Tizenegy évvel ezelőtt, 1974 nyarának utolsó napjaiban fejeztük be Konrád György barátommal együtt utolsó közös könyvünk, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz60 kéziratát egy csobánkai tanyán, tíz-tizenöt kilométerre Budapesttől. Siettünk a könyvvel, „rejtekhelyre‖ vonultunk, távol forgalmas városi lakásunktól és munkahelyünktől. Kissé paranoid módon úgy véltük – bár, minta későbbi események megmutatták, nem minden alap nélkül –, hogy figyel bennünket a politikai rendőrség. Azt gondoltuk, a rendőrség csak arra vár, hogy mihelyt befejeztük a kéziratot, de talán már előbb is, rátegye a kezét. Így hát a sürgősség érzése ragadott magával bennünket, ami történelmi fontosságunk naiv, sőt, narcisztikus érzésével párosult. Úgy éreztük, rábukkantunk az államszocializmus titkára – az új értelmiségi uralkodó osztály küszöbönálló felemelkedésére.
Ezt sürgősen fel is akartuk jegyezni a történelmi emlékezet számára, majd amilyen gyorsan és széles körben csak lehetett, terjeszteni. Mielőtt még elfognának és – feltehetően évekre – börtönbe csuknának bennünket, kéziratunk pedig minden valószínűség szerint örökre eltűnne a KGB irattárában.
Az elmúlt évtizedben személyes életünk gyökeresen megváltozott. 1975-ben eltávoztam Magyarországról, az azóta eltelt tíz év alatt három kontinensen éltem, három különböző egyetemen tanítottam. Konrád otthon maradt, a regényírás mellett döntött, s felhagyott kalandozásaival a szociológiai elméletek táján. Ami ennél is fontosabb, az elmúlt évtized jelentős változásokat hozott a kelet-európai emberek életében. Ezzel az írással az a célom, hogy az elmúlt évtized eseményeinek fényében, s abból a kijózanító távolságból, amelyet egy olyan amerikai tudományos intézmény nyújt, mint amilyen a Wisconsin Egyetem. Szociológiai Tanszéke, megvizsgáljam, mennyire érvényes az a jövendölésünk, hogy a szocialista Kelet-Európában küszöbön áll az értelmiségi osztállyá emelkedés.
Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvünket először történeti összefüggéseiben vizsgálom, s elsősorban az 1960-as évek kelet-európai posztsztálinista reformmozgalmainak tükröződését látom benne. Ezt követően röviden áttekintem a kelet-európai társadalmi szerkezetben 1974 óta bekövetkezett néhány – általunk többnyire nem várt – fontosabb változást; beszélek arról, amit a kelet-európai bürokráciák szinte öngyilkos makacsságának neveznék, hogy nem hajlandók értelmesen megosztani hatalmukat senkivel, még a technokráciával sem. Elemzem a vállalkozói szellem teljességgel váratlan újbóli felbukkanását és a kis magánvállalkozásokkal szembeni meglepő mai toleranciát – legalábbis Magyarországon és Kínában. Végűi az államszocializmus jövőjének különböző lehetséges formáit taglalom.
Végig, de különösen az utolsó részben önkritikusan beszélek. Tíz évvel Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz megírása után még mindig az a véleményem, hogy a kelet-európai szocializmus hatvanas évekbeli fejlődésének fontos irányát ragadtuk meg (noha kissé talán túláltalánosítottuk következtetéseinket). A hetvenes és nyolcvanas évek nem várt változásai ellenére ma is van lehetőség az újosztály-stratégia érvényre jutására, s ennek esélye még mindig nagyobb itt, mint a legfontosabb nyugati országokban. Önkritikám az első két részben csupán elméletünk kiforratlanságára irányul. Ma is úgy gondolom, az elmélet magva akkoriban érvényes volt, s bizonyos fokig azóta is az maradt.
Az utolsó részben azonban kritikusabban kell tárgyalnom művünket. Tíz év után úgy gondolom, hogy Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz legfőbb fogyatékossága az volt, hogy nemcsak a számos lehetséges jövő egyikeként mutatta be az újosztály-stratégiát. Mivel azonban a hetvenes évek elején túlságosan is nyilvánvalóvá vált az újosztály-elmélet megvalósíthatósága vagy fenyegetése, nem fordítottunk elegendő időt rá, hogy megvizsgáljuk, mi egyéb történhetne. 1985-ben a szovjet típusú szocializmus átalakulása az értelmiségi osztály uralma alatt álló társadalomból az értelmiségi osztály által irányított társadalommá még mindig lehetséges ugyan, de kevésbé látszik valószínűnek, mint 1975-ben.
