a) A törvény a szabadságvesztés szabályozását időtartamának meghatáro

zásával vezeti be. A 37. § szerint: „A szabadságvesztést határozott időtartamban kell kiszabni; legrövidebb tartama harminc nap, leghosszabb tartama tizenöt év, halmazati vagy összbüntetés esetében húsz év."

A szabadságvesztés időtartamának határozottságára vonatkozó kitétel félre­

érthetetlen elutasítását jelenti annak a pozitivista jellegű követelésnek, amely a szabadságvesztés időtartamát az elítélt megjavulásától kívánta függővé tenni.

Ennek megtörténtét viszont a büntetésvégrehajtó szervek állapították volna meg.

Ez gyakorlatilag kivenné az igazságszolgáltatást - legalább is a szabadságvesztés kiszabása vonatkozásában - a bíróság hatásköréből és a végrehajtó szervek ke­

zébe tenné le. A bíróság feladata ugyanis a tényállás megállapítására és a bűnös­

ség kimondására korlátozódnék. Kétségtelen, hogy ezek is rendkívül fontos fel­

adatok, de jelentőségében semmivel sem marad mögöttük a polgárok szabad­

ságjogai garanciájának egyik legbiztosabb feltétele.

Felhozható azonban a határozatlan időre szóló elítélés ellen még egy másik komoly ellenvetés is. Nevezetesen az, hogy a rendszer elvi alapja annyira bi­

zonytalan, hogy arra építeni semmiképpen sem szabad. A megjavulásnak, a személyiség kedvező irányú átalakulásának ugyanis semmi objektív bizonyítéka nincs. A végrehajtó szervek csak az elítélt viselkedéséből, az intézetben tanúsí­

tott magatartásából vonhatnak le javulása mértékére vonatkozó következteté­

seket. Magától értetődik azonban, hogy az elítéltek egészen mésképpen visel­

kednek akkor, amikor szabadon bocsátásuk függ tőle, mintha magatartásuknak ilyen következményei nincsenek. A határozatlan időre szóló elítélések képmu­

tatást, tettetést, alakoskodást tehát ilyen negatív jellembeli tulajdonságokat -fejlesztenek ki az elítéltekben javításuk helyett. A leghatározottabban helyesel­

jük ezért törvényünk álláspontját, a határozatlan elítélések bármilyen formájának kizárását jogrendszerünkből.

Ezt annak ellenére valljuk, hogy a jelenlegi ítélkezési gyakorlatot úgy érté­

keljük, amint amely az elkövető személyi körülményeinek nem tulajdonít olyan hatást, amilyent szerintünk azok igényelnek. A határozatlan elítélések viszont ezt a követelményt olyan széles körre terjesztenék ki, amilyent már elfogadha­

tatlannak tartanának: a határozatlan időtartamú ítéleteknél ugyanis teljesen eltűnik minden tárgyi alap, minden objektív körülmény jelentéktelenné válik és csak a szubjektív körülmények részesülnek figyelemben. Ez az egyoldalúság

veszélyeztetné az állampolgárok garanciális érdekeit és emiatt elutasítjuk. A ma­

gunk részéről a büntetés kiszabásánál a büntetés céljainak kiemelkedő jelentő­

ségét tulajdonítunk ugyan, de a büntetés okát: az elkövetett bűntettet sem tart­

juk teljesen figyelmen kívül hagyható jelenségnek.

Korábbi jogunkban nem volt ismeretlen a határozatlan időre történő elítélés.

