Gerhard Lenski: Hatalom és privilégium: Elmélet a társadalmi rétegződésről 34társadalmi rétegződésről34

2.1. 1. A funkcionalisták és a konfliktuselmélet teoretikusai

Az első világháború óta a társadalomtudományok sok változáson mentek keresztül. Mindenekelőtt nagyon kutatásorientáltak lettek; a mai kutatási technikák kevéssé hasonlítanak az első világháború előtti korszak technikáihoz. Ennek ellenére fontos, hogy ne veszítsük szem elől a múlttal folytonosságot teremtő elemeket.

Ez a folytonossági elem különösen a társadalmi egyenlőtlenségről alkotott modern elméletek esetében kézenfekvő. Ezeknek az elméleteknek a többsége közvetlenül vagy a konzervatív vagy a radikális hagyományból ered, amely egyben erő és gyengeség forrása is. Erőforrás, mert magában foglalja és megőrzi a múlt sok érvényes meglátását. Ugyanakkor a gyengeség forrása, mert fenntartja azt a tendenciát, hogy a társadalmi elemzést erkölcsi ítéleteknek és politikai érdekeknek vetik alá, és mert gyakran olyan hipotézisek megfogalmazásához vezet, amelyeknek nincs empirikus igazolása vagy cáfolata.

Az egyenlőtlenségről szóló legmodernebb elméletek többsége az alábbi két fő kategória egyikébe tartozik.

Azokat, amelyek „a konzervatív hagyományból erednek, általában funkcionalista‖ elméletekként említik. Azok, amelyek a radikális hagyományban gyökereznek, rendszerint a konfliktuselmélet címkét kapják.

Napjaink vezető funkcionalista teoretikusai közül legalább ketten részletesen kifejtették az egyenlőtlenséggel és rétegződéssel kapcsolatos nézeteiket: Talcott Parsons és korábbi tanítványa, Kingsley Davis. Az egyenlőtlenség problémáját mindketten a társadalom egészének szemszögéből közelítik meg, a megfelelően működő emberi társadalom szükségszerű jellemzőjének tartják. Davis egyetlen mondatban összefoglalta a funkcionalista megközelítést, amikor azt írta:

A társadalmi egyenlőtlenség tehát tudattalanul kifejlődött eszköz, amellyel a társadalmak biztosítják, hogy a legfontosabb pozíciókat felelősséggel töltsék be a legrátermettebb személyek.³⁵

Ez a funkcionalista álláspont lényege: a rétegződés alapvetően a társadalmak szükségleteiből alakul ki, nem egyének szükségleteiből vagy kívánságaiból.

Sem Parsons, sem Davis nem állítja, hogy egy adott rétegződési rendszer valamennyi jellemzője társadalmi szükségletekre válaszolva alakul ki. Mindketten elismerik, hogy a való világban más tényezők is működnek, hogy bizonyos fokig módosítsák az egyenlőtlenségi rendszereket. Viszont abból ítélve, hogy nem követték tovább a problémának ezt az aspektusát, egyikük sem tartja jelentősnek az ilyen tényezőket.

Davis azt állítja, hogy a rétegződési rendszerek két olyan szükségletre adott válaszul alakulnak ki, amelyek minden emberi társadalomban közösek. Először is szükséglet az, hogy a társadalom rátermettebb tagjait az olyan fontos és felelős pozíciók betöltésére ösztönözzék, amelyek átlagon felüli képességet követelnek.

Másodszor, a társadalomnak motiválnia kell ezeket az embereket, ha már ezekben a pozíciókban vannak, hogy elvégezzék a pozíciókhoz tartozó feladatokat. Tehát nagyobb juttatásokban kell részesítenie őket.

Davis a pozíciókhoz tartozó juttatások mértékének meghatározójaként két tényezőt említ: 1) funkcionális fontosságukat a társadalom számára és 2) a rátermett emberek viszonylagos hiányát. Az olyan pozíciók kapják a

34Részletek a szerző Power and Privilege. A Theory of Social Stratification (The University of North Carolina Press Chapel Hill and London, 1984. 14-23., 74-93., 441-443. oldal) című művéből. A jelen fordítás forrása: Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok. Új Mandátum, Bp., 1997. 302–340. old.

35Kingsley Davis: Human Society (New York, Macmillan, 1949), 367.

