NÉHÁNY TÖRTÉNETI SZEMPONT
Czeslaw Mítosz a kiváló lengyel író állapította meg a Nagy Imre Intézet 1959. október 24-25-én tartott konferenciáján": „Olyan korszakban élünk, amelyben nincs, vagy legfeljebb csak egy felszínes történetiség van." Majd rámutatott arra, hogy a kelet-közép-európai országok problémáinak vizs
gálata során legtöbben általános sémákból kiindulva kísérlik megmagya
rázni ezt vagy azt a történelmi és politikai eseményt, s hogy „a dolgokat, amelyek valamely országban történnek, úgy tekintik, mint egy általános fejlődési vonal stádiumát. Holott vannak olyan sajátosságok, például Ma
gyarországon és Lengyelországban, amelyek nem illenek bele ebbe az általános sémába."1
Kelet-Közép-Európa évszázadok folyamán kialakult történeti sajátossá
gait elsősorban az a jelentős változás határozta meg, hogy az újkor hajnalán az európai fejlődés súlypontja az Atlanti-óceán partjaira, nyugatra helye
ződött. A kelet-európai népek belső fejlődése lelassult és a Nyugathoz viszonyítva évszázadokkal elmaradt. Ez az elmaradottság azt eredményez
te, hogy e népek nem tudtak ellenállni a különböző hódításoknak, amelyek a lelassult fejlődést sok esetben stagnálássá, sőt általános pusztulássá vál
toztatták. Kiemelendő, hogy a különböző hódító népek expanziója egy
mást keresztezte, s ez általánosan az osztrák-török, porosz-orosz ellenté
tekben fejeződött ki. így a geográfiai elhelyezkedés másik nagy tehertétele, hogy Kelet-Közép-Európa századok óta a különböző expanziós nagyhatal
mak természetes ütközőhelye volt.2
Mindezek következményeként e népek életét belső elmaradottságuk, gazdasági és társadalmi elesettségük, valamint nemzeti elnyomottságuk jellemezte. De ugyanígy jellemezte az ezek elleni harc is; Közép-Kelet-Eu- rópa története hallatlanul gazdag forradalmakban és függetlenségi harcok
ban, amelyek igen gyakran összekapcsolódtak. Csak az újkort tekintve, a
* A konferenciáról 1. e kötetben a Mit adott a magyar forradalom a szocializmusnak? című cikket
lengyel Kosciuszko, a magyar Kossuth, a román Balcescu nevei, az 1830-31- es lengyel felkelés, az 1846-os krakkói lázadás, a lengyelek szerepe Európa szabadságmozgalmaiban, az 1848-as magyar, román, szerb, horvát, szlovák forradalmi és függetlenségi törekvések, az 1919-es kelet-közép-európai forradalmak és a monarchia szétesése, rengeteg konkrét példát nyújtanak ennek szemléltetésére.
Ezek a harcok, amelyeket e népek társadalmi elmaradottságuk felszámo
lásáért és nemzeti függetlenségükért századok óta vívtak, sorra rendre elbuktak, a problémák megoldatlanok maradtak, sót egyre súlyosbodtak.
Természetes, hogy mindez olyan sajátosságokat fejlesztett ki egyrészt ez országok társadalmi-gazdasági feltételeiben, másrészt lakóinak és gondol
kodó elméinek lelki alkatában, amelyek általánosan jellemzőek, s amelyek éppen ezért rendkívül fontos szerepet játszanak Kelet-Közép-Európa tár
sadalmi és politikai életében, sőt mindennapjaiban.
Csak egyetlen példát mutatunk be ezekből. Köztudomású, hogy ez or
szágok legtöbbje ezer- vagy csaknem ezeréves állami múltra tekinthet vissza. Ugyanakkor társadalmi és gazdasági fejlődésben századokkal elma
radt és a legutóbbi évekig paraszti, agrárország maradt. Ez az országok társadalmi életében azzal az ellentmondással járt, hogy viszonylag erős és képzett intelligencia mellett nagyszámú és a társadalom óriási többségét kitevő parasztság élt.
