(Rövidítve)
Bak János nagyon érdekes cikke az Etudes 2. számában* egyebek közt azt a problémát veti fel, amit Heltai György a brüsszeli konferencián" „politikai koegzisztenciának" nevezett. „Nem tartjuk kizártnak - írja hogy a tanács- rendszer kiegészíthet egy parlamenti demokráciát, ahogyan azt a magyar munkástanácsok kissé vázlatos elgondolásukban kívánták." Bak úgy véli, hogy a parlamenti demokrácia „az a fajta képviselet, amelyet egy vagy több párt nyújt", és hogy „nincs alapvető összeférhetetlenség" közte és a tanács- rendszer közt. Noha ez a vélemény nem középponti eleme a szóban forgó cikknek, úgy gondoljuk, részletesen meg kell vitatni. De azzal kezdjük, hogy elemzésünkben különválasztjuk a „parlamenti rendszer" és a „párt- rendszer" fogalmakat. Bak szerint ugyanis létezik egy „pártrendszer" és annak „parlamenti betetőzése". Történelmileg azonban a pártok a parla
menti rendszerből születtek, parlamenti frakciókból szerveződve és fejlőd
ve. Megkíséreljük szembeállítani egymással a politikai hatalom két formá
ját, a parlamentet és a tanácsokat, s csak azután térünk rá a tulajdonképpeni pártokra.
A MAGYAR TANÁCSOK ÁLLÁSPONTJA
Tökéletesen egyetértünk Bak megállapításával, hogy a magyar tanácsok - tágabb értelemben a munkástanácsok és a forradalmi bizottságok együtte
sen - csakugyan hittek a „koegzisztencia" lehetőségében. Működésükkel
* Bak János cikke - A munkástanácsok történelm i útjának tapasztalatairól - először az E tudes-ben jelent meg franciául, majd a Szem le 1960. januári száma közölte magyarul is.
G kötetben is megtalálható Bak János írása.
* * Az 56-os forradalom harmadik évfordulóján a brüsszeli Nagy Imre Intézet konferenciát rendezett A konferenciát e kötet következő írásából ismerheti meg részletesen az olvasó.
és követeléseikkel forradalmi hatalmat igényeltek és gyakoroltak. Amint Pannonicus néven író kitűnő magyarbarátunknál olvassuk, akciójuk nem
csak főként arra irányult, hogy „teljesen szétzúzzák a régi államapparátust, minden, kémkedésre és elnyomásra beállított politikai szervével , hanem arra is, hogy azt egy tanácsállam apparátusával helyettesítsék. Fryer, Fejtő, Silone és mások nyomán megállapítható, hogy a magyar forradalom szov
jet típusú forradalom volt, küzdelem a tanácsok hatalmáért.
Igaz viszont az is, hogy a magyar tanácsok vagy szovjetek, mihelyt megszerezték a hatalmat, hosszabb vagy rövidebb időn belül „szabad választásokat" követeltek egy új parlament létrehozására. Ugyanakkor valamennyien követelték a szervezkedés szabadságát, több párt részvéte
lét a választásokon. Tudjuk, hogy a forradalmi Magyarországon ideig-órá- ig többpártrendszer volt.
Föl lehet tenni a kérdést, nincs-e ellentmondás aközött, amit Trockij osztály- és termelési csoportosulásokon alapuló szovjet választási rend
szernek nevezett (és amit a magyar forradalmárok helyi és regionális bizottságaik megalakításával ténylegesen életbe léptettek) és az atomizált lakosság általános, egyenlő és közvetlen választójogán alapuló magyar demokratikus rendszer közt (amit ugyanazok a tanácsok követeltek).
