Egyebek közt két tényező járult hozzá, hogy az olasz munkásmozgalom különös érzékenységgel reagált az 1956-os magyar forradalomra, Az egyik:
Olaszországnak szerfelett kényes és exponált helyzete korunk politikai földrajzában. Ma még lehetetlen fölmérni, hogy mekkora hatása volt és lesz ennek a drámai eseménysorozatnak a szocialista pártra, a kommunista pártra és szakszervezeteikre. Ezért hát az olvasó el fogja nézni, hogy ez a cikk tartalmában jóval kevesebbet nyújt, mint amennyit a címe ígér. Más
felől az a sokk, amely - a XX. kongresszus után - az egész nemzetközi munkásmozgalmat a magyar forradalom részéről érte, olyan reakciókat váltott ki, amelyekkel mélyen és hosszú távlatokban kell foglalkozni. Tog
liatti" csak önmagát áltatja, amikor egy újságíró kérdésére így válaszol: „Ma már Olaszországban senki sem verdesi a fejét Magyarország miatt". Nem arról van szó, hogy a fejünket verdessük, agyunkat kell működtetni, hogy ebből a világtörténelmi jelentőségű tapasztalatból olyan tanulságot von
junk le, amely a munkásmozgalmat képessé teszi, hogy azt ne vereségként viselje el, hanem megtanulja belőle, miként viheti nem múlékony és nem illuzórikus győzelemre a szocialista eszményeket.
Mindenekelőtt tisztázni kell egy dolgot: Az olasz munkásmozgalom a maga egészében azonnal fölismerte a Rákosi-uralom elleni lázadás mélyen demokratikus és szocialista jelentőségét. Hogy ez az uralom már minden volt, csak nem szocialista, még kevésbé demokratikus, erről széles körben kialakult a vélemény. Maga a vezető kommunista csoport is kénytelen volt ezt elismerni, noha burkoltan és óvatos fenntartásokkal. Az olasz kommu
nista pártvezetőség tétovázása és belső vívódása az első szovjet
beavatko-* Palmiro Togliatti 1927-tól 1964-ben bekövetkezett haláláig az Olasz Kommunista Párt főtitkára, kiemelkedő tekintélyű és nemzetközileg is megbecsült személyisége volt az európai kommunista mozgalomnak. Az SZKP XX. kongresszusa után egyike volt azoknak, akik a szovjet típusú társadalmi berendezkedést kritizálták a kommunista mozgalmon belül. Az 1956-os magyar forradalom után azonban kritizálta a magyar pártellenzéki értelmiségieket, 56-ot elítélte és hamis vádakkal illette.
záskor, besorakozása a sztálini vonalba a második szovjet beavatkozáskor, nemhogy meggyőzte volna a pártharcosok tömegét, hanem még növelte soraikban a zavart; morális válságot, tanácstalanságot idézett elő, amely mély nyomokat kellett hogy hagyjon. Roppant élénk és nyílt volt az értel
miségiek nagyszámú és kvalifikált csoportjainak tiltakozása. Ez ha igaz is, hogy a munkások részéről nem történtek hasonló megnyilatkozások (már csak azért sem, mert a munkások nem szoktak nyilatkozatokat, vagy leve
leket intézni az újságokhoz, vagy ha igen, azokat nem sikerül megjelentet
niük), nem kétséges, hogy az éles kontraszt a szovjet páncélosok által eltiport magyar munkástanácsok valósága és a «népi demokráciáról" szóló korábbi propaganda között drámai és kínos kérdések sorát nyitotta meg, amelyekkel szemben a hivatalos válaszok abszolúte elégteleneknek látszot
tak. Márpedig érvényes és döntő válaszoknak kell jönniük a párton belül is. A vezetők hallgatása nem jelenti a közkatonák közönyét. Változnak az idók, a nemzetközi feszültség enyhülése, amelyhez a kommunista párt most kénytelen-kelletlen alkalmazkodik, ennek megfelelően új politika kidolgo
zását követeli. Ez is azt a válságot tükrözi, amelynek a magyar tragédia legélesebb, hanem is döntő mozzanata volt. Hosszú utat, sőt szinte az egész utat kell megtenni, mielőtt elérkeznénk a szocializmus világos és biztos távlatához. Mégis azt hiszem, kimondhatom, hogy sok bizonytalanság és ellenállás dacára, belső erők és külső ösztönzések ma az Olasz Kommunista Pártot is arra az útra térítik, amelyet a magyar nép áldozata nyitott meg, könyörtelenül és végérvényesen megdöntve a sztálinizmus teremtette mí
toszokat és bálványokat.
Hogy a magyar események nem hagyták érzéketlenül a kommunista munkásokat, azt megmutatta a Munka Általános Olasz Szövetsége (C.G.I.L.)* hivatalos formában is megnyilvánult állásfoglalása, amely habo
zás és kertelés nélkül elítélte a szovjet hadsereg fegyveres beavatkozását.
Ebben a szindikalista szervezetben ettől fogva megindult egy folyamat a pártoktól független autonómia fokozatos, de határozott meghódítására.