A szellemi élet annyira közel volt a parasztsághoz, a néphez, hogy dinamikus, nagy részben népi jellegű, s szinte csaknem egészében az elnyomottak oldalán álló kombattáns kultúraként fejlődött, amely mindig elsőként vetette fel a legfontosabb politikai problémákat. Éppen ezért ugyanakkor, amikor nemzeti jellege hangsúlyozottan erős volt, a nagy általános európai kultúrát is, mint harcához nélkülözhetetlen szükségletet, szinte hiánytalanul adoptálta.
Mindezek folytán ez országok életére egyaránt jellemző volt a változatos, színes és mozgalmas szellemi élet, különféle politikai mozgalmak jelentke
zése, és az óriási paraszt-„tenger" a maga megoldatlan problémáival.
Ezen a társadalmi és szellemi talajon, a viharos politikai miliőben külön
leges politikai magatartás alakult ki. Szabadulást kellett keresni abból a kettős szorításból, amelyet az ország belső elmaradottsága, a középkori maradványok anakronisztikus léte és a keletről és nyugatról fenyegető külső támadások jelentettek. Valamennyi komoly szellemi és politikai moz
galom ilyen vagy olyan formában ezekre a kérdésekre kereste a választ. A kettős problémának együttes felvetése és együttes megoldása azonban századokon keresztül sikertelen maradt. Sőt a legtöbb esetben még a prob
lémák felvetése sem volt megnyugtató.
A 20. században újjárendezödtek a régebbi politikai mozgalmak, újak jöttek létre, de a probléma lényege változatlan maradt. S az új politikai mozgalmak mindegyike a közös hagyományokon nevelődött; a helyi vi
szonyok, nemzeti tradíciók mély nyomokat hagytak rajtuk.3
A radikális, a szocialista vagy a kommunista ugyanúgy ennek bélyegét viselte magán, ahogyan a francia marxista és a francia radikális „egyformán"
kartéziánus, és „valamennyi" angol szocialista vagy marxista empirikus is egyúttal.
A kelet-közép-európai országok népei az 1917-es októberi forradalom utáni általános forradalmi helyzetben találkoztak első ízben a kommunista mozgalommal. E találkozás azzal a tapasztalattal járt, hogy a kommunista dogmatizmus egyáltalán nincs tekintettel a speciális, nemzeti sajátosságok
ra, s eszméinek megvalósítása során „eltekint" az adott viszonyoktól.
Az eredmény a radikális és szocialista erők megoszlása volt aszerint, hogy miképpen foglaltak állást a kommunizmushoz. De az 1917-23 közötti for
radalmi időszak utáni jobboldali kurzus, majd különösen a hitlerizmus keserves tapasztalatai a kommunista mozgalmat elutasító erőket is az együttműködés felé hajtották, amit elősegített a Komintem új, népfrontos taktikája.
A fasizmuson aratott győzelem éppen ezért azzal biztatta Kelet-Közép- Európa demokratáit és főleg radikális és szocialista politikusait, hogy év
százados problémáikat külpolitikailag a Szovjetunióval, belpolitikailag a kommunizmussal való szövetség révén oldhatják meg. Sokan csatlakoztak a kommunista párthoz és annak népfrontos taktikáját általános irányválto
zásnak fogva fel, abban reménykedtek, hogy a közép-kelet-európai orszá
gok belső elmaradottságának és nemzeti elesettségének együttes problé
máját ez a szövetség fogja megoldani.4
Néhány év kellett ahhoz, hogy érvényesüljön a kommunista népfront
taktika mögül előbukkanó valóságos politika, amely azt a realitást fejezte ki, hogy a kommunista párt a keleti, elmaradt Oroszországban uralomra jutott, megerősödött, s a Szovjetunió képében kifejlesztette a világ egyik legnagyobb hatalmát. Ennek következtében a kommunista mozgalom és a marxista teória átalakult. Ez lényegében véve három nagy jelentőségű változást jelent. Elsősorban azt, hogy a szocializmus eszméjét, fogalmát és politikáját egyre inkább a Szovjetunió hatalmi érdekei helyettesítették;
ezzel összefüggésben a marxizmus teóriája a gyorsított iparosítás és az azt végrehajtó intézmények ideológiájává vált; végül, hogy csak ezt az ideoló
giát és politikát ismerve el szocializmusnak, a kommunista párt irtóháborút kezdett más szocialista törekvések ellen.
