Frank Parkin: A társadalmi elzárkózás stratégiái az osztályok kialakulásában 66osztályok kialakulásában66

NEOWEBERIÁNUS ELMÉLETEK

3. Frank Parkin: A társadalmi elzárkózás stratégiái az osztályok kialakulásában 66osztályok kialakulásában66

Bár az osztályokon vagy rétegeken belüli és a közöttük fennálló viszonyokról egyaránt elmondható, hogy valamilyen egységes rétegződési séma részei, hagyományosan teljesen különböző jelenségekként kezelik őket.

Az osztályok közötti viszonyokban, függetlenül attól, hogy a tulajdonjogok, a hatalmi viszonyok vagy a munkamegosztás fogalmaiban ragadják-e meg őket, többnyire a társadalmi rendszer bizonyos általános jegyeinek kifejeződését látják. Az osztályokat általában páros, logikailag kimerítő kategóriák formájában ábrázolják – tulajdonosok és tulajdon nélküliek, fölé- és alárendeltek, kétkeziek és nem kétkeziek; olyan dichotómiák formájában, amelyek célja, hogy feltárják az alapvető törésvonalat vagy strukturális „hibát‖ a rétegződésben.

Az osztályokon belüli megosztottságokat viszont általában nem ehhez hasonló, rendszerszintű elvek mentén gondolják el, és a legkevésbé sem úgy mutatják be, hogy ezekben a megosztottságokban az osztályok közötti viszonyokat szabályozó elvek működnek tovább. A leggyakrabban taglalt osztályokon belüli különbségekben mintha tisztán a nemzeti körülmények tükröződnének, és hiányoznak belőlük azok az általános tulajdonságok, amelyek osztály és osztály viszonyára jellemzők. A munkásosztály szociológiájában például az olyan kifejezésekben megmutatkozó különbségek, mint jómódú és hagyományos, régi és új, durva és tiszteletreméltó, világi és vallásos stb., inkább a modern kapitalizmus brit változatából, mint annak általános, rendszerszerű vonásaiból erednek.⁶⁷ Ez a „kapitalizmus egyetlen országban‖ megközelítés talán azért látszik elfogadhatóbb

66Strategies of Social Closure in Class Formation. In Frank Parkin (szerk.): The Social Analysis of Class Structure. Tavistock, London, 1974, 1-18. old.

67Giddens például rámutatott, hogy az „új munkásosztály‖ fogalmának különböző országokban eltérő jelentése van. A francia szociológiában túlnyomórészt a szakképzett műszakiakra vonatkozik, míg Amerikában az „etnikailag szegényeket‖ jelölik vele. Brit kutatásokban a munkásosztály „nem hagyományos‖ részét jelöli. Lásd Giddens (1973, 192-197; 215-222)[bib_4]. Lásd még Hörning (1971).[bib_6]

ELMÉLETEK

keretnek a belső osztályviszonyok elemzéséhez, mint az osztályok közötti viszonyokéhoz, mert a két esetben meglepően különböző dolgokat tekintenek szociológiailag releváns problémának. Az osztályok közötti viszonyokat lényegileg antagonisztikusként fogják fel, olyan állapotnak, amely csak a dichotómia és a konfliktus nyelvezete segítségével írható le. Az osztályon belüli szinten viszont a versengésen alapuló harc hangsúlyozása átadja helyét a társadalmi differenciálódás finomságai iránti meglehetősen aggályos figyelemnek.

A vizsgálat tárgyává itt (a munkásosztály esetében) az válik, hogy mik az életstílus és a társadalmi tudat, tovább (a középosztály eetében) a társadalmi összetétel és az elitrekrutáció különféle változatai. A szociológiai leleményesség egy olyan terület társadalmi körvonalainak feltérképezésére irányul, amelyen fegyverszünetet hirdetnek az omnium bellum contra omnes -ben.⁶⁸ Ráadásul egy adott osztályon belül társadalmi differenciálódást olyan fogalmi kategóriákra hivatkozva elemezik, amelyek általában nem felelnek meg valóságosan létező, mobilizálható csoportoknak, és még kevésbé mondható el róluk, hogy szűkös erőforrásokért versengő társadalmi kollektivitásokat alkotnak. A létükben megalapozott társadalmi kategóriák és a tisztán formális vagy analitikus kategóriák használata közötti ellentéten mérhető le, mennyire tekinthetők más-más fogalmi megközelítést igénylő, eltérő jelenségeknek az osztályok közötti, illetve az osztályon belüli viszonyok.

