Ralf Dahrendorf: Társadalmi struktúra, osztályérdekek és társadalmi konfliktus 1osztályérdekek és társadalmi konfliktus1

1.1. 1. Integráció és értékek (versus) hatalom és érdekek: A társadalmi struktúra két arca

Korábban² a fény fizikai elméletének fejlődésére hivatkoztunk annak illusztrálására, milyen logika szerint haladja meg az egyik elmélet a másikat. A példa bemutatása azonban nem volt teljes. Miután a fény részecskeelméletét legyőzte a hullámelmélet, hirtelen új kísérleti bizonyítékok kerültek elő, amelyek ellentmondtak ennek az elméletnek. E bizonyítékok szükségessé tették a részecskeelmélet felelevenítését („kvantumelméletként‖) és egy figyelemre méltó eredményhez vezettek, amelyet Einstein és Infeld A fizika fejlődése című könyvükben (173. oldal) így írnak le: „Voltak olyan jelenségek, amelyeket a kvantumelmélettel értelmezni lehetett, a hullámelmélettel azonban nem... Másfelől viszont olyan jelenségeket is ismerünk, amelyeket csak a hullámelmélet segítségével tudunk megmagyarázni, a kvantumelmélet segítségével nem...

Végezetül vannak azonban olyan jelenségek is... amelyek mindkét elmélettel összeegyeztethetőek.‖ E munka egyik tézise éppen az, hogy a társadalmi struktúrák elemzésekor logikailag ezzel analóg helyzetben találjuk magunkat.

A két elméletet, amely a társadalmi struktúra területén versenyez egymással (s amelyeket mindeddig alternatív megoldásoknak tekintettek), a társadalmi struktúra integrációelméletének, illetve uralomelméletének fogjuk nevezni. Mindkét elképzelést a legkülönfélébb összefüggésekben értelmezték már. Az egyik számára a strukturális egység (Struktureinheit) (vagyis az az egység, amellyel egy társadalmi struktúra, ebben az értelemben minden „társadalmi rendszer‖ rendelkezik) funkcionálisan integrált „rendszer‖, amelyet az intézményesedés által meghatározott folyamatok „egyensúlyban‖ tartanak, s amely azért „rendként‖

jellemezhető. A másik elmélet szerint viszont minden strukturális egység egy kényszer ( constraint) segítségével fenntartott hatalmi viszony, amely önmagában hordozza saját meghaladásának csíráját, ennyiben pedig instabil és állandó változásban van. Mint a fizika területéről vett példánkban, a társadalmi cselekvésben is találkozhatunk olyan jelenségekkel, amelyeket csak az integrációelmélet révén értelmezhetünk: például a szerephozzárendelés vagy a „szocializáció‖ folyamatát; s vannak más jelenségek, amelyek magyarázatához szükség van az uralomelméletre: például az osztálykonfliktus; végül vannak olyan jelenségek is, amelyek mindkét elmélettel összeegyeztethetőek: ilyen a „deviáns viselkedés‖ (deviance), például a bűnözés.

Az integrációelmélet (jelenleg ez az uralkodó elmélet a szociológiában) legjelesebb mai képviselője T. Parsons.

Parsons munkásságát sokan bírálták, ezek közül azonban csak egy akad, aki az itt jelzett kérdést bizonyos élességgel – problémaként – vetette fel: D. Lockwood egy Parsonsról szóló cikkében azt az állítást teszi, hogy

„Parsons fogalmi világában túlsúlyba kerülnek azok a feltételezések és kategóriák, amelyek a társadalmi cselekvés normatív elemeinek szerepére vonatkoznak, különösen azokra a folyamatokra, amelyek a motívumokat normatív módon strukturálják, hogy biztosítsák a társadalmi stabilitást. Másfelől hajlamos figyelmen kívül hagyni azt, amit a társadalmi cselekvés szubsztrátumának nevezhetnénk, különösen amennyiben ez olyan érdekeket hoz létre, amelyek a társadalmi rendszerek dinamikájának általános meghatározó alapjaként

1Dahrendorf, R.: „Soziale Struktur, Klasseninteressen und sozialer Konflikt.‖ In: Soziale Klassen und Klassenkonflikt in der Industriellen Gesellschaft (A társadalmi osztályok és az osztályok konfliktusai az ipari társadalomban). Ferdinand Enke Verlag, Stuttgart, 1957.

