Biró Réka beszéde mottójául egy Tamási Áron-idézetet választott: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ez a választás több szempontból is szerencsés: egyrészt előrevetíti a szónok véleményét, néhány bekezdéssel lejjebb olvasható állásfoglalását arról, hogy „a haza… nem földrajzi fogalom”, így ered-ményesen készíti elő az érvelést; másrészt pedig cáfolja is a 2014. évi országos Kossuth-szónokverseny témájául megadott biberachi idézetet: „Ott van a haza, Hol a haszon”.
Az idézet tehát már a megadott témára irányítja a hallgatóság figyelmét, segít bennünket abban, hogy értelmi és érzelmi téren is ráhangolódjunk Biró Réka be-szédének mondanivalójára. Mert a mondanivaló, amelynek tolmácsolására a szó-nok vállalkozott, összetett: olyan téma, amely megoszthatja a közönséget, és mint ilyen, érzékeny megközelítést, éthosz, pathosz és logosz megfelelő alkalmazását igényli.
A megszólítás csak a bevezető idézet után következik: a szónok differenciált megszólítást alkalmaz, megszólítja a hallgatóságot és a zsűrit is. A beszéd bevezető részében (principium) Biró Réka a Tamási Áron-idézetből kiindulva már egy fon-tos tételt is megfogalmaz: az embernek alapvető vágya, „hogy tartozzon valahová”.
Az állatvilágból vett – a gólya, a medve „otthonát” bemutató – példákon keresztül, induktív módon világít rá arra a tényre, hogy az otthon utáni vágyakozás, a „ma-gunkénak érzett” hely szükségessége genetikailag kódolt. Utal az otthon szűkebb és tágabb fogalmára, előbbit definiálja is: „Szűkebb értelemben azt a helyet jelenti, ahol reggelente kelünk, és esténkét fekszünk, ahol együtt a család, »ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait«” – festi le ezt a helyet, Wass Alberttől idézve.
A témamegjelölés és felosztás (propositio, partitio) részben fontos tételmondat hangzik el: a szónok definiálja a haza fogalmát, így jut egyre közelebb a verseny témájául megadott kérdéshez, illetve foglal állást saját hazafogalma, hazaértelme-zése mellett: „A haza nem azonos az országgal, amelyben születtünk, vagy éppen élünk, nem földrajzi fogalom” – állapítja meg.
Már az érvelés részhez (argumentatio) tartozik az újabb idézet, amelyben a szó-nok a Szózat jól ismert kezdősorait idézi. A „rendületlen” hűséggel azonban rögtön szembeállítja Biberach versenytémaként megadott mondatát: „Ott van a haza, Hol
167 a haszon” (refutatio). Ugyanakkor azonnal fel is teszi a szónoki kérdést, mely az egész beszéd kulcskérdéseként funkcionál, közös gondolkodásra, közös vélemény-formálásra híva a hallgatóságot: „de volt-e neki igazi hazája?”
A következő bekezdésben az időbeli rendezőelv logikáját követve a jelen hely-zetet, „haza és haszon” mai viszonyát tárja elénk a szónok, kétfajta attitűdöt bemu-tatva: azokét, akik az „országhatárok átjárhatóságát” kihasználva ott keresnek ha-zát, ahol a haszon van, illetve azokét, akik visszatérnek, mert „erős nemzeti öntu-dattal rendelkeznek, tudják, kik ők és honnan jöttek, hol vannak gyökereik”.
Ezután egy kitéréssel (digressio) saját, személyes példáját tárja elénk: a térnek mint rendezőelvnek megfelelően egy metaforával a „világ végére”, Erdővidékre utaztatja hallgatóságát. Idilli képet fest szűkebb hazájáról: erdőket, patakokat, vad-virágokat, vadállatokat látunk, ám a komorabb valóság, a szegénység képe is felsej-lik a leírásban. Ennek ellenére, valójában éppen ennek ellenpontjaként váfelsej-lik fon-tossá, értékessé a szülőföld mint haza: „Olyan tiszta ez a vidék, hogy az ember azt érzi, eltékozolja az életét, ha nem így, ha nem itt él…” – mutat rá Biró Réka, alá-támasztva állítását külső szemlélők, az ide látogató turisták véleményével is.
