Ágyúszóra ébredtünk s első mozdulatunkkal a rádió kapcsolóját kerestük:
az összeköttetést a derengő külvilággal, a magyarázatot, sőt a bizonyossá
got, noha ekkor már egyáltalán nem voltunk bizonytalanok a forradalom sorsát illetően; tudtuk, hogy mi történt, rádió nélkül is. Tudtuk, vala
mennyien mert a többes szám itt nem egy családra vonatkozik; egy városra, talán egy országra is. Csapataink harcban állnak s a kormány m ég a helyén volt, de meddig? Afelől sem maradhatott sok kétségünk, hogy nem sokáig. Az ágyúzás erősödött. Felöltöztem s lementem az utcára.
A Duna-parton hideg volt és sötét; mozgás sehol. Az ember első gondolata ilyenkor a menekülés; aztán a szégyen, hogy menekülni akart. Mi elől? A láthatatlan, de jól hallható ellenség szorításából? Vagy önmagából? A tűnődés hasznossága csekélyebbnek tűnt a cselekvés lehetőségénél. Minthogy való
színűnek látszott, hogy a betörő szovjet csapatok első dolga azok lefogása lesz, akik a forradalomban való részvétellel gyaníthatok, a menekülést magyarázni lehetett; tett volt ez önmagában is, csupán a következményeit nem láthattam előre. A következményeit? A következő lépést sem. Budára indultam, ismerő
sökhöz. Nem mintha ott nem találhattak volna meg. Inkább a magányt szeret
tem volna eloszlatni körülöttem; az ágyúszót emberi beszéddel helyettesíteni.
Hogy mi következik ezután, afelől nem voltak illúzióim. S hogy ije d te m , az is csupán ítéletem gyengeségét s a forradalom erejét bizonyítja. Azokét, pon
tosabban, akik nem menekülésre gondoltak, hanem ellenállásra. Akik felké
szültek a harcra, a legteljesebb reménytelenség ellenére.
Megvirradt, mire a Móricz Zsigmond körtérre értem. Az úton, néhány teherautótól eltekintve, melyen felfegyverzett fiatalemberek ültek, nem találkoztam senkivel. Ez a látvány akkoriban már elég megszokott volt, most mégis különös jelentőséget kapott, a közelgő harcizajban, mely ahogy világosodott, úgy vált gyérebbé, szórványosabbá. Csapataink elhagyták volna helyüket? Kitűnt, hogy etájt helyezkedtek el, legalábbis, ami a Mó
ricz Zsigmond körtér környékét illette. A tér felkészült a védelemre a még mindig láthatatlan ellenséggel szemben. Gyorsan készült, hevenyészve, de
annál látványosabban. A szürkén és hidegen kibontakozó ég alatt egy tank tolatott előre, s kissé oldalvást a gom bától, ágyújával a Bartók Béla útnak a Kelenföld felé távolodó egyenese felé, megállt, zökkenve. Egy másik ágyú
cső, nemzetiszín szalaggal vasán, a Fehérvári út felé fordult. Egy harmadik a Villányi utat fogta lőtávolába. A reménytelenség - ebben a felszegett-fejű reménytelenségben - ha egy pillanatra el is párolgott belőlem, hamarosan visszatért, megnövekedve, keserűbben. Az ellenség, mely még kívül állt látókörünkön, nyilván nem három tankkal készül fel a támadásra. Har
minccal, háromszázzal? Négyezerrel, mint később kiderült. Az utcakövek
ből gyorsan épülő fél méter magas barikáddal szemben, - valahol messze, még mindig láthatatlanul, - egy hadsereg állt.
Most már néhány bámészkodó is kimerészkedett a házakból. Egy darabig csendesen ácsorogtak a barikádokat-építők körül, aztán vagy visszahúzódtak elfüggönyözött ablakaik mögé, vagy - hívás nélkül is - kezdték hordani a felfeszített bazaltkockákat, csendben, egyetlen szó nélkül. Ez volt a legfélel
metesebb, ez a csend. Ha erre a napra emlékezem, leginkább erre emlékezem.