5.1. 1. Az értelmiség és a hatalom a hatvanas évek posztsztálinista reformja során
Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz bizonyos szempontból baráti vita Milovan Đilas Az új osztály című könyvével. Tetszett nekünk Đilas könyve, s úgy véltük, kitűnő munkát végzett a sztálinista társadalom
59Szelényi Iván: Új osztály, állam, politika. Európa, Bp. 1990. 51–99. old.
60Konrád György – Szelényi Iván: The Intellectuals on the Road to Class Power: A Sociological Study of the Role of the Intelligentsia in Socialism. Harcourt, Brace, Jovanovich, New York, 1979.
ELMÉLETEK
szerkezetéről kidolgozott kritikai elméletével. Főként terminológiai kérdésekben voltak kisebb nézeteltérések közöttünk.,Hivatásos szociológusok lévén, mi pontosan akartuk használni a szociológiai fogalmakat, különösen az osztály fogalmát, egy olyan filozófust és ideológust, mint Đilas, talán kevésbé kötöttek a terminológiai hagyományok.
Elfogadtuk Đilas alaptételét, hogy a szovjet típusú társadalmakban a sztálinizmus alatt a bürokrácia uralkodik.
Nem akartuk azonban az osztály kifejezést használni a bürokrácia strukturális helyzetének leírására; gondoltuk, ez a csoport túl „archaikus‖, „ázsiai‖ volt ahhoz, hogy rászolgáljon erre a megnevezésre. Weberi és marxi–
lukácsi neveltetésünk folytán az osztály fogalmát a modern nyugati társadalmaknak akartuk fenntartani. Inkább
„uralkodó bürokratikus rendről‖ írtunk (hogy az amerikai olvasóközönség könnyebben értse, a könyv angol kiadásában az „uralkodó elit‖ kifejezést használtuk), egyébiránt azonban alapjában helyesnek tartottuk Đilas elemzését.
Arról is meg voltunk győződve, hogy Đilas elemzése alapvető átdolgozásra szorul. Könyve a sztálinista korszakról szól; mi viszont az államszocializmus posztsztálinista formájáról kívántunk írni. Đilasnak igaza volt:
az 1940-es évek végén és az ötvenes évek elején a kelet-európai társadalmakban a bürokratikus rend uralkodott.
A desztálinizációt követően azonban, különösen a hatvanas évek kibontakozó reformkorszakában, kezdett kibővülni azok köre, akik uralkodó helyzetet foglaltak el az államszocialista társadalmakban. A hatalom birtokosaihoz a legkülönbözőbb értelmiségiek csatlakoztak, a humán szakemberektől és ideológusoktól a technokratákig, és beleolvadtak a bürokráciába; a megfelelő tudományos tanúsítványokkal rendelkező képzett emberek váltották fel a képzetleneket a bürokratikus posztokon; „szakértő‖ technokraták együtt gyakorolták a hatalmat a „vörös‖ tisztségviselőkkel.
Úgy véltük, maga a bürokrácia is változik. Kevésbé archaikus, racionálisabb lett - intellektualizálódott. Az értelmiségiek ugyanakkor bizonyos fokig bürokratizálódtak. A bürokraták és az értelmiségiek így együtt alkották az új, egységes, uralmon lévő osztályt.61
Ma is ésszerűnek érzem ezt a gondolatmenetet. A szocializmus változása ebbe az irányba haladt. A hatvanas évek folyamán több kelet-európai országban, sőt, valószínűleg az egész szovjet blokkban az értelmiségiek leginkább öntudatos rétegének a hatalomhoz való viszonya túllépett a kacérkodáson. S ez a viszony 1968 nyarán érte el a legmeghittebb pillanatait. Az a nyár a prágai tavasz szellemében kezdődött. A májusi napokban, Párizsban még a Nyugat is azt érezhette, hogy küszöbön áll a szocializmus megvalósulása. A cseh és a magyar kommunisták az értelmiség jelentékeny támogatásával készítették elő reformjaikat. Izgalom vibrált a levegőben, s így szinte senki sem vette észre az első sötét felleget – a bürokrácia és a diákok, illetve értelmiségiek meglehetősen heves összeütközését az év elején Varsóban.
