A versenyzők az idei szónokversenyen is bebizonyították, milyen szépen és precízen tudnak megtanulni és fennakadás nélkül előadni hosszú szövegeket. Ez már önmagában is dicséretes, hiszen egyre kevésbé jellemző elvárás a memoriterek tanulása, hosszabb szövegek könyv nélküli tudása és előadása. Itt közel hatvan fiatal bizonyította, hogy képes rá még egy ilyen kiélezett helyzetben, zsűri előtt, nagyszámú hallgatóság jelenlétében is. Jelen feladatom azonban nem az, hogy méltassam azt, amiben kitűnően megállták helyüket a versenyzők, hanem hogy pár tanáccsal, észrevétellel hozzájáruljak tapasztalataik gyarapításához. Ha csak három legfőbb tanácsot adhatnék a mostani versenyzők további közszerepléseihez, vagy a jövendőbeli versenyzők felkészüléséhez, mik lennének azok a jelen verseny tanul-ságai alapján?
Először is, talán az iskolai reflexek miatt (hiszen a versenyzők többségének hosszabb szövegek megtanulásával leginkább csak az iskolában kötelező versmon-dáskor kellett megbirkóznia), sokaknál érzékelhető volt a betanult beszédnek egy-fajta versszavalásra emlékeztető, az élő beszédtől már zavaróan eltávolodó hang-hordozása. Mindenképpen törekedni kell ennek az elkerülésére. A beszéd teljesen hitelét veszíti, ha a felszólaló úgy adja elő érveit, mintha a Szózatot szavalná, vagy ha egy novellát adna elő színpadon. Még a teljesen előre megtervezett, megírt és előre kiszámított taglejtéssel előadott beszédnek is úgy kell hangzania, úgy kell megjelennie, mintha ott és akkor születne meg a felszólaló fejében, vagy még in-kább szívében. A hanghordozásnak nem kell, néhány esetben nem is szabad feltét-lenül végig köznapinak vagy kollokviálisnak lennie, de leszámítva egyes rendkívül ünnepélyes és fennkölt alkalmakat, szigorúan tilos úgy beszélnünk, mintha Hamlet egyik monológját szavalnánk klasszikus emelkedett színpadias stílusban. Tisztában vagyok azzal, hogy sokan csak gyakorlatlanságból vagy a lámpaláz miatt kapasz-kodtak a betanult szöveg egy efféle egyszerűbb, "szavalósabb" előadásmódjához, de ahogy egyre gyakorlottabbak leszünk, igyekezzünk a betanultság ízét a lehető legjobban leplezni. Ehhez segítségül szolgálhat, ha színészi képességeinket fej-lesztjük, hogy előre betanult mondandónkat képesek legyünk olyan hiteles átéléssel előadni, hogy a közönség elhiggye, csakugyan előttük születik meg a szöveg, amit előadunk. Persze nem mindenki születik kiváló színészi képességekkel, és arra is
150
vigyáznunk kell, nehogy gyenge, hiteltelen színészkedéssel, hamiskás hanghordo-zással és testbeszéddel aláássuk beszédünket, sőt nevetségessé tegyük magunkat.
Itt következik a második tanács, ami a meggyőző átélésről szól. Fontos alapsza-bály: ha nem vagyunk teljesen biztosak abban, hogy rendelkezünk azzal a képes-séggel, hogy betanult beszédünket teljesen hiteles átéléssel tudjuk előadni, akkor sokkal jobb, ha egy szárazabb előadásmódú, felvállaltan betanult ízű beszédet tar-tunk, mintha hiteltelenné vagy nevetségessé tennénk előadásunkat esetlen színész-kedéssel. Ha nem megy az előre eltervezett átélés, és kiállván a közönség elé érez-zük, hogy nem tudjuk a kívánt magával ragadó hatást elérni, akkor próbáljunk meg egyszerűen csak saját önmagunk lenni, ahogy ott és abban a pillanatban érzünk.
