i
1956. november 12-én jutott el hozzánk - a Magyar Optikai Művek mun
kástanácsához - az Újpesti Forradalmi Tanács röpcédulája, amelyben az újpestiek értekezletre hívták a budapesti kerületek forradalmi tanácsainak küldötteit. A meghívó az újpesti tanácsházára szólt, onnan azonban mind
annyiunkat továbbküldték az Egyesült Izzóba, ahol kevésbé kellett tarta
nunk a karhatalom zavarásától. A gyárban megkezdtük az értekezletet, de csakhamar el is halasztottuk másnapra, hogy a még hiányzó kerületek és nagyüzemek küldöttei is részt vehessenek. A következő napon - most már valamennyi kerület és nagyüzem - tizennégy pontba foglaltuk követelé
seinket; ezeket egy választott küldöttség még aznap este közölte a Kádár
kormánnyal. A tizennégy pont lényegében a forradalom fontosabb köve
teléseit tartalmazta; követeltük Nagy Imre miniszterelnökségét, a szovjet csapatok kivonását, a többpártrendszer bevezetését és így tovább. Követe
léseinket- az éppen megalakult Központi Munkástanács nevében - tíztagú küldöttségünk csepeli vezetője adta elő." A küldöttség tagjaként tanúja voltam annak, hogyan utasította vissza Kádár János minden követelésün
ket. Nagy Imrével különben - mondotta - ő is nagyon szeretne beszélni, a Munkástanács jól tenné, ha rábírná a jugoszláv követség elhagyására. A többpártrendszer gondolatával egyetért - állította határozottan - , de nem tartja időszerűnek. Ebben a helyzetben a legfőbb feladat a zilált állapotok konszolidálása, elsősorban a sztrájk beszüntetése. Többször a szemünkre vetette, hogy politizálunk és követelésekkel állunk elő, holott a Munkás- tanács egyetlen feladata és kötelessége a termelőmunka megszervezése
* A tanulmány megjelent A magyar munkástanácsok című kötetben. (Adalékok az újabb kori magyar történelemhez 5. Sajtó alá rend. Kemény István és Bili Lomax A Magyar Füzetek kiadása, Párizs, 1986.)
* * Más források szerint a küldöttség húsztagú volt A delegációt Dévényi József csepeli küldött vezette. A találkozásra a Parlamentben került sor 1956. november 14-én este. A Népszabadság másnapi cikkében ismertette a találkozót és Kádár állásfoglalását a munkástanácsokkal kapcsolatban.
volna. Hosszan beszélt az ország gazdasági helyzetéről, a nemzeti vagyon pusztulásáról, adósságaink növekedéséről, a lakosságot fenyegető éhség
ről és járványokról. Csak a munkástanácsokon múlik - fejezte be Kádár hogy ez az állapot megszűnjék, a munka elkezdődjék és azután tanácskozni lehet a politikai problémákról is.
Küldöttségünk tehát - amint előrelátható volt - dolgavégezetlenül tért vissza: a kormány nem teljesítette követeléseinket. A Központi Munkásta
nács megalakulásával mégis kezdtek kibontakozni egy másfajta politikai megoldás körvonalai. A Kádár-kormánnyal szemben létrejött egy olyan központi szerv, amely a munkástanácsok hálózatára támaszkodva maga mögött tudta a munkásokon kívül a lakosság túlnyomó többségét. De azt is megtanultuk mindjárt az elején, hogy követeléseink merevségéből en
gednünk kell, hiszen november 4-e után nyolc nappal nem lehet érvénye
síteni a győzelmes forradalom jelszavait. Kompromisszumos megoldást kellett keresnünk, hogy a munkásság bizalmának eljátszása nélkül enged
ményeket csikarhassunk ki a kormánytól.
