• Nem Talált Eredményt

(Rövidítve)

Bak János nagyon érdekes cikke az Etudes 2. számában* egyebek közt azt a problémát veti fel, amit Heltai György a brüsszeli konferencián" „politikai koegzisztenciának" nevezett. „Nem tartjuk kizártnak - írja hogy a tanács- rendszer kiegészíthet egy parlamenti demokráciát, ahogyan azt a magyar munkástanácsok kissé vázlatos elgondolásukban kívánták." Bak úgy véli, hogy a parlamenti demokrácia „az a fajta képviselet, amelyet egy vagy több párt nyújt", és hogy „nincs alapvető összeférhetetlenség" közte és a tanács- rendszer közt. Noha ez a vélemény nem középponti eleme a szóban forgó cikknek, úgy gondoljuk, részletesen meg kell vitatni. De azzal kezdjük, hogy elemzésünkben különválasztjuk a „parlamenti rendszer" és a „párt- rendszer" fogalmakat. Bak szerint ugyanis létezik egy „pártrendszer" és annak „parlamenti betetőzése". Történelmileg azonban a pártok a parla­

menti rendszerből születtek, parlamenti frakciókból szerveződve és fejlőd­

ve. Megkíséreljük szembeállítani egymással a politikai hatalom két formá­

ját, a parlamentet és a tanácsokat, s csak azután térünk rá a tulajdonképpeni pártokra.

A MAGYAR TANÁCSOK ÁLLÁSPONTJA

Tökéletesen egyetértünk Bak megállapításával, hogy a magyar tanácsok - tágabb értelemben a munkástanácsok és a forradalmi bizottságok együtte­

sen - csakugyan hittek a „koegzisztencia" lehetőségében. Működésükkel

* Bak János cikke - A munkástanácsok történelm i útjának tapasztalatairól - először az E tudes-ben jelent meg franciául, majd a Szem le 1960. januári száma közölte magyarul is.

G kötetben is megtalálható Bak János írása.

* * Az 56-os forradalom harmadik évfordulóján a brüsszeli Nagy Imre Intézet konferenciát rendezett A konferenciát e kötet következő írásából ismerheti meg részletesen az olvasó.

és követeléseikkel forradalmi hatalmat igényeltek és gyakoroltak. Amint Pannonicus néven író kitűnő magyarbarátunknál olvassuk, akciójuk nem­

csak főként arra irányult, hogy „teljesen szétzúzzák a régi államapparátust, minden, kémkedésre és elnyomásra beállított politikai szervével , hanem arra is, hogy azt egy tanácsállam apparátusával helyettesítsék. Fryer, Fejtő, Silone és mások nyomán megállapítható, hogy a magyar forradalom szov­

jet típusú forradalom volt, küzdelem a tanácsok hatalmáért.

Igaz viszont az is, hogy a magyar tanácsok vagy szovjetek, mihelyt megszerezték a hatalmat, hosszabb vagy rövidebb időn belül „szabad választásokat" követeltek egy új parlament létrehozására. Ugyanakkor valamennyien követelték a szervezkedés szabadságát, több párt részvéte­

lét a választásokon. Tudjuk, hogy a forradalmi Magyarországon ideig-órá- ig többpártrendszer volt.

Föl lehet tenni a kérdést, nincs-e ellentmondás aközött, amit Trockij osztály- és termelési csoportosulásokon alapuló szovjet választási rend­

szernek nevezett (és amit a magyar forradalmárok helyi és regionális bizottságaik megalakításával ténylegesen életbe léptettek) és az atomizált lakosság általános, egyenlő és közvetlen választójogán alapuló magyar demokratikus rendszer közt (amit ugyanazok a tanácsok követeltek).

