Ferge Zsuzsa: Társadalmi rétegeződés a szocializmusban 1szocializmusban1

RÉTEGZŐDÉSELMÉLETE

1. Ferge Zsuzsa: Társadalmi rétegeződés a szocializmusban 1szocializmusban1

1.1. 1. A társadalmi munkamegosztás mint a társadalmi rétegeződés alapja szocialista viszonyok között. Elméleti dimenziók

Amikor a társadalom felépítését, szerkezetét, lényeges viszonyait, a társadalmi struktúrában és fejlődésben alapvető szerepet játszó csoportokat vizsgáljuk, amikor az ember objektív körülményeit és egész létét meghatározó alaphelyzetét akarjuk megtalálni, akkor természetesen adódik, hogy ezt valóban alapoknál, azaz az ember legfontosabb, generikus lényegét jelentő tevékenységénél, a termelőmunkánál keressük. „Az embereket az állatoktól megkülönböztethetjük a tudattal, a vallással, vagy amivel akarjuk. Ők maguk akkor kezdik magukat az állatoktól megkülönböztetni, amikor termelni kezdik létfenntartási eszközeiket."² A termelőtevékenység az ember tudatos tevékenysége, amelynek során közvetítők, elsősorban munkaeszközei segítségével átformálja és szükségletei kielégítésére alkalmassá teszi a természet tárgyait. A termelőmunka fejlődése során egyre újabb eszközök, eljárások jönnek létre, amelyek révén szélesedik a termelés folyamata, bővül a felhasználható tárgyak köre. Ezzel egyre újabb szükségletek ébrednek, amelyek a termelés további fejlesztésére ösztönöznek. E folyamat szükségképpen elvezet a munkamegosztáshoz és „... minden új termelőerő, ha nem csupán a már eddig ismert termelőerők tisztán mennyiségi kiterjesztése, a munkamegosztás újabb kifejlődésével jár együtt‖.³

A munkamegosztás természetesen nemcsak elvont tárgyi viszonyokat jelent, hanem az emberek vagy emberek csoportjai között kialakuló kapcsolatok rendszerét is. Ezek a viszonyok a termelési és egyben – éppen a termelés alapvető szerepe miatt – a leglényegesebb társadalmi viszonyok. Ezért döntő a szerepük a munkamegosztás, a termelőerők és ezzel az egész társadalom további fejlődésében. A társadalom és a társadalmi tagolódás megismerése tehát valóban nem indulhat ki máshonnan, mint a termelési viszonyokból, vagy még általánosabban: a munkamegosztás adott fejlődési fokából, s az általa meghatározott emberek közötti viszonyokból. Marx megfogalmazásában: „A tényállás a következő: meghatározott egyének, akik meghatározott módon termelő tevékenységet fejtenek ki, meghatározott társadalmi és politikai viszonyokba lépnek. A tapasztalati megfigyelésnek minden egyes esetben empirikusan, minden misztifikáció és okoskodás nélkül ki kell mutatnia a társadalmi tagozódásnak a termeléssel való összefüggését.‖⁴

A társadalmi struktúrát alkotó alapvető rétegeket tehát a munkamegosztás során kialakuló viszonyok segítségével definiálhatjuk. Ez azonban önmagában véve túl általános kritérium, mert minden munkamegosztásra épülő társadalomra igaz. A társadalom egész jellege attól függ, hogy milyenek a rétegek közötti viszonyok. Ezek pedig lényegesen különböznek az osztálytársadalmak között is, s még inkább a szocializmust megelőző és a szocialista típusú társadalmakban. Amíg azonban a társadalmi rétegeknek van történelmi-társadalmi jelentőségük, addig bizonyos jellemzőknek érvényeseknek kell lenniük rájuk. Az általunk definiált társadalmi rétegek, ha nem is mindenben, de igen sok mozzanatában meghatározzák, vagy legalábbis erősen befolyásolják a hozzájuk tartozó egyén létét, s így meglehetősen szoros összefüggéseket kell találnunk egy réteg tagjainak objektív létfeltételei, valamint életmódja, beállítottsága, érdekei között. Ez az összefüggés természetesen nem jelent egyszerű és tökéletesen determinált ok-okozati kapcsolatot. A különböző – gazdasági, kulturális, tudati – síkok között bonyolult áttételek és kölcsönhatások vannak, amelyek sokszor el is homályosíthatják az alapösszefüggéseket. Emellett egyik társadalmi réteg sem él a többi rétegtől hermetikusan elzárt alkultúrákban. Ez az elzártság már a mai kapitalizmusban sem található meg és természetesen még sokkal kevésbé van meg nálunk, ahol a társadalom tudatosan és intézményesen törekszik ennek megszüntetésére. Ilyen