Részletek az V. fejezetből: 159-170. és 256-260. oldal. A jelen fordítás forrása: Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok. Új Mandátum, Bp., 1997, 341-358. old.

2A könyv harmadik fejezetében: „Neuere soziologische Theorien des Klassenkonflikts‖. – (a szerk.)

ELMÉLETEK

társadalmi konfliktushoz és instabilitáshoz vezetnek‖.³ E megfogalmazás – mint látni fogjuk, amikor antitézisét szemügyre vesszük – hamis.

Ugyanakkor utal a társadalmi struktúra, illetve – az ontológiai valóság éppúgy nem játszik itt szerepet, mint a fény fizikai elméletében a szociológiai elemzés itt hangsúlyozott kettős jellegére, Janus-arcára. Lockwood szembeállítja a stabilitást és az instabilitást, az egyensúlyt és a konfliktust, a normákat és az érdekeket, másutt az integrációt és a hatalmat is, s ezzel rátapint az elemzés kulcskérdésére.

A struktúraelemzés kettős arculatát nem írhatjuk le a „norma‖ és a „szubsztrátum‖ szembeállításával. Igaz, hogy Parsons – amikor a társadalmi rendszerek integrációjáról beszél – különös hangsúlyt helyez az értékekre, egy

„közös értékrendszerre‖, amely ezen integráció szimbóluma, sőt „szuperstruktúrája‖. Az viszont érthető, hogy Lockwood a konfliktus és az uralom iránti érdeklődése következtében inkább a „szubstruktúrákat‖, a strukturális egységek „tényszerű‖, nem normatív elemeit szeretné hangsúlyozni. Ugyanakkor itt kétféle különbségtétel keresztezi egymást. Bármilyen aspektusból nézzük is a társadalmi struktúrát, nincs más választásunk, mint hogy a „tényszerű‖ vagy intézményes struktúrát (a „szubsztrátumot‖) éppúgy megvizsgáljuk, mint az „ideológiai‖, vagy – hogy egy kevésbé félreérthető szót használjak – a viselkedési struktúrát (amelynek a „normák‖ csak egyetlen aspektusát alkotják). Az elemzés szintjeiről van itt szó, méghozzá elvileg összetartozó szintekről. Hogy Parsons az egyiket, Lockwood pedig a másikat hangsúlyozza erősebben, elméleti szempontból véletlenszerű, végső soron pedig közömbös. Más kérdés, hogy az ember az integráció – intézményes és viselkedésbeli – aspektusait vagy a hatalom – szintén intézményes és viselkedésbeli – aspektusait hangsúlyozza-e. Ebben már a társadalmi struktúra kettős arca mutatkozik meg, s ez esetben Parsons elemzésének egyoldalúsága is. A társadalmi struktúra két aspektusának megkülönböztetése keresztbe metszi a szintek megkülönböztetését. Hogy egy formulára hozzuk őket: ahogy az integráció fogalmának intézményes szinten a hatalom fogalma, úgy az érték fogalmának a viselkedési szinten egy ezzel párhuzamos és – többek között Lockwood által is említett fogalom, az érdek fogalma felel meg, amelyet a következőkben alapul szeretnénk venni.

