Az elmúlt év eseményei Közép- és Kelet-Európábán - különösen pedig az 1956. évi magyar forradalom - ismét időszerűvé tették a tanácsok problé
máját. Mielőtt azonban részletes elemzésnek vetnők alá ezt a szinte kime
ríthetetlen témát, nagyjából végig kell kísérnünk a tanácsok történelmi útját - és le kell vonnunk néhány tanulságot1.
A legtágabb értelemben vett tanácsok története hosszú évszázadokra tekinthet vissza. Cromwell puritán forradalmának „Central Council of the Army"-ját,2 a 18. századbeli francia forradalom újfajta városi „Commune"- jeit3 a helyi tanácsok, „szovjetnek előfutáljainak lehet tekinteni.
Hasonlóképpen feltűnnek a tanácsok, bizottmányok az 1848-as európai forradalmi mozgalmakban. De ha úgy tetszik, az első sztrájkok, békeharcok idején a munkaadóval folytatott tárgyalásra kiküldött „bizalmiak", sztrájk- bizottságok a későbbi munkástanácsok (természetesen egyben a szakszer
vezetek) őseinek mondhatók.
A történelmi áttekintést a párizsi kommünnel kívánjuk megkezdeni.
Nemcsak azért, mert ennek hatása a szocialista teoretikusok révén a leg
közvetlenebb volt, hanem azért is, mert a 19. század végén már olyan szociológiai kategóriákkal állunk szemben, amelyeket könnyebben hozha
tunk majd párhuzamba az utolsó fél évszázad történéseivel és azok szerep
lőivel.
AZ 1871-ES PÁRIZSI FORRADALOM TANÁCSA: A KOMMÜN A párizsi forradalom munkásainak nem voltak szakszervezeteik; azok a munkások, akik részt vettek a politikai életben, legalább háromféle irány
zathoz tartoztak. Olyan nagyüzemek sem voltak, amelyek a munkásság koncentráltsága folytán a szakszervezeti mozgalomnak lehetőséget kínál
tak volna - mint ez később Oroszországban történt. A szervezkedés kerete tehát elsősorban a Garde Nationale, a 18. századi francia forradalom
szü-lőtte, mely újra meg újra feltűnik a forradalmi mozgalmakban. A reguláris hadsereg helyett a felfegyverzett nép vállalja a város védelmét és ennek irányítására megválasztja a Gárda Központi Bizottságát. Tulajdonképpen a forradalmi tanácsok őse elsősorban maga a Nemzeti Gárda és annak Comité Central-ja.*A felfegyverzett nép spontaneitását jellemzi, hogy a kommün egyik napról a másikra született, azt senki nem készítette elő, senki nem szervezte meg előre. Az internacionalisták vezetői, így Marx is, még utolsó pillanatában is óvták a párizsi proletariátust a felkeléstől - és csak a kész tények láttán kiáltott fel Marx lelkesen: „Mely rugalmasság, mely történelmi kezdeményezőerő, micsoda áldozatkészség lakozik ezek
ben a párizsiakban."5
A második császárság keletkezését elemző brosúrájában Marx már szük
ségesnek tarba, hogy a munkásság szétverje a régi államhatalmat és újjal helyettesítse. Az új államhatalom formájára és módszereire vonatkozóan még nincs konkrét elképzelése. Párizs munkásai tulajdonképpen pártjaik és összeesküvő csoportjaik nélkül - szinte azok ellenére - teremtették meg az „új államot" a kommün formájában.
„A kommün - írja Marx a Polgárháború Franciaországban című összefoglaló elemzésében - a párizsi kerületekben, általános választással megalakított tanácsok küldötteiből állott. A küldöttek választóiknak felelősek voltak és bármikor leválthatók Többségükben munkások, vagy a munkások elis
mert képviselői..."7. A rendőrséget alárendelték a kommünnek, éppúgy, mint a közigazgatási tisztviselőket.. A kommün tagjai és tisztviselői vala
mennyien munkásbért kaptak. A kommün határozatot hozott az egyház és az állam szétválasztására, az ingyenes oktatás bevezetésére,valamint az elmenekült, vagy gyáraikat bezáró tulajdonosok üzemeinek társadalmi tulajdonba vételére.
