharat a király és családja jelenlétében a királyra, a főherczegekre, s kivált Ferencz Józsefre mondott áldomások alkalmával, nem sokat törődve az udvari szokásokkal. Ez a fesztelenség s kölcsönös bizalom valószinűvé tette, hogy a reformpontok nagy részét még ezen az országgyűlésen valósithatják.

November 15-ikén beszéde előtt, beszéde után székestűl felemelték az országos vegyes ülésen elnöki tisztét elfoglaló nádort. Másnap az udvar visszament Bécsbe s most már az ügyek tovább haladhattak a megszokott kerékvágásban.

A követek sok parlamenti érzékkel tárgyaltak ugyan, de épen Széchenyi és Hunkár összeszólalkozásából (november 15-ikén), vagy az előleges alakulás idejében érdemleges viták kezdése (november 16-ikán) alkalmából is kitünt a házszabályok hiánya. Ily szabályok készitését a rendek november 20-ikán el is határozták ugyan, de Széchenyi 29-ikén már újból sürgette azokat, hogy a most hónapokig tartó tárgyakkal hetek alatt végezhessenek. A beszélőt ne vegyék szavazónak; csak néhányan beszéljenek; a többi szavazzon, s a conferentiák végzéseit ne tolják föl zsarnoki hatalommal stb. Kossuth azonban helytelennek tartotta, hogy olyasmivel bibelődjenek most, a mi magától is megjön, ha más biztos alapokat leraknak.

Ismemünk kell ezt a körülményt, hogy eléggé méltathassuk azt az igazi parlamenti érzéket, melyet a rendek a vitákban, első sorban a válaszfelirat ügyében november 22-ikén megindúlt tárgyalásokban tanusitottak.

Somssich szerint az alkotmányos fejlődés korszakának a mostaninál nem volt nagyobb mozzanata; a félszázada megkezdett s az utóbbi húsz év alatt annyi hazafiúi tűzzel folytatott politikai kűzdelmekben a szétágazó véleményen megtisztúlva s az idők folytán megérve, a királyi előadásokban ép akkor egyesűlnek, mikor a pártok maguk különválva, nagy csatára készűlnek. Kiemelte az ellenzék érdemét a reformok bátor meginditásában, a corservativekét az elhamarkodás meggátlásában, a kormányét a kibontakozás útjának megmutatásában. Azt kivánta, hogy a királynak köszönetet mondva a nemzeti nyelv használatáért s a reformok kijelöléséért, a királyi előterjesztéseket azonnal tárgyalják. Kossuth azonban s az ellenzék nem akart fátyolt vetni a multakra; a kormány és a nemzet csak néhány pontban ért egyet, a kivitelben azonban olyan végtelen köztük a különbség, a milyen csak lehet alkotmányos és önkényuralmi irány közt.

Nem régi modorú sérelmi politikát akart követni, mint a conservativ-párt hanem egyszer s mindenkorra elejét óhajtotta venni újabb sérelmeknek, férfiasan elmondani nézetét az ország és a kormányzat viszonyairól, a siker akadályairól s feltételeiről. Ebben a tekintetben arra utalt, hogy az uralkodó-ház jövője kapcsolatban áll Magyarország alkotmányos fejlődésével. Hazánk állapotát legközelebb s leglényegesebben az osztrák tartományokhoz való viszonyok érdeklik. A nemzet mindig örömest nyujt segédkezet a különválni látszó érdekek kiegyenlitésére csak az ország önállását, vagy épen alkotmányát ne kivánják ennk a fejében. Pedig az 1790: X. t.-cz.

még most sem valóság, miből a bajok egész özöne, a nemzet és a kormány közjogi hatalmának korlátai tekintetében pedig az egész világon páratlan vetekedés származik. A haladást főkép az absolutismus gátolja s a most uralkodó rendszert első sorban a dynastia jól felfogott érdeke buktathatja meg. Az lesz a Habsburg-ház második alapitója ki ezt a rendszert alkotmányos irányban alakitja át. Ehhez az első lépések közé tartozik egy felelős parlamenti kormány kinevezése s a mostani kormány alkotmánysértéseinek orvoslása.²⁰

Köszönetet kivánt tehát mondani a királynak s elismerni a haladásnak a királyi előterjesztésekben mutatkozó szellemét, másrészt azonban részletesen felsorolni a sérelmeket, kifejteni a haladást gátoló sikertelenségek főokát (pl. hogy Magyarország most sem független);

megemlitni a kormánynak a mult országgyűlés óta elkövetett önkényes tetteit (pl. az administratori rendszert, a horvát ügyet, a Részek visszatartásának elmulasztását, a vallási és váltótörvényekneknek a határőrvidéken elmulasztott kihirdetését); s végre a haladás érdekében feltétlenűl szükségesnek akarta jelezni a Pesten évenkint tartandó országgyűlést.

