• Nem Talált Eredményt

A magyar munkás útja a forradalom ig

1945-1956

VÁZLAT 1

Aki végigélte 1956. október 23-án Budapesten előbb Petőfi és Bem szobra, majd a Parlament előtti tüntetést, aki szemtanúja volt a Sztálin-kolosszus ledöntésének, aki visszaemlékszik az utcai harcokra, aki nem feledi a november 4-e utáni hősi ellenállást, a hónapokig tartó, tiltakozó sztrájkot:

megütközéssel szemlélheti, hogy milyen kevés szó is esett az immáron közel fél évtized távolából kísértő magyar forradalom főszereplőiről, a magyar munkásokról.

Végigböngészve az 1956-os magyar forradalomról és az ezt megelőző időkről szóló könyveket, tanulmányokat, jelentősebb cikkeket - írták lé­

gyen magyarok, idegenek - , alig találunk valamit is magáról a magyar népről, s különösen keveset a magyar munkásokról. A külföldi írók - kevés kivétellel - csak magyar forrásokból táplálkoznak, érthető hát, miért írnak keveset a magyar munkásokról. De miért nem szólnak róluk azok, akik jó ideig velük együtt ették a szűkös kenyeret, akik velük együtt éheztek, verejtékeztek? Vagy azok, akik emberi gyengeségből az elnyomók dicsé­

retét zengték és jó l éltek, de látniuk kellett, milyen keserű sorsra jutott a magyar munkás?

A nyugati világ könyvkiadói - akik üzleti politikájukat a kereslet-kínálat törvényeire alapozzák - idegenkednének azoktól a munkáktól, amelyek nem szenzációkkal, nem a kiváltságosak politikai pártharcával kelletik magukat a könyvpiacon?

Vagy talán a milliók, százmilliók élete senkit sem érdekel? Igaz volna, hogy keleten, nyugaton egyaránt két csoportba soroljuk az embereket: a mindenkori elit parányi, de mindent bíró szövetségébe és a tömegek - ma már forradalmaikkal is csak elvétve szóhoz jutó - légióiba? 1956 októberé­

ben egy ország, közel tízmillió ember, támadt az elnyomó zsarnokság ellen.

Egy jelentéktelen, az emberséghez már visszautat nem találó kis csoport kivételével mindenki: férfiak, nők, gyermekek. Értelmiségiek, munkások,

parasztok, katonák. Ki így, ki úgy: ki tollal, fegyverrel a kezében, ki élelmet, biztatást vivén a harcolóknak.

Valamiféle arisztokratikus magatartás irányítja a magyar forradalomról írók tollát? Csak a felülre vergódöttek életét - jóságát, rosszaságát - vetik papírra, akaratlanul azt sejtetvén az olvasóval, hogy maguk is csak az elit mindenhatóságában hisznek? Nem érzik-é, hogy amikor csak a különböző, a forradalom előtt és alatt valóban komoly szerepet betöltött csoportokról írnak, akaratlanul is a tömegeknek, parasztoknak, munkásoknak: a népnek kijáró igazságot rövidítik meg? A magyar forradalomról megjelent munkák szóltak már a magyar kommunista pártban lezajlott forradalom előtti vi­

szályokról, szóltak az értelmiség mozgalmáról, szóltak az ifjúság hősi kiál­

lásáról, de mit énekeltek meg a magyar munkásokról? Ahogy mondtuk, a magyar forradalom főszereplőiről?

A magyar forradalom leverése után nyugatra menekült magyarok fele lehetett munkás'. Igen jelentős ez a szám, de mégsem várhatjuk, hogy szerszámgéphez, kalapácshoz szokott kezükkel tollat ragadjanak s maguk írják meg emlékeiket. Nem az ő tisztük ez. Nem, öröktől fogva az írástu­

dóknak osztatott ki a krónika.

Ezért nagy napjaink írástudóinak - külföldieknek, magyaroknak - a felelőssége. Majd akkora, mint azoké, akik kényszerből, gyengeségből vagy opportunizmusból parancsszóra hamisítják a történelmet, a magyar forradalomét is. Emlékezzünk vissza a magyar forradalom utáni első hóna­

pokra, amikor a Kádár-kormány alig merte kiejteni a száján az „ellenforra­

dalom" szót s még „megtévesztett munkásokról" sem beszélt. Lassan-lassan az idő múlásával csak „ellenforradalomról" szóltak, s arról, hogy „a magyar munkás szembeszegült a külföldről irányított, fasiszta forradalommal".