Ismeretes, hogy a párizsi kommün a francia és a nemzetközi reakció egyesült támadásával szemben nem állhatott sokáig ellent és létének né
hány hónapja alatt csak körvonalaiban mutatkozhatott meg a történelem első „tanácsállamának" arculata. De éppen az a tény, hogy az első és legsürgősebbnek tekintett feladatok oly klasszikusan fejezik ki a munká
sok programját, tette a kommünt a későbbi munkásmozgalom korszakal
kotó állomásává. A kommün a különböző politikai álláspontot képviselő munkások és intellektuelek összefogása volt, tekintet nélkül pártállásukra.
Világosan leszögezték, hogy nem parlamentáris, hanem „működő" kor
mányzat kívánnak lenni. Ez a szembeállítás a parlamentarizmus és a kom
mün „működő" kormányzata között érthető, ha figyelembe vessszük a francia parlament akkor közel százéves történetét. A kispolgári és munkás
tömegek - a kommün támaszai - megelégelték a meddő parlamenti
szócsa-fákat és olyan kormányt kívántak, amely tenni tud érdekükben. Ez a követelés - mely azóta oly különböző előjelekkel tűnt fel a politikai har
cokban - különösen megfelelt a közvetlen katonai fenyegetés nyomása alatt álló Párizsnak. Ez az utóbbi körülmény sajátos vonást kölcsönöz a párizsi munkások államának.
A kommün születése ugyanis elválaszthatatlan attól a konkrét igénytől, mely nemcsak - és nem elsősorban - a szociális követelések kielégítését várta az új hatalomtól, hanem a város és ország védelmét a fenyegető porosz támadás ellen. így azonban különös helyzetbe kerültek a kommün- nek főleg azok a tagjai, akik programjukban elvetettek minden nemzeti követelést. (Elsősorban a szektaszerű szocialista csoportok intellektueljei.) A katonai helyzet kényszerítette most őket a nemzeti függetlenség védel
mére, s a nacionalizmus ostorozói a trikolór alatt „Franciaországért!" tobo
roznak.*
Az olvasó előtt bizonyára nem tűnik anakronizmusnak, ha itt utalunk a kommün és az 1956-os magyar munkástanácsok közötti feltűnő hasonló
ságra. Nyilvánvaló, hogy az utóbbiak tagjai keveset tudtak a kommünről;
de a történelmi helyzet szinte kísérteties ismétlődése a magyar munkásta
nácsok elé is a nemzeti függetlenség s a munkásjogok egyidejű védelmét tűzte ki kötelező feladatként.
TANÁCSOK AZ 1905-ÖS OROSZ FORRADALOMBAN
Az első nagyobb - a Putyilov-gyárban szervezett - sztrájk követelései között már az 1904. év végén felmerült a „munkástanács" alakításának gondolata. A munkások olyan állandó bizottságot kívántak, mely a bérek dolgában és más kérdésekben képviselje az üzem munkásait a tulajdonos
sal szemben9.
Az első szovjet (tanács) a pétervári üzemek sztrájkbizottságainak küldöt
teiből alakult. Elnöke egy azóta az ismeretlenségbe süllyedt munkás, Krusztalev-Mosztar, akit hamarosan egy fiatal szociáldemokrata követett:
L. D. Trockij. A munkásküldöttek tanácsának programja, mint a korábbi petíció is, sajtó- és szólásszabadságot, a politikai foglyok szabadon bocsá
tását, a törvény előtti egyenlőséget, ingyenes nyilvános oktatást, prog
resszív adórendszert, szakszervezeti és szövetkezeti szabadságot, 8 órás munkanapot és rögzített minimálbért követelt.
Megállapítható, hogy eme első követelések jellegzetesen demokratikus jogokat kémek számon - polgári demokratikus jogokat - , és ezek között a tulajdonképpeni munkáskövetelés csak nagyon kevés.
A pétervári szovjet példáját más városok is követték, elsősorban Moszk
va, ahol kerületi szovjetek is alakultak. Ezek utóbb bolsevik vezetés alatt szembefordultak a sztrájkbizottsággal és belevitték a moszkvai proletariá
tust az eleve kilátástalan fegyveres felkelésbe. De 1905-ben létrejöttek az első katonatanácsok is (így a rosztovi ezrednél és másutt), és a parasztbi
zottságok, melyek itt-ott kapcsolatba kerültek a munkásküldöttek szovjet
jeivel.