„Ne gondolja senki – szólt – hogy mi nem tudnánk olvasni az idő jeleiben. Otthon hagytuk az agitationalis tér szenvedélyeit, de érezzük állásunk fenségét és méltóságát is. Mi, egy szabad nemzet képviselői, itt felül állunk minden személyes kegyelmen; otthon bármi szerény legyen is egynémelyikünk helyzete, nélkülözni tudjuk azt, mert reánk magasabb jutalom vár, mint a mit halandó ember adhat: a lelkiismeret nyugalma s a teljesitett kötelesség érzete.”

Fölhivja a kormányt, viszonozza az ellenzék lovagiasságát hasonlóval: emelkedjék a kornak s hivatásának érzetére. „Alkotmányos irány s a nép és haza – ez jelszavunk!”²¹

Széchenyi – nyomban utána felszólalva – elismerte, hogy Kossuthnak maga Hermes nyitotta föl ékesszólásra ajkait, de epigont látszott keresni benne, midőn az egész felirati vitát franczia utánzatnak mondta, mire nincs szükségünk; mert a harmincz millió francziának nincs annyi politikai érettsége, mint a mennyit, jól haladva, a magyar elérhet. Kossuth beszéde azonban s a rá következő nem volt sem franczia utánzat, sem táblabirói dikcziózás, hanem, mint pl. Pázmándy Dénesnek a külügyi helyzetet éles világitásba helyező szónoklata is, igazán parlamenti felszinen mozgó mérkőzés, mely nyugateurópainak mutatta a magyart. A vita ötödik napján (november 26-ikán) Széchenyi maga is csak annyit kivánt módositani Kossuth inditványán, hogy a kormány újabb alkotmány sértéseit ne sorolják fel részletesen, hanem csupán általánosságban emlitsék; s mivel Somssich visszavonta a maga javaslatát, s mivel a nyolcz napos vitában, nyolcz megyét kivéve, valamennyi megye nyilatkozott, november 27-ikén már szavazni lehetett. Széchenyi 22, Kossuth 26 szavazatot kapott. Mivel Széchenyi maga bevallotta, hogy ő ebben a kérdésben Kossuthtól csak a modorban különbözik, ez az eredmény a kormány teljes vereségét jelentette. Szentkirályi már november 25-ikén helyesen jegyezte meg, hogy a többség elmélete nálunk egészen más, mint külföldön, hol a kormány a többségből kerül ki.

Külföldön a kormánynak többséggel kell rendelkeznie, nálunk (ha még olyan ellenmondásnak látszik is) a többség a kormányt nem erősiti, hanem gyengiti; s a kormány többsége az alkotmányos jogokat veszélyezteti.

A conservativ párt, mely különben szintén nem volt föltétlenűl a kormány kezében, ha az országgyűlés elején még reménykedett, most láthatta, hogy a többség az ellenzéké. Széchenyi szerint jobbra vagy balra ez a kérdés dönti el a nemzet sorsát. Kossuth inditványától ő megtagadta az állambölcseséget, ha nem is a lovagiasságot; a rendek azonban Kossuth szellemében döntöttek. „Időm lejár” – sóhajtotta a mérséklet embere, ki gyanitotta, hogy „talán”

Kossuth lesz ennek az országgyűlésnek legnagyobb tényezője. November 29-ikén mégis megvallotta, hogy Magyarország jövőjét rózsaszinűbb állapotban soha sem látta, mint most.

Kölcsönös meggyőzés és szabad vitatkozás útján ugyan, de a conservativeknek új politikát kellett tanúlniok; nemcsak Kossuthtól – mint Széchenyi mondta, – hanem a conservativektől is, mint az ősz Bernáth József megjegyezte, ki szerint „a mostani országgyűlés nagyon különbözik más országgyűlésektől; itt politikai doktrinák fejtegetéseit kell hallani, mig más dieták cselekedtek; sőt egészen új szavakat is kell tanúlni, mint pl. conservativ programm”.

