A pönológia ma még nem tekinthető önálló tudománynak. Az önállósodás útján azonban az első lépéseket már megtette akkor, amikor a szocialista krimi

nológia feladatul tűzte a büntetés pedagógiai, pszichológiai és szociológiai vo­

natkozásainak vizsgálatát is. Az általunk pönológiának tartott ismeretrendszer te­

hát napjainkban még a kriminológia integráns része.

A büntetés tana ezek szerint magában foglalja és egyesíti a büntetőjogtudo­

mánynak a büntetés jogi vonatkozásaival kapcsolatos vizsgálatait, valamint a kriminológiának a büntetésre vonatkozó ismeretanyagát, amely már tartaLmazza a büntetés pedagógiai, pszichológiai és szociológiai vonatkozásait is.

Ügy gondoljuk, a jövőben ez a helyzet változni fog. Legközelebbi állomásnak a pönológia önálló tudománnyá válását véljük. Ügy látjuk, hogy a bűnözés elleni hathatósabb küzdelem gondolatának az előtérbe kerülése meghozza ismereteink olyan irányú megnövekedését is, hogy az szétfeszíti a bűnügyi tudományok rend­

szerének jelenlegi kereteit. Várható, hogy végre sor kerül a büntetés végrehajtás és a büntetéskiszabás területének kriminológiai megismerésére is, aminek „fel kell derítenie a büntetőintézetek életviszonyait, a különböző bűntettes típusok sajátosságait és ennek alapján ki kell dolgoznia a bűntettesek átnevelésének kri-minálpedagógiai programját és módszertanát."^{3 2}

A magunk részéről egyetértünk Szabó Andrásnak, a jövő pönológiájára vonat­

kozó ama nézetével, amely szerint e diszciplína „a büntetőjogi büntetéstanhoz kapcsolódik, felhasználja a kriminológia bűntettes típusokra vonatkozó kutatási eredményeit, a büntetőintézeti életviszonyokat nem pusztán jogi rendezettségük­

ben, hanem valóságos tényeikben fogja fel és ezekre az ismeretekre alapozva dolgoz ki kriminálpedagógiai programot."^{3 3}

A büntetések legmodernebb formában és elméletileg a legtökéletesebb módon megalapozott végrehajtása is csak abban az esetben járhat a kívánt hatással, ha az a büntetés megalapozott és kellően individualizált volt. A pönológia tudomá­

nyának kutatási területéhez tartozónak véljük ezért a büntetéskiszabás területét is. Az itt vázolt gondolatokat fogalmazta meg már évekkel ezelőtt Horváth Ti­

bor a következőképpen: „A bűnözés elleni küzdelem alapvető problémája a si­

keres és hatékony büntetési rendszer kialakítása: alapvető büntetőpolitikai fel­

adat, hogy a büntetés céljai hatályosuljanak. Ez egyrészt függ a büntetéskisza­

bás (a büntetés megalapozottsága, arányossága, egyéniesítettsége), másrészt a büntetésvégrehajtás helyességétől. A büntetés végrehajtás helyes megszervezése, az elítéltek sikeres átnevelése biztosítja egyrészt, hogy a konkrét bűnelkövető ne váljék visszaeső bűnözővé, s másrészt, hogy a büntetés általános visszatartó ha­

tása az egész társadalom ingatag tagjai tekintetében érvényesüljön. E feladatok sikeres megvalósítása aligha képzelhető el a büntetésvégrehajtás tudományos megalapozottsága nélkül. A marxizmus idevágóan is csak a legáltalánosabb

kér-3 kér-3 Szabó András: Kriminológia és kriminálpedagógia, i. m. 479. old.

3 3 Szabó András: Kriminológia és kriminálpedagógia, i. m. 480. old. . •

désekre adja meg a választ. Az elnyomásról és a nevelésről kialakított marxista tételek, valamint az embert tanulmányozó tudományok, s ezek között is első­

sorban a bűnügyi lélektan eredményeinek alapján kell e kérdések szaktudomá­

nyának, a pönológiának megoldania a büntetésvégrehajtás elméleti kérdéseit."^{3 4} Eddigi fejtegetéseinket összefoglalva megállapítjuk, hogy a pönológia olyan tudomány, amely ma még a kriminológia körébe tartozik, de már rálépett az önállósodás útjára. A pönológiának a jövőben olyan komplex tudománnyá kell fejlődnie, amely egységes rendszerbe foglaltan tárgyalja a büntetés reális vonat­