Bizonyságul párttitkárokból, volt politikai rendőrökből toborzott „mun­

kásmilíciát" meneteltettek "Budapest utcáin, arra számítva, hogy talán a történelembe egykor úgy lehet ezeket az egységeket belopni, mint amelyek már az október-novemberi forradalmi napokban is a kommunista pártot védték

Magunk, akik szemünkkel láttuk, fülünkkel hallottuk az igazságot, alig­

ha hisszük el valaha is az effajta hazugságokat. Kevés hitele lesz ennek az

* A Statisztikai Szem le 1990. 12. száma az addig szigorúan titkos adatokat a

„disszidensek'-röl nyilvánosságra hozta. 1957. április 30-ig 151 000 ember hagyta el az országot. A mintegy százezer keresi kétharmada nem mezőgazdasági fizikai foglalkozású, két százaléka pedig mezőgazdasági fizikai foglalkozású v o lt Az ötvenezer nem aktív keresi zöme 18 év alatti fiatal volt

** 1957. február 19-én született az a törvényerejű rendelet, amely a munkásőrség létrehozásáról intézkedett E szervezetet nevezi a szerei munkásmilíciának

erőlködésnek a külföldi kortársak körében is, hiszen még ők is emlékeznek a forradalom napjaiban megjelent helyszíni jelentésekre, fényképdoku­

mentumokra. De mi marad az utókornak?

Gyakorlatilag talán nincs sok haszna - ha nem is értelmetlen - azon gondolkodnunk, hogyan alakult volna a forradalom, ha ez vagy az az esemény másként történik. De egyet leszögezhetünk: ha 1956. október 23-án a felvonuló ifjúsághoz nem csatlakoztak volna a munkások, ha a fegyvert fogott szabadságharcosok között nem ők lettek volna az elsők, ha az általános sztrájk meghirdetésével és betartásával nem táplálták volna a forradalmi lendületet, aligha látta volna a világ, hogy egy markonyi nemzet ellene mer szegülni a legjobban félt világhatalomnak s budapesti helytar­

tóinak. Lehet, hogy a magyar forradalom legforróbb napjai 1956. október 23. és november 12. között zajlottak le, de ha figyelembe vesszük, hogy a szovjet katonai erők ettől kezdve teljességgel letörtek minden fegyveres ellenállást, azt kell mondanunk, hogy az igazán kemény napok ezután következtek. A magyar munkások következetes, állhatatos tiltakozásával:

hiába látták, hogy a forradalom katonailag elvetélt, hiába tapasztalták: az óriási szovjet egységek ellenében mit sem tehetnek, nem vették fel a munkát. Az üzemi munkástanácsok, majd november 14-i megalakulása után a Nagy-budapesti Központi Munkástanács hősi ellenállása a szovjet fegyverekkel támogatott Kádár-kormánnyal szemben, a magyar forrada­

lomnak talán a legdicsőségesebb fegyverténye.

A magyar munkások e hosszú ideig tartó ellenállása azt is mutatja, hogy milyen mélyen élt bennük a forradalmi lendület, szándék. Nem a forrada­

lmat megelőző esztendők - az „olvadás" vagy hónapok nevelték ki bennük az elnyomás elleni lázadás igényét, nem a magyar írók lázadása, a magyar ifjúság határozatai nyitották ki a szemüket;ális élet iránti vágyódá­

suk sok évtizedes múltra tekintett vissza, s szándékuk, hogy egyszer maguk intézzék dolgaikat, legújabban is a második világháború végétől kezdve elevenen élt bennük.

Lapozgatva a magyar forradalomról megjelent írásokban ha nem is szándékot, de egyféle irányzatot fel kell ismernünk. Azt, hogy ezeknek a munkáknak nagy részéből úgy tűnik, mintha a magyar forradalom fölülről lefelé irányuló erjedés lett volna. Hogy az elégedetlenség a kommunista párt legfőbb vezetőségétől kiindulva magával sodorta volna a párthoz közel eső értelmiségiek nagy részét, majd szélesebb hullámokat vetve jutott le később az alsóbb rétegekig, a néphez, a parasztokhoz, munkásokhoz.

