Horváth Kristóf beszédének elemzése
Horváth Kristóf beszédének nyitásában a témamegjelölő Katona József-idézetet visszahelyezi tágabb szövegkörnyezetébe, így magyarázva „az idegen nevű konspi-rátor”, Biberach haszonelvű hazafelfogását: ott van a haza, ahol a haszon, és mivel bizonyos dolgok bekövetkeztét úgysem lehet megváltoztatni, ezért érdemes az egyéni haszon, az egyéni érdek érvényesítésének elvét követni. Biberach tehát a hazát bármikor megtagadhatónak, felülírhatónak tekinti, hogyha az érdek és/vagy a haszon azt kívánja. Az idézet tágabb szövegkontextusba helyezése után a szöveg-környezet szűkítése következik: a lényegi elemétől, a haszon szótól megfosztott mondat kiegészül a Hol nem hiányos mondattal, létrehozva a mesei hol volt, hol nem volt kezdőformulát idéző nyelvi megoldást, amely eltávolít a konkrét tértől és időtől, így előrevetíti a szónok meggyőződését arra vonatkozóan, hogy a haza „nem egy ország, nem egy város, nem is egy falu.”
A biberachi tétel cáfolatára mindjárt egy aktuális példát hoz a szónok, amellyel azt kívánja igazolni, hogy az emberek annak ellenére marad(hat)nak lojálisak a ha-zájukhoz, hogy nem érzik magukat biztonságban ott, hogy börtönbe zárhatják őket meggyőződéseik miatt, hogy a haza alapvető emberi jogaik tiszteletben tartását nem biztosítja („törvény tiltja a homoszexualitást, bíróságok ítélik el a melegeket, akik gyakran börtönbe kerülnek”). Nyilvánvaló, hogy ilyen esetben a haza mellett való döntést nem az érdek és nem a haszon mozgatja, hanem valami egészen más:
az egyén önmaga felvállalása és az embertársakon való segítség igénye. Az első érvelő részt lezáró részkonklúzió a tételként szereplő kijelentés megfogalmazóját, Biberachot szólítja meg ironikusan: Köszönjük tehát, Biberach, az elmélet megdőlt.
Az érvelés következő részében a szónoki beszéd alkotója rögtön eloszlatja az olvasóban/hallgatóban az első rész elolvasása/meghallgatása után megfogalmazó-dott kérdést: ilyen egyszerű lenne a haza haszonnal, érdekkel történő azonosításá-nak a cáfolata? (De természetesen nem ilyen egyszerű ez a kérdés). A rétor a követ-kezőkben a haza fogalmának értelmezésével próbál támpontot nyújtani annak el-döntéséhez, hogy „a haza tényleg ott van-e, ahol a haszon.” A haza fogalmáról ne-künk, magyaroknak nagyon egzakt elképzelésünk van, állítja, de ennek bizonyítá-sára olyan szókapcsolatok felsorakoztatása következik, amelyek nem ezt, sokkal inkább a hazához fűződő érzelmi viszonyulást hivatottak kifejezni (Édes Haza, Szent Haza stb.). Fogalomértelmezésében a haza földrajzi és kulturális értelemben vett meghatározásával száll vitába, az Aki magyar, annak Magyarország a hazája tételt cáfolja a beszéd következő részében. (Itt jegyezzük meg azt, hogy ebben a
155 tételben megfogalmazott hazadefiníció kötöttségét a túlzott leegyszerűsítés is erősí-ti, hiszen a magyar nemzethez tartozók esetében nem mindenkinél teljesül az, hogy aki magyar, annak Magyarország a hazája – de erre nem tér ki a beszéd.) A szónok úgy véli: adott országba, kultúrába való beleszületés nem feltétlenül határozza meg azt – és még kevésbe írhatja elő –, hogy az adott helyet, országot, kultúrát az ember a hazájának – a magáénak – érezze (Én úgy gondolom, hogy ez túlzott megkötés.
Az, hogy nekem kötelező jelleggel a bőrömre tűzik a születésem után, hogy a hazám Magyarország). Az egyén föltétlen szabadságát hirdető szónok intenzív érzelmeket mozgat meg, amikor a megbélyegzés képzetének a felidézése után („a bőrömre tű-zik”) a fokozás eszközével élve az áruló és az árulás erősen negatív jelentéstartal-mú fogalmaival hozza összefüggésbe annak az országnak az elhagyását, amelybe az egyén beleszületik. Nem véletlen, hogy ebben a kontextusban nem a haza, ha-nem az ország szót használja a beszéd készítője. Hiszen úgy gondolja, hogy az alapvető emberi jogok teljesülésének a keresésében az egyén jogosulttá válik arra, hogy maga válasszon magának hazát az ország helyett, amelybe beleszületett, de amely esetleg nem alkalmas arra, hogy az élethez, a szabadsághoz, a boldogsághoz való jogát biztosítsa. A szónok álláspontja a biberachi tétel árnyalásában körvona-lazódik: bizonyos értelemben ott van a haza, hol a haszon, ott van a haza, ahol az egyéni érvényesülésünket, boldogságra való törekvésünket meg tudjuk valósítani.