„Az érdek és az érték – jegyezte meg egyszer Radcliffe-Brown – összetartozó fogalmak, amelyek egy aszimmetrikus viszony két oldalát jelölik.‖⁴ Mindkettő viselkedési irányokat vagy – ha jobban tetszik – motivációkat jelöl. Ugyanakkor az értékek elvben csak normává vált érdekek. Radcliffe-Brown maga is szentelt néhány oldalt e kölcsönviszonynak; mi az ő megfontolásaihoz fogunk kapcsolódni. A hatalom és az integráció azonban éppen ilyen összefüggő fogalmak. Ezek is egy „aszimmetrikus viszony‖ két oldalát jelölik. Ugyanaz a társadalmi struktúra, amely az integrációelmélet nézőpontjából súrlódásmentesen működő rendszernek tűnik, a hatalomelmélet szemében erőszak révén összetartott, robbanékony építmény. Ugyanakkor a két elmélet egyike sem hamis; pusztán megvan a maga jelenségterülete. Az egyedi elemzésben tehát azt kell kideríteni, hogy a két elmélet közül az adott esetben melyik alkalmazható.

A társadalmi struktúra kettős arcának tézise az elemzés minden szintjén bizonyítható. A „strukturális-funkcionális‖ vagy inkább az integrációelmélet minden kategóriájához megtalálhatjuk az uralomelmélet megfelelő kategóriáját. Ezt a párhuzamosságot a struktúraelemzés alapegysége, a társadalmi szerep kapcsán még közelebbről is bizonyítani fogjuk. Világossá fog válni, hogy a társadalmi szerepeket egyrészt bizonyos viselkedésbeli elvárások határozzák meg, amelyek egy társadalmi rendszer érvényes értékeiből erednek, s e rendszer kiegyensúlyozott működését célozzák. Ebből a szempontból a feljebbvalókkal szembeni engedelmesség olyan elvárás, amely az ipari munkások szerepéhez kapcsolódik. Másfelől azonban a társadalmi szerepeknek van egy nem integratív viselkedési aspektusuk is. A társadalmi konfliktus elmélete felől nézve van értelme, hogy a társadalmi szerepeket bizonyos elvárt érdekorientációkon keresztül definiáljuk, amelyek alapvetően túlmutatnak a fennálló struktúra integrációján, s romboló következményeik is lehetnek. Ha korábban nem, itt biztosan világossá válik, mi a jelentősége a társadalmi struktúra kettős arculatának, a két elmélet párhuzamos érvényességének „ugyanazon‖ tárgy esetében a társadalmi osztályok elmélete számára. Az integrációelmélet számára nem lehetséges a szisztematikus törekvés a struktúrát megváltoztató (dezintegráló) konfliktusokra. Ilyen konfliktusok azonban léteznek. Ezek megmagyarázásához tehát szükség van a társadalmi struktúra uralomelméletére.

Az osztályelmélet abból a feltételezésből indul ki, hogy – mint uralmi viszonyrendszer (Herrschaftsverband) – minden társadalom, továbbá a társadalom minden uralmi viszony jellegű kisebb egysége a pozíciók (szerepek) két kisebb vagy nagyobb halmazát ismeri. Az egyik – gyakran, noha nem szükségképpen kisebb – pozícióhalmazt a legitim hatalom birtoklása jellemzi, vagyis az a lehetőség, hogy a szerep társadalmi definíciójánál fogva engedelmességet várhat el másoktól. Az uralomelmélet értelmében a struktúrán belül e

3Lockwood, D.: "Some Remarks on The Social System". British Journal of Sociology, 1956, 7. köt., 2. sz., 136. old.

4Radcliffe-Brown, A. R.: On Social Structure. Structure and Function in Primitive Society. London, 1952.

ELMÉLETEK

pozíciók jelentik a kényszerítő, kontrolláló elemet. A struktúraváltás folyamataiban – az elmélet ugyanis ezekkel foglalkozik bizonyos mértékig e szerepek feladata a fennálló rend, a status quo érvényét fenntartani. Az autoritással rendelkező pozíciókhoz tapadó viselkedési elvárások értékei azok az érvényes normák, amelyek a társadalmi életet kényszerítő módon szabályozzák. A normakonformitást szankciók segítségével is ki lehet kényszeríteni, amelyek felett az autoritáspozíciók monopóliummal rendelkeznek.