Az az erőteljes fordulat, amelynek során az osztályon belüli viszonyok elemzésének vezérelvévé a konfliktus helyett a társadalmi differenciálódás vált, jórészt annak a hatásos feltételezésnek tulajdonítható, hogy a társadalmi cselekvés csak akkor magyarázható konfliktusokkal, ha dichotóm keretbe helyezzük. Ahol az osztályokat duális, logikailag kimerítő kategóriákként határozzák meg, ott semmilyen adott kategórián belüli szembenállás nem értelmezhető a hagyományos értelemben vett osztálykonfliktus megnyilvánulásaként. Egy további nehézség, amely az osztály e prokrusztészi dualizmus formájában történő meghatározásából következik, a rétegződési rendszer döntő fontosságú középső szintjeinek elemzése során bukkan fel. Társadalmi csoportok besorolása két, logikailag kimerítő kategória egyikébe, nagy valószínűséggel teremt anomáliákat azon csoportok esetében, amelyeknek a cselekvései és nézetei eltérnek az egész osztály szempontjából jellegzetesnek tartott sztenderdektől. Így például, ha fizikai, illetve nem fizikai munkát végzők osztályait különböztetjük meg, akkor a fehérgallérosok alsó csoportjainak a középosztálybeli szakértelmiséghez sorolása nem egykönnyen egyeztethető össze azokkal a politikai és gazdasági folyamatokkal, amelyek hitelessé teszik a fehérgallérosok proletarizálódásának tételét. A probléma természetesen még súlyosabb a marxi osztályséma esetében, amelyben a fizetésből élő burzsoáziát a tőke-munka választóvonal tulajdon nélküli oldalára helyezik. Szükségképpen ilyen anomáliák születnek egy olyan meghatározási keret alkalmazásából, amelyben a bonyolult osztályviszonyokat azon az alapon gyömöszölik egy egyszerű zéróösszegű modellbe, hogy csak egy ilyen sémával ragadható meg az osztály konfliktusos lényege.

A mai szóhasználat egy további problémája az, hogy az osztályokra vonatkozó terminológia nem egykönnyen ad teret a faji, etnikai, vallási és nyelvi közösségekhez kapcsolódó rétegek és törésvonalak elemzésének. A közösségeken belüli megosztottságokat rendszerint a kulturális sokféleség következményének, a különböző bőrszínű, hitű vagy nyelvű emberek közötti ellentéteket pedig konkrét történelmi tényezők hatásának, és nem a társadalmi rendszer lényegi attribútumainak tekintik.⁶⁹ E különféle törésvonalak közös tulajdonságainak nem tulajdonítanak akkora elméleti jelentőséget, mint az osztály közös tulajdonságainak; sőt, minthogy az osztályt jellemzően az ipari társadalom rendszerszintű és egyetemes vonásának tartják, amely ennélfogva nem vezethető vissza sajátos kulturális attribútumokra, nagy a kísértés, hogy a közösségen belüli ellentéteket az osztályellentét torz változatának vagy az egyébként modern társadalom reziduális, anakronisztikus vonásának tekintsék.⁷⁰ Másfelől annak elfogadása, hogy a közösségeken belüli ellentétek sui generis valósággal bírnak, rendszerint olyan elméleti megközelítéshez kapcsolódik, amely szerint a tulajdonított törésvonalakat alapvetően más természetűnek kell tekinteni, mint az osztályok közötti törésvonalakat, és emiatt a kétfajta jelenség eltérő szociológiai terminológia felhasználásával értelmezendő.⁷¹ Aligha feltételezhető, hogy ennek az álláspontnak a vonzerejét ne növelnék az „osztály‖ terminus forgalomban lévő meghatározásainak és alkalmazásainak fogyatékosságai, hiszen a közösségi konfliktus nem egykönnyen sorolható be az osztályon belüli viszonyokat pusztán társadalmi differenciálódásként kezelő uralkodó felfogásba.

68Mindenki harca mindenki ellen – Thomas Hobbes jellemezte így a társadalmi állapotot – A ford.

69Ennek elemzését ld. Lockwoodnál (1970)[bib_10].