kozásait. Ennek keretében elsősorban a büntetésvégrehajtás tényleges menetét, a büntetéskiszabás kérdéseit hivatott tisztázni annak érdekében, hogy a büntetés alkalmazása megvalósítsa a bűnözés elleni küzdelemben vele szemben támasz­

tott célkitűzéseket. A pönológiai vizsgálatok eredményei ily módon válhatnak egy céltudatos kriminálpolitika elméleti alapjaivá és segíthetik elő a célszerű jogsza­

bályalkotást. Ugyanakkor azonban, amikor a pönológia szert tesz ilyen önálló­

ságra, ez az önállóság mindenkor relatív marad, mivel az idevágó ismeretanyag feloldódik a büntetés tanának a büntetéssel kapcsolatos jogi vonatkozásokat is magába foglaló tudományában. A magunk részéről tehát a büntetés tanát ebben a tágabb értelmezésben fogjuk fel, amelyen belül helyezzük el a pönológiát.

2. §. A büntetés céljai

A büntetéssel összefüggő bármilyen kérdés tárgyalása előtt tisztázást igényel­

nek a büntetés céljai. Nincs ugyanis a büntetésnek egyetlen olyan vonatkozása sem - sem az elméletben, sem a gyakorlatban - amely feltárható és megmagya­

rázható lenne a büntetési célokra tekintet nélkül. Még a büntetés fogalma és al­

kalmazásának jogalapja sem határozható meg a büntetés céljaira történő közvet­

len vagy közvetett utalás nélkül. A büntetés kiszabásának és végrehajtásának minden kérdése pedig szemmelláthatóan mutatja e szoros összefüggést.

A büntetés vonatkozásainak a büntetés céljával való szoros kapcsolata végső soron a jogi - köztük a büntetőjogi - és erkölcsi szférák kölcsönös egymásba fo­

lyásának a következménye.

Ismeretes a burzsoá filozófiának a tudat és a magatartás szétszakításán ala­

puló az a felfogása, amely a jog és az erkölcs szabályainak területét mereven el­

választotta egymástól. E koncepció szerint a jogszabályok az ember külső ma­

gatartására, az erkölcs szabályai viszont lelki ténykedéseire, a tudatában lezajló folyamatokra vonatkoznak.

Természetesnek tűnik, hogy e valóságellenes koncepció az életben a maga tel­

jességében sohasem érvényesülhetett. És mindenekelőtt a büntetőjog volt az a jogág, amelynek területén a jogi és erkölcsi elemek a legszorosabban

kapcsolód-3 4 Horváth Tibor: A szocialista állam büntetőpolitikája, i. m. 418-419. old.

3 A büntetés tana ³³

tak egymáshoz. A büntetőjogszabályok megfogalmazásánál és alkalmazásánál egyaránt érvényesülniük kellett erkölcsi meggondolásoknak, az egyén tudati mű­

ködése figyelembevételének.

Kétségtelen azonban az is, hogy a jog és. erkölcs e kényszerű kapcsolódása csak meghatározott körben és formálisan történhetett meg a burzsoá világnézet tala­

ján. A kétféle szabályrendszer követelményei nem egyesülhettek egy pontban.és nem erősíthette meg az egyik követelményrendszer a másik igényeit. A büntető­

jogtudomány művelői azonban ritkán zárkózhatnak el az elől, hogy fejtegetéseik során erkölcsi, világnézeti vagy filozófiai kérdéseket ne vessenek fel és ne igye­

kezzenek valamilyen választ adni azokra. És talán minden büntetőjogi kérdést megelőzve éppen a büntetés vonatkozásában felmerült kérdések igényelték a mélyebb erkölcsi, filozófiai, világnézeti megalapozást. így válik érthetővé az a már Max Ernst Mayer által is felismert és a burzsoá büntetőjogtudományra jel­

lemző körülmény, hogy a büntetőjogi elméletek lényegüket tekintve büntetési el­

méletek voltak és az egyes büntetőjogi irányzatok is végső soron a büntetés kér­

déseiben elfoglalt álláspontok különbözőségét tükrözték.^{1 1} 1. E büntetési elméletek száma nem csekély. Nem csekély azért, mivel az an­