Az autoritásszerepekkel szemben található a legitim hatalomból kizárt pozíciók halmaza. E pozíciók szerepdefiníciója az uralomelmélet szerint egyáltalán nem függ az autoritáspozíciók szerepeitől – hacsak nem oly módon, hogy ellentétben áll velük. A negatív autoritásszerepeket, vagyis a legitim hatalomból kizártak pozícióit elvben a pozitív autoritásszerepekkel szembenállóként foghatjuk fel.⁵ A negatív autoritásszerepeket tehát alapvetően egy status quo megdöntésére törekednek: a társadalmi struktúraváltásban az a funkciójuk, hogy vitassák és elutasítsák a fennálló érvényét. E szerepekhez viselkedési elvárások formájában bizonyos érdekek tapadnak, amelyek egy jövendő társadalmi struktúra lehetséges értékeit képviselik, alapvetően azonban az érvényes normákkal való szembenállás határozza meg őket. A negatív autoritáspozíciók kényszerített, uralt pozíciók; bevezethetjük tehát azt az elméleti feltevést, hogy ily módon elvben a kényszer, az uralom eltörlésére törekszenek.

Mindeddig csak pozíciókról és szerepekről esett szó. Mivel azonban ezek alkotják a társadalmi struktúra valódi elemeit, minden osztályelméletnek belőlük kell kiindulnia. Ha a struktúraváltáshoz vezető osztálykonfliktus jellegű konfliktusok kérdését szisztematikus elmélet kérdéseként kezeljük, akkor a pozíciók strukturális ellen-tétének feltételezéséből kell kiindulnunk, amely e pozícióknak a legitim hatalomból való részesedésén vagy az ebből történő kizárásukon alapszik. [... ] E pozíciókat azonban természetesen emberek hordozzák. Láttuk már, milyen törvények szerint megy végbe az e pozíciókat betöltő emberek toborzása. Azt is kijelenthetjük tehát, hogy minden uralmi viszonyrendszer a pozícióhordozók (Positionsträger) két egymással szemben álló halmazára bomlik nem egyszerűen emberek vagy egyének halmazára, hanem személyiségük bizonyos részével együtt egyénekére, amelyet a negatív vagy pozitív autoritásszerepek hordozójaként jellemezhetünk. Az ellentétre orientáltság (Gegensatz-Orientierung), a pozíciók viselkedési elvárásai hasonlóképpen nem „objektív‖

vonások, hanem olyan követelmények, amelyeket a pozíciók hordozói a pozícióval együtt vesznek át. A szerepelvárások a szerepet „játszóra‖ irányulnak, ezért személyiségének részét alkotják; elvben a szereppel kerülnek bele a pozícióhordozó egyén viselkedésébe és motivációjába.⁶ Ezen pozíciófüggő viselkedési irányultságokat a látens vagy szerepérdek fogalmával fogjuk leírni – ez utóbbiakat közelebbről a továbbiakban határozzuk meg.

Mielőtt az osztályérdekek tárgyalásával tovább lépnénk a fenti elméleti analízishez, helyénvaló itt egy empirikus-általánosító megjegyzés, amely az osztályfogalommal és a társadalmi struktúra kétarcúságával egyaránt összefügg. Az osztályfogalom és az osztályelmélet tárgyalásakor a legtöbb esetben felmerül az osztályhelyzet fogalma. Marx használja e fogalmat, M. Weber az osztályról adott definíciójának alapjává teszi, s ilyen vagy olyan formában az összes korábban idézett szerzőnél előkerül. Ha e fogalmat használni akarjuk, osztályhelyzeten szigorúan véve nem mást értünk, mint autoritáshelyzetet, azaz a legitim hatalomból történő részesedést vagy az ebből való kizártságot egy hatalmi viszonyrendszeren belül. Úgy tűnhet tehát, mintha az osztályhelyzet pusztán egy második, s ezért felesleges elnevezés volna. A legtöbb szerzőnél azonban az osztályhelyzet többet jelent, mint az osztályhovatartozás meghatározó alapját. Olyasmit értenek ezen – a mi fogalmainkkal –, mint az egy pozícióból eredő gazdasági és társadalmi következmények összessége, a pozíció hordozójának társadalmi helyzete. Az ebben az értelemben vett osztályhelyzethez a jövedelem, a presztízs, a biztonság, az esélyek és más dolgok tartoznak. E meghatározás egy olyan öszszefüggésre világít rá, amellyel röviden foglalkoznunk kell.