A legerősebb szovjet, a pétervári, nem volt hosszú életű. Október 26-án a nagy általános sztrájk idején alakult és mikor a kormány is látta, hogy a forradalmi mozgalom ellanyhult - nem fenyeget a felkelés veszélye december 16-án feloszlatta és vezetőit letartóztatta.
Mi volt a bolsevikok álláspontja a szovjettel kapcsolatban?
Lenin, aki az első időben külföldön tartózkodott - egyes források sze
rint10 - helytelenítette a szovjetek alakítását, a választások, valamint a parlament összehívásának követelését és egyedüli útnak - mint később is - a fegyveres felkelést tekintette. De Pétervárra érkezvén, felismerte a szovjet jelentőségét. Egy későbbi írásában így jellemezte az első tanácsokat:
„Ezek végre a hatalom szervei voltak, eltekintve kezdetleges állapotuktól, ösztönösségüktől, formátlanságuktól és az összetételükben, valamint funkciójukban észlelhető elmosódottságtól..."1 úgy látszik - először nem méltányolta, hogy a szovjetek erejét állandóan éppen ez a formátlanság, az intézményesség nehezékeitől való mentesség adja meg.
Az idő múlásával azonban a bolsevikok egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak az 1905-ös munkástanácsoknak és mindent elkövettek a tapasztalatok általánosítására. Lenin is később a forradalom legjelentősebb tényének tekintette ez új szervek létrejöttét: „Egészen rendkívüli történel
mi körülmények egész sorának következtében Oroszország mutatta be a világnak... a gazdasági és politikai sztrájk kombinálását... és a kapitalizmus által kizsákmányolt osztály tömegszervezésének és harcának új formáját, a szovjeteket."
Az 1905-ös szovjetek, szemben a párizsi kommünnel, jellegzetesen egy- egy csoport - üzemi munkások, katonák - érdekeinek képviselőjeként és szervezeti összefogójaként léptek fel. A forradalom idején több munkás- és polgári párt is feléledt, de különösen a legelnyomottabb rétegek biztosabb
nak látták a közvetlen, az „osztály jellegű" képviseletet. A szovjetek - a moszkvaitól eltekintve - szorosan kapcsolódtak az üzemek sztrájkbizott
ságához, és kialakulásukkor nem is akartak sokkal többet, mint ezeknek a sztrájkoknak koordinálását, a szolidaritás biztosítását. Kevés a forrásunk annak megítélésére, vajon az első szovjetek szándékában állt-e, hogy a hatalmat a maguk kezébe vegyék - és mennyiben voltak például a
parla-mentális demokrácia mellett vagy ellen hiszen Oroszországban nem is ismerhették ez utóbbinak gyakorlatát
1905 jelentősége - mint erre Lenin is gyakran rámutatott- valóban első
sorban annak a „főpróbaszerűségében" rejlik. Nem kétséges, súlyos áldo
zatokat követelő főpróba volt és könnyen lehetne ezért a „rendezőket"
elmarasztalni. Ám az 1917-es események bizonyították, hogy a szovjetek működése közben szerzett tapasztalatok széles körben terjedtek el és eb
ben a tekintetben föltétlenül helyesen állapították meg a bolsevikok: 1905 főpróbája nélkül nem győzhetett volna 1917 októberében a forradalom12.
AZ 1917. ÉVI FORRADALOM SZOVJETJEI
A tanácsok történetének korszakos állomása az 1917. év két orosz forradalma Nemcsak azért, mert a modem történelem egyik, kétségkívül legfontosabb eseményével függ össze, azzal, hogy megszületett az első „tanácsállam", de azért is, mert az összes, azóta alakult tanácsok ezekről a szovjetekről vettek - önkén
telenül vagy tudatosan - példát.
Érthető, hogy éppen ennek a forradalomnak és a benne megszületett új rendszer első éveinek történetét sok tudatos hamisítás és ködösítés takarja.
Mindez szükségessé teszi, hogy újra felelevenítsük a kétségbevonhatatlan tényeket. Az eseményekben gazdag 1917. év azonban a tanácsok törté
netében annyi újat hozott, hogy még vázlatos áttekintésük is alig fér tanulmányunk keretébe.