70Az a felfogás, hogy a faji és etnikai törésvonal anakronizmus, természetesen a konvergencia-tétel szerves része: „A munkások különféle csoportjaira a preindusztriális társadalomban jellemző különbségek – faji és etnikai csoportok, nemi hovatartozás, lakóhely és család – eltűnőben vannak. Újfajta prioritások és tagolódások jönnek létre, a foglalkozások és munkafajták sokfélesége, a nemzeti hovatartozás vagy a szakszervezeti tagság alapján.‖ (Kerr et al. 1962, 250[bib_8]). Ennek az álláspontnak a bírálatára a fajok közötti viszony területén ld.

Blumer (1965)[bib_1].

71A „plurális társadalom‖ fogalma nyilvánvaló példa az osztályelemzés másfajta megközelítésére. Ld. ismét Lockwood (1970)[bib_10].

ELMÉLETEK

Röviden tehát kijelenthetjük, hogy a páros, logikailag kimerítő osztálykategóriák használata (bármi legyen is ezen osztályozás konkrét formája) bizonyos nehézségeket támaszt a rétegződési rendszer közbülső szintjeinek és az osztályokon belüli, különösen a közösségi jellegű viszonyoknak az elemzésében. Az osztályelemzés egy másik megközelítésének kiindulópontját, amely megőrzi a dichotómia hagyományos és szükséges hangsúlyozását, de annak korlátozó, zéró összegű kísérőjelenségei nélkül, a társadalmi elzárkózás weberi fogalmában találhatjuk meg.

Társadalmi elzárkózáson Weber azt a folyamatot érti, amelynek során társadalmi kollektivitások oly módon törekednek a jutalmak maximalizálására, hogy a jutalmakhoz és az esélyekhez való hozzáférést kiválasztottak szűk köre számára tartják fenn. Ez maga után vonja, hogy meg kell határozni bizonyos felismerhető társadalmi vagy fizikai ismertetőjegyeket, amelyek igazolhatják a kizárást. Weber szerint bármely csoport-ismertetőjegy – faj, nyelv, társadalmi eredet, leszármazás – megfelelő alap lehet, amennyiben felhasználható arra, hogy

„bizonyos esélyeket, mégpedig rendszerint gazdasági esélyeket monopolizáljanak‖ (Weber 1968: 342; magyarul ld. 1992: 39[bib_20]). „A szerveződésnek ilyen esetekben mindig az a törekvés a hajtóereje, hogy a résztvevők monopolizáljanak bizonyos gazdasági esélyeket, és ez a törekvés olyan más pályázók ellen irányul, akik valamilyen közös – pozitív vagy negatív – ismertetőjeggyel jellemezhetők. A cél mindig a kívülállókkal szembeni elzárkózás: az, hogy a kívülállókat valamilyen mértékig kizárják a szóban forgó (társadalmi és gazdasági) esélyekből.‖ (Weber 1968: 342; magyarul ld. 1992: 39[bib_20]). Társadalmi elzárkózásra a rétegződési rendszer bármely szintjén álló csoportok képesek, noha a kizárás céljából alkalmazott kritériumok az egyes csoportok esetében valószínűleg azoknak az elosztási rendszerben elfoglalt általános helyzetétől függnek.

Az elzárkózás témájának Weber-féle kidolgozása meglepő módon nem kapcsolódik közvetlenül a rétegződés elmélete terén elért többi jelentős felfedezéséhez, noha az elzárkózás és a kizárás technikái voltaképpen a hatalommegosztás egyik oldalának foghatók fel, az pedig Webernél gyakorlatilag egyet jelent a rétegződéssel.

Emiatt a fogalomnak az osztályok tanulmányozásában való hasznosíthatósága annak függvénye, hogy elfogadjuk-e az eredeti meghatározás bizonyos finomításait és bővítéseit. Első lépésünk ebbe az irányba az, hogy az elzárkózás fogalmát kiterjesztjük a versengő társadalmi cselekvés olyan más formáira is, amelyek célja a jutalmakra és esélyekre irányuló kollektív igények maximalizálása. Az erőforrások igénylésére irányuló stratégiák ily módon nem csak a társadalmi kirekesztés gyakorlatait foglalnák magukba, hanem azokat is, amelyekkel kívülálló státuszukra adott közvetlen válaszként maguk a kirekesztettek élnek. Mindenesetre aligha van értelme úgy mérlegelni a kirekesztő gyakorlat hatékonyságát, hogy figyelmen kívül hagyjuk a társadalmilag meghatározott ki nem választottak ellenlépéseit. Mint Weber rámutat, „az a közösségi cselekvés azután, amely ily módon az egyik fél részéről kialakul, a másik fél közösségi cselekvésének formájában megfelelő választ válthat ki azokból, akik ellen a dolog irányul‖ (Weber 1968: 342; magyarul ld. 1992: 39[bib_20]). Más szavakkal, a kirekesztés elvéből következő uralmi mintázattal szembeni ellenállásra irányuló kollektív erőfeszítések joggal tekinthetők a társadalmi elzárkózás-egyenlet másik oldalának. Ez az értelmezés ténylegesen megtalálható Webernél is a „közösségi elzárkózás‖ tárgyalásánál, amely, mint Neuwirth (1969)[bib_15]