ELMÉLETEK

legmagasabb juttatásokat, amelyek rendkívül fontosak, és amelyekre kevés a szakképzett személyzet. Azok a pozíciók, amelyek nem fontosak, és amelyekre bőséggel akad szakképzett személyzet, minimális juttatásokat kapnak. Mivel az összes pozíció soha nem lehet ugyanolyan fontos és az összes ember egyenlően szakképzett a felelősebb pozíciókra, az egyenlőtlenség elkerülhetetlen. És nemcsak elkerülhetetlen, hanem mindenki számára kedvező is, hiszen minden egyén életképessége és jóléte a társadalom életképességén és jólétén múlik.

Parsons témamegközelítése inkább formájában, mint szubsztanciájában különbözik. Abból a feltevésből indul ki, hogy minden emberi társadalomban vannak bizonyos közös értékek. Mivel az értékek a társadalom szükségleteiből alakulnak ki és minden társadalom alapvető szükségletei többé-kevésbé hasonlóak, ezek az értékek általában az egész világon hasonlóak. Abban van a különbség, hogy az egyes társadalmakban egymáshoz képest hogyan rangsorolják ezeket az értékeket. Az egyik társadalom többre értékelheti a hatékonyságot, mint a stabilitást, míg egy másik megfordíthatja a sorrendet, de minden társadalom köteles bizonyos fokig értékelni a hatékonyságot és a stabilitást.

Valamely társadalomban a rétegződési rendszer lényegében az adott társadalom értékrendjének a kifejeződése.

Az emberek és pozíciók által élvezett juttatások annak függvényeként alakulnak, hogy milyen mértékig felelnek meg tulajdonságaik, teljesítményük és sajátosságaik a társadalom által meghatározott követelményeknek. Mivel az emberek szükségszerűen különböznek ilyen tekintetben, az egyenlőtlenség elkerülhetetlen.³⁶

A funkcionalistákkal szemben a konfliktuselmélet teoretikusai a társadalmi egyenlőtlenség problémáját a társadalmon belüli különféle egyének és alcsoportok álláspontja felől közelítik meg.³⁷ Az ő szükségleteik és vágyaik és nem a társadalom mint egész szükségletei képezik az alaptételeket a teoretikusok ezen iskolája számára. A két iskola közötti különbség legtisztábban a hatalom jelenségének megközelítésében látható. Parsons a C. Wright Mills The Power Elite (A hatalmi elit) című könyvéről írott recenziójában felrója, hogy

Az a lényeg, hogy Mills számára a hatalom nem eszköz egy funkció elvégzésére a társadalomban mint rendszerben és annak nevében, hanem kizárólag olyan eszközként értelmezi, amellyel az egyik csoport, a hatalom birtokosai, meg akarja akadályozni a másik csoportot, a kívülállókat, hogy elérje, amit akar.³⁸

A konfliktuselmélet írói, ahogyan nevük sugallja, a társadalmi egyenlőtlenséget elégtelen kínálat esetén az értékes javakért és szolgáltatásokért folyó harc eredményének tartják. Ahol a funkcionalisták a társadalom tagjainak közös érdekeit hangsúlyozzák, ott a konfliktuselmélet írói a megosztó érdekekre teszik a hangsúlyt.

Ahol a funkcionalisták a társadalmi viszonyokból származó közös előnyöket emelik ki, ott a konfliktuselmélet írói az uralom és elnyomás elemét hangsúlyozzák. Amíg a funkcionalisták a társadalmi egység alapjaként a konszenzust hangsúlyozzák, addig a konfliktuselmélet írói a kényszert. Míg a funkcionalisták az emberi társadalmakat társadalmi rendszereknek tekintik, addig a konfliktuselmélet írói olyan szintéziseknek, ahol a hatalomért és kiváltságért folyó harcok lezajlanak.

Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy minden konfliktuselméletíró teljességgel tagadja a funkcionalista megközelítés érvényességét. Egyikük, Ralf Dahrendorf még azt is elismeri, hogy a társadalom alapvetően Janus-arcú, és hogy a funkcionalisták és a konfliktuselmélet teoretikusai egyszerűen ugyanannak a valóságnak két különféle aspektusát tanulmányozzák. De ő is – ugyanúgy, mint Davis, Parsons, Mills és a két iskola más teoretikusai – megelégszik azzal, hogy saját elemzését a valóság egyetlen oldalára korlátozza, és elsiklik a sarkalatos kérdés mellett, hogy a kettő hogyan kapcsolódik egymáshoz.