Ez az ellentmondás bizonyos tekintetben már ott lappang a forradalmi napok alatt fölmerült különböző javaslatokban. Október 29-én a soproni tanács követeli, hogy „a városok és falvak nemzeti tanácsaiból alakuljon új parlament". November 2-án ugyanily értelemben nyilatkozik Burgics Sán
dor bányász a borsod-miskolci munkástanács nevében, amely országos forradalmi bizottság megválasztását követeli. Ilyen tanácsparlament kezd formálódni a dunántúli Nemzeti Tanácsban, amelyhez a miskolci és csepeli tanácsok csatlakoznak. De ugyanakkor a Petőfi-párt (a volt Nemzeti Pa
rasztpárt) nemzeti bizottságot követel a felkelők és a visszaállított pártok részvételével, nem pedig a tanácsok küldötteiből választott bizottságot, ahogyan, úgy látszik, Hannah Arendt hiszi. A diákok forradalmi bizottsága (nov. 3.), a miskolci tanács (nov. 12.) és a XI. kerület munkástanácsa nagyon tartózkodó magatartást tanúsítanak a pártok kérdésében. Miskolc ellenzi a „polgári pártok" visszaállítását, a XI. kerület tanácsa csak azokat a párto
kat hajlandó az urnákhoz engedni, „amelyek elismerik és mindig elismer
ték a termelőeszközök közösségi tulajdonán alapuló szociális rendet".3A munkásparlamentnek, a tanácsok parlamentjének főleg vidéken kibonta
kozott gondolatát egyébként Kocsis Gábor szerint „a forradalom alatt föllépett pártok gyakran kaotikus színjátéka" érlelte meg. Erősen aláhúzza, hogy ez a gondolat mindenesetre magában foglalja „a tulajdonképpeni - akár báb, akár nem báb - parlament megszüntetését."
A Központi Munkástanácsban e perspektívák tekintetében megoszlanak a vélemények.
A tanácsok származékának, a Termelői Tanácsnak (Chambre industriel- le) egyesek szerint el kell tűnnie a parlament „politikai megtisztítása" után, mások szerint a parlament eltörlése után annak helyére kell lépnie. A többség a „koegzisztencia" közvetítő megoldását fogja választani/
A Központi Munkástanács, Pannonicus szerint, „a maga reális politikai erejét át akarta származtatni a parlamenti erőknek, így válaszolva a mun
kásosztály véleményére, amely politikai elgondolásait közvetlenül, mint pártoktól független munkásosztály kívánta kifejezésre juttatni.5 Ezt az álláspontot fejezte ki Báli Sándor a november 25-i konferencián a Parla
mentben,' visszautasítva azt a vádat, amely szerint a Központi Tanács kormányzati felelősséget követel magának.6
Ez Rácz Sándor álláspontja is, aki a munkások nevében tárgyal az állam
mal.7 Mondjuk meg nyíltan: ezt nem tartjuk elvi állásfoglalásnak. November 12. és december 8. k özt' a munkástanácsok harca védekezőharc A perspektíva a legkedvezőbb esetben csak kompromisszum lehet. A második szovjet beavatkozás után beállott erőviszonyok magyarázzák, hogy a Központi Munkástanács elfogadhatta, sőt magasztalhatta a „politikai koegziszten
cia" gondolatát, koegzisztenciát a tanácsok közt, amelynek piramisa a vállalattól a Központi Tanácsig párhuzamosan emelkedett az állami bürok
rácia szerveinek piramisával, amelyet egy bábparlament koronázott meg.
MUNKÁSTANÁCSOK ÉS BÜROKRATIKUS ÁLLAM
A Kreml urainak megvan a maguk nézete a politikai koegzisztenciáról. E tekintetben a november 12. és december 8. közti időszakban tökéletesen jellemző, hogy egyedüli céljuk volt: elérni az általános sztrájk befejezését, megosztani a munkások frontját, miközben újból fölépülnek az államap
parátus elnyomó szervei. Fölösleges itt arra emlékeztetni, hogy milyen
* Szerzi téved, mert ezen a napon, pontosabban éjszakán a Nagy-budapesti Központi Munkástanács és a Kormány közötti sikertelen és félbeszakadt tárgyalás zajlott és nem konferencia.
* * Az Újpesti Forradalmi Munkástanács központi munkástanács létrehozását szorgalmazó kezdeményezésének dátuma november 12. December 8-án volt a munkástanács küldötteinek utolsó ülése, amelyen a salgótarjáni vérengzés miatt általános sztrájkot hirdettek. Két nappal később, december 10-én tartóztatták le a KMT két vezetőjét, Rácz Sándort és Báli Sándort
engedményekig volt hajlandó elmenni Kádár az ígéreteiben: tárgyalások Nagy Imrével, az orosz csapatok kivonulása, a Központi Munkástanács lapja, a Munkúsújság engedélyt kap a megjelenésre' és így tovább.