Ez az ellentmondás bizonyos tekintetben már ott lappang a forradalmi napok alatt fölmerült különböző javaslatokban. Október 29-én a soproni tanács követeli, hogy „a városok és falvak nemzeti tanácsaiból alakuljon új parlament". November 2-án ugyanily értelemben nyilatkozik Burgics Sán­

dor bányász a borsod-miskolci munkástanács nevében, amely országos forradalmi bizottság megválasztását követeli. Ilyen tanácsparlament kezd formálódni a dunántúli Nemzeti Tanácsban, amelyhez a miskolci és csepeli tanácsok csatlakoznak. De ugyanakkor a Petőfi-párt (a volt Nemzeti Pa­

rasztpárt) nemzeti bizottságot követel a felkelők és a visszaállított pártok részvételével, nem pedig a tanácsok küldötteiből választott bizottságot, ahogyan, úgy látszik, Hannah Arendt hiszi. A diákok forradalmi bizottsága (nov. 3.), a miskolci tanács (nov. 12.) és a XI. kerület munkástanácsa nagyon tartózkodó magatartást tanúsítanak a pártok kérdésében. Miskolc ellenzi a „polgári pártok" visszaállítását, a XI. kerület tanácsa csak azokat a párto­

kat hajlandó az urnákhoz engedni, „amelyek elismerik és mindig elismer­

ték a termelőeszközök közösségi tulajdonán alapuló szociális rendet".3A munkásparlamentnek, a tanácsok parlamentjének főleg vidéken kibonta­

kozott gondolatát egyébként Kocsis Gábor szerint „a forradalom alatt föllépett pártok gyakran kaotikus színjátéka" érlelte meg. Erősen aláhúzza, hogy ez a gondolat mindenesetre magában foglalja „a tulajdonképpeni - akár báb, akár nem báb - parlament megszüntetését."

A Központi Munkástanácsban e perspektívák tekintetében megoszlanak a vélemények.

A tanácsok származékának, a Termelői Tanácsnak (Chambre industriel- le) egyesek szerint el kell tűnnie a parlament „politikai megtisztítása" után, mások szerint a parlament eltörlése után annak helyére kell lépnie. A többség a „koegzisztencia" közvetítő megoldását fogja választani/

A Központi Munkástanács, Pannonicus szerint, „a maga reális politikai erejét át akarta származtatni a parlamenti erőknek, így válaszolva a mun­

kásosztály véleményére, amely politikai elgondolásait közvetlenül, mint pártoktól független munkásosztály kívánta kifejezésre juttatni.5 Ezt az álláspontot fejezte ki Báli Sándor a november 25-i konferencián a Parla­

mentben,' visszautasítva azt a vádat, amely szerint a Központi Tanács kormányzati felelősséget követel magának.6

Ez Rácz Sándor álláspontja is, aki a munkások nevében tárgyal az állam­

mal.7 Mondjuk meg nyíltan: ezt nem tartjuk elvi állásfoglalásnak. November 12. és december 8. k özt' a munkástanácsok harca védekezőharc A perspektíva a legkedvezőbb esetben csak kompromisszum lehet. A második szovjet beavatkozás után beállott erőviszonyok magyarázzák, hogy a Központi Munkástanács elfogadhatta, sőt magasztalhatta a „politikai koegziszten­

cia" gondolatát, koegzisztenciát a tanácsok közt, amelynek piramisa a vállalattól a Központi Tanácsig párhuzamosan emelkedett az állami bürok­

rácia szerveinek piramisával, amelyet egy bábparlament koronázott meg.

MUNKÁSTANÁCSOK ÉS BÜROKRATIKUS ÁLLAM

A Kreml urainak megvan a maguk nézete a politikai koegzisztenciáról. E tekintetben a november 12. és december 8. közti időszakban tökéletesen jellemző, hogy egyedüli céljuk volt: elérni az általános sztrájk befejezését, megosztani a munkások frontját, miközben újból fölépülnek az államap­

parátus elnyomó szervei. Fölösleges itt arra emlékeztetni, hogy milyen

* Szerzi téved, mert ezen a napon, pontosabban éjszakán a Nagy-budapesti Központi Munkástanács és a Kormány közötti sikertelen és félbeszakadt tárgyalás zajlott és nem konferencia.

* * Az Újpesti Forradalmi Munkástanács központi munkástanács létrehozását szorgalmazó kezdeményezésének dátuma november 12. December 8-án volt a munkástanács küldötteinek utolsó ülése, amelyen a salgótarjáni vérengzés miatt általános sztrájkot hirdettek. Két nappal később, december 10-én tartóztatták le a KMT két vezetőjét, Rácz Sándort és Báli Sándort

engedményekig volt hajlandó elmenni Kádár az ígéreteiben: tárgyalások Nagy Imrével, az orosz csapatok kivonulása, a Központi Munkástanács lapja, a Munkúsújság engedélyt kap a megjelenésre' és így tovább.

