Tisztelt Hölgyeim, tisztelt Uraim!
A szegedi egyetem rektora 1968. december 22-én kezet fogott velem, és azt mond-ta nekem: „Doktorrá fogadom”. Alig több mint két hét múlva már ügyvédjelölt vol-tam, és ami pedig a perbeszéd tartását jelenti, mondhatom, hogy „rögtön bedobtak a mélyvízbe”. Akkor még nem volt olyan korlátozó szabály, mint a jelenben, így történhetett, hogy mintegy három és fél hónap múlva, egész pontosan 1969. április 2-án, olyan emberölési ügyben kellett védőbeszédet tartanom, amely esetében – az akkori szabályok szerint – halálbüntetés is kiszabható lett volna. Hála Istennek, csak sokéves börtön lett a vége.
Miután átestem a rétorok tűzkeresztségén, megtapasztaltam, észrevettem ma-gamon, hogy kissé dadogok, és ez nagyon-nagyon zavart. Természetesen mielőbb szerettem volna megfelelni hivatásom elvárásainak, ezért elkezdtem retorikai, be-szédtechnikai könyveket tanulmányozni, hogy miként küzdhetném is le ezt a kis fogyatékosságomat. Ebből azután, anélkül, hogy észrevettem volna, „fertőzés”, szebben szólva az élőszó iránt egy életre szóló csillapíthatatlan szerelem lett. Rá-döbbentem, hogy nem elég az a tudás, amit néhai és szeretett édesanyámtól megta-nultam.
Innen azután mondhatom egyenes út vezetett a katedrára, mert hitem szerint, aki kellően alázatos szolgája a hivatásának, abból előbb-utóbb úgyis tanár lesz, mert annak nem közömbös az utána következő generáció sorsa. Mindennek alapján el-mondhatom, hogy azóta, hogy Miskolcon jogi oktatás van, a jurátusoknak – alter-natív tantárgyként – én tanítom a retorikát.
Megvallom, hogy nem tudom – talán tudnom kellene? –, hogy hallgatóink mennyire lelik örömüket mondjuk a polgári jog, a büntető jog vagy ez egyes eljárá-si jogok – és még sorolhatnám – tanulása során, de azt elmondhatom, hogy azon, kétségtelenül kevesek, akik már egyetemistaként szükségét érzik annak, hogy az élőszóban is jártasságot szerezzenek, azok még őszintén és tisztán tudnak lelkesed-ni az új retorikai ismeretek iránt.
Az egyetem elvégzése után hallgatóink egy része az igazságszolgáltatásban folytatja munkáját. Itt viszont némi keserűséggel kellett az eltelt négy és fél évtized alatt megtapasztaljam, hogy – fogalmazhatok így – az élőszó élménye és hatása megtorpan. Néhány kiemelten nagy büntető ügyben, illetve néhány kiváló ügyvéd kolléga szereplésétől eltekintve, az ügyvédek, de mondhatom az ügyészek is, nem ismerik fel igazán az élőszó jelentőségét és értékét. Néha sekélyes, semmitmondó
62
és formális perbeszédeket is hallhatunk. Ennek persze megannyi oka lehet, a sze-rintem helytelen jogi szabályozástól kezdve, az igazságszolgáltatás túlterheltségén át, a bírák magatartásbeli fogyatékosságáig, és még sorolhatnám.
A téves jogi szabályozás kapcsán, annak dacára, hogy nem jogászok társaságá-ban vagyok, talán hangot adnék annak a véleményemnek, hogy Magyarországon az a hagyományos törvényi szabályozás, hogy az ügyész és a védő a kiszabandó bün-tetés mértékére nem tehet – fogalmazhatok így – számszerű indítványt. Tehát pl.
azt nem mondhatja, hogy a cselekményért a bíróság szabjon ki 4 év és 6 hónapi szabadságvesztést. Az angolszász jogterületen nincs ilyen tiltó szabály, szerintem ez a jobb.
Talán az is belejátszik a perbeszéd jelentőségének csökkenésébe, hogy – az íté-let tükrében – annak hatása egzakt módon nem mérhető, legfeljebb csak negatív megközelítésben az mondható ki, hogy azt állítani nem lehet, hogy a perbeszéd semmi hatással nincs, nem lehet az ítélet tartalmára. Ezzel kapcsolatosan egyik igazságügyi retorikai könyvben korábban azt olvastam, hogy nálunk azért van ez így, mert ha az ügyész és a védő a büntetés mértékére konkrét indítványt tehetne, az – és itt idézem – „károsan befolyásolná a bíróság pártatlanságát”. Nem tudom magamban tartani a vaskos véleményemet: megette a fene annak a bírónak az elfo-gulatlanságát, akit egy ilyen indítvány „károsan” befolyásolhatna. Mennyivel plasztikusabban jelenhetne meg a perbeszéd hatása, ha mondjuk, a vádbeszédben az hangzana el, hogy az adott cselekményért a bíróság szabjon ki 6 évi börtönt, a védő meg 3 évre tenne indítványt, s a bíróság 3 év 6 hónapi büntetést szabna ki.
Nyilván nem lenne megkérdőjelezhető, hogy melyik perbeszéd volt hatásosabb, ki járt közelebb az igazsághoz.
Ebben a szűk körben talán azt is elmondhatom, hogy sok kolléga, és inkább a fiatal bírák, téveszmék rabjai a tekintetben, hogy azt hiszik, hogy az által demonst-rálhatják az elfogulatlanságukat és pártatlanságukat, ha – néha kifejezetten és tün-tetően – nem figyelnek oda az ügyész és a védő perbeszédére. Ez súlyos tévedés, mert különösen a jó perbeszédből még a legjobb bíró is meríthet érveket, ötleteket.