Lehetséges, hogy ebből az állításból csak egy igaz: az, hogy a felületes szemlélő - főként, aki nem érintkezett közvetlenül a néppel - így láthatta, hiszen a nyílt elégedetlenkedést csak a tűzhöz közel esők engedhették meg

maguknak, míg az alsóbb rétegek a teljes kiszolgáltatottság anyagi és szellemi nyomorában kénytelenek voltak egészen október 23-ig magukban hordozni elégedetlenségüket.

A fölülről lefelé folyó „penetrálás* elmélete kedvez a magyarországi helytartóknak és moszkvai főnökeiknek is. így hivatkozhatnak arra, hogy a magyar munkásosztályt megtévesztették, befolyásolták a forradalom alatt. Azt nem várhatjuk tőlük, hogy ők mondják el: a magyar munkás, paraszt, a magyar nép kihasználtsága, nyomora láttán alulról felfelé indult meg az elégedetlenség. Azt mégsem mondhatják el, hogy az egyik „lázadó"

író azért tette le a rendszert korábban dicsőítő tollát, mert a hatvanadik évén túl lévő édesapja belerokkant a rosszul fizetett munkába. Azt sem, hogy az egyik miniszterhelyettesükkel vidéki rokonai - akik egy kényszer­

termelőszövetkezetben nyomorogtak - nem álltak szóba. A hatalmon lévő budapestiek és moszkvaiak mindenkire foghatják a magyar forradalmat - vagy miként ők mondják: az „ellenforradalmat" a nyugati „imperia­

listákra" csakúgy, mint a korábban dédelgetett magyar írókra, csak éppen azokra nem, akik valójában szították, végigharcolták: a magyar népre, a magyar munkásokra nem.

Miként tetszeleghetnének különben a „munkásosztály vezetői" hamis képében? Miként hagyhatnák meg a magyar alkotmány szövegében e hazugságot: „A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé"?

Ezért fenyeget egyre jobban és jobban az a veszély, hogy az egész nemzetre kiterjedő magyar forradalom leszűkül néhány csoport, a pártve­

zetéssel elégedetlen párttagok, az írók, a fiatal értelmiség lázadására. S ha nem pótoljuk idejében azokat a hiányzó mozaikokat a magyar forradalom teljes képéhez, amelyekből világosan tűnik majd ki a magyar munkások szerepe is, részeseivé válhatunk egy dicstelen történelemhamisításnak.

Olyannak, amire alig találhatunk majd mentséget, bocsánatot pedig sem­

miképp.

Ahhoz, hogy jól megértsük a magyar munkásság forradalmi magatartá­

sát, forradalmi követeléseit, érdemes végighaladni legalább azon az úton, amelyet a második világháború óta az 1956-os szabadságharcig megtett.

Érdemes - ha csak vázlatosan is - visszaemlékeznünk arra, hogy ha a hatalomra nem törekedett is - mint ahogyan az alkotmányban, termé­

szetesen csak papíron, oly könnyedén biztosítják ezt neki - , milyen követ­

kezetesen kívánta az egyenlőséget, a szociális igazságot és azt, hogy a maga dolgát maga intézhesse. Azt az egyenlőséget, azt a szociális igazságot, azt az autonómiát, amit 1956-ban a forradalmi zászlajára tűzött.

II

A szovjet hadsereg a második világháború utolsó hónapjaiban, 1944 szep­

temberétől 1945. április 4-ig fokozatosan szorította ki Magyarországról a már inkább csak utóvédharcokra, rombolásokra képes német katonai egy­

ségeket. A szovjet csapatok előrenyomulásával egyre nagyobb és nagyobb terület gondja-baja szakadt a magyar népre: a parasztságra és a munkások­

ra. A visszavonuló német csapatokkal, vagy pedig már korábban, a Horthy- rezsim vezető gárdájának jó része is elhagyta az ország területét. Okkal, ok nélkül menekült a szovjet hadsereg és a magára hagyott magyar nép elől a kormányzati és közigazgatási szervek majd minden tisztviselője. A felsőbb társadalmi osztályok és a vagyonosabb középrétegek tagjai egy jelentős része is magához vette értékesebb ingóságait s futott Nyugat felé.