Ezt a folyamatot erősen meggyorsította azoknak a gyászos következmé
nyeknek fölismerése, amelyek a sztálini rendszerekből a szakszervezetek működésére, sőt puszta létezésére származtak. Ma már a szocialista pártban és magában a kommunista pártban nincs senki, aki tagadni merné a szak- szervezeteknek a pártoktól való teljes függetlenségét. Az az elgondolás, amely a szakszervezetet a párt rendelkezésére álló „transzmissziós szíjnak"
tekinti, tökéletesen túlhaladottá vált az elméletben és hovatovább
eltűnó-* A Munka Általános Olasz Szövetsége, magyarosan Általános Olasz Munkásszövetség az egyik legnagyobb olasz szakszervezeti tömörülés, amely kommunista irányítás alatt állott.
ben van a gyakorlatban is, még ha, ami természetes, bizonyos megrögzött szokások nem küszöbölhetők is ki anélkül, hogy ez szívós ellenállásokba ne ütközzék. A szakszervezetek autonómiájának lényeges tartozéka belső demokráciájuk, vagyis elsősorban szét kell rombolniuk minden bürokrati
kus csökevényt, ami a szervezett dolgozókat akadályozza akaratuk szabad nyilvánításában, vagy elfojtja ennek az akaratnak teljes érvényesülését. A demokráciának ez az igénye ma erősen érezhető a C.G.I.L.-ben, mint ahogy a demokrácia megvalósításának szükséges voltát érezték mindenekelőtt a gyárakban, előmozdítva és támogatva a demokratikusan választott mun
kásképviseletek egységszervezeteit. Nyilvánvaló, hogy nem olyan képvi
seletek létrehozásáról van szó, amelyek célja a politikai hatalom fölépítése, vagy az arra való fölkészülés. De miután leszögeztük ezt a lényeges eltérést a magyar forradalom munkástanácsaitól, amelyek más feladatokkal, más történelmi helyzetben jöttek létre, szabadjon fölismernünk a kétféle tapasz
talatban egy közös elemet, amely a munkáskezdeményezés mélyen demok
ratikus tartalmából ered, amikor azt nem kaparinthatják meg és nem torzít
ják el bürokratikus apparátusok vagy a hatalom kiváltságosai.
Az olasz szocialista párt az első perctől fogva tétovázás nélkül kinyilvá
nította teljes szolidaritását a magyar munkásokkal és értelmiségiekkel, akik fölkeltek a Rákosi-rendszer ellen. Semmi sem feszélyezte ebben az állásfog
lalásban, minthogy haladéktalanul levont a XX. kongresszusból olyan következtetéseket, amelyek nem szorítkoztak a „személyi kultusz" félénk és kései leleplezésére, hanem megalapoztak egy politikai perspektívát a szocializmusért Olaszországban vívandó harc számára, amely harc merő
ben különbözik a kommunista típustól. A kettő közötti különbségek ma már sokkalta ismertebbek és szembeötlőbbek, semhogy szükséges lenne azokat itt megismételni. Mégis szeretnék kiemelni két aspektust, amelyeket lényegeseknek tartok. A szocialista párt szükségesnek látta, hogy pontos garanciákban és intézményekben megtestesülő demokratikus módszerek útján állandóan vizsgálja vezető kádereinek törvényességét a munkáosz- tályhoz való viszonylatában abból a célból, hogy bizonyossá tegye, misze
rint a hatalom birtoklása azok kezében sohasem lehet végleges, mert a többség cselekvő egyetértése egyetlen törvényes alapja egy szocialista kormányzatnak. A kommunisták szerint viszont apodiktikusan a párt kép
viseli a proletariátus osztálytudatát, úgy érzik, hogy ezáltal egy állandó és visszavonhatatlan mandátum birtokosai, hogy több mint politikai, egyene
sen történelmi küldetésük van, amely nem engedi, hogy a párt, ha egyszer megszerezte a hatalmat, kiengedje a kezéből. A szocialista párt specifikus cselekvési módszere és célkitűzései egybevágnak azzal a demokratikus fejlődéssel, amely a „nyugati" országok tipikus gazdasági, szociológiai és
institucionális feltételei közt tapasztalható, és ebben az összefüggésben igyekszik kijelölni a szocializmus „olasz útját". A kommunista párt számára
„a nemzeti út" mindenkor a szovjet út valamely változata és az alappers
pektíva nem más, mint a „szocialista tábor" világméretű expanziója a gaz
dasági hatalom és a stratégiai fölény eszközeivel.