Ma is emlékszem azokra az augusztusi beszélgetéseinkre, s hogy milyen általános volt a hit a rendszerben s a vele való azonosulás. Alig néhány nappal Csehszlovákia megszállása előtt a budai Vár egyik borozójában meglehetősen heves vitába keveredtem Lukács György egyik legodaadóbb tanítványával, s közeli barátommal, aki a hetvenes évek elejére az ellenzék egyik vezetője lett. Meglehetősen cinikusan – a kelleténél többet ittam – jósoltam meg, hogy az oroszoknak katonailag nyilván be kell majd avatkozniuk Prágában; ő hevesen tiltakozott, vélvén, hogy a szovjetek nem lennének képesek ilyesmire.
Ellenvetései senkit ne lepjenek meg – magától Lukácstól származik a híres jelszó: „A legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb kapitalizmusnál.‖ Feltételezem, hogy a legtöbb magyar értelmiség ezt azért túlzásnak tartotta, s kevesen cserélték volna el Albániáért Svédországot; sokan úgy gondoltuk azonban, hogy Lukács mondása az igazságnak legalább a csíráját tartalmazza.
Csehszlovákia megszállása drámai változást hozott a helyzetben, noha nem egyik pillanatról a másikra.
Világosan jelezte, hogy romlani kezdett a viszony a kelet-európai értelmiségiek és bürokraták között. Ugyanaz a Lukács-tanítvány, aki augusztus 5. körül még a Szovjetuniót védte, augusztus 22-én vagy 23-án megfogalmazott nyilvános tiltakozást írt alá (be kell vallanom, én nem írtam alá), amiből később problémái származtak. Ő korán ébredt. Mások lassabban, de a kiábrándulás folyamata visszafordíthatatlan volt.
Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz bizonyos értelemben túl későn született. 1968 nyarán kellett volna megírni és közreadni, nem 1974-ben, amikor a miénknél kifinomultabb politikai ösztönökkel megáldott emberek már a kelet-európai értelmiség és a szovjet típusú bürokrácia közötti viszony megromlását és végét állapíthatták volna meg. Voltaképpen ha Dilas-bírálatunk pontos és az ő új osztályról szóló könyve az 50-es
61Ez sok tekintetben hasonlít Parry érveire, aki szintén „kijavítja‖ Đilast: hangsúlyozza ugyanis, hogy a műszaki értelmiséget az új osztály részének kell felfogni. Lásd Parry, Albert: The New Class Divided. Macmillan, New York, 1966.
ELMÉLETEK
évek elejét írja le, akkor a miénk a hatvanas évek közepétől azok végéig terjedő időszakot. Bizonyára távolról sem ez az utolsó szó a posztsztálinizmusról, ahogy mi neveztük, az „érett szocializmusról‖.
Sokan bíráltak azzal bennünket, hogy az egyedi magyar tapasztalatokból kiindulva túl könnyen következtetünk általában az államszocializmusra.62 Azt hiszem, ez a vád csak részben igaz. Magyarországon valóban különösen erősek voltak az újosztály-törekvések, tovább tartottak, talán korábban kezdődtek, s az értelmiség szélesebb rétegeit érintették, mint másutt. Vajon 1974-ben Csehszlovákiában meg lehetett volna írnia felemelkedő értelmiségi osztályról szóló könyvet? Teljességgel elképzelhetetlen. Ebben az időszakban Magyarország egyike volt a kevés országnak – talán az egyedüli –, ahol az értelmiségiek és a bürokraták közötti szakadás nem volt annyira nyilvánvaló, nem látszott annyira komolynak vágy orvosolhatatlannak. Mi is írtunk az „uralkodó rend‖
„ellentámadásáról‖, de ezt átmeneti jelenségnek gondoltuk – „lármának‖, amely lelassítja, de nem akadályozza meg az osztály kialakulását.