A néppel csak a papság maradt és azok az ellenzéki politikusok, mozgal­

mi emberek, akik vagy a börtönökből szabadultak ki, vagy pedig illegali­

tásból kerültek elő. Ezek vállalták a vesztett és sok dicsőséget nem hozott háború után is a magyar népet, de mit tehettek akkor a kétszeresen is feldúlt országban?

Magára maradt a munkás, magára maradt a paraszt. S nekik maradt a bénult, kifosztott ország minden gondja, nekik a megszálló szovjet hadse­

reg is.

Budapesten és a nagyobb vidéki városokban úgy bújt elő az óvóhelyek­

ről a nép, mint sok századdal korábban a tatárjárás és a törökdúlás után:

éhesen, egészségileg leromolva, szembenézve a fenyegető járványokkal, s az utcákon civilt-katonát válogatás nélkül hadifogságba hajtó szovjet ka­

tonai járőrökkel.

Előbb is élelem után nézett. Vidéken a parasztok még csak átmentettek valamit pincébe, verembe rejtve a harácsoló német és szovjet katonák után, de a városokban, főként az ipari településekben már nem akadt semmiféle élelmiszer. A munkás kamrája üres volt a háború utolsó esztendeiben is: a jegyre osztogatott élelem a mindennapi szükségletet sem fedezte, utóbb pedig már jegyre sem kapott semmit. A gyárak, üzemek élelmiszer-tarta­

lékait - ha voltak ilyenek - magukkal vitték a német katonák, s ha mégis maradt volna utánuk valami, az a bevonuló szovjet hadsereg rosszul élelmezett s táplálékát gyakorta öntevékenyen megzerző harcosainak ju­

tott.

A háború utolsó hónapjainak nagy része Magyarországon télidőre esett, ez még elviselhetelenebbé tette a tüzelőanyaghoz sem jutó, ruházattal rosszul ellátott nép helyzetét. A városok romokban hevertek, nem volt

vízszolgáltatás, nem volt villanyáram, gáz, a közlekedés pedig teljesen megbénult.

Lassan a parasztság is felélte a féltve előszedett tartalékait, de sokkal előnyösebb helyzetben volt, mint a munkásság. Ha el is vették tőle igavonó jószágait, elhajtották tehenét, sertését, ott maradt neki a föld, új termést, új életet ígérve.

De mi maradt a munkásoknak?

Ahol átvonult a front - s ez az átvonulás néhol hónapokig tartott - , ott leálltak az üzemek, az erőtelepek, a bányák. Jó negyedük porig bombázva, gyakran a visszavonuló német csapatok jóvoltából szétrombolva, fogadta korábbi munkásait. Az így megbénult üzemekben a második világháborús nyersanyagszegénység most már nincstelenségre váltódott; de hiába is lett volna megmunkálandó nyersanyag, energiaforrás híján munkához nem láthattak. Hiányoztak a népnek, a munkásoknak - furcsa ellentmondás­

ként - az üzemek vezetői, főleg technikai szakemberei is, - akiknek jó hányada éppen azért menekült el, mert a munkásság körében valami nagy népszerűségnek nem örvendtek.

Vitathatatlan tény, hogy a megszálló szovjet hadsereg számos helyen nyújtott segítséget az egyes üzemek, bányák, energiatelepek munkájának megindításához, azonban ez a segítség eléggé vitatható, hiszen a maguk érdekeit keresve, inkább vittek, mint hoztak.

A termelőmunka megindításának érdemét nem lehet elvitatni a magyar munkásságtól. Aki Magyarországon élte át ezeket az időket, az tudja, hogy merő hamisítás a történelmet újra meg újra átírató magyar kommunista párt állítása, ami szerint pártszervezetei, tagjai lettek volna a munka megindí­

tásának élesztői. Sokan - maguk a párt vezetői is - megírták már, hogy Magyarországon a második világháború előtt a kommunista pártnak alig volt gyökere, aktív tagjainak száma talán pár ezer körül mozoghatott. A szovjet csapatok bevonulása után sebtében megalakult kommunista párt­

szervezeteknek, párttagoknak pedig ez idő tájt sem volt legfőbb gondjuk a magyar munkások helyzetén, nehézségein segíteni. Sokkal inkább a politikai hatalom meghódítását tűzték ki legfőbb feladatként, s nem any- nyira munkaszervezéssel voltak elfoglalva, mint tagtoborzással és a hatal­

mi pozíciók megkaparintásával.