2.2. 2. A kibontakozó szintézis

Viszont ennyiben kell-e hagynunk a kérdést? Nem lehetséges mind a konzervatív,mind a radikális hagyományok érvényes felismeréseinek, a modern funkcionalizmusnak és a konfliktuselméletnek a szintézise és a társadalmi egyenlőtlenség egyetlen, integrált elméletének kidolgozása?

36Parsons rétegződéssel kapcsolatos nézeteinek összefoglalásaként lásd a „Revised Analytical Approach to the Theory of Social Stratification‖. In Reinhard Bendix – S. M. Lipset: Class, Status and Power. A Reader in Social Stratification (New York, Free Press, 1953), 92-128.

37A címkék tudóscsoportokra alkalmazva néha félrevezetőek lehetnek, ami alól ez az eset sem kivétel. Nem sorolok a konfliktuselmélet teoretikusai közé olyan írókat, mint Lewis Coser (The Functions of Social Conflict. New York, Free Press, 1956). Bár kötetünk gyújtópontja a konfliktus, alapvető célja annak bemutatása, hogyan szolgálja a konfliktus a társadalom egészét. Röviden, a mögötte meghúzódó elméleti orientáció funkcionalista.

38Talcott Parsons: The Distribution of Power in American Society, World Politics, 10. 1957, (október), 139.

ELMÉLETEK

Kötetünk központi tézise az, hogy ez nemcsak lehetséges, hanem már folyamatban is van. A társadalmi egyenlőtlenség témájának egy harmadik megközelítése máris kézenfekvővé vált, olyan megközelítéssé, amely lassan, de biztosan megalapozza azt, amit hegeli kifejezéssel szintézisnek nevezhetünk. A hegeli szintézishez hasonlóan integrálja a tézis és antitézis érvényes felismerését úgy, hogy eltérő szinten közelíti meg a problémát.

Míg a tézis és antitézis lényegében normatív egyenlőtlenségelméletek, vagyis erkölcsi értékeléssel és az igazság kérdésével kapcsolatosak, a szintézis lényegében analitikus, azaz az empirikus viszonyokkal és azok okaival foglalkozik. Míg a tézis és az antitézis a logikára és izolált példákra hagyatkozik, mint a feltevések igazolásának módszereire, a szintézis empirikus adatok szisztematikus mozgósítására támaszkodik. Röviden: a szintézis nagyrészt annak az eredménye, hogy a korszerű tudományos módszert az emberi egyenlőtlenség ősrégi problémájának tanulmányozására alkalmazzuk.

A szintézis felé történő határozott elmozdulás még a fent említett funkcionalisták és konfliktuselmélet-írók munkáiban is nyilvánvaló. Legtöbbjük írásaiban az erkölcsi elem egyértelműen alárendelt az analitikus elemnek, és – bár erősen a logikára és az elszigetelt bemutatásra hagyatkoznak – egyértelmű, hogy az általános állítások érvényességének meghatározásában elismerik a szisztematikus bizonyíték felsőbbrendűségét. A funkcionalisták és a konfliktuselmélet-írók főként alapfeltevés-választásuk révén kapcsolódnak a korábbi konzervatív, illetve radikális hagyományokhoz. A funkcionalisták főként a hagyományból kölcsönzött posztulátumokra alapoznak, tehát olyan képet alakítanak ki az egyenlőtlenségről, amely annak szükséges és társadalmilag kedvező aspektusait hangsúlyozza. Ezzel szemben a konfliktuselmélet-írók a radikális hagyományból vett posztulátumokra építenek, így egy igen eltérő társadalomképhez jutnak. A modern társadalomelmélet-írók és a korábbi filozófiai hagyományok közötti kapcsolatoknak a felismerése mellett ugyanilyen fontos, hogy meg-lássuk az azokat elválasztó különbségeket. Az olyan tudósok, mint Davis, Parsons, Dahrendorf, és korai éveiben még Mills is, lényegi lépést tettek a szintézis irányába.