Fogadjuk el, hogy nem megy, ne erőlködjünk, és nyugodt, természetes hangon mondjuk a beszédet, értelmi hangsúlyok szerint tagolva, a közönséggel szemkon-taktust tartva. Néha egy-egy pillanatra, ahol egy élesebb váltás, új gondolat vagy felismerés következik, álljunk meg, mintha egy lélegzetvételnyi időre elgondol-koznánk. Félre is nézhetünk, esetleg tehetünk egy-két lépést a helyünkről. Majd folytassuk egy picit más hangfekvésben a szöveget, lassabban vagy gyorsabban, hangosabban vagy halkabban. Meg fogunk lepődni, mennyire pozitív reakciót ér-hetünk el még így is, hogy semmi más előadói mesterfogást nem alkalmaztunk, csak tisztességgel, értelmes és természetes hangon, önmagunk aktuális lelkiállapo-tát tükrözve elmondtuk szövegünket. A közönség mindig többre értékel egy sze-mérmes, feltűnésmentes és tisztességesen unalmas beszédet, mint egy félresikerült ripacskodást, egy félrehangolt szavalást, vagy egy érezhetően betanult taglejtéssel kísért, színjátszó köri hatást keltő, versfelmondás-szerű produkciót.
Végül a testbeszédről külön és kiemelten szeretnék szólni. Talán ez a legnehe-zebben megragadható eleme az előadásmódnak. Legkevésbé erről esik szó, és na-gyon ritkán láthatunk olyan közszereplőt, aki testbeszédével is hitelesen, szépen, magával ragadóan támasztja alá és juttatja érvényre mondanivalóját. Pedig egy elő-adás helyesen alkalmazott testbeszéd nélkül olyan, mint egy tankönyv illusztrációk, képek, ábrák vagy diagramok nélkül. Természetesen egyikre sincs feltétlenül szük-ség, sőt, egyes esetekben felesleges is (gondoljuk például egy szépirodalmi regény-re, ahol ritkán találunk képeket, mégis kiválóan érvényesül a szöveg), azonban al-kalmazásával beszédünk életre kel: a testbeszéd az előadó vizuális eszköztára, és jól tudjuk, hogy a figyelem megragadásához, a tartalom megértetéséhez, a memória fogékonnyá tételéhez a szemet stimuláló vizuális eszközökkel sokkal hatásosabban juthatunk el, mint pusztán a hallgatóság füleinek megnyerése útján. Hogyan alkal-mazzuk hát a testbeszédet, helyváltoztatást, taglejtést, fejmozgást, arcjátékot? A főszabály ugyanaz, mint az átéléssel történő hanghordozás esetében: semmit se túl-ságosan; és a kevesebb néha több. Csakis akkor éljünk határozottabb kézmozdula-tokkal és mimikával, ha tökéletesen biztosak vagyunk abban, hogy az hiteles és
151 őszinte hatást fog kelteni, teljes összhangban lesz mondandónkkal, egyéniségünk-kel és természetes kisugárzásunkkal. Ellenkező esetben ne próbálkozzunk, hanem inkább egy nem túl feszes, komoly, de természetes testhelyzetet felvéve csak any-nyit mozogjunk és annyira gesztikuláljunk, amit ösztönös reflexeink diktálnak, s ami a merevséget, a fárasztó egy helyben állást enyhíti. Testbeszédünknek minden esetben teljesen ösztönösnek és természetesnek kell tűnnie. Nincs visszatetszőbb a hamis, megjátszott vigyorgásnál, átlátszó, mesterkélt arckifejezésnél, a pátoszos hadonászásnál, vagy az egy fáziskéséssel a beszéd mögött lemaradó, azt bizonyta-lanul követő, tétován motoszkáló gesztikulálásnál. Figyeljük meg, hogyan mozgat-juk kezünket, arcizmainkat, mikor természetes közegben, barátainkkal élénken be-szélgetünk, vagy hogyan használják a testbeszédet olyan kiváló színészek, tanárok, közszereplők, akiknek előadásmódját hitelesnek és magával ragadónak tartjuk. A tőlük ellesett gesztusokat viszont csak akkor építsük be saját eszköztárunkba, ha meggyőződtünk róla, hogy azok illenek saját személyiségünkhöz és mondandónk-hoz. Léteznek kiváló könyvek taglejtéseket szemléltető ábrákkal (köztük e kötetek-nek a 2009-ben megjelent része is), melyek ötleteket adhatnak ahhoz, hogy milyen mozdulatokkal eleveníthetjük meg előadásunkat. Érdemes ezeket tanulmányozni, és a testbeszéd természetességet és őszinteséget sugárzó alkalmazásával arra töre-kedni, hogy közönségünk ne csak a hangunkat hallgassa, hanem minket is lásson.