A rétor nem tud azonosulni azzal a fajta hazához kötődéssel, amelynek mércéje a szenvedés. A XXI. századi ifjú szónok nem ért egyet a Wass Albert-i analógiával, amely a megpróbáltatások és gyötrődések árán csiszolt gyémánt-nemzetet („Szen-vedés tisztítja s teszi naggyá a népet”) állítja elénk példának a füstté váló és nyom nélkül eltűnő szén-nemzet ellenében. Még akkor sem fogadja el a Wass Albert-i példát, ha bevallottan kötődik a haza fogalmának kapcsán óhatatlanul felidéződő hagyományhoz és pátoszhoz. A gyémánt-nemzet analógiát értelmezve óhatatlanul felidéződik az olvasóban/hallgatóban a transzszilván életérzés és világkép, vala-mint kifejeződésének gyöngykagyló jelképe is, amely szintén az értékvesztettség értékké alakulását hirdette a haza elveszítésekor az I. világháború utáni Erdélyben.
A létrejöttük kontextusából kiragadott analógiákkal nem könnyű azonosulni, ezért az olvasó/hallgató is gondolkodás nélkül elveti őket, és egyetért az explicitté nem tett tétellel, amelynek az elfogadtatására alkalmazza a szónok: a hazának az egyéni boldogulással és/vagy boldogsággal kell(ene) egyenlőnek lennie, nem a szenvedés-sel. A haza és szenvedés azonosítása felidézi a szónokban a magyar himnuszt is, amelyet újabb példaként hoz annak alátámasztására, hogy a magyar nép sajátosan pesszimista a hazafelfogás tekintetében. Ám azt az egyetlen lépést, ami a szónokot ilyen értelemben a himnuszhoz vezeti, nem biztos, hogy minden olvasó/hallgató meg tudja (vagy meg akarja!) tenni („És innen csak egy lépés, hogy a himnuszunk-ban elnézést kérünk a múltért, a jövőért, és kérjük, kérjük a további szenvedést,
156
hogy csiszolódjon az a gyémánt”). Mert lehet pesszimista hangvételűnek érezni a magyar himnuszt, hiszen a magyar nép történelmének „zivataros” évszázadait ele-veníti fel, és van, aki számára a szöveg pesszimizmusa abban is megmutatkozhat, hogy nem a közösséget alkotó emberek, hanem egy felsőbb hatalom kezében van a haza és vele együtt a nemzet sorsa. De a himnusz afféle értelmezése, amely szerint elnézést kérünk benne a múltért, jövőért, és kérjük a további szenvedést azért, hogy ezáltal értéket teremtsünk, nem a költemény szövege által irányított gondolat. (Hi-szen annak imádságra emlékeztető strófái éppen a további (Hi-szenvedés megszűnését kérik, és jókedvért, védelemért, vígságért könyörögnek.)
A beszéd következő részében fogalmazódik meg explicit módon a szónok haza-definíciója: „Szerintem a haza az nem egy ország, nem egy város, nem is egy falu, hanem egy individuális kunyhó.” A haza tehát szerinte nem az a konkrét, földrajzi-lag is jól körülhatárolható tér, amelybe születésünk révén kerültünk anélkül, hogy bármiféle beleszólásunk lehetett volna, hanem nagyon tágan értelmezetten: az a hely vagy állapot, ahol kongruensek lehetünk önmagunkkal („Egy hely vagy éppen állapot, ahol én – én lehetek”), ahol biztonságban érezzük magunkat, és ahol ez a biztonság magától értetődő, eligazodunk benne, mert ismerős. A tág hazaértelme-zés még inkább kitágul (vagy leszűkül?!) a következő bekezdésben: a haza lehet a szülőhelyünk (a szülőország), de lehet egy személy is, akit szeretünk, és akinek a jelenléte a haza feltételeként meghatározott biztonság- és ismerősségérzéssel tölt el.
A szónok retorikai kérdésbe bújtatva fejezi ki állásfoglalását, amelyet majd a kér-désre adott válaszban meg is erősít: ő maga ezt tartaná kívánatosnak („Sőt, nem ez lenne a legideálisabb eset? Én legalábbis így érzem”).
