A közfelfogás a legsúlyosabb büntetésnek a halálbüntetést tartja. Mint lát

tuk, a főbüntetéseket felsoroló 35. § (1) bekezdése is az első helyen említi és ily módon a törvényi értékelés összhangban áll az egyszerű emberek természetes észjárásán alapuló felfogásával.

Úgy hisszük, e felfogás nem igényel bővebb fejtegetést. A büntetés fogalmá­

nak a meghatározása kapcsán részletesen tárgyaltuk a büntetés lényegére, miben­

létére vonatkozó kérdést, ós úgy foglaltunk állást, hogy a büntetés lényegét a hátrány jellege adja. Azt is megállapítottuk már, hogy a büntetési nemek döntően az általuk előidézett hátrány milyenségére, vagyis arra tekintettel különböznek döntően egymástól, hogy mitől fosztja meg a büntetés alkalmazása a megbünte-tettet. A halálbüntetés az elképzelhető legalapvetőbb emberi értéktől, az élettől fosztja meg az elítéltet, így tételünk helyességéhez kétség sem férhet.

A halálbüntetés másik - hatályos jogunk szabályozását tekintve jellemző - tu­

lajdonságának kivételes jellegét tartjuk.

Kivételes büntetés a halálbüntetés azért, mert a) aránylag kevés bűncselek­

mény elkövetése esetére helyezi kilátásba a törvényhozó; b) ezekben az esetekben is a szabadságvesztéssel vagylagosan nyert felvételt a szankcióba: c) a törvénynek egy további - 64. § (2) bekezdés - rendelkezése értelmében csak akkor kell ki­

szabni, „ha a büntetés célja más büntetéssel nem érhető el".

Halálbüntetés alkalmazására - figyelmen kívül hagyva a katonai bűntetteket - 16 szakasz ad lehetőséget. Ezek a következők: 116. § (3) és 117. § (3) bekez­

dése: az összeesküvés minősített esetei; 120. § (2) bek.: a lázadás minősített ese­

tei; 124. § (2) bek.: a kártevés minősített esetei; 125. § (2) bek.: a rombolás minősített esetei; 126. § (1) bek.: a merénylet; 129. § (2) bek.: a hazaárulás minősített esetei; 130. § (1) bek.: az ellenség támogatása; 131. § (3) bek.: a

^kémkedés minősített esetei; 137. § (1) bek.: a népirtás; 139. § (2) bek.: a há­

borús kegyetlenkedés minősített esete; 186. § (3) bek.: a börtönzendülés minő­

sített asetei; 190. § (2) bek.: a közveszélyokozás minősített esete; 253. § (2) bek.:

az emberölés minősített esetei; 295. § (3) bek. b) alpont: a társadalmi tulajdon­

ban kárt okozó lopás, sikkasztás, csalás és hűtlen kezelés legsúlyosabban minősí­

tett esete; 299. § (4) bek.: a társadalmi tulajdonban különösen nagy kárt okozó rablás.

Ha a felsorolt 16 törvényhelyhez hozzávesszük még a katonai bűntettek sza­

bályai között található további 12 rendelkezést, amelyek szintén lehetőséget ad­

nak halálbüntetés alkalmazására, akkor is helyeselhetjük a megállapítást, mely s-zerint hatályos jogunk viszonylag kevés bűncselekmény elkövetése esetére he­

lyezett kilátásba halálbüntetést.

Még határozottabban kidomborítja a halálbüntetés kivételes jellegét az a kö­

rülmény, hogy még a felsorolt esetekben isem csak halálbüntetés alkalmazását rendeli a törvény, hanem vele vagylagosan ós a halálbüntetést megelőzően

-szabadságvesztést. Nincs törvénykönyvünkben egyetlen olyan szakasz sem, amely valamely bűncselekmény elkövetésére kizárólag és egyedül csak halálbüntetést helyezett volna kilátásba.