A kihalt, néptelen utcákon olyan mélységes mély csend ült, oly kifeszített drótkötélként pendülő, hideg csend - mintha a lélek ezzel akart volna vála
szolni a bensejében kavargó iszonyú zajra - , hogy az emberek a kavicscsörre- nésre is felkapták fejüket, szinte rosszallóan. A tankok csikorgása, miután betárolták védelmi állásaikba, hirtelen megszűnt; a távoli fegyverzaj elhalt; a barikádok - délelőtt tíz óra tájt - már készen álltak. Néha-néha egy-egy biciklista futott végig a Bartók Béla úton, kiskabátban, a hideg ellenére, géppisztollyal a vállán; a lefelé fordított cső jelezte, hogy harcra - egyelőre - még nem kerül sor. A biciklista csak hírt hozott, onnan kívülről. A Kelenföldi pályaudvaron túl már felsorakozott a tankosztag, melynek feladata volt, hogy behatoljon a város szívébe, erről az oldalról.
De hogy a támadás mikor indul majd meg: azt senki sem tudta. A csendet ez a bizonytalanság növelte szinte elviselhetetlenné; ebben a bizonytalan
ságban rejlő elkerülhetetlen bizonyosság. Valamennyien éreztük ezt, ha nem is beszéltünk róla. Voltaképp nem is kellett sokat beszélnünk. A Körtér védelmének „parancsnoka", egy fiatal, hivatásos tiszt, főhadnagyi rangjel
zéssel a váll-lapján, revolverrel az oldalán, már elkészítette a védelem tervét, kiadta az utasításokat, helyére állította a védőket. A „védők" - csupa fiatalember, szovjet gépfegyverrel a vállukon, szótlanul engedelmesked
tek a parancsoláshoz szokott hangnak. Hányán voltak? Sejtelmem sincs róla. Látni ekkor már alig lehetett őket, elrejtőztek az ablakok mögött, a háztetőkön, a Szabadság mozi házának üveges lépcsőházában, a
golyószó-* Kör alakú építmény a tér közepén, s amelyben különböző üzletek voltak
rók mögött. A látszólag kihalt tér félkörének függönyei mögül a fegyverek délnyugat felé néztek; innen várták a támadást: főként a Fehérvári és a Bartók Béla útról. Az utcán futó küldöncök, hírvivők legalábbis arról számoltak be nekünk, akik a mozi fölött várakoztunk, hogy a szovjet tankok mozdulatai erre engednek következtetni.
Déltájban már világossá vált, hogy az oroszok a sötétedésre várnak: előt
tünk, mögöttünk minden mozdulatlanná merevedett, félelmetesebbé. A biz
tonság, hogy van még néhány óránk a támadásig, rosszabb volt a bizonyta
lanságnál: nem lehetett mivel elütni az időt Legjobb megoldásnak hát az mutatkozott, hogy mindenki hazamegy. A többség úgyis itt lakott a közelben, egyik vagy másik házban, az „idegenek" pedig ottmaradtak, megfigyelőnek.
Előkerültek a szokásos idegnyugtató szerek; a kártya meg néhány korty ital.
Különös módon senki sem akart lerészegedni; mindenki józan állapotban igyekezett kivárni azt, amit részegen sem lehetett megérteni A Szabadság mozi felett, az üvegablakos folyosón, ketten maradtak, önként vállalkozók. A parancs az volt, hogy sötétedéskor újból kell jelentkezni. Tíz ember közül ketten nem jöttek vissza. Este hat-fél hét tájban mindenki újból itt volt a helyén. De a támadásra, az orosz tankokra, még jó néhány órát kellett vámunk.
Fél tizenegy tájban már hallani lehetett a zörgésüket, messziről, de jól kivehetően. A hideg szélben himbálódzó utcai lámpák fényénél lassan-las- san már látni is lehetett őket. Három tank jött elöl, utcaszélességben, nagyon lassan. Mögöttük néhány teherautónyi katona, felhajtott gallérral, géppisztolyosan. A halálba jöttek.