Vannak azonban mások, akik még tovább mentek, és ezek a tudósok különleges figyelmet érdemelnek, hiszen eddig az ő munkájuk közelítette meg leginkább a kialakuló szintézist. Ebben a mozgalomban a nagy német tudós, Max Weber volt az egyik úttörő. Bár soha nem dolgozott ki szisztematikus rétegződéselméletet, gyakran foglalkozott az elosztási folyamat különféle aspektusaival. Témakezelésében egyértelműen az analitikus megközelítés dominált, és munkájába mindkét történelmi hagyományból érvényes felismeréseket foglalt. ³⁹ Ugyanezt mondhatjuk Weber neves olasz kortársáról, Vilfredo Paretóról.⁴⁰

A szintetizáló mozgalom egy másik úttörője Pitirim Sorokin volt. Korai munkája, a Társadalmi mobilitás valószínűleg a társadalmi rétegződés első átfogó és szisztematikus kezelése, amelyben a szintetikus perspektíva a domináns.⁴¹ Itt a mindkét hagyományból származó elemek megfontolt kombinálásának és vegyítésének lehetünk tanúi. Ez különösen a rétegződés többdimenziós képének hasznosításában nyilvánul meg, amely a szintetikus munkában gyakori tendencia, és Weber munkájában is nyilvánvaló.⁴²

Az elmúlt évtizedben fontos új szakaszba értünk a szintézis kialakulásában és fejlődésében. A történelemben első ízben néhány tudós tisztán és tudatosan dialektikus kifejezésekben szemléli a problémát. Eddig elsőként a tehetséges lengyel szociológus, Stanislaw Ossowski jutott. Az először a lengyel és magyar felkeléseket követő évben, 1957-ben kiadott Osztálystruktúra a társadalmi tudatban című könyvében Ossowski újra szembetalálkozott a marxistákat és a funkcionalistákat az osztálystruktúra-szemléletében és -értelmezésében megosztó kérdésekkel. ⁴³ Ossowski azonban – eltérően azoktól, akik előtte foglalkoztak ezzel a problémával – nem azt kérdezte, melyik szemlélet a helyes. Inkább arra törekedett, hogy bemutassa: alapvetően mindkét szem-lélet helyes. Azt állította, hogy ez azért lehetséges, mert az emberi társadalmak sokkal komplexebbek, mint bármelyik elméleti rendszer azt valaha is elismerte, és mindkettő csak részleges vagy olyan képet mutatott, amely a valóság bizonyos aspektusait a többi rovására hangsúlyozza. Például kijelentette, hogy bizonyos tények megfelelnek mind a szovjet, mind az amerikai féltől elhangzott állításnak, hogy társadalmuk osztálynélküli társadalom, ugyanúgy, ahogyan vannak olyan tények is, amelyek azokat a vádakat támasztják alá, hogy a másik fél osztályrétegződésű társadalom. Ehhez hasonlóan bemutatja, hogy elemezhető ugyanazon társadalom

39Lásd főként Max Weber: The Theory of Social and Economic Organization, angolra fordította A. M. Henderson és Talcott Parsons (New York, Free Press, 1947), főként a 3-5. részt; vagy From Max Weber: Essays in Sociology, angolra fordította H. H. Gerth és C. Wright Mills (Fair Lawn, N. J., Oxford University Press, 1946), főként a 7. és 14-17. rész.

40The Mind and Society, szerk. A. Livingston (New York, Harcourt, Brace & World, 1935), főként a III–IV. kötet

41Social Mobility, New York, Harper & Row, 1927.

42Sorokin rétegződéssel kapcsolatos nézeteinek újabb keletű összegezéséről lásd Society, Culture and Personality (New York, Harper &

Row; 1947), 14-15. fejezet.

43Angolul: New York, Free Press, 1963. Lásd még Ossowski „Old Notions and New Problems: Interpretations of Social Structure in Modern Society" című kongresszusi írását. Transactions of the Third World Congress of Sociology (London: International Sociological Association, 1956), 3. kötet, 18-25.

ELMÉLETEK

kétosztályos társadalomként a marxi terminológiában, illetve három- vagy többosztályos társadalomként a funkcionalista terminológiában.

Az utóbbi időkben egy fiatal belga szociológus, Pierre van den Berghe jelentetett meg egy tanulmányt hasonló szálakat követve. Ebben annak bemutatására törekedett, hogy a marxi és a funkcionalista teória, a két fő megközelítés, amelyek a társadalomtudomány nagy részét uralták, „a valóság részleges, de egymást kiegészítő képeit mutatják‖.⁴⁴ Ennek érdekében megvizsgálta a konvergencia és átfedés négy fontos területét, rámutatva, hogy még a látszólagos véleményeltérési pontokon is elérhető a szintézis. Bár az ő problémakezelése sokkal kevésbé volt részletes, mint Ossowskié, és sokkal inkább a rétegződés témájára összpontosult, kettejük nézőpontja megegyezik.