Az új osztály kialakulási folyamata elég korán kezdődött Magyarországon. Valószínűleg némileg korábban, mint Csehszlovákiában vagy az NDK-ban, noha aligha korábban, mint a Szovjetunióban vagy Lengyelországban. Az utolsó hruscsovi és valószínűleg a legelső brezsnyevi években, a Szovjetunióban egyfajta enyhülés uralkodott az értelmiség és az apparátus között. Heller Ágnes, egyik leghajthatatlanabb kritikusunk, aki azt vetette szemünkre, hogy a valóságosnál racionálisabbnak tartjuk a szovjet rendszert, amelyet ő a
„tradicionális uralom‖ egyik válfajának tekint, még ő is megjegyezte, hogy Hruscsov alatt a szovjetek egy darabig még a „szcientizmust" is a magukévá tették.63 A Szovjetunióban ugyanis a korai hatvanas évekre esik ama próbálkozások második hulláma, hogy a kommunizmust a tudomány és a technika segítségével legitimálják.
Az első hullám a húszas évek végén és a harmincas évek elején zajlott, amikor Sztálinnak igencsak kapóra jöttek a repülés terén elért szovjet tudományos és ipari sikerek.64 A második hullámra a hatvanas évek elején került sor – ez a szputnyikok, a szovjet tudomány és oktatás iránti büszkeség és az Egyesült Államokban észlelhető szputnyikpánik korszaka; s mindez arra ösztönözte a szovjet kormányt, hogy többet fordítson kutatásra és felsőfokú oktatásra.
Az értelmiségiek és a bürokrácia között Magyarországon 1963-ban vagy 1964-ben indult meg a közeledés.
Valószínűleg a késői hruscsovi időszak tudományos sikereinek és világos hangsúlyainak is része volt abban, hogy a magyar értelmiség ilyen rövid idővel 1956 vérbe fojtása után is (a rendszer még 1959-ben is végzett ki embereket az 1956-os felkelés idején elkövetett „bűncselekményeik‖ miatt) hajlandó volt enyhülést kezdeményezni a káderbürokráciával, s kidolgozni a békés együttélés feltételeit. Meggyőződésem, hogy a szocializmusnak mint a tökéletesen racionális rendszernek a képe, amely a tudományban és a kutatásban messze fölötte áll az anarchisztikus és csak formálisan racionális kapitalizmusnak, az egész keleti blokkban döntő szerepet játszott az értelmiségiek megnyerésében. Különösképpen így volt ez Magyarországon, ahol a kialakuló új politikai rendszer, a kádárizmus tehetségesen vegyítette a kései hruscsovizmus tudományos vonzerejét a maga sajátos pragmatizmusával.65
A magyar értelmisége tett hatása széles körű és mély volt. Ideológusok, filozófusok, szociológusok és közgazdászok sietve csatlakoztak az új legitimációs rohamhoz, gyors ütemben fojtva el az 1956-os trauma minden emlékét.66 Lukács, a Nagy Imre-kormány tagja, noha csak egy hajszálon múlt, hogy nem börtönözték be, meghirdette a „marxizmus reneszánszát‖. Tanítványai, különösen Heller Ágnes és Márkus György – a később budapesti iskolának nevezett irányzat megalapítói – marxista humanizmusukkal rendkívüli befolyásra tettek szert az egyetemi hallgatók körében. Nyomukban radikálisok és marxisták egész nemzedéke tűnt fel, köztük a hetvenes évek számos későbbi ellenzékije vagy kritikus szellemű értelmiségije: például Bence György és Kis János filozófusok (a marxizmussal való szakításuk után Marc Rakowski álnéven közösen írták nagy hatású A kelet-európai marxizmus című művüket), a korábbi maoista, Haraszti Miklós (posztmaoista, „demokratikus
62Lásd pl. Fehér Ferenc – Heller Ágnes – Márkus György: Dictatorship over Needs. Basil Blackwell, Oxford, 1983.
63Uo., 143., 155. o.
64Ezt az izgalmas történetet lásd Bailes, E.: Technology and Society Under Lenin and Stalin: Origins of Soviet Technical Intelligentsia.
Princeton University Press, Princeton, 1979.
65Fehér Ferenc meggyőzően mutat rá a Hruscsovizmus és a kádárizmus néhány érdekes hasonlóságára. Lásd Fehér Ferenc: „Kádárism as Applied Khrushchevism‖, in: Fehér Ferenc – Miller, R. F. (szerk.): Khrushchev and the Communist World, Croom Helm, London, 1984.
Hogy miként hatott a prágai tavasz létrejöttére a tudomány felértékelődése, arra lásd Mlynar, Zdenek: „Khrushchev's Politics as the Forerunner of the Prague Spring‖, in: Fehér – Miller: i.m.