Eltekintve egyes biztonsági intézkedésnek minősülő intézményektől, ilyennek mondhatjuk az életfogytig tartó börtönt is. A törvényhozó e büntetést meggyőző és logikus érveléssel mellőzte: „. . . ha a társadalom védelme nem követeli meg a halálbüntetés alkalmazását, akkor megvalósulhat a büntetés nevelő célja. Az el­

ítélt átnevelése végett pedig nincs szükség életfogytig tartó szabadságvesztésre"

- olvashatjuk az Indokolásban.⁵

Elfogadva e felfogást, rá kell mutatnunk azonban arra, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés kiiktatása következtében túlságosan megnőtt a távolság:

a 15 évi szabadságvesztés és a halálbüntetés között olyan nagy a különbség, hogy az egyes esetekben méltánytalan elítélésekre vezethet. Véleményünk szerint törvénykönyvünk jelenlegi fogyatékosságát csak az tüntetné el, ha a szabadság­

vesztés legmagasabb tartamát a törvényhozó húsz évre emelné fel.

A törvény fent idézett rendelkezése általános érvénnyel határozza meg a szabadságvesztés legrövidebb és leghosszabb tartamát. A törvény különös részé­

nek egyes rendelkezései csak e korlátok között állapíthatják meg az egyes bűn­

cselekmények elkövetőivel szemben alkalmazható legrövidebb és leghosszabb időtartamú büntetést. Az egyes törvényi tényállásokban rögzített időtartamot speciális minimumnak, illetve speciális maximumnak, míg a törvény idézett 37. §-ában megjelölt időtartamokat generális minimumnak, illetőleg generális maximumnak nevezzük.

Megjegyezzük, hogy minden egyes bűncselekményi tényállás rögzíti a speciális maximumot; a speciális minimum viszont nem szerepel minden tényállásnál.

Ilyen esetekben a generális minimum irányadó, mint az alkalmazható legrövi­

debb időtartamú büntetés.

Az individualizáció, az egyéniesítés fokozottabb érvényesülését teszi lehetővé a törvényhozó akkor, amikor lehetőséget ad a speciális minimumok átlépésére is.

A speciális maximum viszont csak halmazat esetében léphető át. Természetes, hogy a generális maximum átlépésére sohasem kerülhet sor,⁶ a generális mini­

mumnál rövidebb időtartamú szabadságvesztés végrehajtására is csak két lehe­

tőség van: a meg nem fizetett pénzbüntetés, vagy a javító nevelő munka átvál­

toztatása esetében 'harminc napnál rövidebb szabadságvesztés végrehajtása is lehetséges.

' Itt kell megemlítenünk a törvény 93. §-ának rendelkezéseit is, amelyek a fia­

talkorúakkal szemben alkalmazható szabadságvesztés alsó és felső határaira

5 A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve, Budapest, 1962. 94. old.

6 Utalunk a korábban már idézett 36. § (4) bekezdésére, amely szerint a halálbüntetés kegyelem­

ből ugyancsak húsz évi szabadságvesztésre változtatható át.

nézve tartalmaznak eltérő megállapításokat. A 93. § (1) bekezdése szerint:

„A fiatalkorúra kiszabható szabadságvesztés legrövidebb tartama bármely bűn­

tett esetében harminc nap."

Ugyanezen szakasz (2) bekezdése szerint: „A fiatalkorúra kiszabható szabad­

ságvesztés leghosszabb tartama tíz év, ha a törvény Különös Részében megálla­

pított büntetés tíz évnél súlyosabb és a fiatalkorú a bűntett elkövetésekor tizen­

hatodik életévét betöltötte. Egyéb esetekben a szabadságvesztés leghosszabb tar­

tama ugyanaz, mint amelyet a törvény Különös Része megállapít, de legfeljebb öt év."

Az idézett rendelkezésekre tekintettel állást kellett foglalni a törvényhozónak a fiatalkorú által elkövetett bűntettek elévülési idejének számítására nézve is.

Két lehetőség között kellett válaszani: a bűntett elévülési idejének kiszámítá­

sánál vagy a különös rész egyes rendelkezéseiben megjelölt időpontok, vagy a 93. § (2) bekezdésében szereplő időpontok irányadók.