Érdekes, hogy látszólag Ossowski és Van den Berghe nem ismerték egymás munkáját, a szerző is csak a kötetelőkészítés utolsó szakaszaiban ismerte meg őket. Mindketten egymástól függetlenül reagáltak ugyanazokra az ingerekre, és válaszuk jellegét látszólag ezeknek az ingereknek a jellege formálta. Ebből az következik, hogy a társadalmi rétegződés szintetikus szemlélete nem annyira az egyén vagy egyének csoportja törekvéseinek és felismeréseinek az eredménye, hanem inkább a komplex társadalmi-intellektuális folyamat spontán kidolgozása és az alapvető trendek és fejlemények reflexiója több egymástól független tudós munkájában.

Az utóbbi időkig a szintézis felé való elmozdulás nem tervszerű volt, hanem inkább sodródás. E könyv alapvető célja, hogy felgyorsítsa a folyamatot azzal, hogy felhívja a figyelmet a területtel kapcsolatos gondolkodásbeli fejlődés dialektikus mintáira, és körvonalazza annak a szintézisnek a jellegét, amely felé látszólag haladunk.

Ennek érdekében az elemeket mindkét korábbi elméleti hagyományból merítettük, kiegészítve más, a mindkettőből hiányzó elemekkel.

A szintézis folyamata különböző formákat ölt a vizsgálódás különböző területein, de vannak bizonyos közös tendenciák, amelyek figyelmet érdemelnek. Mindenekelőtt a szintézis folyamata rendszerint magában foglalja a problémák és fogalmak új meghatározását. Sok olyan zsákutca, amelybe a tézis és antitézis hívei jutottak, azért alakult ki, mert mindkét fél ugyanazokat a hibás kérdéseket tette fel, vagy ugyanazokat a hibás fogalmakat használta fel. Igen gyakran elmulasztjuk felismerni, hogy a kérdések, amelyeket felteszünk és a fogalmak, amelyeket használunk, feltevésekre épültek – olyan feltevésekre, amelyek gyakran tévesnek bizonyulnak, ha kritikusan vizsgáljuk őket, és amelyek így meggátolják a szóban forgó probléma bárminemű megfelelő megoldását. Ugyanúgy, ahogy nem lehet igaz válasz arra a kérdésre, hogy „Mikor hagyta abba felesége verését?‖, arra a kérdésre sem válaszolhatunk, hogy a jövőben a totalitarizmus vagy a demokrácia marad-e fenn.

Mindkét kérdés rejtett feltevéseket tartalmaz, amelyek a válaszokat olyan korlátozott kategóriák csoportjába kényszerítik, amelyek egyike sem lehet az igazság ésszerű megközelítése. Ehhez hasonlóan Ossowski is rámutatott, hogy az általunk használt hagyományos fogalmak gyakran eltorzítják gondolkodásmódunkat.⁴⁵ Mivel a hagyományos fogalmak és kérdések korlátait egyre inkább felismerik, és új, jobb fogalmakat és kérdéseket alakítanak ki, spontánul fellép a szintézis folyamata. Ez a folyamat azonban felgyorsítható a probléma jellegének tudatos felismerésével és úgy, ha tudatosan törekszünk a nem megfelelő fogalmak és kérdések feltárására.

Kétféleképpen fogalmazhatjuk meg újra azokat a problémákat és fogalmakat, amelyek annyira általánosan hasznosíthatónak bizonyultak, hogy különleges figyelmet érdemelnek. Az első a kategorikus fogalmak változó fogalmakká történő átalakításának technikája. „A kategorikus fogalmak természetüknél fogva arra kényszerítik az embert, hogy korlátozó vagy-vagy‖ kifejezésekben gondolkodjon. Például egy kasztrendszer vagy jelen van egy társadalomban, vagy nincs. Ha a kategorikus fogalmakat változó fogalmakká alakítjuk, akkor nem kell választanunk gyakran két (vagy három vagy több) téves nézet között. Ehelyett megvan az a lehetőség, hogy rákérdezzünk, egy adott jelenség milyen mértékben van jelen. Tehát nem azt kérdezzük, hogy létezik-e kasztrendszer az amerikai társadalomban, hanem azt, milyen mértékig van jelen.

A második technika az összetett fogalmak alkotóelemekre bontásából áll. A rétegződési rendszerek leírására használt fogalmak közül sokféle, egymáshoz lazán kapcsolódó változót tartalmaz. A „vertikális mobilitás‖

fogalma jó példa erre. Az utóbbi kutatások egyre inkább tudatosították a szociológusokban azt, hogy meg kell különböztetniük a generáción belüli és a generációk közötti mobilitást, valamint a mobilitás foglalkozási, oktatási és más formáit. Az ezen mobilitástípusok egyikére alkalmazható általánosítások teljességgel tévesek lehetnek, ha általánosságban alkalmazzuk őket a vertikális mobilitásra. Kézenfekvő, hogy az elmozdulás a

44„Dialectic and Functionalism: Toward a Theoretical Synthesis‖, American Sociological Review, 2. (1963), 695-705.