Kelet-Közép-Európa országait tekintve a népfronttaktika elhagyása
kü-lönös formákban jelentkezett. Mindenekelőtt abban, hogy a szovjet állam érdeke e más államokkal való kapcsolatban a szocializmus általános érde
keinek maszkját öltötte magára. Ebből következően ennek az „általános szocializmusnak' a megvalósítása recsegve-ropogva zúzta szét, törte össze és brutálisan felforgatta a századok óta speciálisan alakult adottságokat.
Maguk a helyi kommunista pártok, hasonlóan a szovjethez, monopóliu
mokká nyilvánították a szocializmust, s ellenséggé minden rajtuk kívül álló szocialista elméletet, gyakorlatot és - politikust.
Ez a folyamat az évek során egyre előbbre haladt, annyira, hogy a kommunista párt politikája világosan a szovjet államrezon helyi képvisele
tévé, s kíméletlen diktatúrává alakult. A szovjet befolyás nemcsak a helyi sajátosságokat rombolta, ami által hallatlan feszültséget teremtett az orszá
gokban, hanem erőszakosan terjesztette a szovjet nacionalizmust, alapjai
ban támadta meg a nemzeti szuverenitást, megsértette annak külső kifejező formáit is. Ezzel egy időben nemcsak a szocialista és demokratikus eszmék képviselőit üldözte, hanem kiterjesztette ezt az üldözést a kommunistákra is. Elsősorban azokra, akik a népfrontos taktikát komolyan vették, vagy akik azt egyáltalán komolyan vehették.
Az 1945-től lezajlott történelmi folyamatnak azonban másik oldala is van, amelyet rendkívül örvendetes változások jeleznek. Ennek főbb jellegzetes
ségeit most csak Magyarországra vonatkoztatva kíséreljük meg összefog
lalni.
Mindenekelőtt az 1945-ben felszabadult radikális és szocialista erők a kommunistákkal együtt megkezdték azt a nagy társadalmi átalakítást, amelynek révén a parasztság kezébe került a föld, s állami tulajdonba az ipari és bankvállalatok. Ezzel megnyílt az út az ország társadalmi elmara
dottságának felszámolására. Ezeket a nagy változásokat történelmi jellegű, vissza nem csinálható átalakulásnak kell tekinteni, mivel az ország általá
nos érdekeit fejezték ki.
Az ország társadalmi és politikai életében is jelentős változás történt.
Nagyarányú társadalmi nivellálódás alakult ki azon a gazdasági alapon, hogy végrehajtották az államosításokat, s az ország népét bérből és fizetés
ből élő, valamint kisparaszti lakossággá tették. Ezzel azonban együtt járt az életszínvonal csökkenése és bizonyos egyenlőség alakult ki a létminimum felé irányuló tendenciával. Kétségtelen, hogy ezzel egyidejűleg a tömegek nagyfokú kulturális emelkedése is megtörtént, ami a társadalmi nivelláló
dást még inkább elősegítette.
Az ország sajátos viszonyai és az ettől különböző kommunista elmélet és gyakorlat közötti összeütközés akkor következett be, amikor a népfrontos taktika átadta helyét a szovjet érdekek képviseletének. Amikor a
kommu-nista párt túlment a történelmi változások végrehajtásának programján, s olyan változásokat hajtott végre, amelyek szemben állottak az adott viszo
nyokkal, karikatúrává torzították a történelmi átalakulást. Az 1945 utáni első években kialakulni kezdő szintézis a társadalmi és nemzeti feladatok összekapcsolt harmonikus megoldására nemcsak felbomlott, de ellentétté vált. A kommunista párt rohamosan államosította a legkisebb ipari, keres
kedelmi tulajdonokat, még a fodrászüzleteket is, erőszakos kollektivizálást hajtott végre - olyan országban, ahol erős, demokratikus hagyományokkal rendelkező kispolgárság volt, ahol a parasztság nemcsak az ország túlnyo
mó többségét tette ki, de évszázadokon keresztül harcolt a földtulajdonért, s e harca közben a demokrácia, a szocializmus és a függetlenség zászlóvi
vője volt. A párt ipari autarkiára törekedett olyan országban, ahol ennek a minimális nyersanyagfedezete is hiányzott. A szomszédos népi demokrá
ciákkal szemben az elzárkózás politikáját követte, holott évszázados tanul
ságként az együttműködés lett volna magától értetődő.