Új jelszavak lettek kelendőkké a főrendeknél is, kiknél a felirati vita deczember 4-ikén kezdődött. „Ki nem érzi köztünk szükségét, erejét az időnek, mely reformokat parancsol?” – kérdezte Szerencsy István főpohárnok, ki a sérelmek felsorolását mellőzni inditványozta. A vita, melyben száznál többen vettek részt s melynél magvasabbat a főrendiház alig hallott, deczember 11-ikén Szerencsy javaslatának elfogadásával végződött.

„Ám lássák a főrendek – szólt Kossuth a rendeknél deczember 15-ikén – ha tetszett nekik gátat képezni a trón és a nemzet bizalmas közelitése közt; ám számoljanak önmagukkal; majd számol velük a kérlelhetetlen história is.” Ha nem engedik sérelmeiket általában véve a trón elé terjeszteni, előterjesztik külön-külön reform-törvényjavaslatok és feliratok alakjában. Javasolta, hogy mivel a két tábla iránya homlokegyenest ellenkezik, ne tárgyaljanak, hanem megmaradva föliratuk mellett, azt ne ejtsék el; ellenben a napirend elvégzése után azonnal térjenek át a sérelmek ügyére.

Ez a parlamenti fogás nagy zavarba hozta a conservativeket; Zarka királyi személynök deczember 20-ikán maga javasolta, tanácskozzanak újból a feliraton, hiszen az eredeti szerkezet

s a főrendek módositása közt nem oly lényeges a különbség, hogy ki ne egyenlithetnék. A rendek azonban, nem szenvedélytelen vita után, miközben Veszprém és Bihar követei egymás szavazatát elidálták, 25 szavazattal 22 ellenében Kossuth inditványát fogadták el, s így nem irtak föl a reformok ügyében, de hálát sem mondtak a trónnak, ha a határozatban hivatkoztak is lovagiasságukra. A nádor különben (deczember 21-ikén) azzal igyekezett megnyugtatni a kanczellárt, hogy a függetlenséget (az X: 1790 tcz. lényegét), a költségelőirányzatot és a felelős ministeriumot mindenki képtelenségnek tartja. Olyan önámitás, mely utóbb meglepetés gyanánt tüntette föl az ellenzék jól előkészitett sikerét.

Most, midőn általában nyilatkozni nem lehetett, a rendek kettőzött hévvel fordúltak a reformkérdések felé. Szemere Bertalan már november 29-ikén megtette inditványát a közteherviselés ügyében. Kijelentette, hogy akkor lesz letéve másodszor Magyarország alapja, a mikor a közteherviselés elvét kimondják és alkalmazzák.

Az örökváltság (az úrbériségek örökös megváltása) ügyében Lónyay Gábor zempléni követ deczember 3-ikán tette meg inditványát. Magát az elvet mindenki helyeselte most már, mig 1834-ben, 13 esztendővel azelőtt, merénylet számába ment emlegetni szabad földet és szabad embert, úgy, hogy némely oligarcha forradalmat látott benne s terrorismust még a szelid Kölcsey föllépésében is. Maga Szemere is tiltakozott az ellen, mintha az 1789. évi franczia módot, a feudalis testeknek puszta hatalomszóval való eltörlését akarná s egyáltalán nem külföldi példák nyomán remélte megoltani a kérdést. Most csupán azt javasolta, hogy az örökváltság kötelező módjának megállapitására országos választmányt küldjenek ki, mi 28 szóval 20 ellenében december 6-ikán meg is történt.

Az ősiség ügyében deczember 9-ikén maga a conservativ Somsich tett inditványt.

Kimondatni kivánta, hogy az ősiség káros, és hogy azt okvetetlenül módosítani kell, mire nézve bizottságot akart kiküldeni. Botka Tivadar, a történettudós, az ősiség teljes, tökéletes és egyszerre való eltörlése mellett nyilatkozott, mit azonban Széchenyi csak a magyar nemzetiség megóvására tett intézkedések után találván helyesnek, maga részéről az ősiség káros voltának elismerését s egy kerületi bizottság kiküldését sürgette. Ezt a rendek több felszólalás után még abban az ülésben elrendelték, de minden utasitás nélkül.