A Központi Munkástanács mindjárt megalakulása után elnyerte a lakosság feltétlen bizalmát. Ügyes-bajos dolgaival mindenki hozzánk fordult - hiszen a kormányt senki se tartotta törvényes kormánynak - , úgyhogy a lakosság panaszaival és mindennapi gondjaival való foglalkozás a legfontosabb napi teendőnkké vált Többek között ezért is kerestünk kapcsolatot a megszálló szovjet csapatok budapesti parancsnokságával, s közbenjártunk annak érde
kében, hogy szüntessék meg a deportálásokat és engedjék haza az elhurcol- takat Segítettünk a Magyarországra érkező élelmiszer-, ruha- és gyógyszer- segélyek elosztásában, kiderítettünk és megakadályoztunk visszaéléseket;
egyszóval igyekeztünk könnyíteni a budapestiek sorsán.
Közben persze nem feledkeztünk meg arról, hogy a legfontosabb felada
tunk mégiscsak politikai természetű, s bár a lakosságot nem szabad magára hagynunk, súlyos mulasztás volna lemondanunk a politikai követelések hangoztatásáról. E követelések megfogalmazása azonban egyre nehezebb lett. Mivel a munkásság és az ország egész lakossága határozottan követelte a szabad választásokat, Nagy Imre miniszterelnökségét és a szovjet csapa
tok azonnali - vagy legalábbis rövid időn belüli - kivonását, nagyon nehéz volt olyan programot összeállítani, amely ezeket a követeléseket szeren
csésen egyezteti az adott politikai lehetőségekkel.
November 22-éig még néhányszor tárgyaltunk a Kádár-kormánnyal.
Egy ilyen tárgyalásra pontosan emlékszem, mert a küldöttségnek én
vol-tam a vezetője. Ez alkalommal - november 18-án - is a már említett köve
telésekről volt sző, bár ezeket most szelídebb formában és másként csopor
tosítva adtuk elő. Hamarosan kitűnt azonban, hogy a követelések tartalma vagy formája nem is olyan fontos, hiszen a kormány a jelenlegi helyzetben semmiféle engedményre nem hajlandó. Bizonyítsa be előbb a Munkástanács - ismételgette Kádár - , hogy végét tudja vetni a sztrájknak, s ha azután a
helyzet konszolidálódott, akkor teljesíteni lehet néhány követelést is.
Mi természetesen nagyon jól tudtuk, hogy a sztrájk az egyetlen fegyve
rünk, a sztrájkról való lemondás feltétel nélküli megadást jelentene. A Munkástanács ülésein heves viták folytak a követendő magatartásról.
Többféle álláspont alakult ki, az egyik szerint mereven ragaszkodnunk kell az eredeti követelésekhez és a sztrájkot azok teljesítéséig minden áron folytatnunk kell. Ennek a felfogásnak a hívei azonban nem vetettek számot eléggé az ország helyzetével. A forradalom harcai, a szovjet csapatok pusztításai, a hetekig tartó sztrájk következtében nemcsak az államháztar
tás került a csőd szélére, a készleteit felélt lakosság is teljesen kimerült. A sztrájk folytatása elsősorban őket sújtotta volna. Arra is gondolnunk kel
lett, hogy a kormány - a szovjet csapatok segítségével - bármikor fegyveres erőszakot is alkalmazhat a Munkástanáccsal és a sztrájkoló munkásokkal szemben. Mindezt meggondolva, a Munkástanács többsége arra a meggyő
ződésre jutott, hogy kompromisszumot kell kötnünk a kormánnyal. El kell kezdeni a termelőmunkát, de azzal a feltétellel, hogy követeléseink nem
teljesítése esetén azonnal újra kimondjuk az általános sztrájkot.
Egy törpe kisebbség - Balázs Józseffel az élén - amellett foglalt állást, hogy a munkát mindentől függetlenül el kell kezdeni, s majd meglátjuk, hogyan reagál a kormány. A Munkástanács többsége azonban a Kádár-kor
mánnyal szemben megnyilvánuló legcsekélyebb bizalmat is opportuniz
musnak minősítette s úgy határozott, hogy opportunisták nem maradhat
nak közöttünk Balázs Józsefet - ha jól emlékszem még november 19-én - kizártuk a Központi Munkástanácsból.