kimutatta, közvetlenül érvényes a kirekesztettek – azaz a „negatívan privilegizált rendek‖ – kollektív cselekvésének e formáira. Az iménti rövid megjegyzéseknek elegendőnek kell lenniük az eredeti fogalomhasználat eltorzításának rituális ellentételezésekéhez, bármennyire elégtelennek fogják is tartani azok, akik az elméleti tevékenységet a szövegmagyarázattal azonosítják.

Az a fenti elgondolás, hogy a társadalmi elzárkózás két különálló, egymást kölcsönösen feltételező cselekvéstípusra vonatkozik, formálisabb megfogalmazásban azt jelenti, hogy különbséget tehetünk az erőforrásokra való igény érvényesítésének két általános stratégiája között: az egyik a kirekesztés,a másik a szolidarizmus⁷² hatalmára épül. Ezeket nevezhetjük a társadalmi elzárkózás két alapformájának, amelyek közül az elsőnek vannak bizonyos, nemsokára meghatározandó altípusai is.

A kirekesztés stratégiái tekinthetők minden rétegződési rendszerben az elzárkózás fő formájának. E stratégiák közös eleme egy adott társadalmi csoportnak az a törekvése, hogy az alávetés folyamata révén – vagyis azáltal, hogy saját maga alatt létrehozza a ki nem választhatók csoportját vagy rétegét – megőrizze vagy fokozza kiváltságait. Ha az alávetetteknek is sikerül lezárniuk a fennmaradó jutalmakhoz és esélyekhez való hozzáférést, ily módon megtöbbszörözve az alrétegek számát, akkor a rétegződési rendszer a politikai széttagolódásnak ahhoz az állapotához közelít, amely a legtávolabb áll az osztályok polarizációjának marxista modelljétől. A hagyományos kasztrendszer és az etnikai közösségek rétegződése az Egyesült Államokban szemléltetik legvilágosabban az elzárkózásnak ezt a mintáját, jóllehet hasonló folyamatok könnyen felfedezhetők olyan társadalmakban is, amelyekben szembeötlőbb az osztályok szerinti tagolódás.

72Olyan társadalmi szerveződés, amely a szolidaritáson alapul – a szerk.

ELMÉLETEK

Az elzárkózásnak azok a stratégiái, amelyekre itt a szolidarizmus általános kifejezésével utalunk, az olyan kirekesztett csoportok kollektív válaszának tekinthetők, amelyek maguk nem képesek arra, hogy kirekesztés révén maximalizálják erőforrásaikat. Az elzárkózás e két módja között az a döntő különbség, hogy a kirekesztés technikái mintegy lefelé gyakorolnak olyan politikai nyomást, amelynek révén a csoportelőnyök a sikeresen alacsonyabb rendűnek definiálható kollektivitások kárára biztosíthatók; ezzel szemben a szolidarizmus stratégiái annyiban felfelé ható nyomást fejtenek ki, hogy az erőforrásokra támasztott igények a kiváltságosabb rétegek részének csökkenésével fenyegetnek. Így amíg a kirekesztés az elzárkózásnak a rétegződési rendszert megszilárdító formája, addig a szolidarizmus az elbitorlás fenyegetésével potenciális kihívást jelent a fennálló elosztási rendszerrel szemben.