Az elmondottakra figyelemmel érthető, hogy a gyakorlatban rendkívül ritkán kerül sor halálbüntetés kiszabására és még ritkábban végrehajtására. Ez a kö­

rülmény még hangsúlyozottabbá teszi a büntetés kivételes jellegével kapcsolatban tett megállapításunkat. Csak az utóbbi évek bűnügyi statisztikáit vizsgálva meg­

állapíthatjuk, hogy 1962-ben 10, 1963-ban 6, 1964-ben 7, 1965-ben 9 vádlot­

tal szemben szabták ki e büntetést. Halálbüntetésre ítélés szinte kizárólag ember­

ölés miatt történik: 1965-ben mind a kilenc, 1964-ben a hét közül hat halálra­

ítélt emberölést követett el.

A halálbüntetés jogi szabályozásából következik az is - mely körülmény is­

mét e büntetés kivételes jellegét mutatja - , hogy az előzőekben felsorolt 28 eset­

ben nem a halálbüntetés mellőzése, hanem éppen annak alkalmazása igényel kü­

lön indokolást. Ezzel a kérdéssel azonban majd később, a büntetés kiszabását szabályozó rendelkezések tárgyalása során fogunk foglalkozni.

2. A halálbüntetés kivételes büntetésként történt szabályozása az első lépést jelentheti e büntetési nem teljes kiiktatása felé vezető úton. Ma sem kevés azok­

nak az államoknak a száma, amelyek büntető törvénykönyvei nem teszik lehetővé halálbüntetés alkalmazását, nyilvánvaló azonban, hogy e felfogás uralkodóvá csak a nemzetek közötti viszályok megszűnésével, a békés egymás mellett élés gondolatának a fenntartás nélküli elfogadásával válhat. Ma még sokan vallják azt, hogy a halálbüntetés kiiktatása a büntető törvénykönyvekből és az ítélkezési gyakorlatból nem valósítható meg, e büntetési nemre a társadalom védelme, a büntetőjogi célkitűzések megvalósítása érdekében szükség van és szükség is lesz.

Meg kell mondanunk, hogy a halálbüntetés létjogosultságának a kérdésében nem könnyű az állásfoglalás. Nehézzé teszi egy minden szempontból elfogadható felfogás kialakítását az a körülmény, hogy nézetünk megformálásánál erkölcsi, világnézeti, gyakorlati, politikai és egyéb szempontokra kell tekintettel lennünk.

Kétségtelenül igaza van Drehernek abban, hogy a halálbüntetés problémája ab­

szolút módon nem oldható meg, hanem mindig azzal a történeti szituációval ösz-szeköttetésben kell nézni, amelyben felvetődik és azzal az álammal kapcsolatban, amely vonatkozásában felmerül.¹

Korunk meglehetősen ellentmondásos az élet értékét tekintve. Az egyik olda­

lon minden eddiginél szörnyűbb tömegpusztító eszközöket állítanak elő, amelyek felhasználása az emberi életek tíz- és százmillióit semmisítené meg, a másik ol­

dalon hirdetjük az élet mindent felülmúló értékét, elvesztését a legnagyobb hát­

ránynak tekintjük. Vagy amint ugyancsak Dreher említi, az egyik oldalon pénzt és energiát nem kímélünk azért, hogy egy ismeretlen beteg életét megmentsük

-1 Eduárd Dreher: Für und wider die Todesstrafe, Zeitschrift für die gesamte Strafrechtswis-senschaft, 1958. 544. old.

a másik oldalon pedig azt számolják, hogy egy esetleges nukleáris háborúban hány millió ember fog elpusztulni.