Remélem, ez a pár gondolat segít abban, hogy megértsük az előadásmód legfon-tosabb szabályait, a hallgatóság elvárásait, és további elmélyülésre, tanulásra és gyakorlásra ösztönöz. Gratulálok az idei versenyzők kiváló teljesítményéhez, és kívánom, hogy ragadjanak meg minden lehetőséget a gyakorlásra és közszereplés-re; a következő év versenyzőinek pedig sikeres felkészülést kívánok!
152
Horváth Kristóf, I. helyezett, a Tinta Kiadó különdíjasa Eötvös József Gimnázium, Budapest
„Ott van a haza, Hol a haszon”
„Az a haj a haza, érte legyőzök bárkit! Vagy megpróbálom, hogy legyőzzem.” A feltűnően idegen nevű Biberach monológja a témamegjelölő idézet után így folyta-tódik „... miért ne húzzam azt (már a hasznot)? Hisz, aminek meg kell történni, az anélkül is megtörténik”. Ebből pedig kiderül, hogy ő a hazára csak mint az erkölcsi vagy ideológiai meggyőződések egyik megnyilvánulásaként tekint, amit az egyéni érdekek hajszolásának céljában felülírhatunk vagy megtagadhatunk, kinek hogy tetszik. Hiszen, ahogy ő is mondja, bizonyos folyamatok külső hatásoktól függetle-nül, feltétel nélkül megtörténnek, így igazán értelmetlen nem hasznot húzni az üz-letből, legalább. A külső hatásoktól függetlenül bekövetkező eseményekkel mind filozófiai, mind természettudományos fegyverekkel könnyen hadra kelhetnénk. És talán ne is a teljes Biberach-monológot tekintsük alapnak, hanem a kontextusból kiragadva csupán annyit: Ott van a haza, Hol. Hol nem.
Azonnal cáfoljuk is meg egy aktuális példával idegen nevű konspirátorunk kije-lentését. Ugandában gyakorlatilag törvény tiltja a homoszexualitást, bíróságok íté-lik el a melegeket, akik gyakran börtönbe is kerülnek. Él az országban egy Pepe Julian Onziema nevű aktivista. Egy amerikai csatornának adott interjúban megkér-dezték tőle, biztonságban van-e otthon, mire természetesen azt válaszolta, hogy nem igazán. Mégis, meg sem fordul a fejében, hogy elhagyja Ugandát, a hazáját, hogy elbújjon és megalázkodjon. Ahogy ő mondta: „I am safe, because I stand my ground” – vagyis biztonságban vagyok, mert kiállok magamért. Semmiféle érdek vagy haszon nem fűzi ehhez, csak önmagának felvállalása és az embertársain való segítség. Köszönjük tehát, Biberach, az elmélet megdőlt.
De természetesen nem ilyen egyszerű ez a kérdés. Ahhoz, hogy eldöntsük, a ha-za tényleg ott van-e, ahol a haszon, jó volna tudni, mi is az a haha-za. A fogalomról nekünk, magyaroknak különösen egzakt elképzelésünk van: Édes Haza; Szent Ha-za; Hazám, Hazám – mi is földrajzi és kulturális alapon definiáljuk. Aki magyar, annak Magyarország a hazája. Én úgy gondolom, ez túlzott megkötés. Az, hogy nekem kötelező jelleggel a bőrömre tűzik a születésem után, hogy a hazám Ma-gyarország.