Amikor az első tanksor elérte a barikádot, mely a Bartók Béla utat elválasztotta a Körtértől - körülbelül a mozival egymagasságban - , a középső tank ágyúja a barikád felé fordult; innen, az emeletnyi magasból már-már a katonák arcát is látni lehetett; lehajtott fejjel ültek, mozdulatlanul Abban a pillanatban, amikor az ágyú eldördült, iszonyú visszhangjának sátra alá te
metve a teret, a szemközt figyelő tankokat, a házakat, a tetőről a tanksor mögött megtorpanó teherautó kellős közepébe vágódott egy Molotov-koktél.
Csak a felreccsenő lángot láttuk, mely elfedte előlünk a széttépett testek csonka szörnyűségét Mi történt velük? Nem tűnődhettünk ezen. Vezényszó nélkül megkezdődött a csata. A szovjet tankok - s most már feltűnt a második rajvonal - észvesztve tüzelni kezdtek, vaktában, amerre az ágyúcső fordult, vagy - valószínűleg, - ahonnan a lövéseket hallották, mert az első néhány pillanatban kialudtak az utcai lángok az összevissza röpködő golyóktól, s rá - feleletként - megszólalt a gomba oldalába húzódó magyar tank ágyúja is.
Lángok, füst; néhány hosszú, elnyújtott kiáltás hallatszott, beleveszve a sötétbe s a gépi hangok csomósodó zörejébe. Előttem a golyószóró mellett hasaló fiatalember szintén csak vaktában eregette a töltényeit, mert
önma-gunkat is alig láttuk, hát még azokat, odalent, az utcán, s valószínűleg így történhetett a többiekkel is, a Körtér homorulatában.
A zaj erősödött, golyók csapkodtak fölöttünk, egyik dörrenésre betört a folyosó üvegablaka is; áradni kezdett a szemmaró füst, feketén gomolyog
va. Már minden csattogott, dörgött, villámlott odalent. Az első tanksor áttörte a barikádokat - nem volt nehéz feladat -,s szembekerült a ferdén elhelyezkedő tankkal; nyomában, a Bartók Béla úton egész sor jött már, szüntelenül tüzelve, gépfegyverezve. A golyószóró mellett hasalók, prüsz
kölve a füsttől, felnéztek. A csata, az ő részükről, befejezettnek volt nyilvá
nítható; elfogyott a lőszerük. Mit csináljunk?
Azt csináltuk, amit a többiek is, nyilván, a kapualjakban, az ablakokban, a pincenyílásokban. Fogtuk a kalapunkat és hazamentünk. Mialatt oda
kint vadul és már teljesen céltalanul őrjöngtek a megszálló hatalom fegy
verei, az ellenállók kisurrantak a hátsó kapukon, vészkijáratokon, apró udvarokon, falak mentén, óvatosan és feltétlen jókedvvel. Mert ebben a pillanatban már feloldódott bennük az egész napos várakozás fagyos-je
ges feszültsége, az első lövések dermedt, nyáltalan izgalma, csak azt érezték, hogy eleget tettek kötelességüknek, s mi több: becsapták a táma
dókat. Semmiféle menekülésjellege nem volt ennek a „visszavonulásnak", praktikus ügyességében pedig egyenesen volt valami meghatóan mulat
ságos, gyermeteg naivitás, mely a harcosok füstmázolta arcára széles mosolyként telepedett. Kár, hogy a támadók ezt nem láthatták. Nagyobb meglepetést okozhatott volna nekik, mint a közébük csapódó bomba.
