Az 1956-os forradalom túlnőtt Magyarország határain. Jóllehet a magyar történelem egyik eseményeként tartják számon, de ugyanakkor mérföld
követ is jelez a kelet-európai országok közös útján. A magyar forradalom a lehető legvilágosabban és leghatásosabban vetette fel a szovjet imperia
lizmus alatt élő népek közös és azonos kérdéseit, s hozzá olyan élesen, ahogy csak egy forradalom vetítheti elénk a politikai és társadalmi esemé
nyeket. Ezekben egyébként kétarcú a probléma. Az egyik közvetlenül a kelet-európai országokat érinti és velük együtt mindazokat, akik sorsuk tragikumát átérzik. A függetlenségre, a nemzeti méltóságra gondolunk.
Avagy kevesebb jogaik volnának ezeknek a népeknek, mint az afrikai négereknek, araboknak, az ázsiai vagy latin-amerikai országoknak? A má
sik probléma általánosabb, politikai jellegű, de egyúttal társadalmi és gaz
dasági is. S közelről érint minden gondolkodó embert, elsősorban a kom
munizmus alatt élő országok lakóit és rajtuk kívül mindazokat, akiket a szovjet, illetve kínai típusú politikai, társadalmi és gazdasági rendszer terjedése így vagy úgy (akár azért, mert ellene szegülnek, akár mert érdek- közösségre kívánnak vele lépni) érint vagy fenyeget. Arról az új társada
lomról beszélünk, melyet Gyilasz megállapítása szerint egy új uralkodó osztály teremtett meg és irányít. A kérdés az: hogyan lehet tudatosan szembefordulni ezekkel az erőkkel, hogyan lehet erőszakos úton megdön- teni ezt az új osztályt, s hogy vajon lehet-e zsarnokság és szenvedés nélkül társadalmat, gazdasági életet, államot szervezni, hogy ránk köszönthet-e egy új, jobb világ? Ezt a kettős problémát a magyar forradalom a maga teljességében vetette fel; elméleti jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni. E történelmi pillanatban rajzolódtak ki a valóságos történelmi erőviszonyok, amelyek ma is hatnak és meghatározzák az új osztály birodalmának
társa-* Az 56-os magyar forradalom romániai visszhangjáról, s főleg a magyarok körében foganatosított megtorlásokról a mai napig igen keveset tudunk. A jövő történészeire vár a feladat, hogy e témát feltárják.
dalmi és politikai fejlődését. A magyar forradalom tehát szimbólum is, ez az a savreakció (ahol a savakat a forradalmi erő és az ellenforradalmi terror helyettesítik), mely feltárja a kommunista kelet általános helyzetét, de ugyanakkor azt is jelzi, hová fejlődhetik és milyen formát ölthet bármely hasonló helyzet, bárhol jelentkezzék is.
A probléma romániai vetületének vizsgálata annál is fontosabb, mert a magyar forradalomnak Romániában - látszólag - nem volt se visszhangja, se gyakorlati következménye. Azt gondolhatnák egyesek, hogy Románia példája bizonyítja, mennyire elszigeteltek a „magyarországi események"
(ahogyan hivatalosan nevezték, mielőtt a forradalom leverése után vérsze
met kapott oligarchiák szemérmetlenül „ellenforradalomról" nem kezdtek beszélni) és hogy egyáltalán nem jellemzőek a többi kommunista országra.
Ez az oka annak, hogy Románia - mint a többi, akkor látszólag „nyugodtan"
viselkedő ország - szintén elméleti magyarázatot követel, hiszen a szovjet felfogást látszik igazolni: a magyar forradalom nem volt más, mint egy hirtelen ellobbanó, rosszul sikerült tűzijáték.
Ezért érdemes román oldalról is megközelíteni a kérdést. Próbáljuk tehát, sajnos nem teljes adataink alapján felvázolni, milyen, a magyar forrada
lomhoz hasonlatos jelenségeket figyelhettünk meg Romániában. Talán helyesebb volna a törekvések, a föld alatti áramlatok, mint az események hasonlóságáról beszélni: kicsiny, de beszédes jeleiről annak, ami ha nem torkollott is felkelésbe, izzik a román élet hamva alatt.