A 18. század elején Montesquieu francia filozófus és politikai gondolkodó fo-galmazta meg az államhatalmi ágak elválasztásának szükségességét, ez azóta is a modern államberendezkedés, minden polgári demokratikus állam működésének alapja. Történelmileg mondhatom, hogy ettől csak a diktatúrák és a szocialista ál-lam tért el. Persze az is diktatúra volt: proletárdiktatúra. Szeretném leszögezni, hogy engem a rendszerváltás előléptetett, mert addig a párton kívüli voltam, azóta pedig pártokon kívüli vagyok, ugyanis az a párt még nem alakult meg, amelyiknek a politikájával feltétel és maradék nélkül egyet tudtam volna érteni, én magam meg sohasem akartam pártot alapítani. Ilyen politikailag semleges indíttatásból mondha-tom, hogy az elmúlt választási ciklusban a parlamenti 2/3-ot szerzett pártoknak csábító volt, hogy beleszóljanak az igazságszolgáltatásba. Gondoljunk csak a bírák
63 nyugdíjazására, Eva Rezesova ügyére, vagy arra, hogy a Kúria a devizahitelesek ügyében milyen álláspontot foglalt el, amelyeket a politika kritizálni próbált. Azt kell mondjam, hogy hála Istennek az igazságszolgáltatás meg tudta őrizni az intakt jellegét, és ez sokat jelentett a bíróságok presztízsének. A bíróságoknak változatla-nul tekintélye és hitele van az állampolgárok szemében.
Szerintem ez az alapja és a záloga annak, hogy bizakodóak legyünk a perbeszé-dek jövője tekintetében. De van egy másik biztosíték is. Nem akarok állást foglalni abban a kérdésben, hogy az ügyészség, az ügyészi munka mennyire átpolitizált, de az biztos, hogy az ügyész a tárgyalóteremben ma már azon a helyen van, ami őt megilleti. Mit értek ezen?
A nyelvészek honnan is tudhatnák azt az igazságszolgáltatási szlogent, hogy a szocializmusban az ügyész „közokirattal bizonyította a vádat”, lévén a vádirat tar-talmilag természetesen közokirat. Megszűnt az ügyészség, az ügyészi vádirat túlsú-lya, mondhatnám mindenhatósága. Hála Istennek, ma már jogtörténeti kuriózum, hogy az ügyészségnek volt egy ún. bírósági felügyeleti funkciója is. Ma az ügyész egyenrangú fél a tárgyalóteremben, és ez így van jól. Az ügyész és az ügyvéd ügy-félegyenlősége az egyik garanciája a bíróság társadalmi presztízsének, s ha ez így van, akkor fontos, hogy egyenlő esélye és értéke legyen a perbeszédeiknek is.
Az elmondottakat összefoglalva mondhatom, hogy a bíráskodás minél kemé-nyebben és határozottabban elhatárolódik a törvényhozói és a végrehajtói hatalom-tól, minél inkább megőrzi intakt jellegét, annál inkább megnő a társadalmi presztí-zse, és annál inkább – csúnya szó, csúnya hasonlat – az magával húzza a résztve-vők szerepének értékét, respektíve a perbeszédek felértékelődését is.
Amit még a perbeszéd elsekélyesedésének, leértékelődésének a számlájára írnék a jelenben, az az igazi hit, illetve ennek hiánya, de ez már nem – úgymond – jogi probléma, ez talán egy másik önálló előadás tárgya is lehetne. Az igazságszolgálta-tás résztvevőiből néha nem sugárzik a hit, pedig e nélkül a sikeres meggyőzésre tö-rekvésről dőreség beszélni. Az ügyész őszintén higgyen abban, hogy a társadalom és a sértett érdekében kéri a bűnösség kimondását, a védő őszintén higgyen az ár-tatlanságban, és a bíró őszintén higgyen abban, hogy az igazságot hirdeti ki. Pedig az igazságszolgáltatás, pontosabban az igazság szolgálata a társadalom egyik leg-ősibb, fellengzősség nélkül mondhatom, egyik legmagasztosabb funkciója.
Ami a vádbeszéd és a védőbeszéd jövőjét illeti: kifejezetten optimista vagyok.
Optimizmusom valóra váltásához persze az is kell, kellene, hogy az igazságszolgál-tatás résztvevői még jobban higgyenek az élőszó erejében, hatalmában és varázsá-ban. A perbeszéd sohasem lehet formális eljárási cselekmény, hanem az igazságot szolgáló érték a büntető eljárás rendszerében. Ezt fel kellene ismernie az oktatás-nak is. Jogi egyetemeiken a retorikát kötelezően oktatni kellene, hiszen a jogi egye-temi diplomával aligha képzelhető el olyan munkaterület, ahol az érintett ne kerül-ne olyan feladat elé, ahol élőszóban is meg kell nyilatkozzon.
64
Szoktam volt mondani: jó lenne utolérni a sötét középkort, ahol a retorika a há-rom legfontosabb tudomány közé, a triviumba tartozott.
Hölgyeim és Uraim! Bocsássák meg kérem nekem, ha túlzottan szakmai vol-tam, talán a politika határait súrolvol-tam, feszegettem, néha az indulat is elragadott, és a bevezetőben mintegy bemutatkoztam az Önök számára.
Köszönöm, hogy meghallgattak, megtisztelő volt a figyelmük.
Elhangzott 2014. május 5-én a Magyar Nyelvtudományi Társaság által megrendezett retorikai kerekasztalon.
(A szerk.)
65