1917 februárjában - az 1905-ös példa nyomán - egész Oroszországban tanácsok alakultak; a gyárakban üzemi tanácsok, a hadseregben katonata
nácsok - és ezek küldötteiből a városi szovjetek13. A legnagyobb jelentő
ségre, természetesen, ezúttal is a szentpétervári szovjet tett szert, amely a parlamenttel (Duma) együtt létrehozta az Ideiglenes Kormányt.
A szovjetek politikai összetételét az 1917 júniusában tartott I. kong
resszus világosan tükrözte14 - , de programjukat nem is annyira pártállásuk, mint a munkások és katonák hangulata határozta meg: szabadságot, békét és kenyeret akartak. A szovjeteket a munkások legsajátabb szervezetüknek tekintették és miután már néhány évtizeden keresztül megismerték a cári
„parlamentarizmust" (1905 óta öt Dumát hívtak össze és oszlattak fel, vagy hagytak tehetetlenségbe fulladni), biztosítani kívánták, hogy a forradalom után létrehozandó nemzetgyűlés valóban képviselje az egész népet.15
A kormány is tisztában volt azzal az erővel, amit a szovjetek képviseltek, különösen a közvetlen bizalom, valamint az üzemekkel és csapatokkal tartott szoros kapcsolataik révén. A hatalom egy része a tanácsok kezében,
egy része a kormány kezében volt. Lenin a „kettős hatalom" időszakának nevezte ezt a várakozási állapotot, amely lényegileg az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáig nyitva hagyta a kérdést, milyen legyen az államrendszer és miképpen gyakorolja a hatalmat.
Lenin az emigrációból hazatérve először a tanácsok oldalára akarta átbillenteni az erőviszonyokat, de mikor látnia kellett, hogy a szovjetek nem a bolsevikok vezetése alatt állanak, visszavonta áprilisi jelszavát. Az 1917-es nyár eseményei rendkívül ellentmondóak és elemzésük eltérítene bennünket tárgyunktól. Annyi kétségtelen, hogy a Bolsevik Párt félillega
litásba szorítása erősen növelte népszerűségét és végül - bármennyire is paradoxként hangzik - a Komyilov-puccs volt az, ami a tanácsokat és általában a munkásságot a bolsevikok felé sodorta.16
Az Ideiglenes Kormány politikájának gyengesége és a kedvezőtlen nem
zetközi viszonyok miatt a szentpétervári tanácsokban bizonyos balratoló- dás következett be. (Nem ez volt a helyzet a többi szovjetben - de az igazán mérvadó, éppen centrális helyzete következtében, Petrográd volt.) Lenin ismét kiadta tehát a jelszót: „Minden hatalmat a szovjeteknek!" - de ugyan
akkor hozzálátott a fegyveres felkelés előkészítéséhez is. Ennek oka az volt, hogy bár a szovjetekben a bolsevikokra nézve kedvező fordulat történt, ez korántsem jelentette még azt, mintha a bolsevik pártot a munkások több
sége követte volna. Ezért választotta Lenin a felkelés taktikáját, melynek időpontjaként a Szovjetek II. Összorosz Kongresszusának előestéjét hatá
rozta meg: „Balfogás vagy formalizmus lenne megvárni a bizonytalan szavazás eredményét" - írta.17
A szovjetekben és az üzemi tanácsokban a bolsevikok a párizsi kommün programjával agitáltak: demokratikus munkás-paraszt köztársaságot kö
veteltek (amelyben a rendőrség és az állandó hadsereg helyét a felfegyver
zett nép általános milíciája foglalja el), a bürokratikus államgépezet meg
szüntetését és a tisztviselők részére szakmunkásbérnek megfelelő illet
m ényt." Az üzemi tanácsokban a munkásellenőrzés jelszavát hangoztatták és a sztrájkjog biztosítását.
Amint egyéb forrásokból is ismeretes, Lenin nem bízott a munkások képviselőiben és a szovjeteket a petrográdi felkeléssel fait accompli elé állította.Trockij így adta ezt hírül a pétervári szovjetnek: „a Kongresszus döntését a felkeléssel megelőztük." A II. Szovjetkongresszus határozatai (dekrétum a békéről, a földről, a hatalomról...) lényegében az október előtti ígéreteket vetették papírra. A gyakorlat azonban másként festett. A bolse
vikok igyyekeztek mindenkit eltávolítani a szovjetekből, aki nem vetette alá magát centralista pártjuk direktíváinak - és a népbiztosok tanácsában keresztülvitték a többi szocialista párt képviselőinek kiszorítását a
hata-lomból.19 Az alkotmányozó nemzetgyűlést szétkergették és három hónap
pal az októberi forradalom után a „proletárállam" katonái tüzet nyitottak a Konstituante ünneplésére felvonuló pétervári munkásokra...