A törvényhozó az utóbbi megoldást választotta a 93. § (3) bekezdésében adott szabályozással: „Az elévülési határidő kiszámításánál a (2) bekezdésben megha­

tározott időtartam az irányadó."

A kérdés ily módon történt szabályozása életszerű. A lényeg ugyanis az, hogy milyen súlyos büntetést lehetne adott személlyel szemben alkalmazni. Mivel fiatalkorúval szemben maximálisan tíz, illetőleg öt évi szabadságvesztés alkal­

mazása lehetséges, logikus, - mert megfelel a felnőttkorúak által elkövetett bűn­

cselekmények elévülése elvi alapjának - hogy ugyanennyi idő alatt bekövetkezik az elévülés is.

b) Fentebb már utaltunk arra, hogy a szabadságvesztés nemcsak tartalmában rejt magában rend/kívül gazdag variációs lehetőségeket, hanem formájában is.

Az elítéltek foglalkoztatásának rendje, a társadalomtól való elszigeteltség foka igen különböző lehet. E különbségek lehetnek olyan nagyok, hogy megalapoz­

hatják azt a felfogást, amely eltérő büntetési nemként értékeli a szabadságvesz­

téssel járó egyes büntetéseket. Korábbi büntető törvénykönyvünk ilyen állás­

ponton építette fel szabadságvesztésbüntetési rendszerét, megkülönböztetve és önálló büntetési nemként szabályozva a fegyház, a börtön, a fogház, az állam­

fogház büntetéseket, továbbá a dologházat és a szigorított dologházat, majd a kényszermunkát.

Megjegyezzük, hogy a szabadságvesztés egyes formáit abban az esetben fel­

foghatónak tartanánk külön büntetési nemekként, ha minőségi különbséget ten­

nénk a bűncselekmények egyes fajai iközött is, és az egyes bűncselekményfajták meghatározott szabadságvesztésbüntetési nemet vonnának maguk után. Korábbi jogunk ismerte ugyan a bűncselekmények trichotomikus felosztását bűntettre, vét­

ségre és kihágásra, nem kapcsolta azonban ezt össze megfelelően a szabadság­

vesztésbüntetések megfelelő fajtáival.

A ma hatályos jogunk csak egy fajta bűncselekményt, a bűntettet ismeri. Lo­

gikus, hogy a bűntett elkövetése esetére kilátásba helyezett büntetés is egységes:

szabadságvesztés. Tekintettel azonban a bűntettek és elkövetőik között fennálló

óriási különbségekre, indokolt a szabadságvesztés végrehajtásában is lehetőséget biztosítani a megfelelő differenciálásra.

Közbevetőleg megjegyezzük, hogy kívánatosnak látszik az egységes bűncsdbk-ménykoncepció felülvizsgálata is. Tény ugyanis, hogy maga a törvényhozó is tesz különbséget a bűntettek között akkor, amikor egyeseket közülük „kisebb súlyú­

nak" nevez, másrészről viszont szabadságvesztés alkalmazását teszi lehetővé egyes szabálysértések esetében is. Ezek után természetes, hogy a szabadságvesztés végrehajtásában is kell érvényesülniök bizonyos különbségeknek.

Törvényünk eredeti 38. §-a még csak egy bátortalan lépést tett ezirányban ak­

kor, amikor leszögezte, hogy „A szabadságvesztést börtönben vagy büntetésvég­

rehajtási munkahelyen kell végrehajtani."

A Miniszteri Indokolás szükségesnek tartotta annak hangsúlyozását, hogy itt

„nem különböző büntetési nemekről van szó, hanem egy büntetési nemnek, a sza­

badságvesztésnek kétféle végrehajtási módjáról. Az egyes 'bűncselekményekre a Különös Részben megállapított büntetési nem mindig szabadságvesztés. Ehhez képest az ítéletben is szabadságvesztést kell kiszabnia a bíróságnak".⁷

E szabályozásról ma már megállapíthatjuk, hogy az nem épült megfelelően a tényleges életviszonyokra, nem vette megfelelően figyelembe a bűnelkövetők személyiségét. A többi szocialista országgal párhuzamosan hazánkban is folyó kriminológiai vizsgálatok bebizonyították azt, hogy az egyes bűnelkövetők sze­

mélyisége és bűnelkövetése közötti összefüggés nem mindig azonos intenzitású.