A következő részben a szónok ismét megszólítja hallgatóságát: időben egyre közeledünk az Országos Kossuth-szónokversenyhez: „Amikor először olvastam a szónokverseny felhívását…” – kezdi eszmefuttatását, majd felsorolja, hogy milyen (valljuk be, szónoki beszédekben a megadott témával kapcsolatban gyakran ismét-lődő) gondolatok jutottak az eszébe hazafiasságról, globalizációról, identitásról.
Egy Márai-idézettel (a hazafiasság „kötés és parancs”) eleveníti fel őszintén félel-mét, amely a verseny témáját olvasva elfogta: „Azt éreztem, hogy egyfajta erkölcsi magatartást várnak el tőlem/tőlünk, szónokoktól. Hogy kijelentsük: Mi bizony itt-hon maradunk!” Rámutat azonban az ellentmondásra is e között az attitűd és a va-lóság között: a hallgatóság soraiban is bizonyára vannak, akik elgondolkodtak már azon, hogy külföldön próbálnak szerencsét.
Ehhez a gondolathoz kapcsolódik az érvelés következő szakasza is: a szónok sa-ját korosztályának, a tizenéveseknek példása-ját hozza fel, felelevenítve a Szózat böl-cső–sír szimbólumait, rámutatva, hogy ennek a korosztálynak a számára már nem feltétlenül ugyanazt a helyet jelenti mindkettő. Benedek István szavait idézi, aki szintén a bölcső és a sír szimbólumokkal él, illetve hozzájuk kapcsolva az anya-nyelv fogalmát, kimondja: „Az anyaanya-nyelv, a bölcső, a sír nagy erő, de önmagában nem elég…”, így cáfolva Vörösmarty szavait. „Mi kellhet még ezen kívül, tisztelt hallgatóság?” – teszi fel a kérdést Biró Réka. Rövid, csattanószerű válasza tétel-mondatként is megállja a helyét: „A felismerés”. Felismerése annak, hogy megta-láljuk azt a helyet, ahol élni, családot alapítani, gyereket nevelni szeretnénk – fejti ki bővebben, tegeződésre váltva („megfogalmazódik benned a gondolat”), így téve személyessé és közös fontosságúvá gondolatait.
168
Az ezt követő megszólítással („Tisztelt Hallgatóság, világba utazók és itthon maradók!”) a szónok mindkét csoportba tartozó hallgatóit megszólítja, egyben igyekszik eloszlatni a korábban felvetett gondolata (kivándorlás) által esetleg kel-tett félreértést is: „Ne értsenek félre, én nem tömeges kivándorlásra buzdítom Önö-ket.” A gyökér szó poliszémiáját, metaforikusságát kihasználva hoz létre ironikus példát, implicit módon újra felvillantva a Biberach-félék alakját, attitűdjét: „S nem is arra [ti. buzdít], hogy olyan állampolgárok legyenek, akik számára a gyökér csu-pán növénytani fogalmat jelent, és akiknek az otthon és a haza megegyezik az ép-pen megélhetést biztosító ország területével”. Véleményét, állásfoglalását tétel-mondatszerűen megfogalmazva is bátran vállalja: „Mégis úgy gondolom, olyan he-lyen kell élnünk, ahol hasznosnak tartanak, ahol úgy érezhetjük, kiteljesedhet az életünk”. Kulcsmondatát egy újabb Márai-idézettel is alátámasztja: „Néha otthon-talanabb lesz az, aki otthon marad, mint a másik, aki a világba megy.” Olyan gon-dolat ez, amelyen – és ezt jó érzékkel vette észre Biró Réka is – a hallgatóságnak is alaposan el kell gondolkoznia.
Egy rövid kitérő példa erejéig a szónok visszatér még jelen fiatalságához, bol-dogságához, ahhoz az önfeledt állapothoz, amikor még nem kell aggódnia amiatt, hogy hol tart majd negyvenévesen, és csak akkor érzi, hogy hiányzik számára va-lami, ha távolra kell mennie attól a helytől, amelyet hazájának tekint.