1 Ferge Zsuzsa: Társadalmunk rétegződése.KJK, Bp., 1969, 77–158. old.

2Marx–Engels: A német ideológia. Szikra, 1952. 8. old. A témáról bővebben ír Márkus György: Marxizmus és antropológia c. munkájában.

Akadémiai Kiadó, 1966. 10-25. old.

3Marx–Engels: i. m. 33. old.

4Marx–Engels: i. m. 8-9. old.

módon a különböző rétegek között meglevő kapcsolatok és kölcsönhatások is bonyolítják a helyzetet, és szinte lehetetlenné teszik, hogy az egyént minden vonatkozásban meghatározza az, hogy egy adott réteghez tartozik.

Mégis, ha feltevésünk helyes, mindezen bonyolult folyamatok és kölcsönhatások ellenére a gyakorlati kutatásban azt kell találnunk, hogy az általunk meghatározandó különböző rétegek „statisztikailag‖

kimutathatóan egymástól eltérő módon, más körülmények és más adottságok között éljenek, és – főként éppen ennek következtében – magatartásuk, igényeik, vágyaik, általában gondolkodásuk és világképük is eltérő. A

„statisztikailag kimutatható‖, „statisztikailag igaz‖ két követelményt jelent. Egyfelől azt, hogy – noha az összefüggések nem teljesen egyértelműek és nem állnak fenn minden egyes egyén esetében – az átlagos, tipikus helyzet igazolja az összefüggések létét.⁵ Ha a társadalmi rétegek között ilyen jellegű különbségek vannak, akkor második követelményként annak is igaznak kell lennie, hogy a rétegek bizonyos társadalmi zártságot és bizonyos időbeli stabilitást mutatnak. Más szavakkal: a rétegeken belül könnyebben alakulnak ki bizonyos típusú (baráti, házastársi stb.) kapcsolatok, mint a rétegek között. Ha időbeli fejlődésében nézzük ugyanezt a problémát, akkor megállapíthatjuk, hogy egy meghatározott rétegbe született egyén általában nem véletlenszerűen kerül be valamelyik másik rétegbe, hanem a teljesen véletlenszerű elrendeződésnél bizonyíthatóan nagyobb statisztikai valószínűsége van annak, hogy saját rétegén belül marad.

A következő követelmény az, hogy ne csak szignifikánsak legyenek a különbségek, hanem hogy az általunk választott rétegképző ismérv valóban segítsen központi kérdésünk megválaszolásában, azaz megmagyarázza a feltárt társadalmi különbségek jelentős részét. Olyan mértékben kell magyaráznia a különbségeket, hogy ne maradjon kétség a tekintetben, hogy valóban alapvető tényezővel állunk szemben, hogy ne vetődhessen fel a kérdés, hogy nincs-e hipotetikus rétegképző ismérvünk mellett más tényező, amely a meglevő társadalmi különbségek létét jobban magyarázná.

