• Nem Talált Eredményt

A magyar forradalom és a románok*

Az 1956-os forradalom túlnőtt Magyarország határain. Jóllehet a magyar történelem egyik eseményeként tartják számon, de ugyanakkor mérföld­

követ is jelez a kelet-európai országok közös útján. A magyar forradalom a lehető legvilágosabban és leghatásosabban vetette fel a szovjet imperia­

lizmus alatt élő népek közös és azonos kérdéseit, s hozzá olyan élesen, ahogy csak egy forradalom vetítheti elénk a politikai és társadalmi esemé­

nyeket. Ezekben egyébként kétarcú a probléma. Az egyik közvetlenül a kelet-európai országokat érinti és velük együtt mindazokat, akik sorsuk tragikumát átérzik. A függetlenségre, a nemzeti méltóságra gondolunk.

Avagy kevesebb jogaik volnának ezeknek a népeknek, mint az afrikai négereknek, araboknak, az ázsiai vagy latin-amerikai országoknak? A má­

sik probléma általánosabb, politikai jellegű, de egyúttal társadalmi és gaz­

dasági is. S közelről érint minden gondolkodó embert, elsősorban a kom­

munizmus alatt élő országok lakóit és rajtuk kívül mindazokat, akiket a szovjet, illetve kínai típusú politikai, társadalmi és gazdasági rendszer terjedése így vagy úgy (akár azért, mert ellene szegülnek, akár mert érdek- közösségre kívánnak vele lépni) érint vagy fenyeget. Arról az új társada­

lomról beszélünk, melyet Gyilasz megállapítása szerint egy új uralkodó osztály teremtett meg és irányít. A kérdés az: hogyan lehet tudatosan szembefordulni ezekkel az erőkkel, hogyan lehet erőszakos úton megdön- teni ezt az új osztályt, s hogy vajon lehet-e zsarnokság és szenvedés nélkül társadalmat, gazdasági életet, államot szervezni, hogy ránk köszönthet-e egy új, jobb világ? Ezt a kettős problémát a magyar forradalom a maga teljességében vetette fel; elméleti jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni. E történelmi pillanatban rajzolódtak ki a valóságos történelmi erőviszonyok, amelyek ma is hatnak és meghatározzák az új osztály birodalmának

társa-* Az 56-os magyar forradalom romániai visszhangjáról, s főleg a magyarok körében foganatosított megtorlásokról a mai napig igen keveset tudunk. A jövő történészeire vár a feladat, hogy e témát feltárják.

dalmi és politikai fejlődését. A magyar forradalom tehát szimbólum is, ez az a savreakció (ahol a savakat a forradalmi erő és az ellenforradalmi terror helyettesítik), mely feltárja a kommunista kelet általános helyzetét, de ugyanakkor azt is jelzi, hová fejlődhetik és milyen formát ölthet bármely hasonló helyzet, bárhol jelentkezzék is.

A probléma romániai vetületének vizsgálata annál is fontosabb, mert a magyar forradalomnak Romániában - látszólag - nem volt se visszhangja, se gyakorlati következménye. Azt gondolhatnák egyesek, hogy Románia példája bizonyítja, mennyire elszigeteltek a „magyarországi események"

(ahogyan hivatalosan nevezték, mielőtt a forradalom leverése után vérsze­

met kapott oligarchiák szemérmetlenül „ellenforradalomról" nem kezdtek beszélni) és hogy egyáltalán nem jellemzőek a többi kommunista országra.

Ez az oka annak, hogy Románia - mint a többi, akkor látszólag „nyugodtan"

viselkedő ország - szintén elméleti magyarázatot követel, hiszen a szovjet felfogást látszik igazolni: a magyar forradalom nem volt más, mint egy hirtelen ellobbanó, rosszul sikerült tűzijáték.

Ezért érdemes román oldalról is megközelíteni a kérdést. Próbáljuk tehát, sajnos nem teljes adataink alapján felvázolni, milyen, a magyar forrada­

lomhoz hasonlatos jelenségeket figyelhettünk meg Romániában. Talán helyesebb volna a törekvések, a föld alatti áramlatok, mint az események hasonlóságáról beszélni: kicsiny, de beszédes jeleiről annak, ami ha nem torkollott is felkelésbe, izzik a román élet hamva alatt.