66Fehér és Heller 1956 mellett szenvedélyesen kiálló könyve bizonyítja, hogy csak időleges elnyomásról volt szó: valahol tudat alatt az értelmiség ezt tudta is, megtanulták 1956 leckéjét is. Lásd Fehér Ferenc – Heller Ágnes: Hungary, 1956 Revisited: The Message of a Revolution – Quarter of a Century After. Allen and Unwin, London, 1983.
ELMÉLETEK
ellenzéki‖ korszakában írta remek Darabbér című könyvét), Bauer Tamás, aki a hetvenes években valószínűleg a legradikálisabb reformközgazdász lett, és Juhász Pál szociológus.
A társaság egy másik tagjának, Zsille Zoltánnak nemrég megjelent önéletrajzából világlik ki, hogy mekkora ambíciók fűtötték ezeket az ifjú embereket, mennyire eltökélten próbáltak mihamarabb a csúcsra kerülni.67 Nem mintha karrieristák lettek volna. Nem voltak azok, vagy nem jobban, mint bármely más ifjú értelmiségi. Ezeket a hatvanas években végzett magyar értelmiségieket etikai indítékok vezérelték pályájukon. Küldetés- vagy hivatástudatuk volt. A társadalmat egy felvilágosult, ésszerű, humanista és határozottan szocialista jövő felé akarták vezetni. Az egyetemeken, ahová jártak, befolyásuk alá vonták a KISZ-t, mert elégedetlenek voltak a régi gárdával, amelyet egyszerűen karrierista bürokratáknak vagy Alvin Gouldner kifejezésével, „régi káderek‖68 társaságának tartották. Közülük sokan azért léptek be a pártba, mert meg akarták változtatni, magukhoz akarták ragadni a hatalmat, s egy megreformált párt segítségével akarták megváltoztatni a társadalmat. Ezt nevezte Gouldner a „humanista értelmiség újosztály-stratégiájának‖, s amikor arról beszél, hogy megpróbálták „elűzni a régi kádereket‖, igen pontosan írja le az 1960-as évek radikális marxista–kommunista filozófus, közgazdász és szociológus értelmiségének törekvéseit.
Noha a lengyel, csehszlovák vagy keletnémet értelmiségi közeget kevésbé ismerem, amit tudok róla, azt mutatja, hogy nem tért el oly gyökeresen a magyarországi helyzettől. Lengyelországban is marxista reneszánsz következett be, valószínűleg még inkább, mint Magyarországon. Leszek Kolakowski, Adam Schaff vagy Zygmunt Bauman semmiben sem különbözött Heller Ágnestől, Márkus Györgytől vagy Hegedüs Andrástól. Az ifjú lengyel radikálisok a hatvanas évekbeli szellemi arculatukat és későbbi ellenzékivé válásukat tekintve, egyaránt nagyon hasonlítottak a magyarokra. A legismertebb példák természetesen Jacek Kuron és Kard Modzelewski. Ők is megpróbáltak „együtt haladni a párttal‖; belülről akarták megreformálni; a régi kádereket olyan emberekkel felváltani, amilyenek ők voltak: igazi értelmiségiekkel, akiknek valóban „küldetésük‖ van;
csak ezt követően váltak antikommunistákká, és utasították el a hetvenes években teljesen a pártot.69 Talán nem túlzás azt mondani, hogy a lengyel munkások az értelmiségiek és a párt közeledése miatt nem rokonszenveztek a diákok és értelmiségiek radikalizmusával 1968 februárjában. A legtöbb lengyel munkás valószínűleg úgy érezte, hogy ez a radikalizmus különböző értelmiségi csoportok belső harcait tükrözi, s ezért nem tartozik rá.
Eltér-e vajon ettől az 1963-64 körül kezdődött és a prágai tavaszban csúcspontjára jutott csehszlovák reformmozgalom? A prágai tavasz legtöbb ideológusa és résztvevője elismeri, hogy mozgalmuk az emberarcú szocializmusért felülről indult.70 A harc a reformkommunizmus hívei és ellenfelei között folyt: értelmiségiek mozgalma volt. A cseh reformkommunista értelmiségiek a Karl Kosik és mások vezette marxista reneszánsz ihletésére – úgy gondolták, átvehetik a kommunista pártot, eltávolíthatják a korrupt régi kádereket, s az immár több demokráciával és humanizmussal beoltott társadalmat a szocialista jövő felé vezethetik, amelynek mintája a marxizmusból és (sokak szerint) a marxizmus–leninizmusból nyert tudományos ismeretek alapján dolgozható ki. (A hatvanas években Lenint, a leninizmust és az élcsapatpártot még mindig szent tehénnek tartották a kelet-európai ideológus értelmiségiek – konformisták és reformerek egyaránt.)