Nem mindenki ismerhette el Széchenyivel, hogy az ősiség fenntartotta volna a magyarságot, de az ősiség eltörlésével szabad lévén a birtok, természetesnek látszott, hogy külföldi tőkepénzesek is vásárolni igyekeznek. Igy védekezni kellett a magyar uradalmaknak könnyelmüen külföldiek kezébe való juttatása ellen, mi a magyarságot rontaná. Másrészt azonban, mivel a beköltözés a népességet s esetleg az értelmiséget és vagyonosságot emelhette, a rendek már deczember 10-ikén tárgyalás alá vették a honositásról szóló törvényjavaslatot, mely a mult országgyűlésen készűlt. A czímvitán még aznap túlestek, másnap azonban valódi nemzetiségi vita fejlődött ki. Osegovics Metell és Ferencsics horvát követek a honositandóktól a magyar nyelv tudását csakis a tulajdonképeni Magyarországban akarván megkövetelni, Kossuth figyelmeztette őket, hogy az 1792. évi törvények Zágráb-, Kőrös- és Varasdmegyéket még Szlavóniának nevezik, a másik három vármegyének pedig gyüjtőnevet nem adnak s igy tudni sem lehet, miért hivják a Dráva-Száva közét Horvátországnak; tehát a felszólalók sem követelhetik, hogy őket Horvátország követeinek tartsák. Horvátország ne akarjon valami párhuzamos országgyűlést s ne akarja Magyarországgal szemben Irland szerepét játszani.

Tisztába kell jönnie azzal, hogy nemzetiség sok van ugyan Magyarországban, de csak egy nemzet van, a magyar. Kubicza Pál, trencséni követ, a javaslat tárgyalása közben (deczember 18- ikán) külön feliratot inditványozott a magyar nyelv és nemzetiség ügyében, a mi a honositás kérdésével párhuzamosan tárgyaltatván, emebben is még jobban előtérbe tolta a nemzetiségi kérdést. Osegovics Metell (deczember 21.) elismerte, hogy nemzetiségüket a magyarok képviselői joggal tekintik minden földi boldogság főfeltételéűl; de nem remélhette, hogy magasztos eszméiket más nemzetiségekkel szemben alkalmazhassák, ha ragaszkodnak a magyar nyelv és nemzetiség dolgában 1843 deczember 11-ikén és 1844 november 8-ikán készitett fölirataikhoz. Vannak, szerinte, a politikai nemzetiségnek szűkebb korlátai is, melyeken belül

megengedhetők egy közös birodalomban élő minden nemzetnek tulajdon nemzeti jogai, a nélkül, hogy e miatt a birodalom egysége csorbát szenvedne. A horvátok most csak azt követelték, hogy az anyaországgal érintkezve egyelőre még a latin, belügyeikben azonban a holt latin helyett a horvát nyelvet használhassák; ez utóbbit minden esetre saját elhatározásuktól függő belügyi kérdésnek tartották. Nem nyugodhattak meg abban sem, hogy Horvátországban csak Magyarország czímerével, szineivel és pecséteivel éljenek s ne egyúttal a magukéival.

Tiltakozniok kellene, ha a rendek a kapcsolt részek helyhatósági jogaival ellenkező s területük épségét sértő törvényt hoznának, s ha a nyelvtörvényben nem szoritkoznának csupán az anyaország területére. Ide pedig nem számitják a tengerpartot, mely az 1790: LVI. t.-cz.

értelmében Horvátországhoz, Szent-István koronájához tehát csak közvetve tartozik. S midőn Bernáth Zsigmond ismét fölmelegitette Horvátország helytelen elneveztetése kérdését, Kossuth pedig repeal-féle s területi igényeiket emlegette, ugyanazon ülésben Osegovics negyedszer is felszólalván, kijelentette, hogy elmúlt a kölcsönös meggyőzésnek ideje és ismételte óvását az egész törvényjavaslat ellen. Különben a horvát országgyűlés már úgyis elhatározta a horvát nyelvnek hivatalossá tételét, a mi egyebek közt Szerémmegye deczember 9-iki gyűlésén is elkeseredett vitát keltett, mert benne legtöbben az anyaországtól való elszakadás vágyát gyanitották. Deczember 22-ikén a kerületi ülésben a rendek is elfogadták a magyar nyelvről szóló törvényjavaslatot, mely hivatalos nyelvvé föltétlenül a magyart tette, és csak Pozsega-, Verőcze- és Szerémmegyéknek, valamint a tengermelléknek adott hat évi halasztást, a kapcsolt részekben pedig a törvényhatóságokat és itélőszékeket az anyaországgal magyar (néhány esetben latin) levelezésre szoritotta.²²