Ha szervezett mozgalmakhoz tartozók érdemét keressük, akkor úgy találjuk, hogy sokkal inkább jár ki az a korábbi szakszervezeti mozgalom­

ban, vagy pedig a szociáldemokrata pártban tevékenykedettek számára.

Az idősebb munkásgeneráció emlékeiben még élénken éltek az 1919-es Tanácsköztársaság üzemi bizottságai. Ezek mintájára alakították meg - mindenféle felsőbb utasítástól, vagy akár csak sugalmazástól is függetlenül

- az új üzemi bizottságokat. E bizottságok összetételében kezdetben nem érvényesültek pártszempontok, tagjaik zöme nem is volt párttag. Magatar­

tásuk viszont határozottan forradalmi volt. Számos üzemi bizottság már ebben az időben is szó szerint vette a szocializmus célkitűzéseit, s a mun­

kások tulajdonának tekintette az üzemeket Ilyen esetekről tudunk a fővá­

rosban is, vidéken is. Mindenesetre igazolható, hogy a munkások az üzemi bizottságokon keresztül közvetlen irányítási és ellenőrzési jogot formáltak a vállalatoknál s valamiféle autonómiára törekedtek. Éppen e szerepüktől őket elütő magyar kommunista párt történetírója, Nemes Dezső rögzítette le egyik írásában1 az üzemi bizottságok - később pártérdekből megszünte­

tett - jogait, tevékenységét:

„A debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány egyik igen fontos intézkedé­

se volt az üzemi bizottságokról szóló rendelet kiadása. Ez a rendelet 1945.

február 15-én, Budapest teljes felszabadítása után jelent meg, amikor a népi demokratikus rend híveinek tábora a főváros proletariátusának óriási erő­

ivel gyarapodott. Az üzemi bizottságok, amint azt már fentebb ismertettük - írja Nemes Dezső - , a felszabadult országrészeken a felszabadulást köve­

tően napok alatt megalakultak és igen fontos szerepet töltöttek be az üzemek helyreállításáért és megindításáért folyó szervező és irányító mun­

kában. Ezek a szervek egyben a nemzet vezető osztályává váló munkásosz­

tály egységét erősítették, szorosabbra fűzték a kommunisták, szociálde­

mokraták és pártonkívüliek együttműködését a munkásság hatalmának visszaszorításán mesterkedő tőkésekkel szemben. Tevékenységüket elis­

meréssel fogadta az új hatalom minden szerve és a tömegek is. Azonban ki kellett dolgozni működésük egységes irányelveit és el kellett ismertetni rendeletileg is tevékenységüket."

Majd így folytatja Nemes Dezső: „Az üzemi bizottságokról szóló kor­

mányrendelet ... szentesítette a munkásellenőrzést a vállalatok termelése és egész vezetése felett. Ez gyakorlatilag a munkások részvételét jelentette a vállalatok vezetésében. Az üzemi bizottságok jogköre kiterjedt »a mun­

kafeltételekre, a gyári munkarend és a munkafegyelem összes kérdéseire«, az üzemeknek a »fasisztáktól való megtisztítására«, s arra is, hogy »bete- kintsenek az egész üzletmenetben A részvénytársaságok és más tőkés társaságok vállalataiban biztosítani kellett az üzemi bizottságok képvise­

lőinek az igazgatósági üléseken való részvételét tanácskozási joggal. A tanácskozási jog azt jelentette, hogy a munkásság megbízottja a dolgozók érdekeit és követeléseit az igazgatósági üléseken is képviseli. Ez a »tanács- kozási jog« a gyakorlatban az üzem vezetésében való messzemenő részvé­

telnek volt a kísérőjelensége. A rendeletén túlmenően ezt először is az biztosította, hogy az üzemi bizottságok tevékenységüket egyáltalán nem

a »tanácskozási joggal« kezdték, hanem az üzemek helyreállításával és megindításával, mégpedig igen sokfelé a megszökött tulajdonosok és kép­

viselőik visszalopakodása után is. Az üzemi bizottságok igen széles körű ellenőrzési és intézkedési jogköre - igen sok kérdésben a vállalatok vezetői csak az üzemi bizottságokkal együttesen intézkedhettek - ugyancsak messze többet jelentett a puszta ellenőrzésnél.