Ennek utána okát kellene adnunk a románok 1956-ban tanúsított látszó­

lagos passzivitásának s ezért, legalábbis nagy vonalaiban, fel kell vázol­

nunk egyfelől a két nemzet viszonyának alakulását és másfelől a román fejlődés sajátos körülményeit és állomásait. Mindez megmutatja majd, mennyiben érvényesek a szovjet ideológusok elméletei, akik úgy kezelik a magyar forradalmat, mint „a szocializmus és a béke táborának" teljesen elszigetelt és kivételes jelenségét.

És végezetül megpróbálunk egybehangzó magyarázatot keresni arra, ami mint mondják, nem történt meg Romániában, s arra, ami Magyarorszá­

gon, Lengyelországban, Kelet-Németországban letagadhatatlanul lezaj­

lott, s ami véleményünk szerint mindenütt bekövetkezik, ahol az új osztály uralomra került. S hogy itt mindjárt elöljáróban elmondjuk: új társadalmi erők kialakulására, egy második „új osztál/'-ra gondolunk, egy Második Rendre, amely semmi, holott, akár a Harmadik Rendnek valaha, minden­

nek kellene lennie. Ennek az új rendnek a kommunista társadalomban egyre erősebb hatóerővé kell válnia, úgy, hogy előbb a Gyilasz által leírt oligarchia politikáját és módszereit változtatja meg alapvetően, majd magát az oligarchiát is megszünteti. A magyar forradalom volt az első ütközet,

melyet ez az új történelmi erő az említett ellenféllel szemben a fenti cél érdekében megvívott.

1953 októberében, fél évvel Sztálin halála után, a Román írószövetség a párt ösztönzésére vitát hirdetett egy színdarabról, mely az írókat mint az osztályellenség és az imperializmus ügynökei befolyására különösen fogé­

kony elemeket mutatja be. A vita szervezőinek szándéka szerint az íróknak egyetértésüket kellett volna kinyilvánítaniuk a szerzővel, a vitának pedig kollektív önkritikába kellett volna torkollnia, megspékelve az „ideológiai éberség" fokozására, a párt vezetésének elismerésére tett szokásos rituális ígéretekkel. Az említett mű azonban annyira felháborította az írókat, hogy mindebből semmi se lett; a második vitaülésen magának a művelődésügyi miniszternek kellett személyesen megjelennie, aki fellármázta a pártveze­

tőséget. A vitát elnapolták, a pártvezetőség, illetve a Központi Bizottság egyik titkára összehívta a legnevesebb írókat, hogy panaszaikat előadják.

A színdarab és szerzője (frissen felcsatlakozott egykori vasgárdista, s mint ilyen - s ezt saját ifjúságom agnosztikus filozófiai, politikai és morális tapasztalatából állíthatom - , egyike a zsarnokság leghitetlenebb s ezért leggátlástalanabb szószólóinak) teljesen feledésbe merült. Az írók egyértel­

műen foglaltak állást, s habár csak az írószövetség a párt által kijelölt titkárának visszahívását és a zsdanovi mintára szervezett irodalompolitikái perek' megszüntetését kérték, valójában a pártellenőrzés ellen tiltakoztak. E korszak „leója" az írószövetség kijelölt elnöke, aki az említett színdarab meg­

írását is sugalmazta és helyeselte, Leonte Rautu volt A mai napig is ő ellenőrzi, irányítja és fojtja el a párt megbízásából az ország kulturális életét. Leonte Rautu besszarábiai születésű és éveket töltött Moszkvában, jobban tud oroszul mint románul. A KB fent említett titkára, Josif Chishinevschi, szintén bessza­

rábiai eredetű és ugyancsak törve beszél románul. Azóta letűnt ő is.