A főrendiház február 4-ikén méltányosabban itélte meg Horvátország helyzetét; Lonovics József püspök inditványt tett, hogy ne kényszeritsék ezt a latin nyelv használatára, hanem tetszésére bizzák, használja-e; gróf Batthyány Lajos határozottan megadni kivánta a horvát nyelv használásának jogát, mit másnap gróf Dessewffy Emil akkép ajánlott elfogadni, hogy az ügykezelés nyelvének megválasztását a horvátok tetszésére hagyják, mire Lonovics odamódositotta javaslatát, hogy a latin s horvát közt választhassanak. A főrendek Dessewffy módositásával szavazták meg a javaslatot, melyből különben, ebben az alakjában, soha sem lett törvény.

Időközben a rendek (január 12-ikén) a honositási törvény tárgyalását folytatván, január 27-ikén a honositás elengedhetetlen föltételei közé a magyarul tudást is bevették;

visszautasitották Horvátországnak a honositás jogában támasztott követeléseit s Horvátország követeit elismerték ugyan ténylegeseknek, de nem törvényeseknek. Január 25-ikén végre hitelesitették a törvényjavaslatot, melytől időközben más fontos kérdések vonták el a figyelmet.

Az ellenzék független magyar kormányt sürgetett; mindent elkövetett tehát, hogy megbuktassa Apponyit, ki 32 vármegyébe nevezvén ki főispáni helytartókat, úgy látszott, megsemmisitni törekszik a törvényhatósági életet, az alkotmányos önkormányzást. István nádor az alsó- és felsőház vegyes ülésében február 1-én bemutatta a királynak január 30-ikán kelt leiratát, mely hangoztatta, hogy a helytartóknak nagyobb számban való kinevezésével csupán a megyei közigazgatás és igazságszolgáltatás gyorsitására, hathatósabbá és szabatosabbá tételére gondolt; hogy ezzel a végrehajtó hatalom törvényes körét legkevésbbé sem lépte át; hogy helytartókat ezentúl csak kivételkép nevez ki, hogy a főispáni hivatal méltóságát megőrizni s az ideiglenes állapotot lehetőleg és mindenütt megszüntetni szándékozik.

Az ellenzék három napi tanácskozás után február 5-ikén Szentiványi Károly által azt a javaslatot tétette a kerületi ülésben, hogy köszönetet mondjanak ugyan a király jószándékáért, de jelentsék ki, hogy a nemzet aggodalmai alaposak, s az új rendszert, melynek törvénytelenségeit részletesen felsorolják, valóban is meg kell szüntetni. Lónyay Menyhért ellenben a nemzet háláját kivánta tolmácsolni, hogy a király eloszlatta a nemzet aggodalmait. 24 szavazattal 23 ellenében a rendek Lónyay javaslatát fogadták el, mire Kossuth kért szót, mert „a haza és szabadság jövőjéről van szó”. Megjósolta, hogy a történtek után az országgyűlésen béke többé nem lehet; hanem harcz lesz az utolsó perczig. S mivel még nincs eldöntve, a rendek el akarják-e

dobni az administratori rendszerben fekvő egyes sérelmeket vagy sem, inditványozza, munkálatát adja be a rendszer fölvilágositására adatok gyűjtésével megbizott választmány. De akármily meglepő volt is a conservativek győzelme, parlamenti szempontból egyik vezérüknek, Babarczynak kellett igazságot adni, hogy ez a szavazás a tárgyat befejezte s hogy az administratori kérdést itt addig, mig ez a többség áll, tárgyalni nem lehet. Az ellenzék azonban nem talált tisztelni valót oly többségben, mely úgy keletkezett, hogy a rendszer ellen utasitott 29 megye közűl csak 23 szavazott utasitása értelmében; s mivel az utasitások rendszere még épségben állt, nem ok nélkül tette szóvá az utasitások ellen való szavazások tényét.