A személyiség a bűntettben különbözőképpen nyilvánulhat meg. Az elkövető személyisége és bűntette közötti kapcsolat sokrétűségének, a bűnelkövetésben lelepleződő személyiségek változatosságának megfelelően változatosabb szabad­

ságvesztés-végrehajtási formákra van szükség a büntetés céljainak valószínűbb megvalósítása érdekében.

A kriminológiai kutatásoknak az elmúlt évtizedben bekövetkezett fellendülése és tagadhatatlan eredményei sem homályosítják el azt a tényt, hogy a bűn­

elkövetők típusainak a kialakítása, tudományos megalapozottságú osztályozása még nem történt meg a kívánt mértékben. Annyit azonban az eddig elért ered­

mények is vitathatatlanná tettek, hogy másképpen kell végrehajtani a szabadság­

vesztést a többszörösen elítélt, szinte szokásból bűnöző személyeken, mint a gon­

datlan, hanyag bűnelkövetőkön, a súlyosabb társadalmi elítélést maga után vonó bűncselekmény tettesén, mint az enyhébb súlyú bűntettek elkövetőin. A krimino­

lógiai vizsgálatok során eddig szerzett tapasztalatok következtetéseit vonta k a törvényhozó akkor, amikor az 1966. évi 20. sz. tvr. 1. §-ának alábbi rendelkezé­

sét helyezte az eredeti 38. § helyébe: „(1) A szabadságvesztésnek négy fokozata van. Ezek: a) szigorított börtön, b) börtön, c) szigorított büntetésvégrehajtási munkahely, d) büntetésvégrehajtási munkahely. (2) A 'bíróság ítéletben rendel­

kezik arról, hogy a szabadságvesztést melyik fokozatban kell végrehajtani. (3)

7 A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve, i. m. 95. old.

A szabadságvesztésre ítélt köteles a kijelölt munkát elvégezni, s ezért őt díjazás illeti meg."

Az idézett rendelkezésből világosan kitűnik, hogy a törvényhozó továbbra is fenntartotta eredeti alapkoncepcióját: csak egy olyan büntetési nemet ismer, amely szabadságelvonással jár: a szabadságvesztést. E büntetési nemben a döntő, a lényegmeghatározó a szabadságtól való megfosztás. És ez mind a négy idézett fokozatban azonos. Ezen azonosság mellett kisebb a jelentősége azoknak a kü­

lönbségeknek, amelyek a társadalomtól való izoláltság fokában, az elítéltekkel való bánásmód szigorúságában nyilvánulnak meg. Mindezekre tekintettel elfo­

gadhatónak tartjuk a szabadságvesztésnek egységes büntetési nemként történő felfogását és úgy véljük, gyakorlati szempontból teljesen improduktív vállalkozás lenne az ellenkező álláspont helyességének bizonyítására való törekvés.

Megjegyezzük még, hogy nem is lenne célszerű az egyes fokozatok önálló bün­

tetési nemként történő kezelése. Ennek ugyanis az lenne az első következménye, hogy a Különös Rész egyes bűncselekményi tényállásai mellett meg kellene jelölni az alkalmazható büntetési nemet is. Ezzel az eljárással azonban szinte teljesen mellőznénk a szabadságvesztés különböző formáinak kiválasztásánál az egyéni, a szubjektív sajátosságokat. A magunk részéről helyesebbnek tartjuk ezért azt, ha az Általános Rész rendelkezik arról, hogy milyen esetekben lehet, illetőleg kell egyik vagy másik szabadságvesztési alakzatot alkalmazni. A kérdés lényegét egyébként is az adja, hogy milyen tartalommal töltjük meg az egyes formációkat, milyen eltéréseket hozunk létre a négy említett fokozat között. E tartalmi különb­