Politikai szempontból nagyjából három nagyobb tendenciát lehet meg
figyelni, amelyek a nagy történelmi változásokhoz való viszonyukban alapvetően különböztek egymástól.
Voltak olyan tendenciák, amelyek nem ismerték el a történelmi változá
sokat, a nagy átalakulást, hanem azt egészében illegitimnek nyilvánították.
Ez a nézet megfelelt annak a politikai elképzelésnek, amely az ország társadalmi elmaradottságát a múltban konzérválni igyekezett és mindig ehhez óhajtott visszatérni. A másik, a hivatalos politikai felfogás a szovjet
„szocializmus" helyi képviseletében szintén kérdésessé tette a megtörtént átalakulást azáltal, hogy azt túlhajtotta, ad absurdum vitte. Végül arról az egyre erősödő politikai nézetről és tendenciáról kell beszélni, amely a nagy történelmi és társadalmi változást helyesnek vélte, azt szervesen akarta tovább folytatni, s ezen az alapon kétségbe vonta mind a jobboldali, mind a baloldali rakciót.5
Megállapítható az is, hogy a parasztság, a munkásság, a középrétegek és az ifjúság tömegei voltaképpen elfogadták és helyeselték a történelmi változásokat, s ennek alapján akarták berendezni az ország politikai életét.
De olyan erősen érezték a túlzó, a nemzeti létet is fenyegető diktatúrát, hogy ebbe az irányba erősebben fejlődött ki forradalmi kritikájuk, heveseb
ben ellenezték a kommunista egypártrendszert és a szovjet elnyomást, mint az adott helyzetben elvont, más politikai irányzatot.
Kelet-Közép-Európa utóbbi tizenöt esztendejének története azt mutatja, hogy a magyar fejlődéshez hasonló folyamat ment végbe a többi országban is.
Ebből kifolyólag a kommunisták, mint ez országok uralkodó
csoportjá-nak tagjai az elé a dilemma elé kerültek, hogy vagy megvalósítják a szocia
lizmust, s ebben az esetben az országok adottságaiból indulnak ki - vagy a moszkvai irányzatot kötelezőnek tekintik, s ebben az esetben azt tűzzel- vassal végrehajtják Voltaképpen a társadalmi haladás és nemzeti függet
lenség fejtetőre állított ellentmondásának a végletekig vitt és hamisan beállított alternatívája kínozta őket, valahányszor egy-egy konkrét problé
ma kapcsán válaszút elé kerültek
Ez a probléma még a hallatlanul erőszakos sztálini diktatúrában is meg
csillantotta a nemzeti kommunizmus kialakulásának lehetőségét, ami a jugoszláv különút megjelenésével realizálódott.
Természetes, hogy Sztálin halálakor, az apparátus szorításának enyhülé
sével spontán mozgalmak léptek fel a diktatúra lazítása irányában. A kelet
berlini felkelés, a csehszlovákiai és magyarországi sztrájkok, paraszttünte
tések azt mutatták hogy Sztálin halálával maga a sztálinista rendszer is kérdésessé vált. Felmerült a probléma, hogy milyen módon alkalmazható továbbra is az a marxizmus-leninizmusnak nevezett ideológia, amely a szovjet érdekeket fejezte ki, s teljesen figyelmen kívül hagyta az egyes országok konkrét viszonyait, nemzeti sajátosságait, sőt az országok nem
zeti létét is.