Ezen emlékezetes összejövetel után Rautu úr útilaput kötvén védence talpára, az írók megosztásán kezdett munkálkodni; a tehetségtelen és sztá­

linista írókból sztrájktörőket szervezett, akik mellesleg megjegyezve, máig is elfojtják az ország irodalmi életét. Ezzel csaknem egy időben botrány tört ki a Zeneszerzők Szövetségében, ahol a kompromittált sztálinisták vissza­

vonulót fújtak. Az irodalmi és művészi életből kiebrudalt harcosok azután

* Andrej Alekszandrovics Zsdanov a sztálini szovjet legfelsőbb pártvezetés tagjaként a kultúra, azon belül is különösen az irodalom területéért volt felelős. Működése során terrorizálta a művészeket, rákényszerítette őket a dogmatikus kultúrpolitika követésére. Akik ellenszegültek, azokat politikai vegzatúrának vetették alá, meghurcolták, börtönbe vetették, lágerbe zárták.

részben a pártlapnál helyezkedtek el, részben diplomata minőségben kül­

földre kerültek.

Sajátos társadalmi és történelmi körülmények következtében kevés mar­

xista értelmiségi volt Romániában. A kommunisták legjelentősebbike Luc- retiu Patrascanu volt; 1944-ben még vezető állást töltött be a pártban, ő volt a román pártvezetőség egyetlen olyan tagja, aki személyesen ismerte Le­

nint. Hazafisága gyanússá tette az oroszok előtt: 1948-ban kizárták a párt­

vezetésből és kevéssel utána letartóztatták. A megfigyelők csodálkozni szoktak a román kommunista párt józanságán: a lengyeleken kívül Románia az egyetlen ország, melynek nem volt Rajk, Kosztov, Slansky stb. pőre; de 1954-ben, az olvadáskor, egy rövid újsághír jelent meg a pártsajtóban arról, hogy Patrascanut elítélték és kivégezték. E gyékén t óvatosság és a terror bölcs mérséklettel való használata jellemezte mindig a román párt vezetőségét, talán ezért is volt ez az egyetlen KB, amely túlélte Sztálin halálát

Patrascanuval eltűnt egy lengyel típusú megoldásnak még a lehetősége is. Miron Constantinescut, a pártvezetőség egyetlen olyan értelmiségi tag­

ját, aki határozott politikai személyiség volt, 1957-ben állították félre. A román intelligencia történelmi okokból, melyeknek elemzésére még visz- szatérünk, ösztönösen mindig is szemben állott az apparátussal. A Közpon­

ti Bizottság egy-két megtűrt értelmiségi tagja: hétpróbás szolgaiélek.

A párt egész politikája a desztalinizáció folyamatának feltűnésmentes lefékezésére irányult. Néhány hónappal a nevezetes XX. kongresszus előtt hívták össze a román párt második kongresszusát, amely a mérsékelt sztá­

linizmus szellemében folyt le. A XX. kongresszusnak azonban - ellentétben azzal az ügybuzgósággal, amellyel minden nagy politikai és egyéb jellegű szovjet kezdeményezést majmolni szoktak - nem volt visszhangja a román párt politikájában.

1956 áprilisában vidéki és fővárosi küldöttek részvételével Bukarestben összehívták a nagyaktívát, hogy megvitassák a kommunista világban létre­

jö tt új helyzetet. Igen nagy hibákat követtek el Romániában, melyeknek legkirívóbbika a Fekete-tenger és a Duna közötti csatorna építése volt. Ezt rengeteg pénz, munka és emberi élet beleölése után fel kellett adniuk.

Rautu javaslatára a régi illegális kommunista, volt partizán, Alexandra Jarra esett a pártvezetőség választása, akinek feleségét annak idején Franciaor­

szágban kivégezték a németek. Berendelték és megbízták azzal, hogy mint a párt kipróbált bizalmi embere, ő tegye fel az első kényes kérdéseket, gyakoroljon kritikát és a kialakuló vitát konstruktív irányba terelje. Mikor ennek értelmében megtette észrevételeit, a legmegcsontosodottabb sztáli­

nisták estek neki. Az ülés végére elveszett ember volt. A jelenlévő funkci-161

onáriusok, néhány sztálinista, oldalán a szovjet csapatok bejövetele után toborzott és nevelt pártemberek légiója - egyetértése jeléül vagy közöm­

bösségből, esetleg megfélemlítettségből - hallgatott.