ségek rögzítése azonban már nem a büntető törvénykönyv feladata. Ez végrehaj­

tási kérdés lévén a büntetés végrehajtási jog keretei közé tartozik és szabályozá­

sára a büntetésvégrehajtási törvény illetékes. E feladatot a szabadságvesztés­

büntetés végrehajtásáról és az előzetes letartóztatás foganatosításáról szóló 1966.

évi 21. sz. tvr. valósítja meg. Ennek rendelkezéseit és a hozzájuk kapcsolódó problémákat azonban majd a negyedik részben tesszük vizsgálat tárgyává.

Szeretnénk külön kiemelni a fent idézett 38. § rendelkezései közül még a (2) bekezdésben foglaltat, amelynek komoly garanciális jelentősége is van.

Többször említettük már, hogy a szabadságvesztés egyes alakzatai között nagy eltérések állhatnak fenn az izoláltság fokában, az elítélttel való bánásmód milyen­

ségében, szigorúságában egyaránt. Nem közömbös tehát az elítélt szempontjából az, hogy szabadságvesztés büntetését milyen formában hajtják végre. De nem közömbös ez a társadalom szempontjából sem, mivel a büntetési célok elérésé nem kis mértékben függ attól, hogy sikerül-e biztosítani az elítélt részére azt a milieut, azt a bánásmódot, amely pozitív hatás elérésére alkalmas személyiségé­

nek formálása, gondolkodásmódjának alakítása tekintetében. Ilyen lényeges kér­

dés eldöntésére viszont csak az a szerv lehet illetékes, amelyik szerv felhatalma­

zást 'kapott az igazságszolgáltatásra. Ez a szerv pedig alkotmányunk érteimébén a bíróság, így a szabadságvesztés egyes fokozatainak adott személy vonatkozásá­

ban történő kiválasztására és alkalmazására is csak a bíróság lehet illetékes.

A bíróságnak azonban döntéseit a törvény rendelkezéseire kell alapoznia.

Szük-séges, hogy az ilyen lényeges kérdés eldöntésénéi is támaszkodhassak a törvény szabályozására. A törvényhozónak határozottan és egyértelműen állást kell fog­

lalnia abban a kérdésben, hogy a szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmé­

nyek elkövetése esetében milyen feltételek fennforgása szükséges a szabadság­

vesztés egyes alakzatainak alkalmazásához. Mivel büntető törvénykönyvünk ere­

detileg nem tartalmazott ilyen rendelkezéseket, az 1966. évi 20. sz. tvr. egészí­

tette ki a törvény 38. §-át az alábbi 38/A-38/E §-okkal:

„38/A. §. Szigorított börtön a büntetés ha a) &z elítéltet a szándékos bűntett elkövetését megelőzően két ízben szabadságvesztésre ítélték és utolsó büntetésé­

nek kiállásától vagy végrehajthatósága megszűnésétől tíz év még nem telt el, to­

vábbá, ha az általa elkövetett bűntett jellegéből, avagy életmódjából megállapít­

hatóan a társadalmi együttélés szabályaival konokul szembehelyezkedik [39. § (3) bekezdésének c) pontja]: b) a halálbüntetést kegyelemből változtatták át sza­

badságvesztésre; c) a szabadságvesztést az emberölés és a rablás súlyosabban mi­

nősülő esetei [253. § (2) bekezdése és 299. § (3)-(4) bekezdése] illetőleg d) ál­

lam elleni vagy a béke és az emberiség elleni bűntett (IX. és X. fejezet) miatt szabták ki - a 127. § (1) bekezdésében meghatározott izgatást és a feljelentési kötelezettség elmulasztását (132. §) kivéve.