NAGY IMRE PROGRAMJA
Ebbe az általános történelmi és politikai kontextusba illeszkedik Nagy Imre programja, fellépése, valamint a magyar forradalom is. Mindjárt meg kell jegyezni, hogy Nagy Imre programja nem vizsgálható statikusan, mivel mást jelent tartalmilag és formailag is 1953 júliusában első miniszterelnök
sége idején, mást foglal magában 1955 nyarán és őszén, ismét új elemekkel bővül 1956 elején, hogy az 1956-os forradalom során megint gazdagodjék Bizonyos fejlődést mutat ez a program már az 1953-1956 közötti években:
egyre határozottabbá válik, egyre világosabb és konkrétebb formákat ölt és egyre következetesebb. Mindemellett a különböző időkben más módon kifejezett, egyre gazdagodó program lényege változatlan. E változatlan lényeget abban látjuk hogy Nagy Imre programja mindenkor szervesen beilleszkedett abba a történeti folyamatba, amely Kelet-Közép-Európa éle
tét századok óta meghatározta. Azoknak a hagyományoknak alapján áll, amelyek az ország társadalmi, kulturális, gazdasági és politikai fejlődését a nemzeti felemelkedéssel együttesen, azzal összekapcsoltan akarták megol
dani. Olyan elgondolások és elvek szerint, amelyek szerencsés szintézisbe ötvözik az általános szellemi, politikai elveket és mozgalmakat a nemzeti
sajátosságokkal. Ebből következik programjának az a jellegzetessége, hogy pontosan az említett szintézist érintő problémák nyernek mind világosabb kifejtést 1953-tól 1956-ig, s hogy a fokozatosan fejlődő program mégis következetes egységet alkot. Ebből a szempontból nincs semmiféle ellent
mondás 1953-as parlamenti beszéde és 1956 elején írt nézetei között. Ez utóbbiak logikusan következnek mindabból, amit 1953-ban elmondott.6
Nagy Imre programja természetesen a szocializmus megvalósítását célzó, minden félreértést kizáróan szocialista program. Jelenkorunk e legnagyobb magyar államférfia a szocializmus elveiben és gyakorlatában vélte megta
lálni azt az általános társadalmi és politikai áramlatot, amely a különleges magyarországi sajátosságokkal egybeötvözve az ország társadalmi és nem
zeti felemelkedésének megoldására egyaránt alkalmas.
Éppen ezért nem valamely doktrínát akart ráerőszakolni a valóságra, hanem a valóság, az adott viszonyok helyes felmérése és alakítása révén óhajtotta alkalmazni az elméleti útmutatásokat.
Programjának egyik döntő kiindulópontja az az elvi megállapítás, amely szerint kapitalista és szocialista rendszerek között nincs semmiféle kínai fal, egyik a másik mellett létezik, békés vagy nem békés körülmények között.
E két rendszer együttes léte változhatatlan realitás egy adott országon belül éppúgy, ahogyan egyes országok egymáshoz való viszonyában is. Szó sincs itt arról a sztálinista nézetről, amely a világot a Jók és Gonoszok kibékíthe- telen elletéteire osztja, s ebből következően elkerülhetetlennek ítéli köztük az állandó harcot.
A probléma egyaránt nagy jelentőségű az úgynevezett szocialista építés viszonyai között és a kapitalista és szocialista országok egymás közti kap
csolatában. Az előbbi esetben Nagy Imre az átmenet politikájának, a szo
cialista társadalom megvalósítása ütemének, módszereinek kérdését veti fel, míg a kapitalista és szocialista országok viszonya terén expressis verbis elveti az elzárkózás és ellenségeskedés politikáját. Ez utóbbi nem valamely általános békeszeretetből fakadó óhajként szerepel nála, még csak nem is az emberiség kettészakítottsága fölött érzett humanista fájdalom sugallja, hanem az a felismerés, hogy „...a szocializmus feltételei már a kapitalizmus
ban érlelődnek és bizonyos mértékig létrejönnek, tehát a kapitalista világ
ban már bizonyos elemei vannak a szocializmusnak, mint ahogy a kapita
lizmus különböző maradványai is sokáig még megtalálhatók a szocializ
musban".7
Voltaképpen egész programja ezen az általános nézőponton nyugszik.
Ebbe a keretbe illeszkedik programjának két sarkköve: a szocializmus általános vizsgálata és a nemzeti sajátosságok szerepét illető felfogása.