Végül, ha mindezek a körülmények fennállnak, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy a rétegek az egész társadalmi struktúra fejlődésén, alakulásán belül döntő szerepet játszanak. Ha ugyanis igaz, hogy e rétegek a társadalom legfontosabb viszonyaiban gyökereznek, és hogy a közöttük levő különbségek társadalmilag is legszignifikánsabbak, akkor szinte bizonyosra vehető, hogy egymáshoz való viszonyukat nem csupán a szocialista társadalom közös célja érdekében tett erőfeszítések alapján kialakuló harmónia jellemzi, hanem e viszonyokból a csoportérdekek érvényesítésére irányuló törekvések során feszültségek, konfliktusszituációk is adódhatnak.

Feltevésünk tehát az, hogy a mai magyar viszonyok között – és valószínűleg a fejlődés hasonló fokán álló többi szocialista ország viszonyai között is – a társadalmi rétegek létének gyökerét a társadalmi munkamegosztásban kell keresnünk.

Ez a hipotetikus állítás közvetlenül nem igazolható adatok útján, hiszen a „társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely‖ – a fenti értelemben – operatív célokra nem használható komplex és elvont fogalom. A társadalmi munkamegosztás közvetlenül a különböző – nagyon sokrétű – konkrét szükségletek kielégítését biztosító konkrét tevékenységek elkülönülését jelenti.

A konkrét tevékenységek elkülönülése történelmileg a különböző jellegű szükségleteket szolgáló gazdasági ágak, az ipar és mezőgazdaság szétválásával kezdődött, majd a gazdasági ágakon belül is végbement egy széles körű specializálódás. E specializálódás végeredményeként alakultak ki a foglalkozások, amelyek száma ma már nálunk is több ezerre tehető. A gazdasági ágak és foglalkozások szerinti tagolódás a társadalmi munkamegosztás konkrét megjelenési formája, vagyis ezt tekinthetjük voltaképpen a munkamegosztás technikai oldalának, illetve minthogy a „technikai munkamegosztás‖ már más összefüggésben is használt kifejezés, a munkamegosztás funkcionális vetületének (esetleg: technikai-gazdasági munkamegosztásnak).

Erről az alapról kiindulva azonban nem tudjuk meghatározni a társadalmi rétegeket, hiszen ha több ezer csoportot definiálunk is, ez nem visz közelebb a társadalmi valóság áttekintéséhez. Emellett a foglalkozások önmagukban még semmiféle rendszert, rétegződést nem határoznak meg, hacsak nem akarunk szubjektív, a mi (objektív) megközelítésünktől idegen, ún. presztízs szerinti rétegződést elfogadni. De a foglalkozások teljes körére még ez is kivihetetlen lenne. Ha a munkamegosztásban elfoglalt helyet tartjuk is az alapvető, a társadalom leglényegesebb tagolódását kialakító faktornak, ez a szerepe nem egyszerűen a konkrét foglalkozások révén hat (legfeljebb itt válik nyilvánvalóvá). Minden egyes foglalkozás egy sor olyan társadalmi viszony hordozója, amely éppen a társadalmi munkamegosztás tényéhez kapcsolódik, annak keretén belül jön létre. Ez tulajdonképpen a munkamegosztás társadalmi oldala. Ezek a viszonyok egyben a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely általános, absztrakt jellemzői vagy dimenziói. Ezeknek az absztrahált

5 Statisztikai nyelven: a rétegek közti különbségek szignifikánsak.

dimenzióknak a segítségével megtalálhatjuk és kifejezhetjük azt, ami bizonyos foglalkozásokban – a konkrét tevékenység teljesen eltérő volta ellenére – közös, és így közelebb kerülünk a társadalmi munkamegosztás társadalmi csoportokat létrehozó szerepéhez.Más szavakkal: A társadalmi munkamegosztás rendkívül bonyolult rendszer, a benne elfoglalt hely sem fejezhető ki tehát egyszerűen. A konkrét foglalkozások ugyan jelzik egy-egy ember konkrét tevékenységét, a funkcionális munkamegosztásban betöltött szerepét. Ám a funkcionális munkamegosztás a társadalmi munkamegosztásnak csak egyik vetülete, ami még nem fedi fel az adott társadalomban a munkamegosztás társadalmi lényegét.⁶ A kérdés most már az, hogy hogyan lehet a lényeges társadalmi csoportokat a munkamegosztás társadalmi oldaláról kiindulva megtalálni.