tagonisztikus társadalmi rendszerek talaján az erkölcsi felfogások, világnézeti ál­

lásfoglalások, filozófiai rendszerek sokasága termelődik ki és ezek szükség­

szerűen kicsapódnak a büntetőjog tudományos művelésében. A büntetőjog tár­

sadalmi funkciójából, a hatalmi harcokban való nagyfokú felhasználásának lehe­

tőségéből következett e jogág leghathatósabb eszköze, a büntetés iránti megkü­

lönböztetett érdeklődés. Kádár-Kálmán írják: „Évszázadok folyamán számos olyan elmélet halmozódott fel, amely választ igyekezett adni arra a kérdésre, hogy a kizsákmányoló államokban mi a büntetés jogalapja. Van olyan számítás, amely szerint ebben a kérdésben Grotius Hugótól kezdve mintegy 24 teljes bün­

tetési rendszer és körülbelül 100, e 24 rendszerhez tapadó elmélet keletkezett.

Mindezeket az elméleteket lényegében három fogalmi csoportra lehet osztani, amelyeket abszolút, relatív és vegyes elnevezéssel szokás illetni."²

Nem tartjuk feladatunknak, hogy részletekbe menően foglalkozzunk a bünte­

tési elméletek tarka sokaságával. A Kádár-Kálmán által említett bölcseleti rend­

szereknek és az ezekhez tapadó büntetési elméleteknek napjainkban már csak jogtörténeti érdekességük van. És különösképpen feleslegesnek tartanánk azt, hogy a régmúlt idők egyes elméleteinek képviselőivel vitába bocsátkozzunk; A tu­

dományok fejlődése nem ismer megállást; idejét múlt elméletek kiesnek az ér­

deklődés előteréből, hogy helyet adjanak a jelen életviszonyok szükségleteiből fakadó problémáknak.

A büntetés vonatkozásában merülnek fel ugyanis napjainkban is problémák!

E problémák a ma igényeinek megfelelő magyarázatot és megoldást igényelnek.

1 L. Max Ernst Mayer: Der allgemeine Teil des deutschen Strafrechts, Heidelberg, 1923., 417-old.

2 Kádár Miklós-Kálmán György: A büntetőjog általános tanai, Budapest, 1966., 643. old.

Napjaink tudományos munkáinak ezekkel a kérdésekkel kell törődniük elsősor­

ban. A régi büntetési elméletek részletes tárgyalását ezért mellőzzük és csak ar­

ra korlátozódunk, hogy összefoglalóan ismertessük a lényegesebb irányzatokat és ezen irányzatok alaptételeit.

összefoglalónkban a Kádár-Kálmán által említett hármas csoportosítást vesz-szük alapul és az abszolút, a relatív és a vegyes teóriák lényegét kívánjuk is­

mertetni.

Az abszolút és a relatív teóriák közötti különbség kiindulási pontjuk eltérő voltából fakad. Az eltérés gyökere ott húzódik meg, hogy az elkövetett cselek­

ményre vagy az elkövető személyére helyezzük a hangsúlyt a büntetés célja szem­

pontjából. A részletekben gyakran eléggé eltérő egyes felfogásokat e kiinduló pont azonossága kapcsolja össze az abszolút, illetőleg a relatív teóriák kategó­

riájába. Az elkövetett cselekmény elsődleges figyelembevétele jellemzi az ab­

szolút, az elkövető személyének az előtérbe állítása a relatív teóriákat.

Az említett főkülönbség mellett találunk azonban még egy jellemző vonást e két teória-csoport közötti különbséget illetően. Ez a sajátosság azonban ritkán nyert kiemelést, pedig alapjában véve semmiben sem marad el, jelentőségét te­

kintve, a kiindulási pont fontossága mögött. E második sajátosságot abban lát­

juk, hogy az abszolút teóriák hívei az indeterminizmus, a relatív teóriák hirde­

tői viszont - nyíltan vagy be nem vallottan -- a determinizmus talaján állanak.