De nem látták S minthogy semmit sem láttak, csak a sötétség mögött felmeredő házfalakat, s még néha-néha felvillanó gépfegyvertüzet, mely úgy pergett le a páncélzatukról mint az esőcsepp az üvegről, egyre vadabbul s egyre fejetlenebből tüzeltek Lángolt, égett a Körtér - a három oldalról előre- nyomulók valószínűleg azt sem vették észre, hogy időközben meggyérült, majd el is hallgatott a velük szembeforduló tüzelés, falak tompa zuhanása hallatszott, golyócsapódás, kiáltásokkal vegyesen, melyekről nem lehetett megállapítani, hogy mely nyelven szóltak; valószínűleg oroszul. Mert a par
tizánok, időközből, régen eltűntek már a védelmet adó pincék mélyein, a beszorult, s halálra rettent lakosság tengerében, mely azonos színével fogadta s fedte el őket a támadók elől; szabályos „partizán" módra, pontosan úgy, ahogyan azt a szemináriumokon és pártiskolákon tanították a Nagy Honvédő Háború meséjébe illesztvén. Leporolták a kabátjaikat s leültek a lócára, még mindig mosollyal a szájuk körül. Elnyelte őket a nép.
Az őrült tüzelés jó másfél óra hosszat tartott; egy óra felé csendesült el, de mindjárt utána felhangzott a lánctalpak csikorgása. A tankok, nyilván a jól végzett munka tudatával zörögve továbbvonultak a Duna felé, a
Gellérthegy felé. A pincékből lassan visszaszivárogtak a lakók s a parti
zánok, fel a szobákba. Aludni alig-alig lehetett, az utcára kimerészkedni sem volt tanácsos. A romok közt a győztesek kóvályogtak, csőre töltött s a feketeségnek szegezett géppisztollyal; aki elébük került, abba belelőttek.
Mondták - másnap - , hogy be-bekukkantottak pincékbe is, nyilván parti
zánokra vadászva; egyik ilyen pincelátogatásnak két halottat tulajdonított a könnyen növekvő, de minden valószínűség szerint igaz hírszolgálat.
Vaktában lőttek agyon két férfit, aki nem akarta valamiféle parancsukat végrehajtani, hősiesen, ahogy egy nagy nép katonáihoz illik. A halottak
nak nem volt fegyverük. Feltehetően egy szót sem értettek oroszul.
A pincéből, ahol én bújtam meg, hajnali három óra felé kezdődött a felszállingózás. Félóra múltán már csaík egy idősebb házaspár maradt, semmiféle unszolás nem bírhatta rá őket, hogy visszamenjenek a lakásuk
ba. Összekuporodva, halálsápadtan dűltek a falhoz, az asszony egy kis kosárkát tartott a kezében. Pedig ekkor már régen elcsendesült a világ, feloldódott a feszültség, s valami könnyed, humortalansága ellenére is derűs, s dermedtségében is megható hangulat terjedt el a házban, mely suttogva vette számba sérüléseit, sziszegve, káromkodva; sebeit nyalogat
ta. Leszakadt az első emeleti balkon; fölötte, a második emelet kiugrójának sarka bedőlt, port, piszkot árasztva a szobába, ujjnyi vastagon. Egy-egy falon becsapódás nyomai látszottak; egy-egy fotel huzatát átszakította a golyó, vagy valamiféle más lövedék szilánkja.
Elképzelhettük, hogy odakint milyen a tájék; de a valóság felülmúlta a képzeletet, mint általában. Reggel fél nyolc felé eloszlott a füst, leülepedett a por, oroszoknak híre-hamva sem volt. Néhányadmagammal kimerész
kedtem az utcára. A Körtér felé, halottakba ütköztünk; orosz halottakba, ha ugyan abból a néhány szövetdarabkából, mely a szerencsétlenekből megmaradt, következtetni lehetett. Hamarosan kiderült, hogy mi történt.
Az első lövések pillanatában levágódó Molotov-koktél jó néhány szovjet katonát vethetett ki a teherautóból: ezek azonnal meghalhattak, de bizo
nyára akadt közöttük sebesült is. A diadalmas hadsereg azonban nem sokat törődhetett sebesültjeivel: az előrenyomuló tankok a helyszínen lapították össze őket, minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Véres cafatjaik a síneken, a sínek mentén erről a civilizált hadviselésről tanúskodtak, mely nemhogy az ellenséget, de tulajdon véreit sem kímélte.