Az olasz munkásmozgalom helyzetéről sommásan vázolt kép is hiányos lenne, ha nem adna számot a katolikus táborról, amely jelentékeny teret foglal el a politikai és szakszervezeti életben és tekintélyes szervezési és cselekvési képességet mutat fel. Sajnos, a magyar forradalom alkalmával arról tett tanúságot, hogy elszomorítóan képtelen kritikai mérlegelésre és tárgyilagos értékelésre. Exponensei és szószólói teljesen egy követ fújtak a legdurvább reakciós propagandával, amely az antikommunizmust azono
sította a szocializmus- és demokráciaellenességgel. Nyoma sem volt náluk annak az igazságkeresésnek és szabadságvágynak, amely, habár ellent
mondásokkal terhelten, még a kommunisták soraiban is viharosan meg
nyilvánult. A Magyarországgal kapcsolatos propagandát arra használták fel, hogy eltereljék a figyelmet azokról a bűnökről, amelyek a Szueznél és Algériában elkövetett gazságok folytán uralkodó osztályaikra nehezedtek.
Itt valóban teljes mértékben megmutatkozott a szocialista lelkiismeret er
kölcsi fölénye, amely a magyar tragédiát igazi tragédiának érezte és visz- szautasította a csúnya vásárt a Rákosi-féle bűnök és a gyarmatosítók bűnei közt.
Természetesen, a magyar forradalom visszahatásai túlcsapnak a politikai és szakszervezeti kereteken, amelyek közt az olasz munkásmozgalom tago
lódik. Mindazonáltal, ha föl akarjuk mérni azokat a hatásokat, amelyek rövid időn belül mutatkozhatnak, a szervezett politikai realitásokat kell szemügyre vennünk. Hosszú időszakban mélyebbre ható erőknek, új mo
rális és intellektuális erőknek kell működniük ahhoz, hogy a reménység minden gyümölcse megteremjen. De tudjuk, hogy a hosszú időszakban halottak leszünk. Ez a világos biológiai természetű megállapítás arra a nagyon realisztikus feladatra serkenthet, hogy építsünk szocializmust az emberekért, s ne az embereket áldozzuk fel a szocializmusért; de nem szabad, hogy olyan rövidlátókká tegyen bennünket, hogy ne lássuk meg a Sztálin utáni korszak kezdetén feltárult problémák horderejét. A magyar értelmiségiek a merészség, a bátorság, a felelősségtudat nagyszerű leckéjét adták nekünk. Ha példájukhoz a szocialista értelmiségiek méltók akarnak lenni, kell, hogy legyen bennük elég bátorság elszántan az ár ellen úszni, fölvetni a legkényesebb problémákat, rendszeresen kételyt szegezni a leg- megkérgesedettebb bizonyosságok ellen, mindezért állni rendületlenül a szélső realista politikusok gúnykacaját. Legyen bennünk elég merészség
megzavarni kényelmes és felületes eufóriájában azt, aki passzívan bízik a feszültség „visszavonhatatlan" enyhülésében. Utasítsák el azt az elképze
lést, hogy a maximális termelés és termelékenység versenye jelenti a békés együttélést. Utasítsanak el minden konformizmust, minden engedelmessé
get azoknak a közhelyeknek, amelyeket a jobb- és baloldali „tömegkultúra"
terjeszt. Ma a szocialista intellektuel - akár politikus, akár tudós - elsősor
ban felelős azért, hogy kritikát gyakoroljon, kritikát, amely nem korlátozó
dik a világ magyarázatára, hanem annak megváltoztatására törekszik ezért megdönti a hatalmi tömbök rendjét, amely uralma alatt tartja kettéosztja a világot.
(1960. január, 3. szám)
Emlékeztető
1963 októbere a magyar forradalomnak hetedik évfordulója; 1963 júniusá
ban múlt öt esztendeje, hogy Nagy Imrét és társait meggyilkolták, és júliusban már tíz esztendeje volt annak, hogy Nagy Imre meghirdette az új szakasz politikáját.
Ahogy időben távolodunk ezektől az eseményektől, jelentőségük mind
inkább megviiágosul, későbbi folyományaik kibontakoznak. Mert a meg
torlások időszaka után következményeik nemcsak Magyarországon enyhí
tették az embermilliókra súlyosodó nyomást, hanem revelatív hatásukkal Keleten és Nyugaton egyaránt befoyásolták a szocialista és nem szocialista politikai gondolkodást. Nem epizód jellegük volt, hanem a fordulóponté.
A forradalom és Nagy Imre etikus személyisége hovatovább történelmi távlatba kerül és a kortárs szemtanúnak ilyenkor kötelessége, hogy a ké
sőbbi kutató számára megőrizze emlékeit. A forradalomról, előzményeiről, hatásairól bőséges és ma is bővülő irodalom áll rendelkezésre, ám tömén
telen részlet vár még feldolgozásra, hogy aztán okiratok, emlékezések, elemzések szintéziséből majd indulatmentesen megírható legyen ennek a korszaknak a története.
Ilyen távlati szempont is érvényre jut elképzelésünkben, amikor vissza
pillantunk a júniusi határozatra meg előzményeire, a forradalom hadikö
veteire és a Nagy Imréről megjelent kötetetek mellé emlékeztetőül odatűz
zük három hű társának, Szilágyi Józsefnek, Gimes Miklósnak és Losonczy Gézának arcképét.
(1963. V. évfolyam, 3. szám)
BORBÁNDI GYULA