Mindez jelzi, hogy az elzárkózás nyelve könnyen lefordítható a hatalom nyelvére. Az elzárkózás módjai a hatalmi mozgósítás olyan eszközeiként foghatók fel, amelyek az erőforrásokkal és esélyekkel kapcsolatos igények érvényesítését szolgálják. Ha a hatalmat az elzárkózás egyik lényegi jellemzőjének tartjuk, akkor legalábbis szakítanunk kell azokkal a terméketlen próbálkozásokkal, amelyek a hatalom „helyének‖

meghatározására irányultak, és Weber közismertebb, de merőben semmitmondó hatalomdefiníciójából indultak ki, miszerint a hatalom szembenálló akaratok mindenütt jelenlevő harcáról szól. Sőt, amikor a hatalmat az elzárkózás elveinek összefüggésében tárgyaljuk, arra is felbátorítva érezzük magunkat, hogy olyan dichotómia mentén próbáljuk meg újragondolni az osztályfogalmat, amelyre – mint hamarosan kiderül – nem jellemző a mostani modellek rugalmatlansága. Itt azonban szemléltetésül csak annyit szükséges elmondanunk, hogy a burzsoázia és a proletariátus közötti ellentét, klasszikus és modern formájában egyaránt úgy fogható fel, mint olyan kollektivitások közötti konfliktus kifejeződése, amelyeket nem a termelési folyamatban elfoglalt helyük, hanem az elzárkózás uralkodó módozataihoz – a kirekesztéshez és a szolidarizmushoz – való viszonyuk szerint határozunk meg. Ebből a nézőpontból a rétegződési rendszerben jelentkező alapvető törésvonalat olyan helyként határozhatjuk meg, ahol az elzárkózás egyik stratégiáját egy gyökeresen másféle váltja fel. Más szóval, bármely rétegződési rendszer fő szerkezeti hibája azon a ponton található, ahol a hatalom szervező elvei és iránya megváltoznak. Ez a metaforákkal való játék most utat engedhet gondolatmenetünk konkrétabb kifejtésének.

3.1. 1. A társadalmi elzárkózás mint kirekesztés

Mint korábban megjegyeztük, minden rétegződési rendszerben a kirekesztési stratégiák alkotják az elzárkózás fő formáját. Az uralkodó csoportok felemelkedése és megszilárdulása történetileg úgy következett be, hogy az értékesnek tekintett erőforrásokhoz, a földhöz, az ezoterikus tudáshoz vagy a fegyverekhez való hozzáférés kiválasztottak olyan szűk körére korlátozódott, akik bizonyos társadalmi jegyekkel tűntek ki. Nyilvánvaló példája az ilyen fajta elzárkózásnak az újkori európai történelemben az arisztokratikus uralom és az erőforrások olyan ellenőrzése, amely a leszármazás szabályait követi. A kirekesztés polgári formáinak hatékonysága ezzel szemben jellemzően nem származási vagy hasonló csoportjellemzőkön alapul, hanem inkább azon, amit Weber az „értékek iránti racionális elköteleződésnek‖ nevezett. A kirekesztés ilyen elköteleződésen alapuló formáiról elmondható, hogy azokra az osztályokra vagy hasonló alakzatokra jellemzők, amelyeknek politikai szempontból nem annyira az a fő sajátossága, hogy biztosítani igyekeznek a státuszok átadását az egyenes ági leszármazottaknak, hanem inkább az, hogy fenntartják maguknak az utódok kinevezésének jogát. A középkori egyház és a szovjet kommunista párt olyan uralkodó csoportokra kínálnak példát, amelyekben a toborzás és kirekesztés kritériumait úgy határozzák meg, hogy a folyamatosságot megfelelő helyettesek kinevezése, és nem egyszerűen a pozícióknak a rokonokra történő átruházása biztosítja.⁷³ A „kinevezésen alapuló osztályok‖ ily módon olyan kirekesztési szabályok termékei, amelyek inkább egyének konkrét ismertetőjegyeit, mint társadalmi kollektivitások általános ismertetőjegyeit veszik alapul. Ezzel szemben az emberek kollektív módon meghatározott tulajdonságaira épülő kirekesztési gyakorlatok jellemzően a „reprodukción alapuló osztályok‖

elzárkózási stratégiáit alkotják, minthogy az egyénivel szemben a csoportjellegzetességek hangsúlyozása a leghatékonyabb módja annak, hogy a kiváltságokat az egyívásúak örököljék, függetlenül attól, hogy leszármazással, bőrszínnel, vallási hovatartozással, nyelvvel vagy bármi mással határozzuk meg őket.