Beszédének befejező részében (peroratio) ismét kiszól hallgatóságához, majd a bizonytalanság toposzával él, amikor felhívja a figyelmünket arra, hogy nem tud állást foglalni a biberachi hazafogalom idézésekor felmerült kérdésekkel kapcso-latban: „Lehet, hogy a beszédem végén nyilvánvalóvá kellene tennem állásponto-mat” – utal bizonytalanságára. Következő, „de”-vel kezdődő mondatával azonban máris cáfolja a döntés lehetségességét, szükségességét, rámutatva: annyira összetett a kérdés, a rá adott válaszok pedig annyira „egyénre szabottak”, hogy ő a szónok-verseny résztvevőjeként nem jogosult arra, hogy minden honfitársa nevében állást foglaljon. Személyessé válik ugyanakkor hangvétele, amint saját sorsára, a jövő ki-számíthatatlanságára utal: „Hogy rám milyen megoldást szab az élet, most még nem tudhatom.” Úgy tűnik viszont, hogy egy dolgot biztosan mer állítani: „…
nemcsak a valahova tartozás érzése, hanem a magyar lét is belénk van kódolva” – fejti ki, némileg ellentmondva néhány bekezdéssel korábban tett állításának (ahol amellett érvelt, hogy ott kell élnünk, ahol hasznosnak érezhetjük magunkat, és ki-teljesedhet az életünk). Hasonló ellentmondást eredményez a befejezés következő mondatában megjelenő gondolat („… anyanyelvünk összekapcsolna bennünket a hazánkkal”) és a szintén korábban idézett, Benedek István-féle állásfoglalás („Az anyanyelv… önmagában nem elég…”) ellentéte. A korábbi és a befejezésben fel-sorolt állítások közötti ellentétek egyfelől zavaróan hathatnak a befogadókra, más-felől viszont jól demonstrálják a szónoknak a befejezésben megfogalmazott
bi-169 zonytalanságát: fiatal ember lévén, tapasztalatok hiányában még nem képes egyér-telműen eldönteni, hogy mi az, amitől otthontalanná válhat valaki, a logika eszkö-zeivel pedig nem tud listát adni arról, hogy mitől haza a haza. Ezzel a hozzáállásá-val viszont nagyon szimpatikussá válik, és mindannyiunkat ráébreszt arra, mennyi-re bonyolult ez a kérdés, mennyimennyi-re más és más választ ad rá a sokféle élethelyzet-ben lévő, egymástól sok mindenélethelyzet-ben különböző ember. Abban azonban biztos a szónok, hogy a helytállás, a kitartás a nehéz helyzetekben mindig nagyon fontos;
ezt erősíti meg a zárásként választott Wass Albert-idézet: „Ha őseink is elszaladtak volna, valahányszor nehéz idők jöttek, ma üres lenne ez az ország”.
Biró Réka beszéde alaposan átgondolt, jól strukturált, egy fiatal embernek ne-héz, komoly témáról írt, komoly gondolatait tartalmazó állásfoglalás. Olyan szó-noklat, amely minden hallgatót elgondolkoztat haza, hűség és haszon viszonyáról, tartozzanak akár a „maradók”, akár a „távozók” táborába.
170
Alberti Petra, a zsűri különdíjasa Corvinus Egyetem,
Budapest
Én ragaszkodom a hazához, vagy a haza hozzám? A tisztelt zsűri nyilván arra szá-mít, hogy erős hazafias – vagyis hazalányos – apellálásba kezdek, ahogy ezt bizto-san sokan meg is teszik előttem és utánam. Én viszont soha nem voltam az a han-goskodó ifjú, aki hiszi, hogy tudja, mit kell mondania és tennie egy igazi magyar-nak. Én nem hangoztatom, hogy hazaszerető magyar vagyok, én érzem. Ha nem-zetközi címkém lenne, az állna rajta: Made in Hungary, Assembled in Gyöngyös.
Magyarnak születtem, és az leszek az utolsó leheletemig; éljek Budapesten, Ko-lozsvárott vagy Los Angelesben, az vagyok otthon a pizsamámban vagy itt a dísz-teremben.
Tisztelt zsűri, versenytársak, hallgatóság! Nem az a dolgunk, hogy Biberach szemével nézzük a hazát, hanem a sajátunkkal. Az én szememben a felvetés inkább úgy szól: menjünk vagy maradjunk, ha hív egy kecsegtető lehetőség?