Ennek utána okát kellene adnunk a románok 1956-ban tanúsított látszó
lagos passzivitásának s ezért, legalábbis nagy vonalaiban, fel kell vázol
nunk egyfelől a két nemzet viszonyának alakulását és másfelől a román fejlődés sajátos körülményeit és állomásait. Mindez megmutatja majd, mennyiben érvényesek a szovjet ideológusok elméletei, akik úgy kezelik a magyar forradalmat, mint „a szocializmus és a béke táborának" teljesen elszigetelt és kivételes jelenségét.
És végezetül megpróbálunk egybehangzó magyarázatot keresni arra, ami mint mondják, nem történt meg Romániában, s arra, ami Magyarorszá
gon, Lengyelországban, Kelet-Németországban letagadhatatlanul lezaj
lott, s ami véleményünk szerint mindenütt bekövetkezik, ahol az új osztály uralomra került. S hogy itt mindjárt elöljáróban elmondjuk: új társadalmi erők kialakulására, egy második „új osztál/'-ra gondolunk, egy Második Rendre, amely semmi, holott, akár a Harmadik Rendnek valaha, minden
nek kellene lennie. Ennek az új rendnek a kommunista társadalomban egyre erősebb hatóerővé kell válnia, úgy, hogy előbb a Gyilasz által leírt oligarchia politikáját és módszereit változtatja meg alapvetően, majd magát az oligarchiát is megszünteti. A magyar forradalom volt az első ütközet,
melyet ez az új történelmi erő az említett ellenféllel szemben a fenti cél érdekében megvívott.
1953 októberében, fél évvel Sztálin halála után, a Román írószövetség a párt ösztönzésére vitát hirdetett egy színdarabról, mely az írókat mint az osztályellenség és az imperializmus ügynökei befolyására különösen fogé
kony elemeket mutatja be. A vita szervezőinek szándéka szerint az íróknak egyetértésüket kellett volna kinyilvánítaniuk a szerzővel, a vitának pedig kollektív önkritikába kellett volna torkollnia, megspékelve az „ideológiai éberség" fokozására, a párt vezetésének elismerésére tett szokásos rituális ígéretekkel. Az említett mű azonban annyira felháborította az írókat, hogy mindebből semmi se lett; a második vitaülésen magának a művelődésügyi miniszternek kellett személyesen megjelennie, aki fellármázta a pártveze
tőséget. A vitát elnapolták, a pártvezetőség, illetve a Központi Bizottság egyik titkára összehívta a legnevesebb írókat, hogy panaszaikat előadják.
A színdarab és szerzője (frissen felcsatlakozott egykori vasgárdista, s mint ilyen - s ezt saját ifjúságom agnosztikus filozófiai, politikai és morális tapasztalatából állíthatom - , egyike a zsarnokság leghitetlenebb s ezért leggátlástalanabb szószólóinak) teljesen feledésbe merült. Az írók egyértel
műen foglaltak állást, s habár csak az írószövetség a párt által kijelölt titkárának visszahívását és a zsdanovi mintára szervezett irodalompolitikái perek' megszüntetését kérték, valójában a pártellenőrzés ellen tiltakoztak. E korszak „leója" az írószövetség kijelölt elnöke, aki az említett színdarab meg
írását is sugalmazta és helyeselte, Leonte Rautu volt A mai napig is ő ellenőrzi, irányítja és fojtja el a párt megbízásából az ország kulturális életét. Leonte Rautu besszarábiai születésű és éveket töltött Moszkvában, jobban tud oroszul mint románul. A KB fent említett titkára, Josif Chishinevschi, szintén bessza
rábiai eredetű és ugyancsak törve beszél románul. Azóta letűnt ő is.