Az üzemi bizottsági rendeletben a tőkés tulajdon időleges fennállásának a körülményei között kellett minél messzebbmenő jogkört biztosítani a munkásság üzemi szerveinek és a szakszervezeteknek, amelyek vezetősé­

gei az üzemi bizottságok felügyeleti szervei lettek. A munkásellenőrzés és ezzel együtt a munkásságnak a vállalatok vezetésében való tényleges részvétele egyik legelső, a polgári demokratikus kereteken túlmenő vív­

mánya volt a népi demokratikus átalakulásnak: a tőkés kizsákmányolást nagymértékben korlátozta, és fontos szerepet töltött be a demokratikus forradalomnak szocialista forradalommá való továbbfejlődésében a felsza­

badulás utáni első években.

...Az üzemi bizottságok létrejötte és működése fontos gyakorlati fegyver volt a függetlenségi front programjában szereplő munkáskövetelések biz­

tosításában. Ezek között volt a 8 órás munkanap követelésén kívül az évenként fizetett szabadság, a nőmunkások és az ifjúmunkások messzeme­

nő védelme, a kollektív szerződések, a bérek felemelése, a munkásbiztosító intézet önkormányzatának visszaállítása, a mezőgazdasági munkavállalók szabad munkavállalását korlátozó minden intézkedés eltörlése stb. Az üzemi bizottsági rendelet messzemenő jogokat ruházott az üzemi bizottsá­

gokra a vállalati munkarend szabályozása és a munkafeltételek kérdésé­

ben.

...Az üzemi bizottságok mindenekelőtt a hatalom részesévé és vezető erejévé vált munkásosztály harci szervei voltak, s létrejöttük pillanatától kezdve mint ilyenek írták be nevüket a demokratikus rend megszilárdítá­

sáért folytatott küzdelem történetébe."

Valóban - amint azt a magyar kommunista párt hivatalos történetírója a fent idézett beszámolójában maga is elismeri - , a háború utáni idők első esztendeiben, de különösen 1945-46-ban a munkásságot képviselő üzemi bizottságok tevékenysége rendkívül jelentős volt. Mindehhez az is hozzá­

járult, hogy kezdetben nekik kellett előteremteniük az üzemben dolgozók szükségleteit, élelmét, ruházatát, fűtőanyagát, nekik az üzem termeléséhez szükséges nyersanyagot, felszerelést, ők gondoskodtak a munkaerőkről, ők tartották a kapcsolatot a kormányzati és közigazgatási szervekkel s hosszú időn keresztül ők bonyolították le az üzemek eladási forgalmát is - rendszerint csereügyletek formájában.

Egyik legnehezebb feladatuk a munkások ellátása volt s ahogy egyre növekedett az infláció, úgy vált ez a feladat súlyosabbá. A nyersanyagellá­

tási nehézségek is rosszabbodtak azután, hogy a készletek utáni sokszor erőszakosan végrehajtott kutatások már különösebb eredménnyel nem jártak.

Általánosságban 1945-46-ban Magyarország Európa egyik élelmiszerrel legrosszabbul ellátott országa volt. A brit Élelmezésügyi Minisztérium adatai szerint 1945. október havában a magyar nehéztesti munkásoknak egy napra mindössze 1350 kalória értékű élelmiszert szolgáltattak ki jegyre.

Ugyanekkor ez a szám Dániában 2100, Ausztriában 3000, Luxemburgban pedig 3300 volt. 1946-ra az ellátás tovább romlott, s ez legjobban a munkás­

ságot sújtotta. Az infláció növekedésével egyre nehezebb volt a kötelező beszolgáltatáson felüli, a parasztoknál meghagyott készletekből vásárolni.

ságot sújtotta. Az infláció növekedésével egyre nehezebb volt a kötelező beszolgáltatáson felüli, a parasztoknál meghagyott készletekből vásárolni.