Ilyen történeti szituációban a halálbüntetés létjogosultságának kérdése jelentő­

ségében növekszik. Ma már e kérdésben való állásfoglalás egyben politikai ál­

lásfoglalást is jelent az ember és az emberi élet megbecsülése, értékelése kérdé­

sében is.

a) A halálbüntetés körüli vita nem új keletű, már évszázadok óta folyik az iro­

dalomban kisebb-nagyobb megszakításokkal. Leghevesebb a felvilágosodás korá­

nak büntetőjogi és tátsadalmi problémákkal foglalkozó irodalmában volt. Akkor a nézetek még a halálra ítélés joga körül csaptak legélesebben össze, vagyis akörül a kérdés körül, hogy vane joga az államnak és ha igen: min alapszik e joga -a s-aját polgárát életétől megfoszt-ani.

A modern irodalomban ez a kérdés ilyen formában már alig fordul elő. A ko­

rábbiakban már részletesen foglalkoztunk a büntetés jogalapjának a problemati­

kájával és ott általános érvénnyel tárgyaltuk már az állam büntetési jogát. Be­

mutattuk azt a fejlődést is, amelynek során az állam büntetési jogára vonatkozó kérdés helyére a büntetésalkalmazás feltételeinek a meghatározására irányuló kí­

vánalom lépett. Ma már senki sem vitatja az állam jogát az állampolgárok meg­

büntetésére - ma a büntetés feltételeinek a precizírozását igényeljük. Ma már nem arra vagyunk kíváncsiak, milyen jogon büntet az állam - ma az érdekel bennünket elsősorban, miért büntet az állam.

Az évszázadok során tehát végbement általában a büntetőjogi büntetések vo­

natkozásában egy olyan szemléleti átalakulás, amelynek keretében a „milyen jo­

gon" kérdést felváltotta a „milyen célból" kérdése. Magától értetődőnek kell tartanunk ezek után azt is, hogy a halálbüntetés vonatkozásában is ugyanilyen szemléleti változás ment végbe. A halálbüntetés 'körül zajló vitának sem az ma már a központi kérdése, milyen jogon fosztja meg az egyes embert az állammá szerveződött közösség, hanem az, mi a célja, értelme a halálbüntetés alkalma­

zásának.

A halálbüntetés fenntartását helyeslő és azt helytelenítő szerzők tehát a bün­

tetés céljaira való hivadcozással folytatják nehezen lezárható vitájukat. A bünte­

tési célok és a halálbüntetés közötti sokszorosan áttételeződő viszonyra tekintet­

tel egészen természetes, hogy a legkülönbözőbb világnézeti, ideológiai és büntető­

jogi koncepciót valló szerzők kerülhetnek egy táborba a halálbüntetés igenlése vagy tagadása kérdésében.

Aránylag legkönnyebb a kérdés megválaszolása azok részéről, akik a büntetés célját a megtorlásban jelölik meg. A megtorlás gondolatának követői következe­

tesen járnak el akkor, amikor az emberölés elkövetőjével szemben határozottan követelik a halálbüntetés alkalmazását. Egyéb bűncselekmények elkövetőjének halállal sújtása már nehezen indokolható az említett irányzat szellemében.

Látszólag ugyanilyen problémamentesnek tűnik az állásfoglalás az elrettentés gondolatának hirdetői részéről is. Sőt, az e felfogást vallók még szélesebb kör­

ben, még több bűncselekmény vonatkozásában helyeselhetik a halálbüntetés

ki-szabását, mivel az elrettentés célkitűzése mégcsak bűncselekményhez sem kapcso­

lódik, bármelyik bűntett vonatkozásában elérendő célként szerepelhet.

A halálbüntetés ellenzői, az abolicionisták mindkét célkitűzés vonatkozásában tagadják a halálbüntetés létjogosultságát. Hazai irodalmunkban Finkey mutatott nyomatékosan rá arra, hogy a halálbüntetéssel nem áll helyre a bűncselekménnyel megbontott egyensúly, hiszen az elkövető megölése nem teszi élővé a sértettet.² Erre tekintettel a halálbüntetés valóban nem más, mint bosszú, az oculum pro oculo, dentem pro dente elvének modern érvényesítése.