Ebben az időben a bürokratikus állam nem vonja kétségbe, hogy a tanácsok létezésére szükség van. Amikor a Központi [Munkás] Tanács november 21-én azt kívánja, hogy a Kádár-kormány „a tárgyalásokban egyenrangú félként"
ismetje el, a budapesti rádióban pénteken, 23-án közölt kormánynyilatkozat azt válaszolja, hogy a tanácsok „munkaproblémák" megvitatására jogosultak, a politikai döntéseket a kormány magának tartja fenn.®
Ugyanaznap éjjel a Kádár János és Balázs József, a Központi Munkástanács tagja közt megkötött egyezmény elismeri a munkástanácsok intézkedési jogát az üzemekben, beleértve az igazgatók kinevezését. Szentesíti tehát a kormány álláspontját, amely a tanácsokat kizárja minden politikai tevékenységből.9
A munka újrafelvételének elhatározása egybeeesik a kormányzat megmere
vedésével. A Központi Munkástanács követeléseit maga Kádár „ellenforradal
minak" minősíti.™ Az ok világos: a tanácsok továbbra is politikai szerepre törekszenek. Sam Russel angol kommunista, a csepeli tanács felelőseivel folyta
tott vita után azt írja, hogy „még sok zavar van a tanács szerepe körül" és elítéli azt a gondolatot, hogy „valamilyen homályos politikai funkciót akar betölteni".11 December 9-én a Központi Munkástanács feloszlatását nyomon követi Kádár kiáltványa. E szerint a kormány abban a reményben ismerte volt el a tanácsokat, hogy azok „hozzájárulnak majd az üzemi munkások megszer
vezéséhez" és azért tárgyalt a Központi Munkástanáccsal, „mert feltételez
te, hogy az segíteni fogja a munkástanácsokat feladataik teljesítésében".
Leleplezi a Központi Munkástanács irányelveit, amelyek azt célozták, hogy
„a Központi Tanácsot központi végrehajtó szervvé változtassák", amit ő
„ellenforradalmi tervnek" tekint.12
Néhány nappal később, válaszolva Kardelj beszédére," aki fölidézte Lenin 1917-ben kiadott harci jelszavát: „minden hatalmat a szovjeteknek",
* De az engedélyt vissza is vonják, ezért a lap legális megjelenésére nem került sor.
“ Edvard Kardelj a jugoszláv Szövetségi Végrehajtó Tanács (tk. a kormány) alelnöke a jugoszláv parlamentben mondott 1956. december 7-i beszédében foglalkozott a magyar eseményekkel és állást foglalt a munkástanácsok m ellett A N épszabadság 1956. december 18-i számában Boros Pál kolumnás cikkben (»A konkrét helyzetről, Kardelj elv társnak a magyar munkástanácsokról szóló megállapításaihoz”) fejtette ki az MSZMP hivatalos véleményét, majd ugyancsak a N épszabadságban december 26-án jelent meg Kádár János nyilatkozata, amelyet az NDK rádiójának adott Ebben a nyilatkozatban Kádár vitatkozott Kardeljjel. A cikk címe: „A kormány az összes időszerű kérdéseket a demokratizálódás továbbfejlesztésével, a tömegek aktivizálódásával oldja m eg* Alcím: Kádár János nyilatkozata az NDK rádiójának.
Kádár ezzel vág vissza: „Ma, 1956. december végén, Magyarországon pro
letár államhatalom van. Ezt a hatalmat arra szorítani, hogy hatáskörét és funkcióit a munkástanácsokra ruházza, tarthatatlan elvi szempontból és még inkább tarthatatlan politikai szempontból. Az a követelés, hogy a hatalom a Budapesti Központi Munkástanácsra szálljon át, ellenforradalmi követelés volt."’3 A bürokratikus állam így végleges és kategorikus nemmel felelt a Központi Munkástanács koegzisztendát célzó javallataira.
A bürokratikus állam nem tűr osztozkodást: 0 maga a hatalom.