Nagy Imre a szocializmus elvi kérdései kapcsán a marxizmus-leninizmus
helyzetét vizsgálja először. S itt jön az első nagy meglepetés. Számára ugyanis nem létezik kész, befejezett marxizmus-leninizmus, amely minden további nélkül alkalmazható lenne. Kifejti, hogy a világ napjainkban ta
pasztalható változásai közepette a marxizmus régi tételei és eredményei érvényüket vesztik, az elméleti munkának túl kell mennie a marxizmus régi tételei egyszerű felújításán.8 Nem fogadja el tehát a Szovjetunió és a kom
munista pártok által kanonizált marxizmus-leninizmust, mivel az nem lehet egyenlő a szcializmus elméletével, hiszen nem felel meg a mai köve
telményeknek.
A legtermészetesebb, hogy a szocializmusnak ez az értelmezése és Nagy Imrének az az igénye, hogy a mai világ mai problémáinak megfelelő szocia
lista elméletre van szükség, a marxizmus-leninizmus helyzetének jellem
zésére és bírálatára készteti őt. Több helyen foglalkozik annak elemzésével, hogy a kommunista pártok marxizmus-leninizmusa nem egyéb, mint a szovjet tapasztalatok megengedhetetlen általánosítása, végeredményben szovjet ideológia, s nem marxizmus, még kevésbé a szocializmus elmélete.9 Logikusan ju t el annak a követelésnek megfogalmazásához, hogy meg kell szüntetni a marxizmus és általában a szocializmus monopóliumát, azt a tarthatatlan állapotot, hogy a Szovjetunió és kommunista pártja, valamint általában a kommunista pártok kisajátítják a marxizmus magyarázatát, s a szocializmus minden egyéb értelmezését eretneknek nyilvánítják.
Tulajdonképpen fel lehetne vetni azt a kérdést, amelyet Nagy Imre hívei közül többen fel is vetettek, hogy mi marad a marxizmusból, ha monopol- helyezete megszűnik? Létezik-e és létezhet-e olyan módon és formában, ahogyan Nagy Imre felfogta? Ennek a problémának vizsgálata vezette néhány barátját és követőjét annak felismerésére, hogy a marxizmus-leni
nizmus, mint kész ideológia elvetendő, s helyébe a mai viszonyoknak megfelelő, a legújabb tudományos eredmények és gyakorlati tapasztalatok alapjára épült elméletet kell kidolgozni. Mások csak a Sztálin által „tovább
fejlesztett* marxizmust ítélték elvetendőnek, s Leninhez kívántak vissza
térni; nem minden esetben Lenin tételeihez, hanem ahhoz a konkrétság
hoz, amely Lenin marxizmusát jellemezte.
Nagy Imre azonban soha nem fejezte ki ilyen módon a marxizmusról alkotott véleményét. Ezért túl merész állítás lenne bármilyen feltevés meg- kockáztatása. Annyi azonban bizonyos, hogy önmagát marxistának vallot
ta, de marxizmusa a régi tételek elvetésére ösztönözte, s újak megalkotására sarkallta.
A marxizmus „továbbfejlesztésének" problémája korunk igen sok mar
xista gondolkodóját foglalkoztatja. E továbbfejlesztésnek éppen ezért igen sok kiindulópontja és motivációja lehetséges, amelyek közül a
leggyako-ribb az az elm életi felismerés, hogy a marxizmus tételei nem felelnek meg a modem tudomány követelményeinek. A különböző indítékok, kiinduló
pontok azonban minden esetben többé-kevésbé meghatározzák a „tovább
fejlesztés" módját, formáját és határait.
Nagy Imrét a szellemére jellemző konkrétság nem engedte beleveszni túlságosan messzemenő, doktrinér megállapításokba. E konkrétság megóv
ja attól, hogy általános elméleti problémákkal bíbelődjön, amikor elsősor
ban politikai cselekvésre van szükség. Nem az elmélet ilyen vagy olyan megállapításait elemzi, nem a marxizmus filozófiája érdekli, hanem a való
ság. Ez a magyarázata annak, hogy mindazok, akik a tiszta elmélet valami
lyen nagy horderejű továbbfejlesztését várják tőle, programját csalódottan teszik félre. Nagy Imre politikus volt; programja politikai program, amely
lyen nagy horderejű továbbfejlesztését várják tőle, programját csalódottan teszik félre. Nagy Imre politikus volt; programja politikai program, amely