Sokan kétségbe vonják a halálbüntetés elrettentő hatását is. Nézetük indoko­

lására hivatkoznak arra is, hogy azokban az országokban sem emelkedett figyel­

met érdemlően a korábban halállal fenyegetett bűncselekmények száma, ahol a halálbüntetést eltörölték. Ismét Finkeyte hivatkozunk: Finkey azért tagadja a halálbüntetés elrettentő hatását, mivel - szerinte - az ilyen súlyos bűncselekmé­

nyeket elkövető személyek úgysem törődnek a következményekkel, vagy pedig bíznak tettük titokban maradásában.^A

b) A marxizmus-leninizmus álláspontja a halálbüntetés kérdésében közismert.

A ^marxizmus-leninizmus klasszikusai hangsúlyozták a történeti szemléletmód szükségességét és hirdették azt, hogy a halálbüntetés szükségessége is csak adott körülmények vonatkozásában vizsgálható. Bizonyos körülmények között szüksé­

ges büntetésnek tekintették a haláltbüntetést, vallották azonban azt is, hogy elvi­

leg kívánatos a kiküszöbölése, a törvénykönyvekből való kiiktatása. Marx ezt a gondolatot a következőképpen fogalmazta meg: „Egyébként a dolog úgy áll, hogy nehéz, ha nem lehetetlen olyan elvet találni, amellyel a halálbüntetés igaz­

ságos voltát és célszerűségét egy civilizációjára büszke társadalomban meg lehet­

ne indokolni."⁴

A szovjet állam büntető törvényhozása az itt említett gondolatnak megfelelően alakult a halálbüntetés vonatkozásában. Lenin 1917-t>en azt írta, hogy „egyetlen forradalmi kormány sem lehet meg halálbüntetés nélkül, és csak az a kérdés, hogy az illető kormány melyik osztály ellen irányítja a halálbüntetés fegyverét".⁵ A forradalom győzelme után azonban a szovjet állam több alkalommal is meg­

kísérelte a halálbüntetés eltörlését, de a külső és belső viszonyok miatt meghatá­

rozott körben kénytelen volt ezt visszaállítani. Már a szovjetek II. Összoroszor-szági kongresszusa hozott ilyen előremutató határozatot, az ellenforradalmi pár­

tok nyílt fellépése azonban szükségessé tette ennek a legsúlyosabb eszköznek az igénybevételét is a születőben levő új viszonyok védelmére. Kolcsak és Gyenyikin leverése után a Népbiztosok Tanácsa 1920. január 17-én kelt rendeletével a ha­

lálbüntetést ismét eltörölte. Ezután az idő után halálbüntetést csak a katonai törvényszékek alkalmazhattak. A későbbi események miatt azonban a szovjet

ál-2 Finkey Ferenc: Büntetéstani problémák, Budapest, 1933. 58. old.

3 Finkey Ferenc: Büntetéstani problémák, i. m. 61. old.

* Idézi Sargorodszkij: A büntetőjogi büntetés, i. m. II. k. 81. old.

5 Lenin Művei, 30 k. Budapest 1953. 10. old.

lam ismét kénytelen volt a halálbüntetés alkalmazására. A különböző időkben alkotott rendeletek többször megismételték azt az elvi álláspontot, hogy a halál­

büntetést kivételes és átmeneti intézkedésnek tekintik, amelyre csak visszahatás­

ként és általában csak az ellenforradalmi jellegű cselekmények elnyomása végett van szükség. A viszonyok konszolidálódása után azonban el lehet tekinteni alkal­

mazásától.

Erre a II. világháború győzelmes befejezése teremtette meg első ízben a lehe­

tőséget. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének 1947. május 26-án

„A halálbüntetés eltörléséről" kiadott törvényerejű rendelete határozottan leszö­

gezte, hogy „halálbüntetés alkalmazását békés időkben többé nem tartja szüksé­

gesnek".

