A bírói megrovás vonatkozásában indokoltnak látszik a figyelmeztetéssel való összehasonlítás.
Láttuk, hogy figyelmeztetésre bűncselekmény elkövetése esetén büntetés helyett kerül sor. A 89. § által szabályozott bírói megrovás feltétele ugyancsak egy tár
sadalomra veszélyes és ennek megfelelően bűncselekménynek minősülő cselek
mény, ami miatt nem büntetést, hanem bírói megrovást alkalmaznak. A két in
tézkedés feltételei lényegüket tekintve megegyeznek egymással, az intézkedések mibenléte is nagyjából azonos. Ezekre tekintettel úgy véljük, hogy fiatalkorúak
kal szemben figyelmeztetés alkalmazása helyett a bírói megrovás foganatosítása indokolt, ez helyettesíti a figyelmeztetést fiatalkorú bűnelkövetőknél. E megálla
pításunk azonban csak a tárgyalási szakra vonatkozik. A bíróság tehát figyel
meztetés helyett bírói megrovást alkalmaz; nincs azonban annak semmi akadálya sem, hogy a tárgyalás előtt az eljárást figyelmeztetéssel szüntessék meg a nyo
mozó szervek.
2. A gyógyító intézkedések szabályozását a 101. § tartalmazza. Ezek vonat
kozásában már merülnek fel meg nem oldott, de feltétlenül választ váró kér
dések.
A 101. § szerint: „(1) A fiatalkorúval szemben gyógyító intézkedésként kény
szergyógykezelés vagy gyógyító nevelés rendelhető el. (2) A bíróság gyógyító ne
velést akkor rendel el, ha a fiatalkorú fogyatékos értelmű vagy gyengeelméjű.
(3) A gyógyító nevelés véget ér, mihelyt szükségessége megszűnt, vagy ha a fiatalkorú tizennyolcadik életévét betöltötte."
Előre kell bocsátanunk egy olyan rendszerbeli és csoportosítási kérdést, amely
nek kihatásai észlelhetők egyes konkrét kérdésekben való állásfoglalások
nál is:
A törvényhozó kétfajta jogkövetkezményt szabályozott általános érvénnyel:
büntetést és intézkedést. Az intézkedéseken belül további megkülönböztetést nem tett, bár, mint láttuk, egyesek kétségtelenül gyógyító, mások nevelő, ismét mások biztonsági jellegűek. A fiatalkorúakkal szemben alkalmazható intézkedéseket vi
szont kifejezetten is szétválasztja a törvényhozó és külön szabályozza a nevelő és külön a gyógyító jellegű intézkedéseket. Az első probléma ezek után azzal kap
csolatban merül fel, hogy taxatív felsorolásnak tekinthetők-e ezek a felsorolá
sok, másként megfogalmazva a kérdést: alkalmazhatók-e a 60-63. §-okban fel
sorolt intézkedések közül fiatalkorúakkal szemben olyanok, amelyek lényegüket tekintve nevelő vagy gyógyító jellegűek, de a 88., illetőleg a 101. § nem tesz ró
luk említést?
A nevelő jellegű intézkedések vonatkozásában a válasz egyszerű: csak a fi
gyelmeztetés tekinthető nevelő jellegű intézkedésnek, ehelyett azonban fiatalko
rúval szemben a vele érdemben megegyező bírói megrovás alkalmazandó.
A gyógyító intézkedések tekintetében már problematikusabb az állásfoglalás.
Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy felnőttekkel szemben a kényszergyógyke
zelés és a kényszerelvonó-kezelés ikerül alkalmazásra gyógyító jelleggel és cél
lal. A 101. § a kényszergyógykezelés alkalmazását fiatalkorúval szemben is lené
i t
tővé teszi, sor kerülhet-e azonban a 101. §-ban nem említett kény szer elvonó-ke-Zelés elrendelésére fiatalkorúval szemben?
Korábban már kifejeztük azt a véleményünket, hogy a kényszerelvonó-kezelés fiatalkorú bűnéikövetővel szemben is alkalmazható, ha ennek a 62. §-ban meg
határozott feltételei fennforognak. Itt részletesebben indokolni kívánjuk állásfog
lalásunkat.