38/B. §. Börtön a büntetés, ha a) az elítéltet a szándékos bűntett elkövetését megelőzően szándékos bűntett miatt egy ízben már szabadságvesztésre ítélték és ennek kiállásától vagy végrehajthatósága megszűnésétől az újabb bűntett elköve­

téséig tíz év még nem telt el [39. § (2) bekezdése], vagy a szabadságvesztést, b) a 127. § (1) bekezdésében meghatározott izgatás vagy feljelentési kötelezettség elmulasztása (132. §) miatt alkalmazták, illetőleg, c) szándékos bűntett miatt há­

rom évet meghaladó tartamban szabták ki.

38/C. §. Szigorított büntetésvégrehajtási munkahely a büntetés a szándékos bűntett miatt kiszabott - a 38/A, vagy a 38/B § alá nem eső - szabadságvesztés esetén.

38/D. §. Büntetésvégrehajtási munkahely a büntetés a gondatlanul elkövetett bűntett miatt kiszabott szabadságvesztés esetén."

c) Az idézett rendelkezés a szabadságvesztésre ítéltek legalapvetőbb és leg­

általánosabb elkülönítésének teremti meg az alapját akkor, amikor az eltérő ke­

zelést és bánásmódot igénylő elítélteket különböző büntetésvégrehajtási intézmé­

nyekbe utalja. Az elkülönítés alapja részint az elkövetők személyiségében, ré­

szint az elkövetett bűntett jellegében rejlik.

Legelsődlegesebb az a differenciálás, amelyet már az eredeti törvényszöveg is lehetővé tett: a börtönben vagy a büntetésvégrehajtási munkahelyen történő vég­

rehajtás.

Büntetésvégrehajtási munkahelyen - annak szigorúbb vagy enyhébb formájá­

ban - kerülnek végrehajtásra a gondatlan bűnelkövetők és az enyhébb büntetés­

ben részesülő szándékos elkövetők.

Szükségesnek látszik rámutatni arra, hogy a gondatlanság nem tükröz feltét­

lenül kevésbé negatív személyiséget, mint a szándékos bűnelkövetés. Fentebb

már említést tettünk arról, hogy egy bűnelkövetésben az elkövető személyisége különbözőképpen nyilvánulhat meg, bűncselekménye és személyisége közötti ösz-szefüggés eltérő erősségű lehet. Kriminológiai szempontból a legnagyobb figyel­

met az olyan bűnelkövetések érdemlik, amikor az említett kapcsolat rendkívül szoros, amikor a bűnéikövetés logikus folyománya adott személyiségnek. Itt a bűncselekmény megvalósulása nem véletlen, epizódszerű jelenség, hanem a sze­

mélyiséggel adekvát megnyilvánulás.

Az ilyen szoros kapcsolat mögött azonban eltérő lelki tartalmak húzódhatnak meg. Lehetséges, hogy a bűnelkövetés mögött tudatos társadalomellenes beállí­

tottság vagy hibás erkölcsi struktúra rejlik. Az elkövető tudatosan szegül szembe a társadalmi elvárással, érzelmileg az ettől eltérő következményekkel azonosul.

Előfordul azonban nem ritkán az is, hogy a bűnelkövető nem áll szemben ilyen tudatosan társadalmi értékrendünkkel, azonban életvitelét nagyfokú közöm­

bösség, körültekintés-hiány jellemzi. Az ilyen felelőtlenséget mutató személyiség is antiszociálisnak tekinthető, hiszen bármikor eredményezhet bűnelkövetést.

Szinte csak mások fokozott gondossága akadályozza meg azt, hogy az ilyen sze­

mélyiségű emberek nem követik el a bűncselekmények sorozatát. Míg az előbbi esetben az elkövető szándékos bűntette állt adekvát összefüggésben az elkövető személyiségével, itt gondatlan bűnelkövetését látjuk ugyanilyen összefüggésben.