Horváth Kristóf a földrajzi helyhez kötött, országhatárok által meghatározott, hazafogalom ellenében szónoki beszédében felvázol egy másikat, egy sokkal sza-badabbat, és arra szólít fel: a hazát ne elvont ideaként értelmezzük, és ne sokat el-mélkedjünk róla („... talán előremutató hozzáállás lenne, ha ezen az egész haza dolgon nem őrlődnénk annyit”), hanem töltsük meg élettel, konkrét személy-lyel/személyekkel, mert ott van a haza, ahol olyan élő kapcsolatok tudnak létrejön-ni, amelyeket belülről nagyon igaznak és erősnek érzünk. Ha így teszünk, akkor pedig értelmezhetetlenné és értelmetlenné válik a biberachi felvetés: a személyes kötődéseken alapuló hazát/házat nem változtathatja meg a hatalom, a pénz, a ha-szon.
Horváth Kristóf szónoklata nem annyira a retorikai eszközök alkalmazásával hívja fel magára a figyelmet, mint inkább a haza fogalmáról való újszerű – a ha-gyományostól eltérő – elmélkedésével. A beszédből teljességgel hiányzik a hallga-tóság megszólítása, a szónok ritkán él a meggyőzés hagyományos stilisztikai esz-közeivel is, inkább egy belső monológot hangosít fel arról, hogy hol van a haza.
Vagy inkább arról, hogy hol nincs.
157 András Előd, II. helyezett,
közönségdíjas, a Bárczi Géza Alapítvány különdíjasa Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem,
Csíkszereda
„Ott van a haza, Hol a haszon”
Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, kedves hallgatóság!
1987 októberében születtem, az akkor még Nicolae Ceauşescu által irányított kom-munista Romániában, Erdélyben, egy székelyföldi kisvárosban, Sepsiszentgyör-gyön, egy egyszerű bányász és egy gyári munkásasszony fiaként. Hogy miért mondtam el ezt önöknek? Nem, nem azért, hogy kitalálják a koromat, bár látom, sokan számolnak már… sem azért, hogy felköszöntsenek, hanem mert úgy vélem, ahhoz, hogy hazáról és haszonról beszélgethessünk, fontos alapkövetelmény is-merni azt, aki beszél róla. Mert mit jelent a haza, kedves hölgyeim és uraim? Egy képzeletbeli hely? Egy eszme? Egy álomvilág? A hely, ahol az anyatejet szoptuk?
Vagy a hely, ahol a mindennapi kenyerünket próbáljuk megkeresni, és eltartani családunkat? Nos, nem ilyen egyszerű a dolog. Bár ékes magyar nyelvünk a vilá-gon az egyetlen olyan nyelv, mely ezt a terminust, hogy „haza”, a legszebben ma-gyarázza, hisz a magyar értelmező szótár szerint a haza az a földrajzilag behatárol-ható hely, ahol születtünk, ahonnan származunk, a hely, ahol őseink éltek, és ahová hagyományaink kötnek. Ha ebben az értelemben vesszük, akkor hazája, mindenki-nek csak 1 van. Mert nem tudok olyan személyről, aki 2 különböző helyen született volna. Önök igen? De vajon mindenki így gondolkodik? Vajon mindenkinek az a hazája, ahonnan származik? Én úgy gondolom, annak ellenére, hogy mit mond a magyar értelmező szótár, a haza mindenkinek valami mást jelent.
Ahogy a „haszon” is. Hisz van anyagi, testi, szellemi, lelki haszon, mely szintén mindenki számára valami másban nyilvánul meg. Nem tudok általánosítani, mert az már spekuláció lenne. Nem tudom azt mondani, hogy neked az, önnek ez, ne-kem meg amaz a haszon, amaz a hazám. De tudom azt, hogy annak ellenére, hogy otthon, az ország többségi lakói, ha tehetik, magyarként folyamatosan ide küldenek haza, míg az anyaország némely lakója pedig folyamatosan románnak titulálva, oda küld haza, ami szomorú, de ez esetben hontalanként állok itt önök előtt.
Nos, nem így van, mert nekem is van hazám. És az én hazám ott van, ahol zúg az a négy folyó. Ott van, ahová Mikes Kelemen is vágyott vissza, ahonnan Kőrösi Csoma Sándor útnak indult felkutatni a magyarokat. Az én hazám a borvizek, a rendíthetetlen fenyvesek hazája, ahol 300 derék székely állt helyt a Nyerges Tetőn, ahol Gábor Áron harangokból öntött ágyút, és ahol a mai napig büszkén beszélünk
158
magyarul. Ez az én hazám: a csernátoni pityóka és a kézdivásárhelyi káposzta föld-je, a székely kapuk hazája, ahol Telek a világ közepe. Az én hazám Háromszék.