A szovjetek, a munkások nem felejtették el az október előtt kitűzött programot, és ha a külső intervenció egy időre elodázta is az ígéretek számonkérését, 1920-ban az ún. munkásellenzék hangot adott az elégedet
lenségnek: „Kik vagyunk tulajdonképpen? Vajon valóban a prole
tárdiktatúra oszlopai, vagy csak tehetetlen tömeg, amely hátterül szolgál azoknak, akik elszakítva minden kapcsolatukat a munkássággal, a párttag
ság sáncai mögé húzódva akarják politikájukat érvényre juttatni!?"20 A szovjetek - az 1917-es februári forradalom „első lépéseivel" elégedet
len munkások és katonák képviselői - , rövid néhány esztendő alatt óriási változáson mentek keresztül. A népképviselet kivívásáért indították meg a harcot, majd az ellenforradalmi veszély és a bolsevik agitáció hatására maguk vették kezükbe a hatalmat (legalábbis formailag), hogy rövid hóna
pok múlva látniuk kelljen: a népképviseletet szétverik és a hatalom egy uralkodó párt monopóliumává válik, mely a szovjeteket csak kirakatként, határozatainak végrehajtó szerveiként kívánja felhasználni. Persze ez a folyamat nem ilyen sematikusan zajlott le az egész országban, lényegében azonban a fentiek a jellemzők - nemcsak a szovjetekre, de tulajdonképpen az egész oroszországi „robbanásra" is.
KRONSTADT: A SZOVJETEK A BOLSEVIK DIKTATÚRA ELLEN A szovjetek, mint az önkényuralom elleni harc leghatékonyabb formája, nem mentekfeledésbe. Az új diktatúra ellen harcoló tanácsok története alig néhány esztendővel október után kezdődött: 1921 telén.
A polgárháború, az évek óta tartó „rendkívüli állapot" voltaképpen befejeződött - és az orosz munkások, a forradalom leglelkesebb harcosai és támogatói joggal számítottak arra, hogy most megkezdődik az új élet, amiért annak idején Pétervárott és azután a különböző frontokon, inter
venciósok és fehérek ellen harcoltak. Csalódniuk kellett: az összes intéz
kedések, amelyeket eddig a háborús helyzet többé-kevésbé indokolt, ér
vényben maradtak, sőt szigorúbb rendszabályok léptek életbe; így többek között tilos lett a munkahely szabad változtatása. Elsőként a petrográdi proletárok ismerték fel a helyzetet: a bolsevikoknak fontosabb a hatalom kézbentartása, mint a forradalom vívmányainak megvalósítása és továbbb- fejlesztése. A város gyárainak jelentős része állt, a munkások éheztek.
Gyűléseket hirdettek, hogy helyzetüket és teendőiket megvitassák... - a
kormány a gyűléseket betiltotta. Újabb gyűléseket hívtak össze - azokat is betiltották. A bolsevik kormány nem volt hajlandó tárgyalni a munkások
kal, nem volt hajlandó engedményekre - ugyanakkor, amikor a NEP-kor- szakban osztogatta a koncessziókat a .kapitalista ellenségnek". Február 24-én kihirdették a sztrájkot a Petronnij Lőszergyárban, a Trubocsnij, a Baltijszkij és Larerm Művekben. A kormány erre .Védelmi Bizottságot" alakított (Komitet oboroni), mint annak idején Jugyenics, megjelentek a kommunista tiszti iskola kadétjai (kurzanti), hogy szétkergessék a munkásokat Másnap a Galemaja- dokk munkásai is csatlakoztak a sztrájkhoz és a petrográdi szovjet ülésén Lasevics „munkakerülő egoistáknak" és „ellenforradalmároknak" nevezte a petrográdi munkásokat A sztrájk résztvevőit kizárták a gyárakból, megvon
ták élelmiszeijegyeiket. A munkások céljaira egy február 27-én kelt falragasz világít rá legjobban: „A kormánynak meg kell változtatnia politikáját A munkások és parasztok elsősorban szabadságot akarnak. Nem kívánunk a bolsevikok rendeletéi szerint élni, magunk határozzuk meg sorsunkat Elvtár
sak, tartsátok meg a forradalmi rendet! Követeljétek megingathatatlanul és szervezetten: az összes letartóztatott szocialisták és pártonkívüli munkások szabadon bocsátását, a haditörvények felfüggesztését, szólás-, sajtó- és gyüle
kezési szabadságot minden dolgozónak..."