A Jar-ügyet „megvitatták" az írószövetségben és azokat, akik pártját fogták, megbüntették. Két hónappal ezután ült össze az írószövetség kongresszu­

sa. A román írók, s köztük e sorok írója is, akik általában nem beszélnek magyarul, nem ismerték sem a legújabb magyar, sem a lengyel irodalmat;

egy centrista vagy jobboldali szellemi hagyományt kaptak örökségül. Ezek az írók tehát, akik a tömegektől hagyományosan távol tartották magukat, akiket ezenfelül Rautu úr intrikái évek óta ügyesen megdolgoztak, s akiket a Jar-üggyel megfélemlítettek, s akik másrészt őszintén hitték, hogy az enyhülés, a desztalinizálás folyamata megfordíthatatlan és hogy ezt min­

den túlkapás csak fékezhetné, mivel újabb érveket adna a sztálinisták kezébe; olyan kongresszust tartottak, mely szinte teljesen légüres térben mozgott és messze elrugaszkodott az ország problémáitól. Legfeljebb a cenzúra ellen hangzott el néhány szó, s határtalanul ünnepelték a kong­

resszus francia, nem kommunista résztvevőjét, az egyetlen tolmács nélkül beszélő külföldit, aki rámutatott a rendszer belső ellentmondásaira és a nemzet szolidaritására a Nyugattal.

Körülbelül három hónappal később kitört Budapesten a forradalom. Tíz nap múlva a forradalmat szétzúzták. E tíz nap alatt Bukarest néma és kihalt város képét mutatta. Éjjelente kiürültek az utcák, gépfegyveres járőrökön kívül csak furcsa, párosával járó civileket lehetett látni, akikről kilomé­

terektől lerítt, hogy titkosrendőrök. A román hadsereg egységeinek sem volt szabad elhagyniuk a kaszárnyáikat, fegyvereiket átadták a megszálló szovjet csapatoknak. Az újságosbódék előtt hosszú sorban álltak az embe­

rek, 1944 óta most először adtak ki az újságok különkiadást. Temesváron a diáktüntetést a milícia fegyverrel oszlatta szét. Kisvártatva éjjeli letartózta­

tások sorozatáról értesültek az emberek. Miron Constantinescut (akit mel­

lesleg egy évvel későbben ugyancsak utolérte a sorsa) küldte akkor Erdély­

be a párt, hogy összehívja a magyar nemzetiségű és anyanyelvű pártmun­

kásokat és értelmiségieket és felszólítsa őket, mondják el részletesen, ami a szívüket nyomja. (Az erdélyi lakosság kb. egyharmada magyar, kétharmada román, de a városokban és az értelmiség körében a magyarok száma na­

gyobb; talán éppen fordított az arány.) Constantinescu türelmesen végig­

hallgatta őket. Mire abbahagyták, a forradalom Budapesten éppen véget ért. A bukaresti nagyüzemekbe pedig kiküldték a politikai bizottság egyet­

len népszerű tagját, Gheorge Apostolt, hogy béremelést ígérjen. Az ígéretet rövidesen beváltották, s a nehezén így túljutottak.

Egyévi feszültség következett. Ekkor a régi kommunisták egy csoportja a következő tervet dolgozta ki: a párt adjon számot működéséről egy régi illegális párttagokból álló aktívának. Ennek a gyűlésnek a vezetők bukásá­

hoz és a politikai vonal megmásftásához kellett volna vezetnie. Az összees­

küvők e kis csoportjának élén Constantin Doncea állott, aki vasutas volt hajdan, mint Gheorghiu Dej. A „Gvirita" vasúti műhely híres forradalmi sztrájkmozgalmának és a harmincas évek munkásmozgalmának egyik ve­

zetője volt Doncea, a néptribun, aki a hatalomátvétel után Bukarest polgár- mestere lett, a Központi Bizottság különböző feladatokkal megbízott tagja, de akit mindig távol tartottak a hatalom tényleges gyakorlásától. Kezdemé­

nyezése a vezetők fülébe jutott, társaival együtt kizárták a pártból; 1958 tavaszán és telén rettenetes hadjárat indult a párt megszilárdítására. Az ürügyet a jugoszláv revizionizmus megvitatása szolgáltatta, de valójában a „bellum omnium contra omnes" pszichózisa pusztított, kizárások és párt­

büntetések áradata félemlítette meg az aktívát. S ezzel egy időben,a gazda­

sági romlás és a visszaélések megfékezésére bevezették a halálbüntetést a közvagyon megkárosítóira, és agyon is lőttek néhány szerencsétlen szövet­

kezeti könyvelőt, illetve elnököt. (Egyes helyeken a kivégzések nyilváno­

sak voltak.) 1958 nyara óta a terror nem enyhült; súlyosabb mint Sztálin életében volt és egyaránt sújtja a régi és az új rend zászlóvivőit.