A bűncselekmény mindkét esetben hű tükre az elkövető személyiségének, az el­

követőnek tehető szemrehányás foka, a rosszallás mértéke azonban eltérő.

Az elmondottakhoz még hozzáfűzzük a következőket. Láttuk az eddigiekben azt, hogy a bűntett és a bűnelkövető személyisége közötti szoros összefüggés nem korlátozódik a szándékos bűnelkövetésekre, hanem ugyanilyen szoros adekvát kapcsolat állhat fenn gondatlan bűncselekmény esetében is. Talán természetes ezek után, de mégis külön is megemlítjük, hogy a bűntett és a személyiség közötti laza kapcsolat ugyanígy független a bűnösségi alakzatoktól. Szándékos bűntett is állhat szinte szöges ellentétben az elkövető személyiségével. Ilyen a helyzet pl.

az erős alkalmi ösztönzésekhez tapadó, szituáció-szülte szándékos bűnelköveté­

seknél. Valósulnak azonban meg gondatlan bűntettek is túlnyomóan az adott kö­

rülmények hatására, amikor az egyébként megfontolt, fejlett felelősségtudattal rendelkező elkövető valamilyen erős alkalmi ösztönzés hatására mulasztja el a kellő körültekintést.⁸

Az elmondottak alapján ahhoz a következtetéshez jutunk, hogy a bűntett, és az elkövető személyisége közötti összefüggés intenzitása nem lehet alapja az elkö­

vetők kriminológiai tipizálásának.

Van azonban egy olyan körülmény, amely alkalmas arra, hogy a személyiség­

gel szorosabban vagy lazábban összefüggő gondatlan büntették elkövetőit egy tí­

pusba összefoglalja. Ez a körülmény a társadalmi elvárással való tudatos szembe­

szegülés hiánya. Ennek a körülménynek a szabadságvesztés-büntetés

végrehaj-8 A bűntett és a személyiség közötti összefüggésre nézve vö.: Földvárí-Vígb: Kriminológia, i. m.

158-162. old.

tása vonatkozásában is nagyobb a jelentősége, mint a bűntett és a személyiség közötti kapcsolat milyenségének. Nagyobb a jelentősége azért, mivel az elítélt átnevelésének, személyisége átformálásának a módszerét erre a körülményre te­

kintettel kell megválasztani. Az elítélttel való bánásmód kiválasztása szempont­

jából nem lehet meghatározó jelentősége a tárgyalt összefüggés milyenségének.

Aligha lenne célravezető a konok, ismételten - szinte szokásszerűen - bűnözőnek a rendszeresen hanyag, felelőtlen magatartást tanúsító - és e magatartásával több alkalommal bűntettet is megvalósító - személlyel egy csoportba - és egy büntetésvégrehajtási intézetbe - történő beosztása. A társadalmi elvárásokkal tu­

datosan szembehelyezkedő elkövetők más bánásmódot igényelnek, mint ezekkel a követelményekkel alapjában egyetértő, de hibás személyiség-struktúrájuk miatt azokról megfeledkező emberek. Mindezek alapján helyesnek tartjuk az elköve­

tőknek a bünösségi alakzatok figyelembevételével történő csoportosítását.

Hangsúlyozni kívánjuk, hogy álláspontunk nem jelenti a tárgyalt összefüggés jelentőségének minden irányú tagadását. Az összefüggés erősebb vagy lazább mivoltát lényegesnek tartjuk mindkét kategórián belül bevezetendő differenciált foglalkozási mód megválasztása szempontjából. Mind a szándékos, mind a gon­

datlan bűnelkövetők között indokolt különbséget tenni annak alapján, hogy bűn­

datlan bűnelkövetők között indokolt különbséget tenni annak alapján, hogy bűn­

In document A büntetés tana (Pldal 120-157)