A büntetési tanok áttanulmányozása meggyőzhet bennünket arról, hogy lé­

nyegében e két fő csoportba sorolhatók az egyes elméleti állásfoglalások. Har­

madik csoportként külön tárgyaljuk azonban azokat a felfogásokat, amelyek ki­

fejezetten arra törekedtek, hogy az abszolút és relatív teóriák fő tételét azonos súllyal és egyenlő jelentőséggel értékeljék nézetük kialakításánál. Nem tartjuk tehát a vegyes teóriákhoz sorolhatóknak azokat a felfogásokat, amelyek hirdetői elismerik ugyan mindkét alapkoncepció egyes tételeinek érvényét, az egyiknek azonban nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint a másiknak. Ilyen esetekben a fontosabbnak vélt nézet alapján jelöljük ki a szóbanforgó állásfoglalás helyét a büntetési elméletek sorában.

a) Az elmondottak szerint tehát az abszolút teóriákhoz azokat a nézeteket so­

roljuk, amelyek hirdetői a büntetés céljának és jogalapjának a meghatározásá­

nál az elkövetett cselekménynek tulajdonítanak döntő jelentőséget, világnézeti alapjukat pedig az indeterminizmus képezi. Az idetartozó elméletek szerzői az igazságosság követelményét írták zászlajukra és azt hirdették, hogy a büntetés alkalmazásának célja az igazságosság eszményének a megvalósítása.

A bűncselekmény elkövetője - állították az abszolút teóriák hívei - teljesen szabad akaratából szegült szembe az isteni, az erkölcsi vagy a jogi renddel - az abszolút teórián belül megkülönböztethető egyes irányzatok szerint. Az isteni, az erkölcsi, a jogi rend egyensúlyának a megbontása kiváltja a társadalom tag­

jainak az egyensúly visszaállítására vonatkozó igényét. Az egyensúly visszaállí­

tása történik meg a büntetés alkalmazásával. Az a büntetés, amely a megbom­

lott egyensúlyt visszaállítja: igazságos és így jogos is. De csak az a büntetés

igaz-ságos és jogos, amely képes az egyensúly visszaállítására; ennél enyhébb, vagy ezt meghaladó büntetés tehát igazságtalan és ezért jogtalan.

Rövid összefoglalónkból megállapítható, hogy az abszolút teóriák hirdetőt miért tartják döntőnek az elkövetett cselekmény jelentőségét: azért, mivel az egyensúly megbomlásának nagysága kizárólag ettől függ. Az egyensúly visszaál­

lítására hivatott büntetésnek ezért kell súlyában teljesen igazodni az elkövetett cselekményhez. Más szempontok itt nem érvényesülhetnek, különösképpen nem érvényesülhetnek az elkövető személyére vonatkozó szempontok. A mérleg egyik serpenyőjét lehúzza az elkövetett cselekmény súlya: ugyanilyen súlyúnak kell lenni a kiegyenlítést biztosító, a mérleg másik serpenyőjébe kerülő büntetésnek.

Az elmondottakból az is kiderül, hogy az abszolút teóriák hívei semmiféle hasznossági, célszerűségi szempontra nem lehetnek figyelemmel. A büntetéssel a társadalom tagjainak igazságosság-igényét kell kielégíteni, már pedig az ariszto­

telészi osztó-igazság elvének megfelelően: minden bűnelkövető egyenlően, sze­

mélyi sajátosságaitól, bűnösségétől függetlenül, csak az elkövetett cselekménye súlyára figyelemmel büntetendő.

A hasznossági, célszerűségi szempontok teljes kiiktatása a büntetés céljai kö­

zül szükségszerűen elvezet az abszolút teóriák mélyén meghúzódó ama nézethez, amely a büntetés alkalmazását öncélúvá teszi. A cél ugyanis jövőben megvaló­

suló eredmény képzete. Az abszolút teóriák hívei viszont nem a jövőre, hanem a múltra tekintettel tartják szükségesnek a büntetés alkalmazását. A büntetés mér­

tékét is múltbeli körülmények határozzák meg. Így válik a büntetés puszta meg­

torlássá, amely következmény egyben a büntetés alkalmazásának kizárólagos cél­

ja is.

Nem tekintjük feladatunknak az egyes idesorolható koncepciók részletesebb tárgyalását, közülük azonban kiemeljük Hegel tanítását. Tesszük ezt azért, mi­

vel az ő felfogásában villan fel a legtisztábban a bűnelkövető emberi méltóságá­

nak a tisztelete, a bűnelkövetőnek, mint értelmes lénynek a megbecsülése.