Először is le kell szögeznünk, hogy az osztálykonfliktusok kiinduló helyzetéről az uralomelmélet struktúramodellje az analízis szempontjából nem egyszerűen elégséges, de tökéletes leírást ad. A további elemek empirikusan ugyan lehetnek általánosak, analitikusan azonban nem szükségszerűek. Egy ilyen empirikusan általános tényről van szó akkor is, amikor az osztályhelyzetről az emberek átfogó társadalmi helyzete értelmében beszélnek. Van értelme a kérdésnek, hogy egyes társadalmi kompenzációk (Entschädigungen) rendszeresen együtt járnak-e a pozitív vagy negatív autoritáspozíciók hordozásával. E kérdésre azonban csak a társadalmi struktúra integrációelméletének keretében adhatunk választ. Az autoritáspozícióknak ebben az összefüggésben is van jelentésük. Itt azonban nem polemikus, konfliktusgeneráló jellegük számít, hanem

5E megfogalmazás – s ez az „elvben‖ oka – egyáltalán nem él azzal az empirikus feltételezéssel, hogy az ellentét mindig akut jelleget ölt;

inkább elméleti posztulátumról van szó, amelynek empirikus kiegészítésével később még foglalkoznunk kell.

6Itt is vannak empirikus variációs lehetőségek: a szerepelvárásokat a szerephordozó elfogadhatja egészen vagy félig, de az is lehetséges, hogy egyáltalán nem fogadja el. Elvárásként a szerephordozó mégis egy uralmi szereppel találja szemben magát, azaz valamiképpen viszonyulnia kell hozzá.

ELMÉLETEK

eszközjellegük más javak vagy kompenzációk megszerzésében. Óvatosan fogalmazva: úgy tűnik, a társadalmi rendszerek stabilitásának feltételeihez (e feltételekkel foglalkozik az integrációelmélet) hozzátartozik, hogy az autoritás, a jövedelem, a presztízs és más kompenzációk a társadalmi helyzetek viszonylag egységes hierarchiáját hozzák létre.⁷ Az autoritás birtoklása bizonyos mértékig korrelál a magas jövedelemmel és a magas presztízzsel, s fordítva, az autoritás hiánya alacsony jövedelemmel és alacsony presztízzsel jár együtt. Ez olyan empirikus általánosítás, amely kimutathatóan a valóság csak homályos és igen általános leírásaként érvényes.

Az mindazonáltal következik belőle, hogy általánosságban a pozitív autoritásszerepek hordozói társadalmi kompenzációkkal is jobban el vannak látva, mint a negatív autoritásszerepek hordozói. Ha az osztályhelyzet fogalmát akarjuk használni, azt is Mondhatnánk, hogy a hatalmon lévők osztályhelyzete általában „magasabb‖

vagy „jobb‖, mint az alávetetteké.