A társadalmi munkamegosztás nagyon sokféle viszonyt hoz létre az emberek között. Ahhoz, hogy leírhassuk a struktúra fő csoportjait, a szocialista társadalomban már nem elég arra az egy viszonyra – a tulajdonviszonyra – támaszkodni, ami az antagonisztikus osztálytársadalmakban alapvető volt.⁷ Persze, az egyes foglalkozások a szocializmusban is nagyon sokfajta viszony hordozói lehetnek, s a foglalkozásoknak szinte korlátlan számú jellemzője van. A kutatás egyik alapkérdése ezúttal is az – mint az elemzések többségénél –, hogy milyen alapon válasszunk ki olyan empirikusan még kezelhető, korlátozott számú változót a szinte végtelen számú lehetséges jellemző közül, amely a tudományos elvonatkoztatásra módot ad: mi az, ami elhanyagolandó, s mi az, ami megtartandó. Ennél a választásnál döntő szerepe van a kutató elméleti (filozófiai vagy még inkább világnézeti) beállítottságnak, mert mind logikailag igazolható, mind intuitív (azaz csak utólag racionalizálható) döntései egész szemléletében, egész értékrendszerében gyökereznek. Hogy ezek a döntések mennyire voltak helytállóak, hogy a válogatásnál (szubjektíve) fontosnak tűnő jellemzők objektíve, társadalmi hatásukat tekintve mennyire azok, ezt a kutatásnak magának kell eldöntenie. A döntésnél egyébként az általános elméleti premisszákon kívül az is befolyásolja a kutatót, hogy milyen sajátos történelmi feltételek között, milyen sajátos témát vizsgál. Ez azt jelenti, hogy ugyanabból a jelenségkörből merítő különböző célú kutatásoknál az absztrakciós folyamat eltérő lehet, az elemzés során más-más viszonyok, más dimenziók tűnhetnek fontosnak.

A mi elméleti kiindulásunk a történelmi materialista szemlélet, sajátos célunk pedig a társadalmi struktúra vizsgálata. A történelmi materialista állásfoglalás kifejezésre jut alapvető, induló hipotézisünkben, amely a munkamegosztásban keresi a társadalom alapstruktúrájának gyökereit. Ezen az alapvetésen belül a fejlődés dialektikájának értelmezése szerint különösen azok a társadalmi viszonyok (a társadalmi munkamegosztás azon dimenziói) fontosak számunkra, amelyek a társadalmi mozgás mechanizmusát segítenek feltárni, azaz amelyek lényeges társadalmi feszültségek tényleges vagy potenciális forrásai.

A társadalmi feszültségek mindig valamilyen egyenlőtlenséggel függnek össze. Annak megfelelően, amit az előző, a társadalmi egyenlőség kérdésével foglalkozó fejezetben elmondottam, a társadalmi munkamegosztásban kialakuló számtalan viszony közül azokat emeljük ki, amelyek vagy társadalmilag különbözőképpen értékelt (és persze objektíve különböző) helyzetet jelentenek, vagy eltérően értékelt következményeik vannak.⁸