Másféle föltételek mellett, de a politikai erők ugyanazon vonalán vető
dött fel a vitakérdés a hatalomról Lengyelországban. A Zeran vállalat újságjának a munkástanácsok szerepéről szóló cikkét kommentálva, Ryssard Turski fiatal kommunista ezt írta: „Mindez nyilvánvalóan túllép a pusztán gazdasági kereteken. Ezeket a tüneteket nem lehet a gazdasági jelszavak politikai háttereként értelmezni, mert egyszerűen politikáról és nem taktikai, hanem stratégiai aspektusról, a hatalom problémájáról van szó. A munkásosztály, amelyet a sztálini éra alatt a bürokratikus apparátus elnyomott, most közvetlen részvételt követel a hatalomban, kinyújtja érte a kezét, mint valamiért, ami az övé, kezébe ragadja, minthogy tartozik ezzel sorsának..."14 A munkásság, a diákság élcsapatának akciója itt ugyanabban az irányban haladt, mint Magyarországon. Az események azonban nem ugyanazt az utat követték. Az apparátus Gomulkában azt az embert látta, áld a forradalmi fellendülésben meg tudta menteni a bürokratikus államot.
Az októberi napok kompromisszumban végződtek. A forradalmi tanácsok hasonlók azokhoz, amelyek Magyarországon törtek felszínre, nem jutottak túl a múlékony létezés állapotán. A demokratizálódás arra szorítkozott, hogy új parlamentet (Szejm) választottak, ahol a választó egyes neki tetsző jelölteket megjelölhetett az „egyetlen listán".
A munkástanácsok annak ellenére, hogy a törvény merev kerete az üzemi bizottság másodlagos szerepére szorította őket, megmutatták, hogy még ez a korlátozott létük is elkerülhetetlenül a bürokratikus állam szük
ségleteibe ütközött. Gozdzik, a Zeran titkára megállapítja, hogy koegzisz- tenda a „bürokráda és a munkástanácsok közt" nem lehetséges. A Po Prostu leleplezi a forradalom elszabotálását, a tanácsok hatáskörének korlátozá
sát, úgyhogy ezek minden egyes üzemben elszigetelve a bürokrácia falába ütköznek.^
A varsói és chrzonowi konferendákból (febr. 10. és ll .) 16 létrejött taná
csok munkájának egybehangolására irányuló próbálkozások mindjárt kez
detben meghiúsultaik: a bürokratikus állam, Lengyelországban csakúgy mint Magyarországon, ellenszegül a tanácsok országos értekezletének, saját független sajtójuk útján való megnyilatkozásának. A Lengyel
Egye-sült Munkáspárt Központi Bizottsága fegyelmi büntetéssel sújtja a párt azon tagjait, akik résztvettek ezeken a konferenciákon. A forradalmi élcsa
patnak itt is tudomásul kellett vennie egy parazitaállam létezését, amely csak címkéje szerint proletárállam. A bürokratikus állam visszaütése meg
szilárdítja politikai hatalmának monopóliumát
„A Po Prostu - írja a Tryburn Ludu, a LEMP szócsöve, a diákok forradalmi hetilapjának betiltása után - , úgy tüntette fel az októberi mozgalmat, mint amely általában a népi hatalom ellen irányult, és ezt a hatalmat a b ü ro k raták osztályával azonosította"
„Az októberi mozgalom Lengyelországban a bürokratikus apparátus abszolutizmusa ellen irányult és különféle utakon arra törekedett, hogy legyőzze ezt az apparátust. Ebben a forradalmi helyzetben a mozgalom kétségtelenül a népi tömegek valamilyen tüntetése volt az alakulóban levő új társadalmi csoport ellen" - olvassuk a Po Prostuban (1957.3. sz.).
A Tryburn Ludu teljesen Kádár fentebb idézett szavaihoz hasonló kifeje
zésekkel folytatja vádiratát:
„A Po Prostu azt a következtetést vonja le, hogy a munkásoknak és a munkástanácsoknak forradalmunk döntő szakaszába kellene eljutniuk és le kellene rombolniuk a Népköztársaság apparátusát a »minden hatalmat a szovjeteknek* jelszóra hivatkozva. Ez a demagóg, lázadásra izgató felhí
vás, amely teljesen eltorzított alakban kapta fel újra az októberi forradalom jelszavát, valójában a néphatalom ellen irányult és a reakció felhívásához csatlakozott..."