Ennek fényében helyesebbnek tűnik, ha a kinevezésen és a reprodukción alapuló osztályok közötti ellentétet egy ennél általánosabb megkülönböztetésnek – a kirekesztés individualista, illetve kollektivista szabályainak – kifejeződéseként fogjuk fel.⁷⁴ Ez a megkülönböztetés nemcsak az osztályok toborzását és az örökösödést

73Erre utal Orwell a kommunista pártoligarchiát elemezve: „Az oligarchikus uralom lényege nem az apáról fiúra való öröklés, hanem egy bizonyos világnézetnek s egy bizonyos életmódnak a maradandósága, amelyet a halott az élőre kényszerít. Egy uralkodó csoport uralkodó csoport lesz mindaddig, amíg ki tudja jelölni jogutódait. A Párt nem vérének, hanem önmagának örökletessé tételével törődik. Nem fontos, hogy ki gyakorolja a hatalmat, feltéve, hogy a hierarchikus struktúra mindig ugyanaz marad.‖ (Orwell 1949, 215; magyarul: 1989[bib_17]).

74Ez jobb megkülönböztetésnek tűnik, mint a tulajdonított és elért státusz közismertebb ellentéte. A „tulajdonított státusz‖ kifejezés bizonyos állandó társadalmi vagy fizikai ismertetőjegyek (bőrszín, életkor, nem stb.) alapján történő kirekesztésre utal, míg a „kollektivista‖ jelző általánosabb érvényű kirekesztésre vonatkozik, amelyet az egyén ilyen vagy olyan feltételezett csoporttagsága igazol. Az „elért státusz‖

ELMÉLETEK

meghatározó folyamatokra utal, hanem azokra az eszközökre is, amelyek segítségével a közjavakhoz és általában a társadalmi erőforrásokhoz való hozzájutást ellenőrzik. Egyáltalán nem elegendő azzal definiálni egy osztályt, hogy nem juthat hozzá a termelőerők tulajdonához, akár tulajdonjog, akár ellenőrzés formájában. A kirekesztésnek ez a formája ugyanis nem szükségképpen jár együtt a politikai és állampolgári jogokhoz, a lakhatáshoz, az oktatáshoz és a munkamegosztáson kívüli állami erőforrásokhoz való korlátozott hozzáféréssel.

Mindenesetre az, hogy a „munkás‖ mint kollektív eredetű státusz, amelyet a tulajdonból való kirekesztés teremt meg, milyen mértékben zár ki embereket és családjukat más társadalmi erőforrásokhoz és esélyekhez való hozzáférésből, az empirikus kérdés, amelynek megválaszolása kétségkívül történetileg és országonként más és más. Az osztályok létfeltételeiben az elmúlt több mint egy évszázad során bekövetkezett változások sok tekintetben fokozatos elmozdulással jártak a kirekesztés kollektivista formái felől az individualista formák felé, s emiatt az osztálystigmák kevésbé súlyos következményekkel járnak a munkahelyen kívüli társadalmi viszonyokra nézve. A politikai kirekesztés szabályainak megváltozása és az állampolgári jogok fokozatos kiterjesztése jelzik ezt az átmenetet a társadalmi elzárkózás azon formái felé, amelyek a csoport-ismertetőjegyek helyett inkább egyéni ismertetőjegyekre épülnek. A polgárság hosszú harca az arisztokrácia ellen szintén felfogható az előbbi arra irányuló próbálkozásának, hogy individualista kritériumokkal váltsa fel a kirekesztés tisztán kollektivista szabályait – például amikor a toborzás patrónusi rendszerét a nyilvános versenyvizsgák váltották fel.

A kirekesztés individualista szabályai abban a társadalmi gyakorlatban csúcsosodtak ki, amelyet Miller (1967)[bib_13] „bizonyítvány-központúságnak‖, vagyis a munkamegosztás értékes pozícióiba való bejutás vizsgabizonyítványokkal történő szabályozásának nevezett. Az ilyen gyakorlat politikai indoka az, hogy konkrét személyes tulajdonságokat és ismertetőjegyeket alapul véve, meg lehet fogalmazni a kiválasztás és kirekesztés általános kritériumait, a kinevezésen alapuló osztályokat a reprodukción alapuló osztályokkal szemben előnyben részesítő klasszikus liberális felfogáshoz igazodva. A bizonyítvány-központúságnak stratégiája annyiban jól megfelel ennek az eszménynek, hogy a vizsgakövetelmények állandó emelése, mint a hivatásrendi középosztályba való belépés ellenőrzésének eszköze, jelentős kockázatokkal jár a pozíciók jelenlegi betöltőinek

In document Társadalmi rétegződés olvasókönyv (Pldal 101-111)