És én áruló leszek, amennyiben elhagyom ezt az országot – akár önként, akár akaratomon kívül. Pusztán a Társadalmi Szerződés nagyon alapvető emberi jogait
153 – jog az élethez, szabadsághoz, valamint a boldogságra való törekvéshez – tiszte-letben tartva, azt hiszem, bárki, aki úgy érzi, hogy bármelyik elem jobban megva-lósulna máshol, feljogosulttá válik a továbblépésre. Nehéz ezt elfogadni, különösen nekünk, akiket a hagyományok és esetenként a pátoszok komolyan érintenek. Ezen pedig nem segítenek az olyan gondolatok, mint Wass Albertéi, aki a Szentek zen-dülése című írásában kifejti, hogy minden nemzet egy darab szén az Isten szemé-ben, de a neki igazán kedves és sokra való nemzeteket hatalmas nyomás alá helye-zi, hogy gyémánt nemzet lehessen belőlük. És innen csak egy lépés, hogy a himnu-szunkban elnézést kérünk a múltért, a jövőért, és kérjük, kérjük a további szenve-dést, hogy csiszolódjon az a gyémánt.
Szerintem, a haza az nem egy ország, nem egy város, nem is egy falu, hanem egy individuális kis kunyhó, de legalább metafizikai fogalom. Egy hely, vagy ép-pen állapot, ahol én – én lehetek. Amit ismerek, ami biztonságos, ahol ellenszolgál-tatás nélkül kapjuk meg az oltalmat a félelemtől és reszketéstől. Mérete vagy idő-tartama változhat, legtöbbször azonban a szülőhelyhez kötődik, ezért is azonosítjuk olyan gyakran a szülőországgal. Ami létezik, hogyne létezne, de nem feltétlenül egy a hazával.
A haza lehet valaki, akit szeretünk. Hiszen a fent említett elemek bármelyikét megadhatja egy ember. Sőt, nem ez lenne a legideálisabb eset? Én legalábbis így érzem. Egy hajba haza tudok térni. „Mer az a haj a haza, minden, ami még számít!
És minden reggel te vagy a völgyben.”
Ez a haza tehát nincs időhöz, vagy földrajzi helyhez kötve, nem is létezik állan-dóan, így az is nehézkesen mondható rá, hogy ott van, ahol mi vagyunk. És akkor mi ott vagyunk, hol a haszon? Egyáltalán, hol a haszon? Talán ez nem is számít.
Ha a hagyományos, széles körben elfogadott hazafogalmat választjuk, elrendel-tettünk arra, hogy hol legyen a hazánk, tehát haszonlesés és köpönyegek forgatása során legfeljebb ideológiánkat erőszakoljuk meg, de a hazánk az állandó. Legfel-jebb árthatunk neki, megszégyeníthetjük, vagonba zárhatjuk, de nem fog változni.
Lesz. Amennyiben pedig valaki az általam vázolt hazaképet érzi magáénak, nos, az én fogalmam egy belsőséges, érzelemközpontú jelenség, amit holmi pénz vagy ha-szon vagy hatalom hiába is próbálna megváltoztatni.
Egyfelől tehát megnyugodhat mindenki: legyenek is bármekkora gerinctelen haszonleső dekadens fenegyerekek, a hazájuk az ott lesz, ahol lennie kell. Akár-hogy is képzeljük el ezt a hazát, az ott van, bennünk, vagy mi vagyunk benne, de van, és ez a lényeg, független a haszontól. Másfelől, talán előremutató hozzáállás lenne, ha ezen az egész haza dolgon nem őrlődnénk ennyit. Inkább tegyünk, csinál-junk vagy nézzünk fel. Vannak ennél jelentősebb dolgok. Akár csak egy haj. Mert az a haj a haza, mindennél fontosabb.
154