összhangban e belpolitikai rendelkezéssel, a Szovjetunió 1948-ban javaslatot nyújtott be az ENSZ-hez is, amelyben indítványozta, hogy a világ valamennyi állama törölje el a halálbüntetést béke idejére. Igaz ugyan, hogy számos kapita­

lista berendezkedésű állam nem ismeri a halálbüntetést,⁶ a javaslatból nem lett határozat. A nagyhatalmak közötti viszony rosszabbodása folytán a Szovjetunió is visszaállította 1950. január 12-én a hazaárulókkal, a kémekkel és a diverzán-sokkal szemben, majd 1954. április 30-án a súlyosbító körülmények fennforgásá­

val elkövetett szándékos emberölés tetteseivel szemben is.

A szocialista magyar büntetőjogtudomány művelői és a törvényhozás hasonló-álláspontot vallanak, mint amilyen a szovjet jogi rendelkezésekben tükröződik.

Az egyetemi jegyzet kérdésünk vonatkozásában jól tükrözi az uralkodó felfogást, ezért helyénvalónak tartjuk azt idézni: „A szocialista büntetőjog nem a bosszú­

nak, hanem a társadalom védelmének az eszköze, s ehhez képest a halálbüntetés létjogosultságát is csak addig és csak olyan mértekben ismeri el, ameddig és ami­

lyen mértékben a társadalom védelme szempontjából nélkülözhetetlen. Ez követ­

kezik a szocialista humanitás elvéből is. Ilyen szempontból nézve a halálbüntetés jelentősége a szocialista államokban történelmileg csökkenő tendenciát mutat, s a gazdasági és kulturális fejlődés révén, valamint a külső és belső ellenség akció­

képességének a gyengülésével mind közelebb jutunk ahhoz az időhöz, amikor a halálbüntetés már teljességgel nélkülözhetővé válik."⁷

Az idézett fejtegetéseket jellemzőnek tekintjük mai tudományos felfogásunk­

ban azért, mivel helyesen utal arra az alapvető körülményre, hogy a halálbüntetés kérdésében való állásfoglalást a büntetés céljairól vallott nézet határozza meg.

A csökkenő tendenciára való utalás azonban csak azzal a kiegészítéssel fogad­

ható el, hogy ennek nem mond ellent az sem, ha időközönként evonatkozásban visszaesés következik is be. De nélkülözhetővé válhatik-e valóban a

halálbünte-8 Eltörölték a halálbüntetést: Hollandia 1870, Svájc több kantonja 1874, (1937-ben valameny-nyi kanton), Norvégia 19^2, Svédország 1920, Dánia 1930, Olaszország 1799-1931-ig, majd 1944, Közép- és Dél-Amerika több állama, az USA több állama, a Német Szövetségi Köz­

társaság, Ausztria, Portugália.

7 Büntetőjog, Általáaos rész, II. k. Bp. 1964. 17. old. Szerkesztette: Kádár Miklós.

tés? Ezt a kérdést, amint már erre utaltunk, csak a büntetés céljaira figyelemmel válaszolhatjuk meg.

c) A büntetés céljait az előzőekben már részletesen elemeztük. A magunk fel­

fogását abban összegeztük, hogy a büntetés tulajdonképpeni, végső célja a társa­

dalom védelme. E cél elérésének egyik módja - ha úgy tetszik: eszköze az elkö­

vető megjavítása, a másik a társadalom tagjainak a bűnözéstől való visszatartása.

A kérdést ezek után úgy fogalmazhatjuk meg: szükség van-e halálbüntetés alkal­

mazására ahhoz, hogy a társadalom érdekeit hathatós védelemben részesítsük, szükség van-e halálbüntetésre a társadalom tagjainak a bűnözéstől való vissza­

tartásához?