A február 9–10-ikén tartott ellenzéki értekezlet azután Szemere Bertalan szövegezésében terjesztette elő a feliratot. „Felséged leirata – mondták egy helyütt – egy felleg eloszlatására van irányozva és zálogúl szolgál, hogy a kor halasztást nem szenvedő kérdései megoldatni alkotmányos irányban fognak.” Ezúttal 31 megye szavazott az inditványra, s igy 13 szóval (február 12.) az ellenzék győzött. Apponyi már az országgyűlés feloszlatására gondolt.²³

Somsich is csak két dolog közt látott választást: feloszlatni az országgyűlést vagy Kossuthot belevonni egy alakitandó magyar ministeriumba. Széchenyi erre február 27-ikén egyenesen föl is hivta Kossuthot, mivel már szinte átment a köztudatba, hogy Ausztriának alkotmány, Magyarországnak külön kormány kell. Kossuth meg is igérte egy, talán Széchenyi elnöklete alatt Deák, Wesselényi s mások belevonásával alakitandó kormány támogatását.

Harmadnap (február 29-ikén) a főrendek is elfogadták az adminisztrátori kérdésben való feliratot, mely egy kormányrendszert támadva, előkészitette egy másiknak útját.

Februárban különben főkép két kérdés foglalkoztatta a rendeket. Az egyik Széchenyinek az összes közlekedési ügyről a rendek elé terjesztett jelentése,²⁴ melyben azt sürgette, hogy Magyarországot nagy áldozatok (száz millió forintnyi kölcsön) árán is kapcsolatba hozzák Európa főbb piaczaival; Nyugat- és Kelet-Európát hazánkon át kössék össze; az ország vasúthálózatának középpontja Pest legyen, melyből igy félszázad alatt világváros lehet; s végre az ország nem-magyar ajkú polgárait a közlekedés javitásával s terjesztésével mind gyakoribb érintkezésbe hozzák a magyar elemmel. Előre lehetett látni, hogy ez a terv, ha napirendre kerül, megbuktatja Kossuth kisebbszerű s a mellett hibás számitáson alapuló javaslatát a vukovár- fiumei vasút ügyében s talán Kossuth varázsát is megtöri. A másik kérdés a városok ügye volt, mely miatt Kossuth már 14-ikén azzal vádolta a rendeket, hogy, ha igy húzzák a vitatkozást s mindenből pártkérdést csinálnak, az országgyűlés csak ennek az egy kérdésnek bevégzésére sem lesz elég. Nagyobb erővel indult meg a vita, mikor Szentkirályi a javaslat szerzője, pesti útjából visszaérkezve, 18-ikán ismét megjelenhetett a rendek közt, Szemere pedig ugyanaz nap megtette, de másnap már visszavonta azt az inditványát, hogy az országos és a városi választásokra kétféle censust állapitsanak meg; mire Kemény Zsigmond czikksorozatban fejtegette, hogy a minősitéstől függ a magyar közjog jövője s hogy a városi kérdés megoldása szorosan összekapcsolódott hazánk egész közjogának jövőjével. Márczius 2-ikán a hallgatóságot különösebben nem érdeklő városi ügy tárgyalása a 230. §-ig haladt előre; márczius 3-ikán azután, a 68-ik kerületi ülésben, olyan tárgy akadt, mely a fulladásig tömött karzatok hallgatóságát eleinte remegő várakozásra birta, utóbb határtalan lelkesedésre ragadta. Kossuth tett inditványt az országgyűlési teendők s a békés úton való átalakúlás biztositása tárgyában.

1. * Ujházy László Wesselényihez: Tört. Lapok, I. 735.

2. * Pesti Hirlap, 942–951. sz. A borsodi követutasitás (kelt október 19-ikén) u. ott, 972. sz.

3. * U. ott, 953–956. sz.

4. * Vukovics Sebő emlékiratai, 7.

5. * Zala vármegye jegyzőkönyve, 1847 október 4. 3615 sz. Kónyi, Deák F. beszédei, II. 623–625.

6. * Kemény, A forradalom után, 107.

7. * Részletesen Pesti Hirlap, 970. sz. Egy akkori karrikatura szerint Batthyány mozsárban töri Kossuthot;

Szentkirályi s gróf Ráday csodálkozva kérdi tőle, mit csinál? „Borsot török Apponyi orra alá”. Ezt a rajzot Apponyinak is elküldték. Országgyűlés, 1847. 9.