Már a kezdet kezdetén világosan láttuk, hogy eredményeket csak akkor érhetünk el, ha a munkástanácsok rendszerét megerősítjük, tovább építjük s magát a Központi Munkástanácsot megszilárdítjuk Evégből elsősorban a már létrejött, de egyelőre ideiglenes Központi Munkástanácsnak kellett végleges formát adnunk Az első feladat volt a még hiányzó kerületi munkástanácsok megalakítása, hogy az összes kerületek képviselőiből ülhessen össze a végleges Nagy-budapesti Központi Munkástanács. Meg
állapodtunk abban, hogy a nagyüzemek nem delegálnak külön megbízot
takat, hanem a kerületi munkástanácsokon keresztül képviseltetik magu
kat a Központi Munkástanácsban. Abban is megegyeztünk, hogy a
csepe-liek két, a többi kerületek egy-egy szavazati joggal rendelkeznek, függet
lenül attól, hogy hány képviselőjük vesz részt üléseinken. A Munkástanács szervezeti kérdéseit is rendeztük, felállítottunk egy titkárságot a folyó ügyek intézésére s alakítottunk egy bizottságot a szovjet parancsnoksággal való állandó kapcsolat fenntartására. S az első sikeres lépések után célul tűztük ki az Országos Munkástanács létrehozását. Elhatároztuk, hogy az ipari városok és gócpontok küldötteit november 21-ére országos munkás
tanács-értekezletre hívjuk össze.
*
Körülbelül ekkor tekinthettük lezártnak a Munkástanács történetének első szakaszát. Ekkorra kialakult a Központi Munkástanács szervezete, tisztá
zódott politikai álláspontja, határozott formákat öltött tevékenysége s megszilárdult politikai hatalma. A november 21-ére összehívott országos értekezlettel a Nagy-budapesti Központi Munkástanács történetének új szakaszához érkezett.” Ettől az értekezlettől azt vártuk, hogy a Kádár-kor
mánnyal szemben országos viszonylatban létrejöjjön egy munkástöme
gekre támaszkodó és munkások kezében lévő hatalom, amely az egész ország erőit egyesítheti magában. A vidéki munkástanács-hálózat teljes kiépítésén kívül a mezőgazdasági vidékeken paraszttanácsok megalakítá
sát s ezek munkájának a mienkkel való összehangolását terveztük A vidékieket a MÁV távíróberendezése és a posta telefonhálózata segítsé
gével értesítettük az értekezletről. Emlékezetem szerint főleg Győrből, Kom
lóról, Veszprémből, Tatabányáról, Pécsről, Ózdról, Salgótarjánból érkeztek küldöttek, s megjelent egy népes parasztküldöttség is. A követelések, általá
ban a politikai álláspont körül nem alakult ki különösebb vita, ezen a téren valamennyien egyetértettünk. Sokkal nagyobb gondot fordítottunk az Orszá
gos Munkástanács létrehozásának gyakorlati kérdéseire.
Az értekezletet kénytelenek voltunk a Központi Munkástanács szűk helyiségeiben megtartani, mert a kormány a tanácskozás eredetileg kijelölt színhelyére szovjet csapatokat vonultatott fel. Elhatároztuk, hogy erre a provokációra válaszul és tiltakozásul a 19-én megkezdett munkát leállítjuk s 48 órás általános sztrájkot hirdetünk. Tanácskozásainkat mindamellett sikerrel fejeztük be. A vidékiek biztosítottak bennünket támogatásukról s bár az Országos Munkástanácsot hivatalosan - taktikai okokból - nem hoztuk létre, a vidékkel mégis megteremtettük az állandó kapcsolatot,
* Az értekezlet megtartáséi - az Országos Munkástanács megalakulását - eredeti helyén, a Nemzeti Sportcsarnokban szovjet fegyveresek akadályozták meg.
amelyet a küldöttek s a telefon- és távíróösszeköttetés révén továbbra is fenntartottunk. Sztrájkfelhívásunkra pedig a budapesti munkásság teljes egészében beszüntette a munkát.