Ezzel a programmal - amely feltűnően hasonlít az 1905-ös és az 1917-es szovjetek jelszavaihoz - a pétervári munkások azok ellen harcoltak, akik e program felhasználásával teremtettek új önkényuralmat. Február 28-án matrózküldöttség érkezett Pétervárra, mely másnap jelentést tett a balti flotta 16 000 katonájának. A matrózok, éppúgy mint 1917-ben, csatlakoztak a munkásokhoz. Március 2-án háromszáz küldött gyűlt össze a helyzet megvitatására, többségükben a rendszer hívei, nagyrészt kommunista párttagok. Két helyi bolsevik funkcionárius ostoba és provokatív felszóla
lása azonban élesen a bolsevikok ellen fordította a „kezdetben békülé- keny" hangulatot. Az elnökséget Ideiglenes Forradalmi Bizottsággá nevez
ték ki, melynek feladata a rend fenntartása és az új szovjet választások kiírása lett volna22. A kormány válasza egy prikaz (rendelet) volt, mely Lenin és Trockij aláírásával „antant intervenciósok és francia kémek akna
munkájának" minősíti a kronstadti megmozdulást. A felkelésben részt vevőket törvényen kívülieknek nyilvánították és a Védelmi Bizottságot teljhatalommal ruházták fel. Zinovjevék hadiállapotot rendeltek el és már
cius 4-én falragaszok adták hírül, hogy „megbízhatatlan elemeket", mun
kásokat, túszként tartóztattak le, megtorlásként, amiért Kronstadtban ko
misszárokat tartottak fogságban. (Kronstadt ekkor is, később is többször hangoztatta, hogy a felkelők kezéhez nem tapad vér, és hogy nem akarnak testvérháborút!)
Március 7-én megjelent Trockij ultimátuma és azt követőleg hadparan
csa, melyben ez állt: „...lelövetlek benneteket, mint a fácánokat!" S valóban, a Nemzetközi Nőnap estéjén, 18.45-kor Szesztoreck ágyúi tüzet nyitottak az ünneplő munkásokra... És ha pontot csak március 18-án tettek az esemé
nyek végére, az utolsó napok a reménytelen ellenállás napjai voltak.
A szovjetállam könyörtelenül leverte a forradalom bölcsőjében fellázadt munkásokat, mert azok nem felejtették el a négy évvel korábbi jelszavakat és valóságos szovjethatalmat - nem pártdiktatúrát követeltek. „Az októberi forradalomtól szabadulását várta a munkásosztály - írták a kronstadtiak 1921. március 9-én - , ehelyett az még nagyobb elnyomáshoz vezetett. A cári rendőrállam hatalma a kommunista bitorlók kezébe került, akik - ahelyett, hogy szabadságot adnának a népnek - ránk szabadították a Cseka terrorját, mely még a cári rendőrségnél is rettenetesebb. A legszömyűbb és legalja
sabb a nép szellemi elnyomása a kommunisták által, akik mindenkit kény
szeríteni akarnak, hogy az ő előírásaik szerint gondolkodjék... Kronstadt megtette az első lépést abban a harmadik forradalomban, amely a munká
sok utolsó láncait is szét fogja tömi és szabaddá teszi az új, széles utat az alkotó erők kibontakozása felé, a szocializmus szellemében."23
Ezt a programot bélyegezte Lenin és Trockij ellenforradalomnak, ennek a mozgalomnak a vérbefojtásáról számoltak be győzelemként a pártkong
resszuson - és ennek a jelszónak harcosait nyelte el Szibéria és a Cseka
resszuson - és ennek a jelszónak harcosait nyelte el Szibéria és a Cseka