N. T
ÓTHA
NIKÓAhová a szívem húz
Alberti Petra beszédének elemzéseA Bánk bán egyik mellékszereplőjének elhíresült kijelentését választották a 16.
Kossuth-szónokverseny szervezői az előre elkészített beszéd mottójául/témájául. A
„lézengő ritter” nem a legrokonszenvesebb alakja a drámának: az elemzések Bi-berachot általában az élősdi kalandor, intrikus, cinikus, köpönyegforgató, haszonle-ső jelzőkkel illetik, akire megérdemelten sújt le végzete. Ritkábban esik szó arról, hogy a hazátlanságában vergődő, szánalmasan kiszolgáltatott figura lerántja a
lep-172
let az erkölcstelen hatalom működéséről. Mindenesetre jelleme, magatartása nem igazán állítható követendő példaként a felnövekvő nemzedék elé. Éppen ezért szo-katlan és váratlan, hogy az „Ott van a haza, Hol a haszon” mondatra esett a válasz-tás. A kontextusból kiragadva is provokatív a gondolat: lássuk, milyen irányba in-dítja Alberti Petrát, hogy – méltán – elnyerje a zsűri tetszését és különdíját.
Az ifjú rétor beszédének elején újragondolja a szónoklat hagyományos elemeit:
elmarad a hallgatóság megszólítása, az üdvözlés. A felütés ennek ellenére is kivívja a közönség figyelmét, hiszen a dinamikus, szerkezetét tekintve választó, modalitása szempontjából kérdő mondat megjelöli a témát, valamint a témához fűzőző szemé-lyes viszonyra is utal. A továbbiakban alannyá módosul a (tisztelt zsűri) megszólító formula, melynek az a funkciója, hogy közli a beszédszituációt (verseny), sőt a fel-tételezett elvárásokat és a versenyzőtársak feladatmegoldásaira vonatkozó feltevé-seket. Beiktat egy szójátékot (hazalányos) is; ez bizonyos értelemben a távolságtar-tás eszköze: igyekszik elkerülni ugyanis az emelkedett hangvételt, amit a téma ko-molysága általában megkíván. Finom irónia érezhető a következő mondatban is, mely bejelenti, hogy a szónok nem felel meg a vélt (vagy valós) elvárásoknak, mert a nemzeti identitást (amit akár a haza szinonimájának is tarthatunk ebben a fordu-latban) nem deklarálja hangosan, inkább emocionális kötődésére céloz. Ironizáló hajlama figyelhető meg abban is, hogy hazáját és szülővárosát az ipari termékek származási és előállítási helyére vonatkozó nemzetközi műszavak alkalmazásával (Made in Hungary, Assembled in Gyöngyös) nevezi meg, tárgyiasult önmaga így a „haszon” fogalmi körét tágítja. Ezek után meglepő vallomás következik a nemze-ti hovatartozásról és az idennemze-titáshoz egész életen át tartó ragaszkodásról (az utolsó leheletemig eufemisztikus halál-szinonima emelkedetté teszi a stílust), ami függet-len az élettér földrajzi helyétől (a felsorolt három város egyike Magyarországon ta-lálható, a másik egy anyaországon kívüli, de a magyar kultúrához szorosan kapcso-lódó város, a harmadik pedig egy tengerentúli metropolisz). Majd egy bizarr fordu-lattal az intimitás helyére, hétköznapi környezetbe ránt vissza (otthon, pizsamá-ban), illetve a verseny helyszínére, kiemelt, ünnepi pillanatba lendít (díszterem).
A hatásos bevezetés után a szónok – megerősítve a verseny beszédhelyzetét – megszólítja közönsége különböző csoportjait, majd egy ünnepélyesen komoly kizá-ró ellentétes mondattal (ez egyébként a beszéd visszatérő fogása) közös feladattal kínálja meg a hallgatóságot. A közösség nevében (többes szám első személyben) elhatárolódik a biberachi szemléletmódtól, majd a menni vagy maradni egyéni kér-désfeltevéssel aktualizálja a témát.
A szónoki kérdések sora folytatódik a narráció során. Metaforákban bontja ki a haza marasztaló erkölcsi parancsának feltételezett következményeit: a kalitkába zárt madár klasszikusan a rabság toposza (a szárnyaszegettség hangsúlyozása akár el is maradhatott volna), hagyományosnak mondható a félbehagyott könyv
művelt-173 ség/művelődés-toposza (nincs igazán kifejtve, hogy ebben az esetben az alkotói vagy a befogadói befejezetlenségről van-e szó), szokatlanabb, ám találó a digitális világból vett metafora, mely az ismeretek megszerzésének lehetőségeit és korlátait veti fel. A szakasz végén ugyancsak kérdő mondatban összefoglalja, pontosítja és feloldja a haza fogalmához kapcsolódó fogság–szabadság ellentétét.