22-én este ismét Kádárhoz mentünk, tiltakoztunk a kormány eljárása ellen, tudomására hoztuk az általános sztrájkot és újra megkíséreltük kö
veteléseink elfogadtatását. Kádár órákig váratott bennünket, míg végre éjjel két órakor beszélhettünk vele. A megvárakoztatást először provoká
ciónak tekintettük, később derült ki, hogy Kádár ekkor tudhatta meg Nagy Imrének és társainak elrablását, s ez talán még neki is kellemetlen órákat okozhatott.'Másnap viharos ülésünk volt a Központi Munkástanácsban. A forradalom miniszterelnökének elrablása elmérgesítette a helyzetet és majdnem lehetetlenné tette a kompromisszumos megoldás keresését. Mi akkor mindenért Kádárt okoltuk, bár azt elég világosan láttuk, hogy közte és a kormány többi tagja között különbség van. A kormánnyal folytatott tárgyalásainkon például Marosán és Biszku is részt vett olykor, ez utóbbiak sokkal kihívóbb hangon beszéltek velünk. Marosán például kijelentette egyszer, hogy a munkások sztrájkolhatnak, ha akarnak, de a kormány majd felvonultatja embereit s ha a munkások tüntetni mernek, „...akkor maguk közé lövetünk!". így beszélt a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány"
egyik tagja a munkásokról...
Kádárról más volt a benyomásunk, bár alapjában véve ugyanazt csinálta, mint a többi. De nagyon valószínű, hogy például Nagy Imréék elrablá
sáról csak utólag értesült** , neki nem mondták meg előre, s az ügy számára is mindenképpen kínos lehetett. Ezt a véleményünket egy na
gyon érdekes tárgyalás erősítette meg. December 1-jén Kádár ötórai teára hívta meg a Központi Munkástanács tagjait, ahova hatan mentünk el, míg Kádáron kívül csak legszűkebb hivatali környezetéből voltak ott néhá- nyan. Ezen a mintegy két-három óráig tartó megbeszélésen Kádár megígér
te, hogy megpróbál valamilyen engedményt tenni, s ez legyen az a kezdeti lépés, amelynek nyomán kialakulhat valami kompromisszum. Elmondta, hogy megpróbálta kormányát nem kommunista politikusokkal - így Ko
vács Bélával, Balogh páterrel és másokkal - kiegészíteni, de valamennyien elutasították az együttműködést. Valóban az volt a benyomásunk, hogy
* A jugoszláv követségen tartózkodókat, Nagy Imrét és hozzá hű társait, valamint azok családtagjait azzal az ígérettel csalták tőrbe, hogy lakásukra szállítják őket és szabadok lesznek. Helyette azonban a szovjet hadsereg a romániai Snagovba szállította a csoportot, ahol szigorú őrizet alatt foglyok voltak.
* * A Nagy Imre-csoport elrablása pontos forgatókönyv szerint történt, a szovjet és magyar vezetők szoros együttműködésével, beavatva a jugoszlávokat is. Kádár tudta, hogy a jugoszláv követségen tartózkodókat erőszakkal Romániába fogják hurcolni.
ezúttal bennünket akar megnyerni. Pontosan emlékszem rá, hogy csaknem szó szerint a következőket mondotta: „...Emberek, segítsenek nekem! Ért
sék meg, hogy itt a sok sztálinista között én egyedül vagyok... Segítsenek!"
Felszólított néhányunkat, így Rácz Sándort és engem, hogy lépjünk be a kormányba Mi ezt az ajánlatot nem fogadhattuk el, ám nekem az volt az érzésem, hogy Kádár és jelen levó munkatársai csakugyan nem a sztálinista vonalat képviselik, s nyilván a kormányban is kisebbségben vannak.
A Munkástanácsban sokat beszéltünk erről az érdekes tárgyalásról. Ma
gyarázatot keresvén Kádár magatartására, arra a következtetésre jutot
tunk, hogy a további fejlődést november 4-én ő is másként képzelte el.
Azokban a napokban - feltehetően - azért helyeselte és fogadta el az orosz intervenciót, hogy az itt-ott jelentkező túlkapások elfojtása után ott foly
tathassa a forradalom politikáját, ahol október 30. körül tartottunk. Talán bízott abban, hogy ha ő áll az intervenciós politika élére, meg is tudja állítani az intervenciót azon a fokon, ahol jónak látja. Azonban abban is mindannyian egyetértettünk, hogy ehhez az elképzeléshez nagyfokú kor
látoltság kellett, hiszen a forradalom lényegét és a helyzetet ismerő józan embernek nem lehettek ilyen illúziói. Hogyan is volna lehetséges a szovjet szuronyok árnyékában valóra váltani a forradalom célkitűzéseit? Úgy láttuk, hogy maga Kádár is épp ez idő tájt - főleg Nagy Imréék elrablása után - ébredt annak tudatára, hogy ő is teljesen tehetetlen a szovjet intervencióval s annak minden következményével szemben. Ezért kísérle
tezett különböző politikusokkal, ezért kísérletezett velünk is.