Ebben az időben a bürokratikus állam nem vonja kétségbe, hogy a tanácsok létezésére szükség van. Amikor a Központi [Munkás] Tanács november 21-én azt kívánja, hogy a Kádár-kormány „a tárgyalásokban egyenrangú félként"

ismetje el, a budapesti rádióban pénteken, 23-án közölt kormánynyilatkozat azt válaszolja, hogy a tanácsok „munkaproblémák" megvitatására jogosultak, a politikai döntéseket a kormány magának tartja fenn.®

Ugyanaznap éjjel a Kádár János és Balázs József, a Központi Munkástanács tagja közt megkötött egyezmény elismeri a munkástanácsok intézkedési jogát az üzemekben, beleértve az igazgatók kinevezését. Szentesíti tehát a kormány álláspontját, amely a tanácsokat kizárja minden politikai tevékenységből.9

A munka újrafelvételének elhatározása egybeeesik a kormányzat megmere­

vedésével. A Központi Munkástanács követeléseit maga Kádár „ellenforradal­

minak" minősíti.™ Az ok világos: a tanácsok továbbra is politikai szerepre törekszenek. Sam Russel angol kommunista, a csepeli tanács felelőseivel folyta­

tott vita után azt írja, hogy „még sok zavar van a tanács szerepe körül" és elítéli azt a gondolatot, hogy „valamilyen homályos politikai funkciót akar betölteni".11 December 9-én a Központi Munkástanács feloszlatását nyomon követi Kádár kiáltványa. E szerint a kormány abban a reményben ismerte volt el a tanácsokat, hogy azok „hozzájárulnak majd az üzemi munkások megszer­

vezéséhez" és azért tárgyalt a Központi Munkástanáccsal, „mert feltételez­

te, hogy az segíteni fogja a munkástanácsokat feladataik teljesítésében".

Leleplezi a Központi Munkástanács irányelveit, amelyek azt célozták, hogy

„a Központi Tanácsot központi végrehajtó szervvé változtassák", amit ő

„ellenforradalmi tervnek" tekint.12

Néhány nappal később, válaszolva Kardelj beszédére," aki fölidézte Lenin 1917-ben kiadott harci jelszavát: „minden hatalmat a szovjeteknek",

* De az engedélyt vissza is vonják, ezért a lap legális megjelenésére nem került sor.

“ Edvard Kardelj a jugoszláv Szövetségi Végrehajtó Tanács (tk. a kormány) alelnöke a jugoszláv parlamentben mondott 1956. december 7-i beszédében foglalkozott a magyar eseményekkel és állást foglalt a munkástanácsok m ellett A N épszabadság 1956. december 18-i számában Boros Pál kolumnás cikkben (»A konkrét helyzetről, Kardelj elv társnak a magyar munkástanácsokról szóló megállapításaihoz”) fejtette ki az MSZMP hivatalos véleményét, majd ugyancsak a N épszabadságban december 26-án jelent meg Kádár János nyilatkozata, amelyet az NDK rádiójának adott Ebben a nyilatkozatban Kádár vitatkozott Kardeljjel. A cikk címe: „A kormány az összes időszerű kérdéseket a demokratizálódás továbbfejlesztésével, a tömegek aktivizálódásával oldja m eg* Alcím: Kádár János nyilatkozata az NDK rádiójának.

Kádár ezzel vág vissza: „Ma, 1956. december végén, Magyarországon pro­

letár államhatalom van. Ezt a hatalmat arra szorítani, hogy hatáskörét és funkcióit a munkástanácsokra ruházza, tarthatatlan elvi szempontból és még inkább tarthatatlan politikai szempontból. Az a követelés, hogy a hatalom a Budapesti Központi Munkástanácsra szálljon át, ellenforradalmi követelés volt."’3 A bürokratikus állam így végleges és kategorikus nemmel felelt a Központi Munkástanács koegzisztendát célzó javallataira.

A bürokratikus állam nem tűr osztozkodást: 0 maga a hatalom.