A 60-63. §-okban szabályozott intézkedések egységes csoportot képeznek an
nak ellenére, hogy alkalmazásuk feltételeit, lényegüket tekintve figyelemre méltó eltéréseik állanak fenn köztük. Elvileg valamennyi alkalmazására sor kerülhet fiatalkorúval szemben is, amennyiben a fiatalkorúakra vonatkozó külön rendel
kezések eltérően nem szabályozzák a kérdést.
Elvileg nem kifogásolható a törvényhozó azon eljárása, hogy az intézkedéseket itt.'két csoportra osztja. Ennek azonban az a logikai következménye, hogy a fel
nőttekkel szemben alkalmazható egységes intézkedés-csoport mindegyik tagja al
kalmazható fiatalkorúakkal szemben is, mivel azok sem nem nevelő-, sem nem gyógyító intézkedésként nyertek szabályozást. A 88. és a 101. § tehát úgy értel
mezendő, mint amelyek olyan további intézkedéseket szabályoznak, amelyek csak a fiatalkorúakkal - és nem a felnőttkorú bűnelkövetőkkel - szemben kerülhet
nek alkalmazásra.1
Ennék a magyarázatnak kétségtelenül ellene mond a 101. § ama rendelkezése, amely a kényszergyógykezelésre vonatkozik. Véleményünk szerint azonban ezt a rendelkezést úgy kell felfognunk és értékelnünk, imint amelynek célja csak a gyógyító neveléshez való viszony tisztázása, de nem egyéb gyógyító jellegű - de a törvényben így nem nevezett - intézkedés kizárása volt. A kényszerelvonó-kezelés a 62. § általános érvényénél fogva alkalmazható tehát a fiatalkorúakkal szemben is, de nem mint „gyógyító intézkedés", hanem egyszerűen csak mint „in
tézkedés".
A 101. § vonatkozásában további problémát jelent a gyengeelméjűség követ
kezményeinek a megállapítása, a gyengeelméjűség jogi értékelése. Sajnos, a tör
vény szövege különböző felfogások kialakítására ad lehetőséget és a problémák megoldását nem segíti elő a Miniszteri indokolás sem.
A probléma a 101. § (2) bekezdésével 'kapcsolatban merül fel és a következő
képpen fogalmazható meg: sor kerülhet-e gyengeelméjűség esetében
kényszer-1 Véleményünk szerint ezt a magyarázatot erősíti a Legfelsőbb Bíróság B. törv. II. 1082/1967.
sz. ítélete is, amelyben a kényszerelvonó-kezelés kapcsán ugyan, de bennünket véleményünkben megerősítő általánosabb érvényű megállapításokat is tesz: „A Btk. 60-63. §-ai tartalmukban é«
irányukban nem azt a kört rendezik, mint a Btk. 88. és 101. §-ai. A Btk. 88. és 101. §-ában foglalt nevelő, illetve gyógyító intézkedések tehát a fiatalkorúakkal szemben való alkalmazásuk szempontjából nem lépnek a Btk. 60-63. §-ai helyébe. Ebből következik, hogy Btk. 62. §-ában szabályozott kényszerelvonó-kezelés tekintetében a VI. Fejezet eltérő rendelkezést nem tar
talmaz, így a Btk. 62. §. a fiatalkorúakkal szemben is alkalmazható."
gyógykezelés elrendelésére, avagy ilyen ok fennforgása minden további körül
mény vizsgálata nélkül gyógyító nevelés elrendelését eredményezi?
Az egyik álláspont a törvény grammatikai értelmezésével tagadja a kényszer
gyógykezelés elrendelésének lehetőségét gyengeelméjűség esetében, és azt vallja, hogy a gyengeelméjűség - fokától és súlyosságától függetlenül - csak gyógyító nevelés elrendeléséhez szolgálhat alapul.2
A magunk részéről ezt a nézetet merevnek, következményeit tekintve nem eléggé átgondoltnak tekintjük.