A részletező, többszörösen összetett, áradó poétikus betéteket sem nélkülöző mondatok sorát tényszerű közlés akasztja meg, mely előkészíti a haszon problémá-jának kifejtését. A személyes életesemény (párizsi ösztöndíj) még inkább mozgó-sítja a hazához kapcsolódó érzelmeket, reflexiókat: csábító az ismeretlen világ (az Eiffel-torony és a bagett említése ugyan inkább egy turistaút szenzuális élményeit ígéri, semmint egy tanulmányi ösztöndíj szellemi kalandjával kecsegtet). Az átme-neti haza ugyanakkor az elszakadás okozta szorongással tölti fel a szónokot, hiszen veszélybe kerül a szülővel (sőt a kutyával) való, életszükségletnek tűnő rendszeres kommunikáció (hangsúlyosak a távollétre vonatkozó időjelölések: hat hónap, fél év, a közellét biztosítását célzó telefonálás, skype-olás napi rendszeressége). A külföldi tanulmányok hasznosságát nem vonja kétségbe Alberti Petra, ugyanakkor fontosnak tartja a biberachi definíció újrafogalmazását: „…a haza ott van, ahová a szívem húz. Az a haza, ahová boldogan megtérhetek, ahol az emlékeket felidézhe-tem.“ Emocionális kötődését fejti ki, pontosítja a mindennapi rutin jellegzetes eseményeinek felvillantásával, kellemetlen (veszekedés a nővérrel, a villamos leké-sése) és örömteli mozzanatokkal (gyönyörködés a budai oldalban) egyaránt. A haza
„alkatrészei”: a család (kapcsolatok) és a természeti-kulturális látványok (tárgyi vi-lág) révén tárul fel tehát az érzelmi elköteleződés.
Közvetlen hangvételű figyelemmegtartó megszólítás után (kedves hallgatóság) ismét egy kérdés következik, melyre kivételesen válasz is érkezik: a szónok a lehe-tőségek megragadását (tanulmányok, állás elfogadása) tartja megfelelő magatartás-nak. A biberachi tételt állítja fel újra: első tagmondatához (a haza esetleges elha-gyásához, szabad megválasztásához) egy közlekedési metaforát választ (nem egy-irányú út), a második tagmondatban pedig egyértelművé teszi a haszon jelentését (maga az ember a haszon). A két felvetést két bekezdésben racionális érvekkel bi-zonyítja.
Előbb a Londonban dolgozó barátai példáját hozza fel, akik a gyorsabb egzisz-tenciateremtés érdekében vállalt átmeneti állapotnak tartják a külföldi munkavég-zést, hogy hazatérve könnyebben boldoguljanak. Az út, utazás, vándorlás toposzai-val (nem egyirányú autópálya, vándormadár – ez utóbbi visszautal a bevezetésben szereplő madár-motívumra is) teszi érzékletessé érveit. A kénytelenségből külföld-re szakadt fiatalok honvágyára is felhívja a figyelmet; a BKV-s utalás kissé erőlte-tettnek tűnik, bár illeszkedik az utazás képzetköréhez. Az „Ők nem a magyar gaz-daság ellenségei” erős megállapítás kifejtetlennek hat.
174
A következő szakaszban a „maga az ember a haszon” állítást bizonyítja: megér-tő, elfogadó magatartást tanúsít a tartós külföldi boldogulást választó emberekkel kapcsolatban is, amennyiben kiváló szakemberekként a magyarság hírét öregbítik a világ számos pontján. A bekezdést lezáró dicsérő (dicsekvő) mondatok kissé zava-róak.
A beszéd ismételt megszólítással induló összefoglaló része az előzmények is-meretében paradox módon azt hangsúlyozza, hogy nem kell választani a haza és a haszon között. A szónok sajátos hazaszeretet-fogalma inkább szellemi hazát kör-vonalaz: a lehetőségekkel élni szabad és szükséges, ugyanakkor az érzelmi kötő-désről (hazát szerető emberek, ölelő haza) nem kell lemondani. Az utolsó mondat megismétli a bevezetésben elhangzottakat, frappáns zárlata mintegy keretet biztosít a beszédnek.
Alberti Petra tudatosan szerkesztett beszédét rendkívül élénkké teszi a kérdő, valamint a kizáró ellentétes mondatok nagy száma, ami állandó reflektálásra kész-teti a befogadót, a racionális érvek mellett pedig az ifjú szónok az érzelmi kötődé-sekre is fokozottan felhívja a figyelmet.
175 Járai-Szabó Richárd, a zsűri különdíjasa
Benedek Elek Pedagógiai Líceum, Székelyudvarhely
Nagyra becsült jelenlevő közönség!