Jellemző epizódot tudtunk meg később. December elsejei beszélgetésün
kön - amint említettem - Kádár engedményeket ígért s azt is vállalta, hogy ezekről másnap nyilatkozni fog a rádióban. Később tudomásunkra jutott, hogy Kádár valóban elment a Parlament épületében levő stúdióba, előkészí
tett nyilatkozatát azonban a váratlanul meg elen t Münnich haragosan kitépte a kezéből, mondván, hogy ilyen nyilatkozatot lehetetlen felolvasni...
November vége felé érkezett el az ideje annak, hogy a Központi Mun
kástanácsot megerősítsük, tevékenységét fokozzuk, s a nép által egyedül elismert politikai erőként komolyabban lépjünk fel. Ekkor kezdtük szük
ségét érezni annak, hogy munkánkról informálni kellene az üzemeket s általában az ország lakosságát. Addig is volt egy tájékoztatónk, ezt azon
ban csak sokszorosított formában tudtuk kiadni, mert a szovjet katonaság az összes nyomdákat megszállva tartotta. Mégsem mondtunk le a Központi Munkástanács saját nyomtatott újságának tervéről, a Kádárral folytatott tárgyalások során már előbb is ismételten követeltük a lapengedély kiadá
sát, Kádár ezt a követelésünket minden alkalomnmal a papírhiányra való hivatkozással utasította vissza, hiszen - amint mondotta - a párt és a
szakszervezet lapjait (a Népszabadságot és a N épakaratot) is alig lehet papírral ellátni. Ez persze csak ürügy volt, Kádár éppolyan jól tudta, mint mi, hogy a Munkástanács lapjának megjelenése esetén senki sem olvasná a többi lapokat s a mi tekintélyünk és befolyásunk még jobban növekednék.
Végül is úgy döntöttünk, hogy ha a kormány nem ad engedélyt, anélkül is kiadjuk a lapot. A Központi Munkástanács engem bízott meg ennek lebonyolításával. A nyomdászszakszervezet elnökének tanácsára a Fonás Nyomda munkástanácsához fordultam, mindjárt velem jö tt az a néhány újságíró is, akiket megkértem a lap szerkesztésére. A nyomdában összehí
vott munkástanács megvitatta kérésünket s elhatározta a Központi Mun
kástanács lapjának „Munkásújság" néven való kinyomását.
Kiszedtéka cikkeket, s már csaknem készen volt a lap, amikor hír érkezett arról, hogy a kormány - tudomást szerezvén a dologról - akciónkat kihí
vásnak tekinti. Nagy vita alakult ki néhány újságíró és a lap szerkesztője között. Mi a szerkesztővel együtt a lapot ki akartuk hozni, de az újságírók közül többen azzal érveltek, hogy ezzel végképp lehetetlenné tennénk mindenfajta kompromisszumot. Vita közben érkezett hozzánk a Központi Munkástanács néhány tagja, ők hozták tudomásunkra a Munkástanács új határozatát, amely szerint kerülnünk kell minden provokációt s egyelőre le kell mondanunk a „Munkásújság" kiadásáról. Úgy látszott, hogy ezen a határon innen kell megvetnünk a lábunkat.