A fenti elveket követő analízis értékelésénél nem szabad szem elől tévesztenünk egy lényeges elvi-elméleti problémát (ami talán minden társadalmi analízis közös és szükségszerű problémája), azt ti., hogy a társadalmi struktúra a valóságban több, mint az általunk vizsgálható elemek egyszerű összege. Vagy másként: ha a valóságos jelenséget dimenzióira bontva az általános síkján elemezzük, akkor igaz, hogy megszerezzük a gyakorlati vizsgálat lehetőségét, sőt jelentős segítséget kapunk ahhoz, hogy egy komplex jelenség hatását magyarázzuk, de ugyanakkor el is veszítettünk valamit a konkrét valóság komplexitásából, a bonyolult összefüggésekből és áthatásokból. Igaz, az analízist követheti a szintézis, pontosabban: az analízist szintézisnek kell követnie, aminek során visszatérünk az absztrakttól a konkréthoz, amikor a „gondolkodásban a konkrétum mint az összefoglalás folyamata, mint eredmény jelentkezik‖.⁹ De éppen, mert az analízis nem terjedhet ki mindenre, a szintézisnek vagy intuitív mozzanatokat is kell tartalmaznia, amelyek már kilépnek a szigorúan tudományos bizonyítás köréből, vagy – és ez a gyakoribb eset – a szintézis nem adja vissza a valóság

6Részletes bizonyítás nélkül is szembetűnő, hogy az áru kettős jellege – használati érték és érték egyszerre – és az árut létrehozó termelési folyamat kettős jellege – funkcionális és társadalmi oldal –egymással hasonló viszonyban álló fogalompárok.

7A 2. fejezetből kitűnt, hogy számos konkrét jelenség elemzésénél a tőkés társadalomra vonatkozóan sem elég csupán az alapdichotómiát figyelembe venni, de ugyanez nyilván a feudális vagy az antik társadalom esetében is így van. A szocialista társadalomban azonban – nem lévén antagonisztikus osztályellentétek tulajdonosok és nem tulajdonosok között – minőségileg más a helyzet. A kapitalista magántulajdon megszűnése maga jelenti a struktúra meghatározását.

8Témánktól messzire vezetne az a kérdés, hogy milyen jelenségek – javak, tulajdonságok, eszmék – képezhetnek társadalmilag elismert értéket. Egy társadalom eszményei – ember, életforma, életcél eszményei – nyilvánvalóan mindig a termelőerők és termelési viszonyok fejlettségétől függnek, de e függés nem egyirányú és nem kizárólagos. Nem egyirányú, mert nemcsak az alap formálja ezeket az eszményeket, értékelt jelenségeket, hanem azok vissza is hatnak az alap fejlődésére, tehát jelentős anticipáló szerepük is van. És meghatározottságuk – főként egy országon belül – természetesen nem kizárólagos, az adott alapokon kívül egy sor közvetett hatás érvényesül (korábbi társadalmi formák tudati megrögződöttségei, értékeszmények áthatása stb.).

9K. Marx: Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához. Szikra, 1951. 26. old.

teljességét, hanem csak annak a korábbinál jobban megismert részét. Mindez azt jelenti: a társadalmi munkamegosztás teljességét nem tudhatjuk tökéletesen megragadni egyes dimenziói révén.

Az előzőkben vázolt eljárásnak – elvi nehézségei mellett – van két, ugyancsak nem elhanyagolható technikai problémája. Az egyik, hogy mennyire kell eleminek és mennyire kell egydimenzionálisnak lennie a kiválasztott változóknak. A döntéshez ismét a társadalmi valóság végtelenségének tényét kell figyelembe venni. A valóban

„elemi‖, azaz másra már vissza nem vezethető, irreduktibilis tulajdonságokig lehetetlen visszamenni, hiszen ez nem jelentene mást, mint megkeresni a fejlődés „első‖, eredendő okát. Az irreduktibilitás azonban nem feltétlen követelmény: az elemzés áttekinthetőségéhez elég, ha olyan jellemzőket választunk szét, amelyek – ha történelmileg és logikailag nem teljesen függetlenek is más viszonyoktól és tulajdonságoktól – önmagukban már csak egy sajátosságot, egy tulajdonságot fejeznek ki. Ez ideális formában az unidimenzionalitás követelménye.