„A párt jelszavaival, amelyek a demokratikus szocializmust, a hatalom szerveinek a tömegek általi ellenőrzését, a bürokrácia elleni tevékeny harcot és a munkástanácsoknak, mint a vállalatok vezetésében társként résztvevőknek konkrét tevékenységét pártolják, a Po Prostu a Népköztár
saság apparátusa lerombolásának anarchista jelszavát szegzi szembe."17 Bizonyára vitatni lehetne a „minden hatalmat a szovjeteknek" jelszó időszerűségét az 1956. decemberi Magyarországon vagy az 1957. szeptem
beri Lengyelországban. Vitathatatlan viszont, hogy a leghatározottabb ellenakcióra ingerli az apparátust. Lengyelországban az apparátus a taná
csok hatalma ellen szegezi a magáét, amelyet az 1957-ben megválasztott Szejm átlátszó fügefalevélként takargat.
Nem a lengyel munkások, hanem a pártapparátus, más „demokratikus"
pártok apparátusával karöltve jelölte a lengyel parlamenti kéviselőket.
Gondoljunk csak a Gozdzik jelölésével kapcsolatos varsói incidensekre. A lengyel apparátus nem a „forradalmárok", nem az októberi harcosok neveit írta első helyen a jelöltek listájára. És ha közülük tízet vagy akár százat meg is választanak, megváltozott volna-e, a tanácsok távollétében, az
erővi-szony a bürokratikus állam és a szervezetlen munkások közt, akik az egyetlen listára szóló nevetséges szavazólappal járultak az urnákhoz? Han- nah Arendt egy érdekes tanulmányában rámutat," hogy az 56. októberi orosz beavatkozás éppen azért volt olyan elszánt és brutális, mert a magyar forrada
lom nem akarta visszaállítani a kapitalizmust, mert egyáltalán nem voltak reakciós céljai, mert azzal, hogy visszatért a tanácsok politikai rendszeréhez, az orosz forradalmi október, az 1917-es szovjet forradalom hagyományait elevenítette föL Ebben az értelemben volt halálos fenyegetés a Kreml uraira, akik akármilyen „jobboldali restaurációs" irányzat előtt szemet hunytak vol
na, de nem tűrhették a demokratikus szocializmus példáját, amely elsősorban uralmuk szívében, a Szovjetunióban lehetett járványos. Általában nem lehet elég nagy fontosságot tulajdonítani ennek az aggodalomnak, amelyet meg
erősít az orosz katonák gyakran testvéries, sok helyütt ingadozó magatartása az első beavatkozás napjaiban, s amely talán megmagyarázza, hogy miért bántak másképp Magyarországgal, mint Lengyelországgal 1956 októberében.
A munkástanács, ha nem csupán fantom, sokkal közvetlenebbül fenyegeti az államhatalmat, semhogy ez másképpen tolerálhatná, mint ideiglenes intéz
ményt, mint elkerülhetetlen rosszat, amit ki kell irtani, mihelyt lehet. Aki a koegzisztenciában mást, mint konjunkturális lehetőséget lát, ugyanolyan súlyos illuzionizmusba esik, mint azok a becsületes kommunisták, ak ik - Nagy Imre példájára- hittek abban, hogy belülről liberalizálódhat egy bürokratikus rendszer, amely éppen az apparátus abszolút tekintélyén nyugszik.
( . .. )
CSODASZER-E A TANÁCSRENDSZER?