Ezen emlékezetes összejövetel után Rautu úr útilaput kötvén védence talpára, az írók megosztásán kezdett munkálkodni; a tehetségtelen és sztá
linista írókból sztrájktörőket szervezett, akik mellesleg megjegyezve, máig is elfojtják az ország irodalmi életét. Ezzel csaknem egy időben botrány tört ki a Zeneszerzők Szövetségében, ahol a kompromittált sztálinisták vissza
vonulót fújtak. Az irodalmi és művészi életből kiebrudalt harcosok azután
* Andrej Alekszandrovics Zsdanov a sztálini szovjet legfelsőbb pártvezetés tagjaként a kultúra, azon belül is különösen az irodalom területéért volt felelős. Működése során terrorizálta a művészeket, rákényszerítette őket a dogmatikus kultúrpolitika követésére. Akik ellenszegültek, azokat politikai vegzatúrának vetették alá, meghurcolták, börtönbe vetették, lágerbe zárták.
részben a pártlapnál helyezkedtek el, részben diplomata minőségben kül
földre kerültek.
Sajátos társadalmi és történelmi körülmények következtében kevés mar
xista értelmiségi volt Romániában. A kommunisták legjelentősebbike Luc- retiu Patrascanu volt; 1944-ben még vezető állást töltött be a pártban, ő volt a román pártvezetőség egyetlen olyan tagja, aki személyesen ismerte Le
nint. Hazafisága gyanússá tette az oroszok előtt: 1948-ban kizárták a párt
vezetésből és kevéssel utána letartóztatták. A megfigyelők csodálkozni szoktak a román kommunista párt józanságán: a lengyeleken kívül Románia az egyetlen ország, melynek nem volt Rajk, Kosztov, Slansky stb. pőre; de 1954-ben, az olvadáskor, egy rövid újsághír jelent meg a pártsajtóban arról, hogy Patrascanut elítélték és kivégezték. E gyékén t óvatosság és a terror bölcs mérséklettel való használata jellemezte mindig a román párt vezetőségét, talán ezért is volt ez az egyetlen KB, amely túlélte Sztálin halálát
Patrascanuval eltűnt egy lengyel típusú megoldásnak még a lehetősége is. Miron Constantinescut, a pártvezetőség egyetlen olyan értelmiségi tag
ját, aki határozott politikai személyiség volt, 1957-ben állították félre. A román intelligencia történelmi okokból, melyeknek elemzésére még visz- szatérünk, ösztönösen mindig is szemben állott az apparátussal. A Közpon
ti Bizottság egy-két megtűrt értelmiségi tagja: hétpróbás szolgaiélek.
A párt egész politikája a desztalinizáció folyamatának feltűnésmentes lefékezésére irányult. Néhány hónappal a nevezetes XX. kongresszus előtt hívták össze a román párt második kongresszusát, amely a mérsékelt sztá
linizmus szellemében folyt le. A XX. kongresszusnak azonban - ellentétben azzal az ügybuzgósággal, amellyel minden nagy politikai és egyéb jellegű szovjet kezdeményezést majmolni szoktak - nem volt visszhangja a román párt politikájában.
1956 áprilisában vidéki és fővárosi küldöttek részvételével Bukarestben összehívták a nagyaktívát, hogy megvitassák a kommunista világban létre
jö tt új helyzetet. Igen nagy hibákat követtek el Romániában, melyeknek legkirívóbbika a Fekete-tenger és a Duna közötti csatorna építése volt. Ezt rengeteg pénz, munka és emberi élet beleölése után fel kellett adniuk.
Rautu javaslatára a régi illegális kommunista, volt partizán, Alexandra Jarra esett a pártvezetőség választása, akinek feleségét annak idején Franciaor
szágban kivégezték a németek. Berendelték és megbízták azzal, hogy mint a párt kipróbált bizalmi embere, ő tegye fel az első kényes kérdéseket, gyakoroljon kritikát és a kialakuló vitát konstruktív irányba terelje. Mikor ennek értelmében megtette észrevételeit, a legmegcsontosodottabb sztáli
nisták estek neki. Az ülés végére elveszett ember volt. A jelenlévő funkci-161
onáriusok, néhány sztálinista, oldalán a szovjet csapatok bejövetele után toborzott és nevelt pártemberek légiója - egyetértése jeléül vagy közöm
bösségből, esetleg megfélemlítettségből - hallgatott.