A gyakorlatban ezt a követelményt sem tudjuk mindig betartani. Sok esetben technikai kényszerűségből vagy egyszerűen „kényelmességből‖ (a hosszadalmas bizonyítássorozat lerövidítése, az áttekinthetőség biztosítása stb. érdekében) megelégszünk azzal, hogy olyan dimenzióig jussunk el, ami formálisan nem unidimenzionális, de egymással összefüggő jelenségeket foglal össze egy komplexebb dimenzióban. Ilyen pl. a következőkben említendő mezőgazdasági–nem mezőgazdasági dimenzió, ami könnyen tovább bontható, de az adott elemzésnél megelégedhetünk ezzel a durvább megközelítéssel.

A másik technikai nehézség a fogalmak operacionalizálása. Ha megtaláltuk is a társadalmi helyzet elméletileg lényegesnek tűnő elvont összetevőit, még nyitva marad az a probléma, hogyan lehet ezeket az empirikus igazolás céljaira gyakorlatilag vizsgálhatóvá tenni. Ez a kérdés ma még egyes esetekben megoldhatatlan nehézség elé állít bennünket. Így például – mint a továbbiakból kitűnik – a hatalom elméletileg nagy fontosságú dimenziójának statisztikai vagy legalább empirikus célokra alkalmas mutatói még szinte teljesen kidolgozatlanok. Ennek ellenére abból kell kiindulnunk, hogy az első feladat a kérdés elméleti tisztázása. Így először a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely elméletileg és társadalmi hatásában lényeges jellemzőit keressük, és csak azután vesszük sorra a gyakorlatban felmerülő problémákat.

Elemzésünk során először azokat a viszonyokat vizsgáljuk, amelyek egyenesen következnek a munkamegosztás tényéből, amelyek e helyzet velejáró, belső tulajdonságai, amelyeket tehát a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely közvetlen velejáróinak tekinthetünk. Második lépésben azokat a társadalmi viszonyokat és társadalmi változókat vizsgáljuk, amelyek a munkamegosztásban elfoglalt helyet több-kevesebb áttétellel determinálják az adott történelmi társadalmi feltételek között, azaz, amelyek a hely előfeltételei. Végül rátérünk azokra a viszonyokra, amelyek a munkamegosztásban elfoglalt helyek különbözőségei folytán differenciált következményekként jelennek meg.

1.2. 2. A munkamegosztás során kialakuló fontosabb társadalmi viszonyok

1.2.1. 2.1 A tulajdonviszonyok

Minden, munkamegosztást ismerő társadalomra igaz, hogy a leglényegesebb társadalmi viszonyok a munkamegosztás adott fokához kapcsolódnak, és hogy á munkamegosztás során nagyon sokfajta viszony alakul ki. Mégis, a korábbi, a termelési eszközök magántulajdonán alapuló társadalmakban volt egyetlen viszony – a tulajdonviszony –, melynek abszolút primátusa volt: az alapvető ellentmondások, a polarizálódott objektív helyzetek, a fejlődést előrevivő lényeges konfliktusok ennek a viszonynak a talaján jöttek létre. Más szavakkal, azokban a társadalmakban, amelyekben – Marx szavaival – „munkamegosztás és magántulajdon azonos kifejezések‖ voltak, ott az e viszonyok alapján meghatározott osztályok jelentették a legfontosabb társadalmi csoportokat, és az osztályok harca határozta meg a társadalmi fejlődés menetét. Ez természetesen nem jelentette, hogy semmilyen más termelési viszonynak nem volt jelentősége; amikor az osztályok közötti harc kevéssé volt éles, akkor egyéb viszonyok (vezető–vezetett viszony, konkurrencia-konfliktusok az osztályokon belül stb.) léptek előtérbe. A társadalom egész szerkezetét és fejlődését azonban mégis alapvetően az osztályviszonyok határozták meg.