Nem lennék-e szárnyát szegett madár, ha kalitkaként fogna vissza hazám határa, és csak a „rácsokon” keresztül szemlélhetném, milyen tágas a nagyvilág? Nem len-nék-e félbehagyott könyv, aminek soha sem jön el a befejezése? Vagy mintha csak betárcsázós lennék a széles sávú internet helyett, hatóköröm szűkre szabva, és a vi-lág titkai rejtve maradnak előttem? Nem jobb-e szabadnak lenni, szabadon dönteni, és szabadulás helyett mindinkább a visszatérésről álmodni?
Ösztöndíjat kaptam, januárban utazom Párizsba. Milyen egyszerű is lenne, ha csak ennyiről szólna, felvettek, utazom. Bár csábító a bagett és az Eiffel-torony, fájó szívvel gondolok arra, hogy fél évre itt hagyom az otthonom. Nemcsak a ha-zám, Magyarországot, inkább a családomat. Mekkora telefonszámlát csinálnék, ha szokásos módon minden este elmesélném a napomat anyukámnak, sőt az is végig-futott a fejemben, vajon a kutyám megérti-e, ha skype-on tartom vele a kapcsolatot hat hónapon keresztül.
Hasznos külföldi tanulmányokat végezni? Igen. Ha Biberach szavait szó szerint venném, számomra ez azt jelentené, hogy Párizs lesz az új hazám. Szerintem azon-ban a haza ott van, ahová a szívem húz. Az a haza, ahová boldogan megtérhetek, ahol az emlékeket felidézhetem. Ahol reggelente összeveszek a nővéremmel, hogy hová tette már megint a kedvenc pulcsimat. Ahol rohannom kell a 2-es villamos-hoz, ami mindig az orrom előtt csapja be az ajtaját, viszont ha egyszer feljutottam rá, 15 percig csodálhatom a budai oldalt.
Kedves hallgatóság! Egy kecsegtető lehetőség, tanulmányok vagy állásajánlat tényleg elutasítandó, csak mert az országhatárunkon kívül esik? Én a vissza nem
171 térő lehetőségek híve vagyok, az ilyen lehetőségeket hasznosnak tartom. Hadd áruljam el, miért! Egyrészt nem egyirányú az út kifelé, másrészt pedig maga az ember a haszon.
Először is tehát az országból kifelé nem egyirányú autópálya vezet, ha el is me-gyünk, nem jelenti, hogy vissza soha nem térünk – tapasztaltabban, bölcsebben –, hisz a vándormadár is megtér otthonába a nagy világjárás után. Jelen pillanatban hat barátom él és dolgozik Londonban, a bizonyos „életindítás” céljából. Mikor megkérdeztem őket, öten válaszolták, tervezik, hogy két éven belül hazaköltöznek.
A távolból még inkább vágynak vissza, és nagy szeretettel gondolnak még a BKV-n ülésért közelharcot vívó érett korúakra is. Ők nem a magyar gazdaság el-lenségei, csak kicsit a jövőjükre gondolnak. Tesznek érte, majd visszatérnek, lakást vesznek, munkát szereznek, itthon. Hazahozzák a hasznot.
Másodszor pedig, a haza számára az igazi haszon az ember. Az ember, aki tud többet, jobbat, újat nyújtani. Nézzük például Nagy Bélát, aki kezébe vette sorsát, és Amerikába költözött. Ha sikeres ember lesz, Nagy Béla, a magyar üzletember, szobrász vagy tanár lesz sikeres, hazánk dicsőségét viszi tovább. Még sok hasonló-an tapasztalt, tágas szemléletű szakemberre lenne szükségünk, hogy lépést tarthas-sunk egyéni és nemzeti álmainkkal. Tudja meg az egész világ: a magyar dal szól a legszebben, a magyarokból lesznek a legjobb közgazdászok, a túrórudi pedig nem is fura, hanem a legfinomabb édesség.
Tisztelt hallgatóság! Itt állok, és már tudom, nem kell választanunk, a haszon után menjünk, vagy hazánkban maradjunk. A haza ott van, ahol hazát szerető em-berek vannak, és akkor igazi otthon, ha nem bezár, hanem ölel. Mert nem attól le-szünk magyarok, hogy oda sorol az irányítószámunk, hanem mert magyarként élünk és gondolunk; lakjunk Budapesten, Kolozsvárott vagy Los Angelesben, le-gyünk otthon a pizsamánkban, vagy egy zsúfolt díszteremben.
***