8. * Követjelentéseik (közölve Andrássy beszédei közt, I. 5–93, nevezetes adalékok ez országgyűlés történetéhez.

9. * Szemere Bertalan a soproni bukásról értesűlve, egyenesen arra kérte (Pesti Hirlap, 975. sz.) Széchenyit, hogy követség helyett a rendek házában kormányképviselői széket eszközöljön ki magának. A szerkesztő megjegyezte, hogy Széchenyi nem mondván le hivataláról, felelhet a hozzá intézett kérdésekre; Constant Benjaminnal tartva, azt hiszi, hogy a miniszter igen is lehet, sőt legyen is követ. A czentralisták különben a német korcsalkotmányokból kölcsönzött eszmének tekintették Szemere tervét, hogy az országgyűlést kormánybiztosok tájékoztassák az igazgatás részleteiről; ez inkább kijátszotta, mint megoldotta volna a parlamenti felelősség kérdését. (Kemény, A forradalom után, 93.)

10. * Csengery, Tanulmányok, II. 40. Hegyesi, Biharvármegye 1848–9-ben, 29.

11. * Bőven a Pesti Hirlap, 969–970. sz., s Fazekas Ágoston főjegyző emlékbeszéde Pest vármegye jubiláris ünnepén, 1897 október 16-ikán. „Ime – jegyzi meg Széchenyi (Zichy, Gróf Széchenyi István, II.

55.) – két fiatal osztrák főherczeg könyv nélkül betanul néhány magyar szót és már-már elszédűl a hű magyar nép.”

12. * Pesti Hirlap, 971., 974. sz.

13. * U. ott, 980. sz.

14. * Ötven év mulva (1897 deczemberében) közülök már egy megyei követ sem élt, a városiak közül is csak Ivánka Zsigmond, Szontágh Pál és Tóth Lőrincz. (Ivánka a Magyarország 1897. évi 360.

számában.)

15. * Szemere Bertalan a felsőházban, 1848 július 21-ikén.

16. * A megnyitás után a főrendek és a követek a királyi előadások meghallgatására s a nádor- választásra átmentek az országházba, a választás megerősitésére azonban visszajöttek a primás palotájába a király elé.

17. * István volt az ország 104-ik ismert nádora.

18. * Kovács Lajos, Széchenyi közéletének három utolsó éve, I., 229. A bécsi udvari emberek különben már előtte való nap, mikor a Sophie-gőzhajón Pozsonyba jöttek, nevetgélve jósolgatták: „Jetzt wird widerum das Menge „éljen”, – die Leute kennen nichts anders.” (Országgyűlés, 1847. 3.)

19. * Zichy Antal, Gróf Széchenyi István. II. 65.

20. * Salamon (A közösügyek és a forradalom: Budapesti Szemle, XXVI. 334–335.) azt állitja, hogy Kossuth 1848 márcziusa előtt kicsinylően szólt a felelős ministeriumról, s hogy novemberben csak

„pedzette” a felelősséget, „némileg eleget akarván tenni a pártprogramm illető mellékes pontjának”. Az 1847 november 22-iki beszédben azonban már benne van az 1848 márczius 3-iki beszédnek lényege;

Kossuth nézetei tehát semmi esetre sem alakúltak át oly rohamosan, mint Salamon gyanittatja.

21. * Beszédét l. Pesti Hirlap, 992. sz.

22. * Barthoss már 1848 augusztus 7-ikén megjegyezte a magyar képviselőházban, hogy Horvátországban sok máskép történik, ha a törvényhozás ki nem mondja azt a bizonyos hat évet. Olyan vád, melyet félszázad óta sokan ismételtek; igy Smiciklas is azt állitotta nemrég a horvát országos gyűlésen, hogy az 1848. évi fölkelést a magyar nyelv behozatala okozta. Ezzel szemben l. Kossuth, Irataim az emigratióból, II. 151.

23. * A közvélemény többről is vádolta; Apponyinak Széchenyihez – már a párisi forradalom hatása alatt márczius 1-én irt leveléből – nem tűnik ki több. Kónyi, Deák Ferencz beszédei, II. 14.

24. * Erre nézve l. különösen Kovács, Széchenyi közéletének három utolsó éve, II. 16–39.