A történelem egyedüli győztes tanácsainak, az 1917-es tanácsoknak a sorsa azonban egy aggasztó kérdést vet fel. A magyar munkásokról szólva Bak János így ín „Nem tudhatni, hogy vajon, ha elegendő idejük lett volna a kifejlődésre, ezek a tanácsok nem szakadtak volna-e el többé-kevésbé választóiktól". A kockázat fennáll: egy pártbürokrácia elkobozta és minden lényeges tartalmától megfosztotta az orosz szovjeteket, mielőtt egyszerűen megszüntette volna őket. Vajon az ellenszer egy ellentmondásos politika fölépítésében, a parlamenti forma és a tanácsforma közti egyensúly kere
sésében rejlik-e, ahogy Bak János és Edgár Morin gondolják, s ahogy Heltai György a brüsszeli konferencián kifejtette? Nem hiszem. A hatalom szét
aprózása sohasem akadályozta, sőt néha megkönnyítette, hogy a társa
dalmon kívül, fölötte és végül ellene fejlődjék. Forradalmi időszakban a munkások öntudata oly fokig emelkedik, hogy képviselőik majdnem
min-dig elmaradnak kezdeményezéseik, tapasztalataik, sőt öntudatra ébredé
sük mögött. A Központi Munkástanács történetének tanulmányozása aligha
nem megerősítené számunkra ezt az általános törvényt, megmutatva azt is, hogy ilyen időszakban nincs szükség a demokrácia kezességére ésa munkások puszta aktivitásukkal megtalálják a módját, hogy őket híven képviselő taná
csaik legyenek. A harcok és mindenféle nehézségek elhúzódásából eredő fáradtság, a meg-megújuló akadályok, az ismétlődő csapások okozta csügge- dés arra vezet, hogy a legösszetartóbb csoportok is szétbomlanak. Dyenkor mindenki önmagába fordul és a közös kifejezés akarata veszít a terjeszkedés erejéből A vezető szervek akkor könnyűszerrel, sokszor szándékuk ellenére fölébük kerekedhetnek azoknak, akiket képviseltek, kicsúszhatnak ellenőr
zésük alól, teljesen autonóm működésükben odáig mehetnek, hogy már megbízóik érdekeit sértik Ez annál könnyebben megtörténhet, minél inkább elszigetelt marad a forradalom, minél elmaradottabb, minél alacsonyabb kul
turális és technikai színvonalon álló országban mutatkozik e jelenség. Ezt az elfajulást ábrázolták Oroszországban Trockij, Rakovszkij és mások1’ ezt fej
tette ki és illusztrálta ragyogóan Hungaricus 20
így történt, hogy az orosz szovjetek amelyek eleinte valóban a munkásosz
tály akaratát fejezték ki, idegen, élősdi testté váltak benne, majd az elnyomás szerveivé, végül eltűntek mint üres, immár fölösleges kagylóhéjak
Van-e rá biztosíték, hogy ez a fejlődés nem ismétlődik meg egy tanács
forradalom majdani győzelme esetén? Az orosz tapasztalat és annak a világ munkásmozgalmára érvényes kegyetlen tanulsága, aláhúzva az elfajulás okait, sugallhat némely ellenszereket anélkül, hogy feltétlen biztonságot nyújtana Különösképpen világos, hogy ellentmondások és antagonizmu- sok nem tűnnek el azzal, hogy a hatalom tagadja létezésüket. A Budapesti Központi Munkástanács vezetői alighanem meglátták a kérdésnek ezt az oldalát, amikor kimondták, hogy a munkástanács nem helyettesítheti a technikai vezetést, de a szakszervezeteket sem, mert ezeknek kell védeni a munkásokat, még egy „proletárnak" mondott hatalom ellen is. Egy másik garancia a pártok szabadságában rejlik, és én nem látom be, ennek
institu-* Magyarországon, magyar szerzi tollából a Hungaricus volt az első jelentős írás, amely a szovjet típusú társadalmak történeti, ideológiai és szociológiai elemzését elvégezte. Fekete Sándor, a Szabad Nép egykori újságírója kezdte el írni a forradalom leverése után, Hungaricus álnéven, azt a tanulmányt, amelynek könyvvé terebélyesedett első része 56.
decemberére készült el, s magyarországi értelmiségi körökben terjesztették. A második rész, amely az Új szocialista irány címet viselte, 57 februárjára készült el. A kéziratokat külföldre is kicsempészték, s azokból Fejtő Ferenc közreműködésével két részlet jelent meg Franciaországban. Magyarországon az .első nyilvánosság' számára 1969-ben vált hozzáférhetővé. Fekete Sándor. Az 1956-as felkelés okairól és tanulságairól, Bp. Kossuth, 1989.
cionális vetülete miért okvetlenül a parlament lenne és miért nem a taná
csok. A pártok szabadságában én főként a saj tó-, a gyülekezési és egyesülési szabadság betetőzését látom, ami nélkül, amint Rosa Luxemburg helyesen írja: „a hatalom gyakorlása a tömegek által egyszerűen elképzelhetetlen".
A német szocialista asszony figyelemre méltó elemzése, amelynek ezt a pontját Bak János idézi,21 itt meglepően találkozik Trockijnak néhány utolsó munkájában levont következtetéseivel, valamint a lengyel és ma
gyar forradalmárok spontán követeléseivel. Több párt szabad vetélkedése
gyar forradalmárok spontán követeléseivel. Több párt szabad vetélkedése