Másféle föltételek mellett, de a politikai erők ugyanazon vonalán vető­

dött fel a vitakérdés a hatalomról Lengyelországban. A Zeran vállalat újságjának a munkástanácsok szerepéről szóló cikkét kommentálva, Ryssard Turski fiatal kommunista ezt írta: „Mindez nyilvánvalóan túllép a pusztán gazdasági kereteken. Ezeket a tüneteket nem lehet a gazdasági jelszavak politikai háttereként értelmezni, mert egyszerűen politikáról és nem taktikai, hanem stratégiai aspektusról, a hatalom problémájáról van szó. A munkásosztály, amelyet a sztálini éra alatt a bürokratikus apparátus elnyomott, most közvetlen részvételt követel a hatalomban, kinyújtja érte a kezét, mint valamiért, ami az övé, kezébe ragadja, minthogy tartozik ezzel sorsának..."14 A munkásság, a diákság élcsapatának akciója itt ugyanabban az irányban haladt, mint Magyarországon. Az események azonban nem ugyanazt az utat követték. Az apparátus Gomulkában azt az embert látta, áld a forradalmi fellendülésben meg tudta menteni a bürokratikus államot.

Az októberi napok kompromisszumban végződtek. A forradalmi tanácsok hasonlók azokhoz, amelyek Magyarországon törtek felszínre, nem jutottak túl a múlékony létezés állapotán. A demokratizálódás arra szorítkozott, hogy új parlamentet (Szejm) választottak, ahol a választó egyes neki tetsző jelölteket megjelölhetett az „egyetlen listán".

A munkástanácsok annak ellenére, hogy a törvény merev kerete az üzemi bizottság másodlagos szerepére szorította őket, megmutatták, hogy még ez a korlátozott létük is elkerülhetetlenül a bürokratikus állam szük­

ségleteibe ütközött. Gozdzik, a Zeran titkára megállapítja, hogy koegzisz- tenda a „bürokráda és a munkástanácsok közt" nem lehetséges. A Po Prostu leleplezi a forradalom elszabotálását, a tanácsok hatáskörének korlátozá­

sát, úgyhogy ezek minden egyes üzemben elszigetelve a bürokrácia falába ütköznek.^

A varsói és chrzonowi konferendákból (febr. 10. és ll .) 16 létrejött taná­

csok munkájának egybehangolására irányuló próbálkozások mindjárt kez­

detben meghiúsultaik: a bürokratikus állam, Lengyelországban csakúgy mint Magyarországon, ellenszegül a tanácsok országos értekezletének, saját független sajtójuk útján való megnyilatkozásának. A Lengyel

Egye-sült Munkáspárt Központi Bizottsága fegyelmi büntetéssel sújtja a párt azon tagjait, akik résztvettek ezeken a konferenciákon. A forradalmi élcsa­

patnak itt is tudomásul kellett vennie egy parazitaállam létezését, amely csak címkéje szerint proletárállam. A bürokratikus állam visszaütése meg­

szilárdítja politikai hatalmának monopóliumát

„A Po Prostu - írja a Tryburn Ludu, a LEMP szócsöve, a diákok forradalmi hetilapjának betiltása után - , úgy tüntette fel az októberi mozgalmat, mint amely általában a népi hatalom ellen irányult, és ezt a hatalmat a b ü ro k ­ raták osztályával azonosította"

„Az októberi mozgalom Lengyelországban a bürokratikus apparátus abszolutizmusa ellen irányult és különféle utakon arra törekedett, hogy legyőzze ezt az apparátust. Ebben a forradalmi helyzetben a mozgalom kétségtelenül a népi tömegek valamilyen tüntetése volt az alakulóban levő új társadalmi csoport ellen" - olvassuk a Po Prostuban (1957.3. sz.).

A Tryburn Ludu teljesen Kádár fentebb idézett szavaihoz hasonló kifeje­

zésekkel folytatja vádiratát:

„A Po Prostu azt a következtetést vonja le, hogy a munkásoknak és a munkástanácsoknak forradalmunk döntő szakaszába kellene eljutniuk és le kellene rombolniuk a Népköztársaság apparátusát a »minden hatalmat a szovjeteknek* jelszóra hivatkozva. Ez a demagóg, lázadásra izgató felhí­

vás, amely teljesen eltorzított alakban kapta fel újra az októberi forradalom jelszavát, valójában a néphatalom ellen irányult és a reakció felhívásához csatlakozott..."