A rám ruházott hatalomnál fogva, felszólítok minden egyes személyt, hogy aki sze-reti a hazáját, kezét magasra emelje. Mennyi értetlen ember. Önök vagy nincsenek tisztába a szó jelentésével, vagy a cselekvés esik nehezükre, de ha az utóbbi, akkor adják át szívélyes üdvözletemet Pató Pál úrnak. Véleményem szerint a kedves hall-gatóság NEM tudja meghatározni, hogy mi a haza.
Úgy voltunk tanítva az iskolában, hogy hitedet, szüleidet, hazádat szeresd és tiszteld mindhalálig. Ezen túl nincs több értelmezés. Ettől a ponttól nem találni Wikipédia-cikket. Az átlagember azt a helyet, ahol született felnevelkedett és meg-halt, gyűjtőszóval hazának nevezte. Ez lenne az? Egy gyűjtőszó? Éljünk-haljunk pusztán egy nyelvtani fogalomért? Ennél sokkal magasztosabbnak kell lennie.
A történelem során emberek százai írtak, költöttek a népért, hogy beléjük égjen skarlátbetűkkel országuk feltétel nélküli szeretete. A nemzeti öntudat rég nem kér-dés. Minden évben megemlékezünk március 15-ről, október 6-áról. S bár az Egye-sült Államokra nem lehet rátromfolni patriotizmusban, azért a magyarok sem utol-sók. Leon Uris amerikai író szerint: „Jó a hazáért meghalni. Jó, ha az embernek van hazája, amelyért meghalhat.” Ebből kifolyólag, a probléma nem a hazaszeretet ki-mutatása. Inkább kollektív megértése. Mert nem hiszem azt, hogy csak a szülőföl-dünket – azt a helyet, ahol mindenki anyanyelve testvérként találkozik – nevezhet-jük őszinte meghittséggel hazának.
Tisztelt hallgatóság!
Katona József ˝lézengő ritter˝-je nem a megszokott bölcső-sír tizennégy szaka-szos motívumával definiál. Biberach nemes egyszerűséggel összefoglalja, hogy ˝ott van a haza, Hol a haszon˝. Jelenkorra lefordítva ez annyit tesz, hogy az az ország, ahol magas a GDP, nagy a kereset és nulla a munkanélküliség, hazának minősül.
Tudják, nagyapám gyakran mesélt fiatalkoráról. Kulákok voltak, ami annyit tesz, hogy gazdag parasztok. A kommunizmus elkobzott tőlük minden földet, és társadalmilag megbélyegzettekké váltak. Így nem végezhette el a tizenkét osztályt.
Még arra a nyolc évre se gondolhat vissza szép emlékként, mert több oroszt, ro-mánt tanult, mint magyart, és minden reggel egy idegen haza himnuszát énekelték.
176
Azt mondta: „Fiam, az akkori időben nem nagyon éreztük, hogy volt hazánk, vagy ha mégis, hangosan azt ki nem mondtuk.˝
Biberach tételmondata tökéletesen szimbolizálja a vörös csillagos időket. Min-den ország, ahol ez a politikai rendszer dominált, átértékelődött. A termelés és az ipar kapta a szerepet. És míg a haszonszerzés volt a fő cél, az emberek állandó gyanakvásban és terrorban éltek azon a földön, melyen először látták meg a napvi-lágot. Ezek után nem csodálkozom, hogy nagyapám idegen volt saját hazájában. A legfájóbb dolog pedig az, hogy a világon van olyan ország, ahol (még mindig) 1984-et írnak.
Hölgyeim és uraim! A napnál is világosabb, hogy a lézengő ritter kijelentése mennyire paradoxon. Önök hogyan tudnának élni hazájukban, ha az ott spórolna magukon, ahol tudna? Ha identitásukat, társadalmi státuszukat semmibe venné? Ha a kormány nagyobb büntetést szabna ki az adócsalásra, mint a gyilkosságra? Mégis ki tudna ezek után odaadással tekinteni a zászlóra?! Szerencsére, ez disztópia, nem a valóság. A valóságban a ház és haza édestestvérek. Az állandó vágyódás jelképei.
Mert aki távoli földeken leli meg otthonát, soha nem feledi szülőföldjét.
Korábban tévedtem. Igenis egységes a haza, mert egységesen különböző. Több millió ember képes ugyanazokért a hegységekért, alföldekért, folyókért vagy hősö-kért kokárdát tűzni, de mindig ott lesz bennünk az a rejtett indok, ami kimondhatat-lan.
Nagyra becsült jelenlevő közönség! Ha egy hasonló kijelentést kellene tennem mint Bieberach, azt mondanám, hogy számomra ott van a haza, ahol az emberek nem néznek a hátuk mögé, ha fel kell emelniük a kezüket.
Köszönöm a figyelmet.
***