A Jar-ügyet „megvitatták" az írószövetségben és azokat, akik pártját fogták, megbüntették. Két hónappal ezután ült össze az írószövetség kongresszu
sa. A román írók, s köztük e sorok írója is, akik általában nem beszélnek magyarul, nem ismerték sem a legújabb magyar, sem a lengyel irodalmat;
egy centrista vagy jobboldali szellemi hagyományt kaptak örökségül. Ezek az írók tehát, akik a tömegektől hagyományosan távol tartották magukat, akiket ezenfelül Rautu úr intrikái évek óta ügyesen megdolgoztak, s akiket a Jar-üggyel megfélemlítettek, s akik másrészt őszintén hitték, hogy az enyhülés, a desztalinizálás folyamata megfordíthatatlan és hogy ezt min
den túlkapás csak fékezhetné, mivel újabb érveket adna a sztálinisták kezébe; olyan kongresszust tartottak, mely szinte teljesen légüres térben mozgott és messze elrugaszkodott az ország problémáitól. Legfeljebb a cenzúra ellen hangzott el néhány szó, s határtalanul ünnepelték a kong
resszus francia, nem kommunista résztvevőjét, az egyetlen tolmács nélkül beszélő külföldit, aki rámutatott a rendszer belső ellentmondásaira és a nemzet szolidaritására a Nyugattal.
Körülbelül három hónappal később kitört Budapesten a forradalom. Tíz nap múlva a forradalmat szétzúzták. E tíz nap alatt Bukarest néma és kihalt város képét mutatta. Éjjelente kiürültek az utcák, gépfegyveres járőrökön kívül csak furcsa, párosával járó civileket lehetett látni, akikről kilomé
terektől lerítt, hogy titkosrendőrök. A román hadsereg egységeinek sem volt szabad elhagyniuk a kaszárnyáikat, fegyvereiket átadták a megszálló szovjet csapatoknak. Az újságosbódék előtt hosszú sorban álltak az embe
rek, 1944 óta most először adtak ki az újságok különkiadást. Temesváron a diáktüntetést a milícia fegyverrel oszlatta szét. Kisvártatva éjjeli letartózta
tások sorozatáról értesültek az emberek. Miron Constantinescut (akit mel
lesleg egy évvel későbben ugyancsak utolérte a sorsa) küldte akkor Erdély
be a párt, hogy összehívja a magyar nemzetiségű és anyanyelvű pártmun
kásokat és értelmiségieket és felszólítsa őket, mondják el részletesen, ami a szívüket nyomja. (Az erdélyi lakosság kb. egyharmada magyar, kétharmada román, de a városokban és az értelmiség körében a magyarok száma na
gyobb; talán éppen fordított az arány.) Constantinescu türelmesen végig
hallgatta őket. Mire abbahagyták, a forradalom Budapesten éppen véget ért. A bukaresti nagyüzemekbe pedig kiküldték a politikai bizottság egyet
len népszerű tagját, Gheorge Apostolt, hogy béremelést ígérjen. Az ígéretet rövidesen beváltották, s a nehezén így túljutottak.
Egyévi feszültség következett. Ekkor a régi kommunisták egy csoportja a következő tervet dolgozta ki: a párt adjon számot működéséről egy régi illegális párttagokból álló aktívának. Ennek a gyűlésnek a vezetők bukásá
hoz és a politikai vonal megmásftásához kellett volna vezetnie. Az összees
küvők e kis csoportjának élén Constantin Doncea állott, aki vasutas volt hajdan, mint Gheorghiu Dej. A „Gvirita" vasúti műhely híres forradalmi sztrájkmozgalmának és a harmincas évek munkásmozgalmának egyik ve
zetője volt Doncea, a néptribun, aki a hatalomátvétel után Bukarest polgár- mestere lett, a Központi Bizottság különböző feladatokkal megbízott tagja, de akit mindig távol tartottak a hatalom tényleges gyakorlásától. Kezdemé
nyezése a vezetők fülébe jutott, társaival együtt kizárták a pártból; 1958 tavaszán és telén rettenetes hadjárat indult a párt megszilárdítására. Az ürügyet a jugoszláv revizionizmus megvitatása szolgáltatta, de valójában a „bellum omnium contra omnes" pszichózisa pusztított, kizárások és párt
büntetések áradata félemlítette meg az aktívát. S ezzel egy időben,a gazda
sági romlás és a visszaélések megfékezésére bevezették a halálbüntetést a közvagyon megkárosítóira, és agyon is lőttek néhány szerencsétlen szövet
kezeti könyvelőt, illetve elnököt. (Egyes helyeken a kivégzések nyilváno
sak voltak.) 1958 nyara óta a terror nem enyhült; súlyosabb mint Sztálin életében volt és egyaránt sújtja a régi és az új rend zászlóvivőit.