Pedig ekkorra már a szovjet katonai szervekhez is megfelelő összekötte
tésünk volt. Velük mindjárt a Munkástanács megalakulása után - még november 15-én - felvettük a kapcsolatot, főleg avégből, hogy a deportá
lások megszüntetése érdekében valamit tehessünk s a szabad mozgásunkat biztosító igazolványokat megszerezzük. Jellemző, hogy a szovjet katonai parancsnokság nemcsak igazolványokkal látta el a Munkástanács minden tagját, fegyverviselési engedélyt is kaptunk valamennyien. S amikor az oroszok megtudták, hogy nem egyetlen üzem vagy kerület munkástaná
csáról van szó, hanem a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsról, azaz egy valódi szovjetről; tolmács kíséretében egy ezredest küldtek hozzánk, aki - ha jól emlékszem november 20-ától fogva - résztvett tanácskozásain
kon és gyakran naphosszat közöttünk volt. Az oroszok így első kézből szerezték információikat, mindenről tudtak s egészen Nagy Imre elhurco
lásáig rokonszenwel figyelték a Munkástanács tevékenységét. Az ezredes megnyilatkozásaiból mindenesetre arra kellett következtetnünk, hogy az oroszok nem tudják, tulajdonképpen mi is a Munkástanács. Valóban az ő forradalmi szovjetjeikhez hasonló szerv-e, vagy pedig valami ellenkor
mány? Nem látták tisztán, belpolitikai ellenzéke vagyunk-e a Kádár-kor
mánynak, vagy együttműködünk velük. Ezt a kérdést sohasem sikerült az
oroszokkal tisztáznunk, főleg azért, mert a kormány egy megbízottja is részt vett üléseinken; másrészt a Kádárral rendszeresen folytatott tárgya
lásainkat valószínűleg tévesen értékelték. Annyi bizonyos, hogy a tényle
ges helyzetet sokáig nem ismerték fel.
December elején - talán 6-án vagy 7-én - azonban egy csapásra megszűnt a jó viszony. A Munkástanács küldöttségét meghívták a szovjet katonai parancsnokságra, ahol Szeröv tábornok nyíltan és félreérthetetlenül fel
szólította a Munkástanácsot, hogy követeléseit szüntesse be, mert a játék
nak vége van. S csakugyan, december 9-én feloszlatták a Központi Mun
kástanácsot.
E rövid történeti áttekintés befejezéséül érdemes még néhány szót szólni a Munkástanács és a többi forradalmi szervezetek kapcsolatairól. Együtt
működtünk minden valóban forradalmi szervezettel, az értelmiség és a diákság különböző csoportjaival, a parasztság elérhető képviselőivel. A szakszervezetekkel viszont nem voltunk hajlandók semmiféle kapcsolatot felvenni, jóllehet Kádárék csaknem minden tárgyaláson ezt követelték.
Érthető, hogy szerettek volna bennünket a pártirányítással működő ál
szakszervezetek ellenőrzése alá helyezni. Amikor például a lapengedélyről volt szó, azt javasolták, hogy a Központi Munkástanács közleményei a szakszervezet hivatalos lapjában, a Népakaratban jelenjenek meg. Hajlan
dók lettek volna egy állandó oldalt rendelkezésünkre bocsátani. A Szak- szervezetek Országos Tanácsával azonban mi semmiféle közösséget nem vállalhattunk, hiszen az egyre inkább tagszervezetek nélküli központtá alakult. Épp ez idő tájt szakadtak el egyes szakmák munkásai - például a nyomdászok és a textilesek - a szakszervezeti központtól s megalakították független és szabad szakszervezeteiket, újraválasztották szakszervezeti bizottságaikat.
Miután november utolsó hetében Rácz Sándor elnökké választása, a mun
kakörök felosztása, különböző osztályok szervezése révén megerősítettük a Munkástanács szervezetét, több eséllyel kísérelhettük meg az Országos Mun
kástanács kezdettől fogva tervezett létrehozását A vidéki ipari gócpontokkal ekkor már megvolt az állandó kapcsolat. Veszprém, Pécs, Tatabánya, Komló, Salgótarján, Miskolc küldöttei, a Tiszántúl és a Duna-Tisza közének képvise
lői Budapesten tartózkodtak; szállásra és kosztra különböző üzemekben he
lyeztük el őket. A Központi Munkástanácshoz napról napra bejárt30-40 vidéki küldött, akik telefonon vagy a MÁV segítségével tartották fenn az összeköt
tetést otthoni munkás társaikat.
Nem szabad megfeledkezni arról a nagyon fontos tényről, hogy több esetben parasztküldöttségek is felkeresték a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsot. Politikai állásfoglalásuk egyezett a miénkkel,