Kérdésünk megfogalmazásából már kiderül az a nézetünk is, hogy a halálbün­

tetés fenntartását csak a generalprevenció elvére történő utalással tartjuk indo-kolhatónak.

A speciálprevenció sem szűkebb, sem tágabb értelemben nem alkalmas a ha­

lálbüntetés létjogosultságának indokolására. A bűnelkövető fizikai akadályozása újabb bűncselekmény elkövetésében egyéb büntetéssel is biztosítható; ehhez nincs szükség életének kioltására. A speciálprevenciónak neveléssel, átneveléssel tör­

ténő megvalósítása pedig a dolog természetéből következőleg kicsik e büntetési nem vonatkozásában a vizsgálódási körből.

Marad tehát indokolásul a generálprevenció. A halálbüntetés fenntartásának mai képviselői valóban a generálprevenció gondolatát használják fel álláspont­

juk igazolására. Láttuk azonban korábban azt is, hogy a generálprevenció célkitű­

zésének a megvalósítása is különböző módon érhető el. Ennek megfelelően ta­

lálkozunk változatos magyarázatokkal is a halálbüntetés szükségességének az iga­

zolásánál.

Ügy véljük, egyes bűncselekmények elkövetésének halálbüntetéssel történő fenyegetése alkalmas arra, hogy a társadalom tagjainak értékrendszerét befolyá­

solja. Beszéltünk már arról, hogy egyes cselekményeknek a büntetendővé nyil­

vánítása már önmagában is kifejezésre juttatja a törvényhozó - ós a törvény­

hozón keresztül a mi társadalmi rendszerünkben a lakosság túlnyomó többségé­

nek - értékelését adott életviszony vonatkozásában. Bizonyos cselekmények bűncselekménnyé történő minősítése kétségtelenné teszi azt, hogy a társadalom tagjainak többsége azon cselekmények által veszélyeztetett vagy sértett társadalmi viszonyokat értékesnek tartja, az ellenük irányuló cselekményeket erkölcsileg és jogilag helytelenítendőnek és emiatt elkerülendőnek ítéli. A társadalom elvár­

ja minden tagjától azt, hogy az ilyen cselekmények elkövetésétől tartózkodjék.

E társadalmi elvárás nyomatékosabbá tétele érdekében a törvényhozó eny­

hébb vagy súlyosabb szankciót helyez kilátásba nem utolsó sorban attól függően, hogy milyen értékesnek ítéli a tényállás által védeni kívánt életviszonyt. Súlyo­

sabb szankció kilátásba helyezése tükrözi azt, hogy a törvényhozó értékrendsze­

rében adott életviszony magasabb helyet foglal el, nagyobb „rangot" képvisel.

A szocialista joggal szemben támasztott nevelő jellegű célkitűzésből következik annak kívánalma, hogy az egyes állampolgárok a maguk értékrendszerét

igazít-•sák vagy legalább is közelítsék a törvényhozó által ilymódon felállított és kinyil­

vánított értékrendszerhez.

Halálbüntetés kilátásba helyezése is tükre a törvényhozói értékelésnek. Tár­

sadalmi kívánalom annak elérése, hogy a társadalom minden tagja alakítsa úgy a maga értékrendszerét, hogy abban a halálbüntetéssel fenyegetett cselekmény által veszélyeztetett vagy sértett életviszony szintén magas helyet foglaljon el.

Ennek az értékelésnek szilárdnak, minden helyzetben hatékonynak kell lenni, szoros és megbonthatatlan egységben kell állni egyéb életviszonyok értékelésé­

vel. Nyilvánvalóan itt olyan alapvető jelentőségű életviszonyokról van szó, ame­

lyek értékelése nagy mértékben meghatározza egyéb társadalmi és egyéni viszo­

nyok mikénti értékelését is. A halálbüntetés kilátásba helyezése tehát alkalmas­

nak látszik annak elősegítésére, hogy a társadalom egyes tagjainak személyisége, értékrendszere társadalmilag pozitív irányban fejlődjék.