Hegel szerint a büntetés célja az igazság elérése. Ennek érdekében el kell is­

mernünk azt, hogy az ember szabad, és van akarata. A bűnelkövető a jogsérté­

sével szabad akaratából kifolyólag tagadja a fennálló jogot, és a büntetés arra szolgál, hogy a jogot helyre állítsuk. Ha a bűncselekmény a jog tagadása, a bün­

tetés e tagadás tagadása lesz.

Hegel, amikor egyrészről a bűnözőt „szabad és önrendelkező lény rangjára emeli", másrészről kiszakítja őt a társadalmi környezetből és függetleníti akara­

tát a külső befolyásoktól. így nézetei a későbbiek során is alkalmasak voltak mindazok befolyásolására, akik felelősségi koncepciójukat az indeterminizmus talaján építették fel.

b) A relatív teóriák még tarkább képet mutatnak, mint az abszolút elméletek.

Közöttük is van azonban félreismerhetetlen kötőanyag, amely az egyes részle­

tekben erősen divergáló nézeteket egy közös elméletcsoportba képes összefűzni.

E kötőanyag: a jövőre vonatkozó hasznossági szempont és a determinizmus elve.

A relatív teóriák két szempontból is haladóbbak, fejlettebbek, mint az

abszo-lút teóriák. Először azért,. mivel az abszoabszo-lút elméletek szélsőséges idealizmusa helyett valósághűbb, a valósághoz közeledő választ adtak a büntetés, alkalmazá­

sának céljait illetően is, másodszor pedig azért, mivel ez a válasz a tudományok fejlődési eredményeivel összhangban és azoknak megfelelően hangzott el.

Valósághűbb a relatív teóriák álláspontja azért, mivel minden emberi csele­

kedetnek csak jövőre vonatkozó céljai lehetnek. A büntetés alkalmazásával is meghatározott célt akar - akart - elérni minden időben és mindenütt a bünte­

tések alkalmazására hivatott és jogosított szervezet. Ezt a célt egyszerűen úgy fo­

galmazhatjuk meg, hogy a büntetés alkalmazd sár a újabb bűncselekmények meg­

előzése érdekében kerül sor. Ezzel kapcsolatban helyesen állapítja meg Sargo-rodszkij az alábbiakat: „A büntetésnek az a tulajdonsága, hogy a bűntettesre és környezetére megelőző hatást gyakorol, magának a büntetésnek objektív sajá­

tossága, immanens tulajdonsága volt már akkor is, mikor a törvényhozó még tudatára sem ébredt a büntetés ilyen sajátosságának."³

Elfogadva Sargorodszkij idézett megállapításának 'helyességét, mondhatjuk, hogy az abszolút teóriák hívei által alkalmazott büntetések is befolyásolták vala­

milyen módon és meghatározott fokban a jövő bűnelkövetéseit is. Befolyásolták anélkül, hogy a büntetés alkalmazásánál erre törekedtek volna, ezt célul tűzték volna ki.

A relatív teóriák híveinek első érdeme tehát abban van, hogy felismertek egy tényleges összefüggést a valóságban és elméleti koncepciójukat igyekeztek a valóságban fennálló ezen összefüggésre építeni.

A büntetés alkalmazása és a jövőbeli bűncselekmények elkövetése közötti ösz-szefüggés felismerése feltételezi azonban a determinizmus elvének az emberi magatartások kialakulásának a magyarázatába történő bevonását.⁴

Az abszolút teóriák hívei nem tűzhettek ki jövőre irányuló célokat, és különö­

sen nem az újabb bűnelkövetések megelőzését azért, mivel filozófiailag az inde­

terminizmus talaján állottak. Az ember - a bűncselekményt elkövetett és azért megbüntetett, valamint az e büntetésről tudomást szerző ember - teljesen ura akaratának, külső körülmények azt nem határozhatják meg - szélsőséges inde-terministák szerint nem is befolyásolhatják. Nem befolyásolja tehát az előzetes megbüntetés sem egy újabb bűncselekmény elkövetésére irányuló elhatározása kialakulását.

A tudományok fejlődése időközben megcáfolhatatlanná tette azt az egyes gondolkodók által már az ókorban megsejtett igazságot, hogy a determinizmus elve bizonyos értelemben nemcsak a természet világában, hanem a társadalom életében és egyes személyek életmegnyilvánulásaiban is érvényesül. E tény felis­

merése alapján állítható be és használható fel a büntetés az újabb bűncselekmény elkövetésének a megelőzésére. A relatív teóriák számára az abszolút elméletek

? M. D. Sargorodszkij: A büntetőjogi büntetés, Budapest, 1960., II. k. 18. old.