Ami az értelmiséget illeti, a legnevesebbjeinek írásban kellett a magyar forradalmat elítélniük. Jellemző, hogy a sztálinisták egyike sem tette ezt; velük gyakoroltak azonban nyomást a gyanús elemekre. E sorok írója az elsők közé tartozott, akiket e rettentő megtiszteltetésben részeltettek. De a legeslegelső az írószövetség újdonsült titkára volt, aki a forradalom idején éppen láto
gatóban volt Budapesten. Előadásokat tartattak vele arról, amit átélt. Az előadások során egyre több olyan részlet jutott eszébe, amelyek a budapesti
„események" ellenforradalmi jellegét bizonyították. De amikor legelőször számolt be élményeiről az Akadémián Malinschinek, a KB tagjának, több
ször is félbe kellett szakítania, hogy figyelmeztesse arra, amit valójában látott, vagyis az ellenforradalomra. Ezóta az írószövetség új titkára teljesen magáévá tette Rautu úr, illetőleg a rendszer politikáját. Neve: Mihail Beniuc és hivatalos minőségben, mint az egyik nemzetközi írószövetség tagja, éppen Nyugaton utazgat. A magyar forradalom szétzúzása után a tudo
mányos, az irodalmi és a művészi élet legjobbjai kezdtek Nyugatra vándo
rolni. Romániában nemcsak az értelmiségiek, de a tömegek körében is általános a mélységes politikai kiábrándultság. A románok szemében a magyar lecke azt jelenti, hogy a Nyugatra nem számíthatnak és hogy ezért modus vivendit kell találniuk a Szovjetunióval, illetve azzal a rendszerrel, amelyet a szovjet erőszak rájuk kényszerít, s amely minden, a
Szovjet-unióból jövő liberális áramlat elől elzárkózik. Ennek okát talán érdemes lesz a továbbiakban közelebből is megvizsgálnunk.
A kolozsvári román egyetem mellé egy második magyar nyelvű főiskolát szervezett a kommunista rendszer. Ezt a főiskolát 1959-ben megszüntették - vagyis az ő szóhasználatukban: „egyesítették" a két egyetemet. Az egye
tem rektora, több diák és egy neves irodalomkritikus öngyilkosságot köve
tett el ugyanebben az évben. Rajtuk is úrrá lett a kétségbeesés, mely az egész országot elöntötte, románokat, erdélyi magyarokat egyaránt; Bukarestben nem kevesebb öngyilkos akadt ezekben az években (1958-59-ben), mint Kolozsvárt. S ezzel véget is érnek személyes értesüléseim.
Összefoglalva: a magyar forradalom visszhangja Romániában nem volt több egy titkos és elvetélt fellobbanásnál. Az események fenti felvázolása természetesen nem lehet teljes, de még ha a hiányokat ki is töltenénk, akkor is joggal merülne fel a kérdés: miért így és miért nem másképpen történt?
Ami legelőször is szemünkbe ötlik, az nacionalista magyarázat. Mondjuk meg mindjárt, hogy bár részben igaz, mégsem kielégítő ez az értelmezés.