És nem számít, hogy ott-e a haszon, vagy sem. Nem számít, hogy napi 16 órát kell dolgoznunk heti 7 alkalommal aprópénzért, melyből alig élünk egyik napról a másikra, mert a hazám akkor is a hazám marad! Fiatal vagyok, és mint minden fia-tal lázongó és kíváncsi lévén, elhagytam a hazámat szerencsét próbálni, pénzt ke-resni, ahogyan ma, e globalizált világban sokan mások… de hazatértem!
Vajon, az a 232 millió ember, avagy a föld lakosságának 3,2 százaléka, aki szü-letési helyétől eltérően egy másik országban él valamilyen oknál fogva… Legyen az karrier, megélhetés, betegség vagy háború elől való menekülés, vagy épp az or-szághatárok nap mint nap való váltakozása – vajon ők úgy érzik, hogy új hazára leltek? Nem hiszem. Vajon Nobel-díjasaink, vagy Bartók Béla, a 20-ik század egyik legnagyobb zeneszerzője, akik a múlt században az Egyesült Államokba emigráltak, azt tekintik hazájuknak? Vajon az aranycsapat néhai tagjai, Öcsi bácsi, aki Spanyolországban focizott és élt, lecserélte hazáját, mert ott több volt a haszon?
Szerintem nem. Szerintem szerette a hazáját, és amikor csak tehette, büszkén öltöt-te magára a híres Magyar mezt.
Persze, ha a Katona József Bánk-bánjában szereplő Biberach, a lézengő Ritter kijelentését vizsgáljuk, avagy „Ott van a haza, Hol a haszon”, akkor máris egy má-sik szemszögből tekinthetünk e szavakra. Ugyebár tekinthetjük úgy, hogy haza csak egy van, és a haszon lehet ott, de akár máshol is. Ebben az értelemben véve, sajnos nem tudok egyetérteni a kijelentéssel, balgaságnak tartom. De tekinthetjük ezt Bánk bán-i értelemben véve, biberachi értelemben véve, és akkor máris az érem egy másik oldaláról beszélünk. A történelem során rengeteg alkalommal fordult elő hasonló eset, és nemcsak tragédiákban, hanem a való életben. Gondoljunk csak a Getsemáné kertben történtekre, ahol Júdás 30 ezüstpénzért árulta el Jézust. Ott volt Marcus Iunius Brutus, vagy akár a Pazzik összeesküvése Firenzében, akik jólétet várva a pápától, megpróbálták megdönteni a Medicik uralmát. Nem csak Biberach állt volna át Ottó oldaláról Bánk oldalára a haszonért.
De a ma egyszerű, hétköznapi emberét is nézhetjük, aki haszon fejében szinte bármit képes feláldozni. Az elveit, álmait, a hitét, a hazát. Sajnos ez a biberachi jel-lem mindig is ott volt az emberben, mélyen beivódva, már az Édenkert óta. Ez pe-dig átitatja a ma világát is. Hisz a társadalmat irányító erők számára minpe-dig is ott volt, és ma is ott van a haza ahonnan a legtöbb cseppen.
Kedves hallgatóság! Önök mit gondolnak? Vajon hol van az ő hazájuk? Vajon tényleg ennyire erőteljes ez a biberachi jellem? A választ önökre bízom, ahogyan azt is, hogy eldöntsék, hol van az önök hazája. Ott van, ahol a haszon, vagy ott van, ahol lennie kell?! Szentmihályi Szabó Péter versében így ír:
159
„Hóhéroddal ne alkudozz, kirablódnál ne tiltakozz, majd eltakar a pesti kosz,
megszoktad már, megszökni rossz, nyugodj meg hát, Petőfi népe, és térdre, magyar, térdre, térdre!”
Azonban ha nehéz is itthon, ha tényleg nem lehet alkudozni a hóhérral, ha mé-lyen eltakar a pesti kosz, nem az lesz a haza, ahol mindettől könnyedén megszaba-dulunk. Nem az lesz a haza, ahol csak telefonbeszélgetések alkalmával beszéljük anyanyelvünket, ahol idegenként tekintenek ránk. Nem az lesz, ahol jobb a fizetés, a biztonság, a kényelem. A haza nem ott van, ahol a haszon, de mi lehetünk haszon a haza számára, mert bárhol legyünk a világon, és menjen bármilyen jól sorunk, haza csak egy van. Önöknek itt, nekem ott!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket, köszönöm, hogy meghallgattak.
***