„A párt jelszavaival, amelyek a demokratikus szocializmust, a hatalom szerveinek a tömegek általi ellenőrzését, a bürokrácia elleni tevékeny harcot és a munkástanácsoknak, mint a vállalatok vezetésében társként résztvevőknek konkrét tevékenységét pártolják, a Po Prostu a Népköztár­

saság apparátusa lerombolásának anarchista jelszavát szegzi szembe."17 Bizonyára vitatni lehetne a „minden hatalmat a szovjeteknek" jelszó időszerűségét az 1956. decemberi Magyarországon vagy az 1957. szeptem­

beri Lengyelországban. Vitathatatlan viszont, hogy a leghatározottabb ellenakcióra ingerli az apparátust. Lengyelországban az apparátus a taná­

csok hatalma ellen szegezi a magáét, amelyet az 1957-ben megválasztott Szejm átlátszó fügefalevélként takargat.

Nem a lengyel munkások, hanem a pártapparátus, más „demokratikus"

pártok apparátusával karöltve jelölte a lengyel parlamenti kéviselőket.

Gondoljunk csak a Gozdzik jelölésével kapcsolatos varsói incidensekre. A lengyel apparátus nem a „forradalmárok", nem az októberi harcosok neveit írta első helyen a jelöltek listájára. És ha közülük tízet vagy akár százat meg is választanak, megváltozott volna-e, a tanácsok távollétében, az

erővi-szony a bürokratikus állam és a szervezetlen munkások közt, akik az egyetlen listára szóló nevetséges szavazólappal járultak az urnákhoz? Han- nah Arendt egy érdekes tanulmányában rámutat," hogy az 56. októberi orosz beavatkozás éppen azért volt olyan elszánt és brutális, mert a magyar forrada­

lom nem akarta visszaállítani a kapitalizmust, mert egyáltalán nem voltak reakciós céljai, mert azzal, hogy visszatért a tanácsok politikai rendszeréhez, az orosz forradalmi október, az 1917-es szovjet forradalom hagyományait elevenítette föL Ebben az értelemben volt halálos fenyegetés a Kreml uraira, akik akármilyen „jobboldali restaurációs" irányzat előtt szemet hunytak vol­

na, de nem tűrhették a demokratikus szocializmus példáját, amely elsősorban uralmuk szívében, a Szovjetunióban lehetett járványos. Általában nem lehet elég nagy fontosságot tulajdonítani ennek az aggodalomnak, amelyet meg­

erősít az orosz katonák gyakran testvéries, sok helyütt ingadozó magatartása az első beavatkozás napjaiban, s amely talán megmagyarázza, hogy miért bántak másképp Magyarországgal, mint Lengyelországgal 1956 októberében.

A munkástanács, ha nem csupán fantom, sokkal közvetlenebbül fenyegeti az államhatalmat, semhogy ez másképpen tolerálhatná, mint ideiglenes intéz­

ményt, mint elkerülhetetlen rosszat, amit ki kell irtani, mihelyt lehet. Aki a koegzisztenciában mást, mint konjunkturális lehetőséget lát, ugyanolyan súlyos illuzionizmusba esik, mint azok a becsületes kommunisták, ak ik - Nagy Imre példájára- hittek abban, hogy belülről liberalizálódhat egy bürokratikus rendszer, amely éppen az apparátus abszolút tekintélyén nyugszik.

( . .. )

CSODASZER-E A TANÁCSRENDSZER?

A történelem egyedüli győztes tanácsainak, az 1917-es tanácsoknak a sorsa azonban egy aggasztó kérdést vet fel. A magyar munkásokról szólva Bak János így ín „Nem tudhatni, hogy vajon, ha elegendő idejük lett volna a kifejlődésre, ezek a tanácsok nem szakadtak volna-e el többé-kevésbé választóiktól". A kockázat fennáll: egy pártbürokrácia elkobozta és minden lényeges tartalmától megfosztotta az orosz szovjeteket, mielőtt egyszerűen megszüntette volna őket. Vajon az ellenszer egy ellentmondásos politika fölépítésében, a parlamenti forma és a tanácsforma közti egyensúly kere­

sésében rejlik-e, ahogy Bak János és Edgár Morin gondolják, s ahogy Heltai György a brüsszeli konferencián kifejtette? Nem hiszem. A hatalom szét­

aprózása sohasem akadályozta, sőt néha megkönnyítette, hogy a társa­

dalmon kívül, fölötte és végül ellene fejlődjék. Forradalmi időszakban a munkások öntudata oly fokig emelkedik, hogy képviselőik majdnem