E következtetésnek azonban az osztályelmélet számára nincs közvetlen jelentősége. A társadalmi konfliktusok strukturális kialakulása szempontjából elvben közömbös, hogy hordozóik társadalmilag megkülönböztethető helyzetben vannak-e. Empirikus szempontból ugyanakkor a strukturális osztálypozíció és a társadalmi osztályhelyzet korrelálása a konfliktust erősítő feltételként jellemezhető. A társadalmi helyzet különbsége – ha fennáll – fokozza a pozíciófüggő irányultság ellentétét. Ez az ellentét azonban egyáltalán nem függ a presztízs, a jövedelem és más kompenzációk meglététől vagy hiányától. Keletkezése és kibontakozása egy teljesen független elméleti elemzéssel vizsgálható, a fentebb megjelölt irányt követve.

1.2. 2. Látens és manifeszt érdekek

Az osztályelmélet kiindulópontja tehát egy posztulátum, méghozzá az a posztulátum, hogy az autoritáspozíciók hordozásához vagy az ezekből való kizártsághoz bizonyos, elvben ellentétes érdekek kötődnek. A hatalom hordozója esetében ezek az érdekek – mivel maguk is „dominánsak‖ (herrschende) – értékekként is jellemezhetők; itt azonban szeretnék ragaszkodni az érdek átfogóbb fogalmához. Ha ilyen, bizonyos po-zíciókhoz kapcsolódó érdekeket posztulálunk, szembe kell néznünk egy problémával. Az „érdek‖ (Interesse) szó a köznyelvben viselkedési szándékokat vagy irányokat jelöl, amelyek egyáltalán nem pozíciókhoz, hanem kifejezetten egyénekhez tartoznak. Csak egyének s nem pozíciók „érdeklődnek valami iránt‖, „áll érdekükben valami‖ vagy „találnak valamit érdekesnek‖. Úgy tűnhet, mintha az érdek fogalma emberi hordozójáról leválasztva teljesen értelmetlen volna, mintha az érdekek mindig és kizárólag pszichológiai jelenségek lennének.

A pozíciófüggő, ráadásul antagonisztikus érdekek posztulátuma azonban éppen azt a látszólag értelmetlen állítást fogalmazza meg, hogy létezhetnek olyan érdekek, amelyek bizonyos mértékben akarata ellenére tapadnak az egyénhez.

„Ahogy az ember a magánéletben is megkülönbözteti egymástól azt, amit egy ember magáról gondol és mond, és azt, ami ő valójában és amit valóban tesz, így a történelmi harcokban még inkább meg kell különböztetnünk egymástól a pártok frázisait és elképzeléseit valóságos lényüktől és valódi érdekeiktől, meg kell különböztetnünk a valóságukat a képzetüktől.‖⁸ A „közös helyzet‖ és a „közös érdekek‖ azonosítása más írásokban⁹ szintén azt mutatja, hogy Marx – a mi posztulátumunkhoz hasonlóan – az érdek bizonyos mértékben

„objektív‖, nem pszichológiai fogalmára alapozza az elméletét. E posztulátumot Th. Geiger bírálta a legélesebben. Geiger úgy véli, „kérdéses, hogy egyáltalán beszélhetünk-e objektív értelemben érdekről. Az érdek elsősorban valami szubjektív dolog...‖¹⁰ Az egyéni hordozójától függetlenül fennálló érdek (marxi) posztulátumában rejtett ítéletet lát „a másik valódi javáról‖, amelyhez „az embernek nyilvánvalóan rendelkeznie kellene egy objektív és általánosan érvényes értékskálával‖.¹¹ Mivel azonban „ilyesmi egyáltalán nincs‖, Marx tollát e ponton nem a tudomány, hanem a spekuláció vezette. „Valódi érdekeket‖ tulajdonít a proletariátusnak, függetlenül tagjainak kívánságaitól és céljaitól. Itt azonban „véget is ér a társadalmi osztályok érdekstruktúrájának elemzése - a vallási téboly veszi át a szót.‖¹²

A nem egyéni osztályérdekek posztulátuma marxi megfogalmazásában valóban rászolgált a bírálatra. E bírálat azonban nem az érdek egy nem pszichológiai fogalmának lehetősége ellen irányul. E fogalom nagyon is megfelel a szociológiai elemzés valódi követelményeinek. Nem ok nélkül kerül elő újra meg újra a szociológia történetében – például Ratzenhofer, Small, Sumner és számos más szerző írásaiban. A „szubjektív‖ és „objektív

7Vö. Parsons, T.: „A Revised Analytical Approach to the Theory of Social Stratification.‖ In Bendix, R. – S. M. Lipset (szerk.): Class, Status and Power. A Reader in Social Stratification. London, 1954, 105.