45I. m. 11. fejezet.

ELMÉLETEK

kategorikustól a változó fogalmakig az összetett fogalmak felbontásával együtt arra ösztönöz, hogy eredményesebb kérdéseket tegyünk fel, ez viszont általában a vitás területeken nagyobb egyetértést eredményez.

A következő fejezetekben szándékosan arra törekedtünk, hogy ilyen módon átfogalmazzunk sok hagyományos problémát és fogalmat.

A vizsgálódás minden területén három alapkérdésre kell választ adnunk. Először arra, hogy milyen jellegű a szóban forgó jelenség. Másodszor arra, hogy mi az oka a megegyezéseknek és eltéréseknek. Harmadszor pedig arra, hogy milyen következményekkel jár léte vagy működése. Kötetünk főként az első két problémával foglalkozik. A harmadikat csak akkor tárgyaljuk, ha megjelenik a visszahatás eleme, vagyis amikor egy adott elosztási minta következményei befolyásolják magát az elosztási mintát. Az elemzés ilyen módon történő korlátozásáról hozott döntés főként az első két probléma komplexitásának felismerésén alapul és azon a vágyon, hogy igazságot szolgáltassunk számukra, másodsorban pedig azon az elképzelésen, hogy a harmadik problémát már alaposabban megvizsgálták és kevesebb buktatót tartalmaz.

Kötetünknek van még egy említésre méltó „különlegessége‖. Az utóbbi évtizedekben sok amerikai szociológus a tisztán deduktív logika használatával azonosította az elméletépítést.⁴⁶ Ez súlyos hiba, hiszen az eredményes elméletépítés induktív és deduktív logikát egyaránt követel. Nem szorítkozhatunk tisztán deduktív érvelésre egy olyan területen, mint a szociológia, legalábbis akkor nem, ha relevánsak kívánunk lenni; ennek kísérlete és állítása pusztán önmagunk és mások félrevezetése és a normális elméletfejlődés akadályozása.

E kötet kezdő szakaszaiban a fő hangsúlyt a deduktív logikára helyeztem. Később, ahogyan az elemzés a legáltalánosabb szintről a meghatározott típusú társadalmat tartalmazó szintre tolódik el, egyre inkább az induktív logikára kerül a hangsúly. Ebben a későbbi szakaszban az ember úgy tehetne, mintha a bemutatott általánosításokat szigorú, merev logikával a kezdeti fejezetekben leírt alapállításokból vezette volna le, de ez nem volna igaz. A hangsúlyeltolódás ellenére jelentősen összeegyeztethető ez a két általánosításhalmaz – sőt annyira, hogy együtt meglehetősen jól integrált elmélettörzset alkotnak. Utópikus volna azonban ennél többet várni ebben a szakaszban.

2.3. 3. Alapvető kérdések

E fejezet lezárása előtt fontos áttekinteni és összegezni azokat az alapkérdéseket, amelyek a konzervatívok és radikálisok közötti nagy múltú vita során merültek fel. Bármely igazán szintetikus teória föl kell tegye magának ezeket a kérdéseket. Tehát ez az összegzés nemcsak e történeti áttekintés lezárásaként szolgál, hanem a továbbiak kiindulási pontjául és alapjául is.

Egy ilyen kiterjedt és elhúzódó vita összegezésekor elkerülhetetlen bizonyos mértékű egyszerűsítés. A konzervatívok között. nem volt mindig egyetértés, és ugyanez vonatkozik a radikálisokra is. Az egyetlen valamennyi konzervatív által elfogadott vélekedés az volt, hogy a létező elosztási rendszer alapjaiban igazságos;

Egy ilyen kiterjedt és elhúzódó vita összegezésekor elkerülhetetlen bizonyos mértékű egyszerűsítés. A konzervatívok között. nem volt mindig egyetértés, és ugyanez vonatkozik a radikálisokra is. Az egyetlen valamennyi konzervatív által elfogadott vélekedés az volt, hogy a létező elosztási rendszer alapjaiban igazságos;

In document Társadalmi rétegződés olvasókönyv (Pldal 82-101)