Szocialista viszonyok között is megtartják a tulajdonviszonyok alapvető szerepüket az egész termelési mód, és így az egész társadalmi rendszer jellegének meghatározásában hisz a szocialista tulajdonviszonyok alapján jön létre a történelmileg új szakaszt jelentő társadalmi forma, amelyben, éppen ezért, a lényegi társadalmi egyenlőség is megvalósulhat. Ugyanakkor azonban a tulajdonviszonyok nem jelentik és nem jelenthetik többé a társadalmi differenciálás alapvető tényezőjét. A szocialista, azaz társadalmilag egyszerűbb viszonyok között nincs többé egyetlen domináns viszony, amelyre a társadalmi differenciálódással kapcsolatos összes lényeges problémák visszavezethetők lennének. A kérdések jellegétől függően a társadalmi munkamegosztásban

létrejövő viszonyok felváltva tehetnek szert jelentőségre, azaz a végzett munka jellegét meghatározó dimenziók közül hol az egyik, hol a másik szerepe válik fontossá. Ilyen körülmények között a tulajdonviszonyok elvesztik a korábbi társadalmakban meglevő döntő, differenciáló szerepüket, de emellett természetesen bizonyos – bár a szocialista társadalom fejlődésével halványuló – szerepük továbbra is van.

Az itt vázolt felfogást két szempontból szokták vitatni. Egyrészt azért, mert a tulajdonviszonyokat a munkamegosztás átfogó kategóriája alá rendeli, másrészt azért, mert a korábbi társadalmakhoz képest kisebb súlyt ad a tulajdonviszonyoknak. Az első ellenvélemény lényegi érve, mely Hegedűs András és Wirth Ádám vitájában is elhangzott,¹⁰ az, hogy Marx és Engels így írnak pl. „A német ideológia‖ c. munkában: „Egyébként munkamegosztás és magántulajdon azonos kifejezések – az egyikben ugyanazt jelentik ki a tevékenységre vonatkoztatva, amit a másikban a tevékenység termékére vonatkozólag jelentenek ki.‖¹¹ Ebből következne, hogy a munkamegosztás nem általánosabb kategória, mint a magántulajdon. Ugyanakkor azonban egyfelől korlátlanul lehetne sorolni Marx és Engels olyan történelmi távlatú elemzéseit – akár „A német ideológia‖, akár „A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig‖ c. munkából stb. –, amelyekből kitűnik, hogy valóban a munkamegosztás kategóriáját tekintették a fejlődés legalapvetőbb fogalmának, mert – történelmileg – megelőzi a magántulajdon kialakulását, s mert – tudományosan – a termelőerők adott fejlődési fokát fejezi ki, és ez határozza meg mindenkor a termelési viszonyokat s a tulajdon jellegét is. Pl. „A munkamegosztás különböző fejlődési fokai ugyanennyi különböző tulajdonformát jelentenek, vagyis a munkamegosztás mindenkori fejlettségi foka meghatározza az egyének egymáshoz való viszonyát is a munka anyagához, eszközéhez és termékéhez való vonatkozásukban.‖¹² Vagy Engels szavaival: „Az osztályokra oszlás alapja a munkamegosztás törvénye.‖¹³ Természetesen ez a történelmi vagy logikai sorrendiség távolról sem abszolutizálható, hiszen a társadalmi fejlődés dialektikájának lényege éppen az, hogy a termelőerők és a termelési viszonyok kölcsönösen hatnak egymásra.

Ami egyébként a munkamegosztásnak történelmileg a tulajdonviszonyoknál tágabb kereteit illeti, ez nemcsak a múltra vonatkozólag igaz, hanem – ma már nagy valószínűséggel állíthatjuk – a jövőre is: a tulajdonviszonyok differenciáltságának megszüntetése rövidebb történelmi korszakot igényel, mint a társadalmi munkamegosztásnak olyan szintű megszüntetése, amelyet a kommunizmus perspektívájában magunk elé tűzünk, melyet Marx úgy ír le, mint a szellemi és fizikai munka közötti különbség elmosódását, mint az ember

In document Társadalmi rétegződés olvasókönyv (Pldal 189-200)