Ami az értelmiséget illeti, a legnevesebbjeinek írásban kellett a magyar forradalmat elítélniük. Jellemző, hogy a sztálinisták egyike sem tette ezt; velük gyakoroltak azonban nyomást a gyanús elemekre. E sorok írója az elsők közé tartozott, akiket e rettentő megtiszteltetésben részeltettek. De a legeslegelső az írószövetség újdonsült titkára volt, aki a forradalom idején éppen láto­

gatóban volt Budapesten. Előadásokat tartattak vele arról, amit átélt. Az előadások során egyre több olyan részlet jutott eszébe, amelyek a budapesti

„események" ellenforradalmi jellegét bizonyították. De amikor legelőször számolt be élményeiről az Akadémián Malinschinek, a KB tagjának, több­

ször is félbe kellett szakítania, hogy figyelmeztesse arra, amit valójában látott, vagyis az ellenforradalomra. Ezóta az írószövetség új titkára teljesen magáévá tette Rautu úr, illetőleg a rendszer politikáját. Neve: Mihail Beniuc és hivatalos minőségben, mint az egyik nemzetközi írószövetség tagja, éppen Nyugaton utazgat. A magyar forradalom szétzúzása után a tudo­

mányos, az irodalmi és a művészi élet legjobbjai kezdtek Nyugatra vándo­

rolni. Romániában nemcsak az értelmiségiek, de a tömegek körében is általános a mélységes politikai kiábrándultság. A románok szemében a magyar lecke azt jelenti, hogy a Nyugatra nem számíthatnak és hogy ezért modus vivendit kell találniuk a Szovjetunióval, illetve azzal a rendszerrel, amelyet a szovjet erőszak rájuk kényszerít, s amely minden, a

Szovjet-unióból jövő liberális áramlat elől elzárkózik. Ennek okát talán érdemes lesz a továbbiakban közelebből is megvizsgálnunk.

A kolozsvári román egyetem mellé egy második magyar nyelvű főiskolát szervezett a kommunista rendszer. Ezt a főiskolát 1959-ben megszüntették - vagyis az ő szóhasználatukban: „egyesítették" a két egyetemet. Az egye­

tem rektora, több diák és egy neves irodalomkritikus öngyilkosságot köve­

tett el ugyanebben az évben. Rajtuk is úrrá lett a kétségbeesés, mely az egész országot elöntötte, románokat, erdélyi magyarokat egyaránt; Bukarestben nem kevesebb öngyilkos akadt ezekben az években (1958-59-ben), mint Kolozsvárt. S ezzel véget is érnek személyes értesüléseim.

Összefoglalva: a magyar forradalom visszhangja Romániában nem volt több egy titkos és elvetélt fellobbanásnál. Az események fenti felvázolása természetesen nem lehet teljes, de még ha a hiányokat ki is töltenénk, akkor is joggal merülne fel a kérdés: miért így és miért nem másképpen történt?

Ami legelőször is szemünkbe ötlik, az nacionalista magyarázat. Mondjuk meg mindjárt, hogy bár részben igaz, mégsem kielégítő ez az értelmezés.