Erdély - magyar fejedelemség, magyar földbirtokosokkal, német és magyar polgársággal és többségében román jobbágyparasztok tömegével - a XVIII.
században román parasztfelkelések színterévé vált. Erdély ezután moder
nizálódik, kialakul a román polgárság, mely a XIX. század nacionalista áramlatainak hatása alá kerül, s végül 1918-ban Romániához csatolják. Ez a közös történelem és terület tette halálos ellenségekké a szétválaszthatatlan közelségben lakó két nemzetet. S csak a jelen új, közös szolgasága békítette ki őket egymással. De azért érthető, ha a románok fenntartással fogadják mindazt, ami Magyarország felől jön. Az egyébként annyira különböző nyelv, az európai protestáns, illetőleg katolikus tradíciók, osztrák fennha
tóság és német befolyás egyrészt, másrészt meg bizánci és görögkeleti hagyományok, a Porta fennhatósága és francia befolyás - mindez elég ahhoz, hogy eltakarja, mennyire hasonló a két nép szoros szomszédságban és együttélésben kialakult életformája és érzésvilága, valamint az a falusi és történelmen kívüli világ, melyből egyaránt fakad Bartók zenéje és Bran- cusi szobrászata.
De a román nacionalizmus bizalmatlansága még nem magyarázza kielé
gítően, miért maradt tétlen az ország akkor, amikor Budapesten dörögtek az ágyúk. Hiszen nem a magyarokkal, hanem az oroszokkal lett volna számadásunk. Budapest volt a példa és az alkalom, de az oroszokkal szem
ben kellett volna nekidurálnunk magunkat. Hát akkor...?
A legkönnyebb és a leghatásosabb most az volna, ha a román történelem
re utalnánk; véres ellenállás a törökkel szemben, majd kapituláció, kény
szeregyüttélés egy kegyetlen és mohó úrral, de aki legalább nem akart mindenkit a mohamedán hitre téríteni; egyszóval a passzív rezisztencia majdnem fél évszázados iskolája... Ebben az okkeresésben van némi igaz
ság, de ez is elégtelen. Erről egyébként a magyar forradalom elemzése győz meg.
Mindenekelőtt az lepte meg a románokat, hogy a felkelők ajkán sohasem hangzott fel a polgári Magyarország hagyományos kiáltása: „Erdély ma
gyar föld!". És másodsorban: kik voltak a felkelők? És ez az a kérdés, melynek megválaszolása kezünkbe adja a rejtély kulcsát. A forradalmi osztály elem
zése magyarázza meg, miért nem cselekedtek a románok: mert azok a társadalmi erőik, amelyek Magyarországon a harcot vívták, még nem ala
kultak ki Romániában. Ugyanez az osztályelemzés vet új fényt a Szovjet
unió, Kína és minden más kommunista oligarchia vezetése alatt álló ország helyzetére és fejlődésére.
Az ellenforradalmi terror savpróbája - igazi ellenforradalomé, azé, mely
nek élére sorsának rettenetes fintora Kádárt állította - , mutatja meg a felkelés szociális összetételét: ez az ellenforradalom úgy csapott le a mun
kásságra és az értelmiségre, mintha egyetlen osztályt alkotnának.
És ez a savpróba azt is megmutatja, kit fenyegetett voltaképpen érdeke
iben vagy akár fizikai létében a forradalom: a pártbürokráciát és a rendőri pretoriánus gárdát. Senki mást. A technikai-közigazgatási gépezetet a leg
kevésbé sem. Hiszen ezek ugyanolyan bérből élő dolgozók, mint bármely munkás vagy technikus; a felkelők sohasem láttak bennük ellenséget. Az apparátusra és a pretoriánus osztagokra sújtottak tehát le úgy, mintha egyetlen osztályt alkotnának.
Egyik korábbi írásomban kifejtettem, hogy minden kommunista ország
ban két osztályról beszélhetünk. Az elsőről, az új osztályról Gyilasz tévesen gondolja, hogy az iparosítás eredményeként jött létre. Véleményem szerint egy nagyon régi bürokratikus hagyomány hívta életre; egy igen gyengén polgáriasodon ország válaszaként a XX. század kihívására: „Iparosodj vagy megsemmisülsz!". Ez az új osztály politikai és közigazgatási rutinját a régi
ban két osztályról beszélhetünk. Az elsőről, az új osztályról Gyilasz tévesen gondolja, hogy az iparosítás eredményeként jött létre. Véleményem szerint egy nagyon régi bürokratikus hagyomány hívta életre; egy igen gyengén polgáriasodon ország válaszaként a XX. század kihívására: „Iparosodj vagy megsemmisülsz!". Ez az új osztály politikai és közigazgatási rutinját a régi