Kelet-Németországról még Lengyelországnál és Csehszlovákiánál is kevesebbet tudok, de ha meg akarnám írni 1965 és 1975 közötti történetét, kutatásaim egyik fontos csomópontja lenne az értelmiség kacérkodása a párttal és a bürokráciával, s a keletnémet rendszer sikeres, próbálkozása, hogy ne csak a nyugati baloldali körökben, hanem bizonyos fokig valószínűleg otthon is egy dinamikus, tudományosan és technikailag fejlett társadalom képét terjessze magáról. A keletnémet újosztály-stratégia bizonyos tekintetben egészen eltérő lehet magyar, lengyel és csehszlovák pártjától; nemcsak később indult (s a magyar változat kivételével, talán tovább tartott) – Kelet-Németországban sokkal korlátozottabb volt a marxizmus reneszánsza is. Nem annyira filozófiai, mint inkább természettudományos és technikai jelleget öltött.71 Kelet-Németországnak nem volt Lukácsa, Kolakowskija, Kosikja, de még egy Hellerje sem.
A keletnémet reformkommunizmus jelképe Robert Havemann természettudós és ipari vezető, aki a hatvanas évekbeli odaadó ifjúkommunista volt, és Rudolf Bahro, aki a marxista politikai gazdaságtant és a modern vezetéstudományt kommunista szellemű versek írásával elegyítette, hogy aztán a 70-es évek végére a legismertebb ellenzéki váljék belőle.72 A Havemann–Bahro-történet mutatja, hogy az újosztály-stratégia
67Lásd Zsille Zoltán: Egy önhitt életrajza. Magyar Füzetek Könyvei, Párizs, 1985.
68Gouldner, Alvin: The Future of the Intellectuals and the Rise of the New Class. Seabury Press, New York, 1979.
69Lásd Kouroń, J. és Modzelewski, K.: An Open Letter to the Party, International Socialism Publications, London, 1968.
70Lásd pl. Svitak, Ivan: „Comparisons‖, Telos, 47. sz., 1981, 110-112. o.
71Lásd Bathrick, David: „The Politics of Culture: Rudolf Bahro and the Opposition in the GDR‖, New German Critique, 15. sz., 1978, 23. o.
72A keletnémet baloldali ellenzékről, különösen Havemannról, Bahróról és - a keletnémet szcientista baloldali radikalizmus üdítő kivételeként - a protesténekes Wolf Biermannról lásd uo.
ELMÉLETEK
Németországban is működött – itt a tudományos szocializmus és a tudományos-technikai forradalom ihletésére.
A magyar pragmatikusoktól eltérően, akik kezdtek engedményeket tenni a piacnak, a keletnémet reformerek úgy próbálták orvosolni a sztálinista-voluntarista gazdaságpolitika hatástalanságát, hogy „tudományosabbá‖,
„ésszerűbbé‖ tették a tervezést, s a valóban „ésszerű redisztribúció‖ felé haladtak.73
Bahro könyve, A kelet-európai alternatíva az újosztály-stratégia szcientista változatának, jobban mondva e koncepció összeomlásának érdekes kifejeződése. Benne annak az értelmiséginek a csalódása fogalmazódik meg, aki egy ideig hitt a szocializmus szcientista megreformálásának lehetőségében, s aki most felismeri, hogy a kelet-európai bürokráciával szemben végül is valószínűleg nem lehet egy ilyen reformot megvalósítani. Páran
Bahro könyve, A kelet-európai alternatíva az újosztály-stratégia szcientista változatának, jobban mondva e koncepció összeomlásának érdekes kifejeződése. Benne annak az értelmiséginek a csalódása fogalmazódik meg, aki egy ideig hitt a szocializmus szcientista megreformálásának lehetőségében, s aki most felismeri, hogy a kelet-európai bürokráciával szemben végül is valószínűleg nem lehet egy ilyen reformot megvalósítani. Páran