Erdély - magyar fejedelemség, magyar földbirtokosokkal, német és magyar polgársággal és többségében román jobbágyparasztok tömegével - a XVIII.

században román parasztfelkelések színterévé vált. Erdély ezután moder­

nizálódik, kialakul a román polgárság, mely a XIX. század nacionalista áramlatainak hatása alá kerül, s végül 1918-ban Romániához csatolják. Ez a közös történelem és terület tette halálos ellenségekké a szétválaszthatatlan közelségben lakó két nemzetet. S csak a jelen új, közös szolgasága békítette ki őket egymással. De azért érthető, ha a románok fenntartással fogadják mindazt, ami Magyarország felől jön. Az egyébként annyira különböző nyelv, az európai protestáns, illetőleg katolikus tradíciók, osztrák fennha­

tóság és német befolyás egyrészt, másrészt meg bizánci és görögkeleti hagyományok, a Porta fennhatósága és francia befolyás - mindez elég ahhoz, hogy eltakarja, mennyire hasonló a két nép szoros szomszédságban és együttélésben kialakult életformája és érzésvilága, valamint az a falusi és történelmen kívüli világ, melyből egyaránt fakad Bartók zenéje és Bran- cusi szobrászata.

De a román nacionalizmus bizalmatlansága még nem magyarázza kielé­

gítően, miért maradt tétlen az ország akkor, amikor Budapesten dörögtek az ágyúk. Hiszen nem a magyarokkal, hanem az oroszokkal lett volna számadásunk. Budapest volt a példa és az alkalom, de az oroszokkal szem­

ben kellett volna nekidurálnunk magunkat. Hát akkor...?

A legkönnyebb és a leghatásosabb most az volna, ha a román történelem­

re utalnánk; véres ellenállás a törökkel szemben, majd kapituláció, kény­

szeregyüttélés egy kegyetlen és mohó úrral, de aki legalább nem akart mindenkit a mohamedán hitre téríteni; egyszóval a passzív rezisztencia majdnem fél évszázados iskolája... Ebben az okkeresésben van némi igaz­

ság, de ez is elégtelen. Erről egyébként a magyar forradalom elemzése győz meg.

Mindenekelőtt az lepte meg a románokat, hogy a felkelők ajkán sohasem hangzott fel a polgári Magyarország hagyományos kiáltása: „Erdély ma­

gyar föld!". És másodsorban: kik voltak a felkelők? És ez az a kérdés, melynek megválaszolása kezünkbe adja a rejtély kulcsát. A forradalmi osztály elem­

zése magyarázza meg, miért nem cselekedtek a románok: mert azok a társadalmi erőik, amelyek Magyarországon a harcot vívták, még nem ala­

kultak ki Romániában. Ugyanez az osztályelemzés vet új fényt a Szovjet­

unió, Kína és minden más kommunista oligarchia vezetése alatt álló ország helyzetére és fejlődésére.

Az ellenforradalmi terror savpróbája - igazi ellenforradalomé, azé, mely­

nek élére sorsának rettenetes fintora Kádárt állította - , mutatja meg a felkelés szociális összetételét: ez az ellenforradalom úgy csapott le a mun­

kásságra és az értelmiségre, mintha egyetlen osztályt alkotnának.

És ez a savpróba azt is megmutatja, kit fenyegetett voltaképpen érdeke­

iben vagy akár fizikai létében a forradalom: a pártbürokráciát és a rendőri pretoriánus gárdát. Senki mást. A technikai-közigazgatási gépezetet a leg­

kevésbé sem. Hiszen ezek ugyanolyan bérből élő dolgozók, mint bármely munkás vagy technikus; a felkelők sohasem láttak bennük ellenséget. Az apparátusra és a pretoriánus osztagokra sújtottak tehát le úgy, mintha egyetlen osztályt alkotnának.

Egyik korábbi írásomban kifejtettem, hogy minden kommunista ország­

ban két osztályról beszélhetünk. Az elsőről, az új osztályról Gyilasz tévesen gondolja, hogy az iparosítás eredményeként jött létre. Véleményem szerint egy nagyon régi bürokratikus hagyomány hívta életre; egy igen gyengén polgáriasodon ország válaszaként a XX. század kihívására: „Iparosodj vagy megsemmisülsz!". Ez az új osztály politikai és közigazgatási rutinját a régi

ban két osztályról beszélhetünk. Az elsőről, az új osztályról Gyilasz tévesen gondolja, hogy az iparosítás eredményeként jött létre. Véleményem szerint egy nagyon régi bürokratikus hagyomány hívta életre; egy igen gyengén polgáriasodon ország válaszaként a XX. század kihívására: „Iparosodj vagy megsemmisülsz!". Ez az új osztály politikai és közigazgatási rutinját a régi