* A determinizmus elvén alapuló felelősségi rendszer lényegét a későbbiek során ismertetni fogjuk.

tudományos szintjének a meghaladását tehát végső soron a determinizmus -elvé­

nek az elfogadása biztosította.⁵

Az elmondottak alapján a relatív teóriákhoz azokat az elméleti felfogásokat soroljuk, amelyek hirdetői a büntetés aLkalmazásának célját - és egyben annak jogalapját - hasznosságában, a jövő bűnelkövetések gátolására való alkalmassá­

gában látják. Az abszolút teóriákkal szemben fennálló különbséget Seneca híressé vált mondása fejezi ki a legpregnánsabban: Nemo prudens punit, quia pecca-tum est, sed ne peccetur, revocari praeterita non possunt, futura prohibentur.⁵

A relatív teóriák széles körű változatából a legjellegzetesebbeket kívánjuk az alábbiakban kiemelni.

A legprimitívebb valamennyi elmélet között az elmúlt században Mittelstádt által felújított és azóta nevével fémjelzett elrettentési elmélet. Hívei hirdetik a minél szigorúbb, a minél kegyetlenebb büntetések alkalmazását, mivel ezek al­

kalmasak - e tan hívei szerint - arra, hogy a társadalom tagjaiban alapos félel­

met keltsenek és elvegyék mindenkinek a kedvét bűncselekmény elkövetésétől.

Mivel a halálbüntetés és a különböző testi büntetések tűnnek a legkegyetleneb-beknek, elriasztásra legalkalmasabbnak, a tan hívei e büntetések gyakori alkal­

mazásától várják a bűnelkövetések számának csökkenését. Növeli az elrettentési elmélet visszataszító voltát az a további követelmény, hogy az említett kegyetlen büntetések nyilvánosan kerüljenek végrehajtásra.

Ma már nincs szükség arra, hogy az elrettentési elmélet helytelenségét, cél-szerűtlenségét részletesebben bizonyítgassuk. A statisztikákra hivatkozva már Marx bebizonyította azt, hogy büntetéssel elrettenteni senkit sem lehetett bűn­

cselekmény elkövetésétől. A modern pedagógia és pszichológia ennek magya­

rázatát is megadja. Az emberek tudatának átalakítási folyamatából mi az elret­

tentés legenyhébb változatának, a megfélemlítésnek a módszerét is száműzni kí­

vánjuk. A szovjet irodalomban többek között Noj mutatott élesen rá arra, hogy a félelemmel nevelés, a megfélemlítés milyen káros kihatású a személyiség to­

vábbi alakulása szempontjából. „Csak a bátorság életképes szellemi energia" -szögezi le Noj Usinszkij pedagógus véleményére hivatkozva.⁷

Meg kell mondanunk, hogy az elrettentési teória határozott elutasítása mellett a mai irodalmi megnyilvánulásokban is találunk olyan megállapításokat, ame­

lyek bizonyos elrettentési célkitűzések helyességét hirdetik. Sargorodszkij nagy

5 Az elmondottakkal összefüggésben megállapíthatjuk azt is, hogy a determinizmus elvének az elfogadását feltételezte egy céltudatos kriminálpolitika kialakítása is. Minden kriminálp.olitikat törekvés ugyanis a személyek tudatának, akaratának a befolyásolását célozza, és így feltételezi az akarat kívülről történő befolyásolásának lehetőségét. Ezért nem tekinthető véletlennek az, hogy céltudatos büntctőpolitika kialakítására csak a XIX. században elterjedt pozitivista ala­

pokon álló irányzatok követői tettek kísérletet. (Vö.: Horváth Tibor: A szocialista állam bün­

tetőpolitikája, i. m.. 405. old.)

6 Senkit sem azért büntetnek, mert bűncselekményt követett el, hanem azért, hogy ne kövessen el, a megtörténtet meg nem történtté tenni nem lehet, a jövőbelieket kell megakadályozni.

7 I. Sz. Noj: Voproszi teorií nakazanija v szovetszkom ugolovnom prave; Szatatov, 1962., 72. old.

In document A büntetés tana (Pldal 36-64)