Véleményünk szerint a kényszergyógykezelés elrendelése vonatkozásában nincs törvényes indoka annak, hogy az alapul szolgáló háromféle elmeállapot között különbséget tegyünk a fiatalkorúak vonatkozásában. Ilyen különbséget a törvény
hozó sehol sem tesz: a 21. § egyformán értékeli az elmebetegséget, a gyengeel
méjűséget és a tudatzavart, mint a beszámítási képességet kizáró, vagy azt kor
látozó körülményt. Ugyanígy a 61. §: kényszergyógykezelést kell elrendelni az
zal az elkövetővel szemben, aki akár elmebetegsége, akár gyengeelméjűsége vagy akár tudatzavara miatt nem büntethető, ha attól kell tartani, hogy újabb bűn
tettet követ el. E rendelkezések egyaránt vonatkoznak a felnőttkorúakra és a fiatalkorúakra. Ezt csak megerősíti a 101. § (1) bekezdésében adott rendelkezés.
A 101. § (2) bekezdésének szerintünk csak olyan értelmezés adható, amely ki
segítő jellegűnek tartja és a gyógyító nevelés elrendelését a gyengeelméjűség olyan esetére korlátozza, amikor kényszergyógykezelés elrendelésére nem kerülhet sor.
Ezek a következők: 1. a gyengeelméjűség az elkövetőt csak korlátozta a cselek
mény társadalomra veszélyes következményeinek a felismerésében, vagy abban, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék [21. § (2) bek.]; 2. a gyengeelmé
jűség képtelenné tette ugyan az elkövetőt cselekménye társadalomra veszélyes következményeinek a félismerésére, vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék, de a bíróság megítélése szerint nem kell attól tartani, hogy valamely bűntett törvényi tényállásának megfelelő cselekményt követ el a jövőben.3
3 . A katonával szemben alkalmazható büntetések és intézkedések vonatkozá
sában nem a büntetések és intézkedések milyenségében, mint inkább a végrehaj
tás módjában állanak fenn különbségek. Ezekkel korábban már foglalkoztunk.
2 így László Jenő: A fiatalkorúakra vonatkozó különös büntetőjogi rendelkezések, A fiatalko
rúak bűnözéséről, cikkgyűjtemény, Budapest, 1966. 100. old.
3 A gyógyítónevelés problémáival foglalkozva Parais Lajos az alábbi megállapítást teszi: „A Btk.
101. § (2) bekezdése alkalmazhatósági feltételéül kell tehát tekinteni miudenkor a fiatalkorú korlátozott beszámíthatóságát." A szerző ugyan csak az alsó határral toglalkozva tette e meg
állapítását, tehát azt leszögezve, hogy gyógyítónevelés elrendelésére nem kerülhet sor, ha a gyengeelméjűség olyan kis fokú, hogy az nem korlátozta a cselekvőt cselekménye társadalomra veszélyes következményeinek a felismerésében, úgy hisszük azonban, hogy megállapítása a gyengeelméjűség felső határára is vonatkoztatható, és így mondhatjuk, hogy gyógyítónevelés elrendelésére abban az esetben sem kerülhet sor, ha az a beszámítási képességet kizárja. (Parais:
Bizonytalanságok a gyógyító nevelés elrendelésének gyakorlatában, Magyar Jog 1967. 8. sz.
459. old.)
A bárkivel szemben alkalmazható büntetések mellett a 109. § felsorol azonban három olyan mellékbüntetést is, amelyeket - lényegében a közügyektől eltiltás helyett - csak katonával szemben lehet kiszabni. (Megjegyezzük azonban, hogy nincs törvényi akadálya annak sem, hogy katonával szemben közügyektől eltiltás kerüljön kiszabásra.) E mellékbüntetések: a lefokozás, a rendfokozatban vissza
vetés és a soron következő előléptetésből kizárás. E mellékbüntetések alkalmazá
sának feltételeit a törvény egyértelműen és egyszerűen szabályozza, magyarázatot evonatkozásban nem tartunk szükségesnek.