Az itt elmondottak helyességének az elismerése után azonban felmerül a kér­

dés: feltétlenül szükség van halálbüntetés kilátásba helyezésére és alkalmazására ahhoz, hogy a társadalom egyes tagjainak a személyisége, értékrendszere ilyen kedvező irányban alakuljon? Nem biztosíthatná egyéb eszköz ugyanennek a cél­

nak az elére sót?

A magunk részéről úgy látjuk, hogy az itt vázolt célkitűzés nem alkalmas a halálbüntetés létjogosultságának bizonyítására. A társadalom a maga értékrend­

szerét számtalan formában és módon kifejezésre juttatja. Arra is van lehetősége, hogy egyes életviszonyok sérthetetlenségére vonatikozó igényét, ezen életviszo­

nyok kiemelkedő becsét kinyilvánítsa. Értékelése, valamely társadalmi viszo­

nyok kiemelkedő fontosságának elismerését tartalmazó felfogása más módon is tudomására juthat a társadalom tagjainak. Már pedig ha a társadalom tagjainak értékrendszere és ezen 'keresztül személyisége a halálbüntetés kilátásba helyezése ós alkalmazása nélkül is alakítható, a társadalmi elvárásnak megfelelően befo­

lyásolható, indokolatlan ennek a legsúlyosabb hatalmi eszköznek a felhasználása.

A társadalom tagjainak a bűnözéstől való visszatartása azonban nem csak a nevelés módszere szolgál: ha nem sikerül valakiben a helyeslést, az egyetértést kialakítani a társadalmi elvárás vonatkozásában, ha nem sikerül belső érték­

rendszerét a társadalmi értékrendszernek megfelelően alakítani, be kell bizonyí­

tani neki azt, hogy hátrányos lenne számára bizonyos magatartás tanúsítása.

Meg kell győzni arról, hogy a cselekmény elkövetéséből származó előny kisebb, mint egy súlyos hátrány bekövetkezésének a bűnelkövetéssel járó kockázata.

Számunkra úgy tűnik, hogy az ilyen latolgató, számító emberek akaratelhatározá­

sának befolyásolására alkalmas a halálbüntetés kilátásba helyezése és alkal­

mazása.

Pótolható-e azonban a halálbüntetés itt vázolt funkciója, befolyása más esz­

közzel, más büntetési nemmel? Mi úgy véljük, hogy nincs olyan büntetési nem, amelynek az akaratelhatározást befolyásoló ereje - más szóval: elrettentő hatása - nagyobb lenne, mint a halálbüntetésé. Mindjárt hozzá kell azonban ehhez ten­

nünk azt, hogy az elrettentő hatás, a befolyásoló erő nem annyira a

halálbün-tetés kilátásba helyezéséhez, mint inkább az ilyen bünhalálbün-tetéssel fenyeget minden cselekmény elkövetőjének elítéléséhez fűződnék. Az elkövetők túlnyomó több­

sége abban a reményben követi el bűntettét, hogy felelősségre vonására nem fog sor kerülni. Minden bűnelkövetés felderítése, minden elkövető felelősségre voná­

sa meggyőzne mindenkit az ilyen remény alaptalanságáról. Ügy hisszük, ennek elérése nagymértékben csökkentené a bűnelkövetések számát is. Addig azonban, amíg a bűncselekmények elkövetésére készülő személyeknek van bizonyos alap­

juk annak feltételezésére, hogy felelősségre vonásuk valamilyen oknál fogva el­

marad, a halálbüntetés kilátásba helyezésének sincs meg a kívánt elrettentő ha­

tása.

Ismételjük: van elrettentő hatása, de az említett remény miatt csak korlá­

Ismételjük: van elrettentő hatása, de az említett remény miatt csak korlá­

In document A büntetés tana (Pldal 105-120)