min-dig elmaradnak kezdeményezéseik, tapasztalataik, sőt öntudatra ébredé­

sük mögött. A Központi Munkástanács történetének tanulmányozása aligha­

nem megerősítené számunkra ezt az általános törvényt, megmutatva azt is, hogy ilyen időszakban nincs szükség a demokrácia kezességére ésa munkások puszta aktivitásukkal megtalálják a módját, hogy őket híven képviselő taná­

csaik legyenek. A harcok és mindenféle nehézségek elhúzódásából eredő fáradtság, a meg-megújuló akadályok, az ismétlődő csapások okozta csügge- dés arra vezet, hogy a legösszetartóbb csoportok is szétbomlanak. Dyenkor mindenki önmagába fordul és a közös kifejezés akarata veszít a terjeszkedés erejéből A vezető szervek akkor könnyűszerrel, sokszor szándékuk ellenére fölébük kerekedhetnek azoknak, akiket képviseltek, kicsúszhatnak ellenőr­

zésük alól, teljesen autonóm működésükben odáig mehetnek, hogy már megbízóik érdekeit sértik Ez annál könnyebben megtörténhet, minél inkább elszigetelt marad a forradalom, minél elmaradottabb, minél alacsonyabb kul­

turális és technikai színvonalon álló országban mutatkozik e jelenség. Ezt az elfajulást ábrázolták Oroszországban Trockij, Rakovszkij és mások1’ ezt fej­

tette ki és illusztrálta ragyogóan Hungaricus 20

így történt, hogy az orosz szovjetek amelyek eleinte valóban a munkásosz­

tály akaratát fejezték ki, idegen, élősdi testté váltak benne, majd az elnyomás szerveivé, végül eltűntek mint üres, immár fölösleges kagylóhéjak

Van-e rá biztosíték, hogy ez a fejlődés nem ismétlődik meg egy tanács­

forradalom majdani győzelme esetén? Az orosz tapasztalat és annak a világ munkásmozgalmára érvényes kegyetlen tanulsága, aláhúzva az elfajulás okait, sugallhat némely ellenszereket anélkül, hogy feltétlen biztonságot nyújtana Különösképpen világos, hogy ellentmondások és antagonizmu- sok nem tűnnek el azzal, hogy a hatalom tagadja létezésüket. A Budapesti Központi Munkástanács vezetői alighanem meglátták a kérdésnek ezt az oldalát, amikor kimondták, hogy a munkástanács nem helyettesítheti a technikai vezetést, de a szakszervezeteket sem, mert ezeknek kell védeni a munkásokat, még egy „proletárnak" mondott hatalom ellen is. Egy másik garancia a pártok szabadságában rejlik, és én nem látom be, ennek

institu-* Magyarországon, magyar szerzi tollából a Hungaricus volt az első jelentős írás, amely a szovjet típusú társadalmak történeti, ideológiai és szociológiai elemzését elvégezte. Fekete Sándor, a Szabad Nép egykori újságírója kezdte el írni a forradalom leverése után, Hungaricus álnéven, azt a tanulmányt, amelynek könyvvé terebélyesedett első része 56.

decemberére készült el, s magyarországi értelmiségi körökben terjesztették. A második rész, amely az Új szocialista irány címet viselte, 57 februárjára készült el. A kéziratokat külföldre is kicsempészték, s azokból Fejtő Ferenc közreműködésével két részlet jelent meg Franciaországban. Magyarországon az .első nyilvánosság' számára 1969-ben vált hozzáférhetővé. Fekete Sándor. Az 1956-as felkelés okairól és tanulságairól, Bp. Kossuth, 1989.

cionális vetülete miért okvetlenül a parlament lenne és miért nem a taná­

csok. A pártok szabadságában én főként a saj tó-, a gyülekezési és egyesülési szabadság betetőzését látom, ami nélkül, amint Rosa Luxemburg helyesen írja: „a hatalom gyakorlása a tömegek által egyszerűen elképzelhetetlen".

A német szocialista asszony figyelemre méltó elemzése, amelynek ezt a pontját Bak János idézi,21 itt meglepően találkozik Trockijnak néhány utolsó munkájában levont következtetéseivel, valamint a lengyel és ma­

gyar forradalmárok spontán követeléseivel. Több párt szabad vetélkedése

gyar forradalmárok spontán követeléseivel. Több párt szabad vetélkedése