8Marx, K.: Der 18. Brumaire des Louis Bonaparte. Berlin, 1946, 38.

9Például Marx, K.: Das Elend der Philosophie. Berlin, 1947, 187.

10Geiger, R.: Die Klassengesellschaft im Schmelztiegel. Köln/Hagen, 1949, 127-128.

11Geiger: i. m. 129.

12Geiger: i. m. 133.

ELMÉLETEK

érdekközösség‖ megkülönböztetése L. Robbinsnál¹³ a Marx-kritika sarokkövévé lesz, anélkül azonban, hogy Robbins az „objektív érdekközösség‖ kategóriájának használhatóságát megkérdőjelezné. M. Ginsberg olyan hal-mazokról beszél, „melyek tagjai bizonyos közös érdekekkel vagy viselkedésmódokkal‖ rendelkeznek, anélkül, hogy ezek „meghatározott csoportok‖ lennének.¹⁴ Maga Parsons nemcsak sokszor használja a „vested interests”

egyértelműen „objektív‖ kategóriáját, hanem kifejezetten hangsúlyozza a közös „ideológiák‖ vagy

„képzetrendszerek‖ létét azok között, „akik strukturális szempontból egy differenciált társadalmi struktúra hangsúlyozottan különböző pontjain vannak jelen‖, tehát azonos vagy hasonló pozícióval rendelkeznek.¹⁵ A társadalmi osztályok és az osztálykonfliktus szociológiai elemzéséhez szükség van arra a feltételezésre, hogy adott pozíciók hordozóinak viselkedése bizonyos strukturálisan meghatározott irányultságot kap. Az analógia a viselkedés tudatos („szubjektív‖) célkövetésével azt sugallja, hogy van értelme, ha ezekre az irányultságokra az

„érdek‖ szót használjuk. Hangsúlyoznunk kell ugyanakkor, hogy e kifejezés használata nem foglal magában semmiféle materiális feltételezést sem ezen érdekek tartalmára, sem a kérdéses pozíció hordozójának tudatára, kifejezett célkitűzéseire vonatkozóan.¹⁶ A pozíciófüggő, „objektív‖ érdekek feltételezése puszta elméleti konstrukció, amelynek értéke nem helyességében, hanem analitikus hasznában rejlik.

Amikor azt mondtuk, hogy Marx osztályérdek-fogalma rászolgált a bírálatra, azt értettük ezen, hogy Marx egy bizonyos ponton elfeledkezik e posztulátum konstrukciójellegéről, s az analitikus posztulátumot empirikus posztulátummá fordítja át. Ez különösen a posztulált érdekek tartalmának kérdésével kapcsolatban válik világossá. Mire vonatkozik ez az „objektív‖ érdek? Geiger joggal kritizálja Marx kísérletét, hogy e kérdésre anyagi értékképzetekkel válaszoljon. Hogy „egy szocialista társadalom megvalósítása... a munkásság valódi érdeke‖, az voltaképpen olyan állítás, amelynek empirikus – premisszái „igazolásra szorulnak‖.¹⁷ Posztulátumok útján nem vezethetünk be egy ilyen állítást. A posztutált „objektív‖ érdekeket csak formálisan jellemezhetjük:

egy status quo fenntartására vagy megdöntésére, illetve megváltoztatására irányuló érdekként. A pozíciófüggő

egy status quo fenntartására vagy megdöntésére, illetve megváltoztatására irányuló érdekként. A pozíciófüggő