A Körtér sem volt jobb állapotban. Ahogy a járda szélén álltunk, a lassan-las- san élénkülni kezdő reggelben, előttünk a füstölgő, szétlőtt tankokkal, házakkal, felszakadt utcarészekkel, leszakadt villamosvezetékekkel (az utóbbi napokban, bizonyos mértékig, már hozzá is szoktunk ehhez a látványhoz), nem a kár, vagy a szenvedés jutott eszünkbe, hanem a pusztítás tökéletes értelmetlensége. Ez
volt, igen, az észbontó tüzelés fel-felvillanó zárófala mögött, ez az értelmet
len, oktalan, barbár pusztítás. Igaz, kilőtték a gomba mellett meg a Villányi út sarkán álló tankokat is; de kilőtték a Körteret magát is, az ellenállás „mér
tékét" összetévesztve tulajdon erejükkel és győzhetetlenségükkel Világossá vált, hogy nem is a győzelem érdekelte őket (ebben nem kételkedhettek), hanem a lecke; nem ismerem a parancsot, de egyáltalán nem tartom lehetetlen
nek, hogy ez volt „elméleti vezérfonala": aki ellenünk támadni merészel, azt mi majd megtanítjuk móresre! Ennek az értelmetlenségnek csupán ez lehetett az értelme. Különben miért lőtték volna másfél órán át a Körteret, ahol az ellenállás negyedóra múltán megszűnt? A szemközti házak ldégett, szétlőtt falai, a betört ablakok, a felborult villamosok ennek a „hősi erőfeszítésnek", ennek a megleckéztetésnek voltak maradványai; nem hiszem, hogy aki látta ezt, könnyedén elfelejti Evvel, gondolom, el is érték - a terv szerzői - azt, amit akartak. Mást, különösebben, amúgy sem értek el.
Azon a reggelen legalábbis semmit sem lehetett a lecke hatásából észre
venni; a gyűlöletet és az undort annál inkább. A hideg szél kavarta, csikorgó porban baktató emberek inkább azzal voltak elfoglalva: hogyan szerezzenek maguknak élelmiszert, hiszen az valószínűnek látszott, hogy a városban hetekig nem áll majd helyre a „normális" élet; a golyók nemcsak a falakon ütöttek rést, - halálra sebezték az életképtelenségével élősködő rendszert is: a normalitást. A rádióban persze már csaknem huszonnégy órája zengett Kádár János „független és szabad" kormányának csábítása, de ez a szirénhang sokáig nem jutott el az emberek tudatába. Olyanokéba sem, akik pedig szívesen hallgatták, talán várták is, reménykedtek abban, hogy egyszer csak megszólal; ha nem Kádár, hát valaki más.
Máté Györggyel, az írószövetség egykori párttitkárával, a Szabad Nép valamikori munkatársával, az illegális kommunista párt tagjával, a párt és a Szovjetunió ügyének mindenkor megbízható, szolgálatkész tagjával, néhány órával később, a délelőtt folyamán találkoztam, egy akkor már kifosztott péküzlet előtt, a Móricz Zsigmond körtér sarkán. Borotválatla- nul volt, kialvatlan és fáradt, mint valamennyien. A kezében szatyor, a vállán kis hátizsák. Ennivalót keresgélt, mint valamennyien. A füstölgő romokat nézte, a megrokkant tankot, melynek csövéről régen eltűnt a háromszínű szalag, a feltépett síneket s a kiégett villamosokat, kissé értet
lenül, csaknem csodálkozva, mint valamennyien.
- Gazemberek - mondta aztán, nagyon hangosan, s az arca megrándult, mintha megijedt volna tulajdon bátorságától. Pedig nem volt mitől tarta
nia; talán életében először mondta ki azt, amit egy egész nép gondolt.
(1962. IV. évfolyam 4. szám)