S
IMONS
ZABOLCSBiberachok felébresztéséért
Nagyistók Edit beszédének elemzéseNagyistók Edit szónoklatában legelőször is versenytársait szólítja meg, másodsor-ban a hallgatóságot, végül a zsűrit. A nemes versengzés szabályainak megfelelően megadja a tiszteletet versenytársainak, s csak utoljára fordul a zsűrihez. Ha ehhez hozzávesszük a megszólítás módját, megállapíthatjuk, a szónok megüti a tisztelet alaphangját, megfelelően él a közönséghez fordulás alakzatával.
A beszéd első mondata – a későbbiekből kiderül – egyben tétel-, sőt fókusz-mondat, első olvasásra meglepő: „Büszke vagyok, magabiztos és tanácstalan”;
mintha a magabiztos és a tanácstalan fogalmak oximoronként kioltanák egymás
187 jelentését. Ezen ellentmondást azonban a szónok, mindjárt a bevezetésben, igyek-szik egy magyarázattal eloszlatni, látszólagossá finomítani.
A tárgyalás in medias res azzal kezdődik, hogy a szerző kinyilatkoztatásszerűen megállapítja: nem ért egyet azzal a megállapítással, hogy „Ott van a haza, Hol a haszon.” Ennek indoklásaként szimultánszerűen három különböző irányból indul el, ugyanakkor jelezve azt is, hogy értékelése merre teljesedik ki. Módszeresen kö-rüljárja a haza és a haszon fogalmát, ill. e két fogalom egymáshoz való viszonyát is taglalja.
A következő bekezdést a szerző a haza fogalma értelmezésének szenteli. Az eg-zakt jellegű tárgyilagos megközelítéstől – a haza egy földrajzilag jól körülhatárol-ható terület – eljut a kulturális haza értelmezésig: a haza »az „Itt élned, halnod kell.” A haza a vidéki magyarnak az őszi füstszag, a hajnali csend. Márai Sándor-nak a betűn az ékezet, Wass Albertnek egy marék föld, Tamási ÁronSándor-nak a magyar szó. Én így látom a felsoroltak hazájukhoz való viszonyát.« A fizikai térből tehát a haza egyszerre légies entitássá változik; fokozatosan megtörténik a hazafogalom metaforizálódása. Eközben a szerző a magyar irodalom olyan nagyságaira hivatko-zik, akik mindannyian kiváló művészi eszközökkel „ragadták meg” a hazafogalom lényegét. Ezzel egyben megindul a szöveg intertextualizálódása is. Az említett írók: Márai Sándor, Wass Albert és Tamási Áron, mindegyike számára – életpályá-jukból, sorsukból adódóan is – mást-mást jelentett a hazafogalom. De közös mind-egyikükben, hogy olyan eszmei értéket jelentett számukra a haza, amely csak ne-hezen foglalható szavakba. A szónok végül Dsida Jenőre hivatkozik, azzal az el-gondolással azonosulva, hogy a haza egyenesen a magyar kultúra.
Ezen a ponton keveredik némi ellentmondásba a szerző, hiszen a következő megállapítása az, hogy „a haza a gyökerem”, amelyből szellemi javak „sarjadnak”
– anyanyelv, otthon, tudás, múlt; vagyis végső soron a kultúra. A haza tehát a ma-gyar kultúra, amelyből a mama-gyar kultúra sarjad. A bekezdés végén megtörténik a haza és haszon fogalmak összekapcsolása.
A haszon fogalmát jóval könnyebben meghatározható dolognak állítja be a szerző. Mégpedig azért, mert a haza fogalmával ellentétben nem kötődnek hozzá érzelmek. A definíciószerű meghatározás után viszont egy érv-ellenérv következik, arról, hogy haszonért sokan elhagyják az országot, ahol élnek. Minderre példákat is említ, költőket, írókat, híres sportolókat sorol fel, akik, noha elhagyták az országot, nevükben, lelkükben vagy magyarok maradtak, vagy, ha később tehették, hazatér-tek. Még akkor is, ha mindez lemondással, anyagi veszteséggel járt is. Megállapítá-sa igazolására újabb példát, már szinte közhelyesen, a költöző madarakét hozza fel.
A fejezet végén viszont súlyos ítéletek hangzanak el: „Akik visszatérhetnének, de nem teszik, azoknak nincs hazájuk, csak lakóhelyük, állampolgárságuk.” A követ-kező ítélet a szónoki kérdés alakzatában fogalmazódik meg. „Aki embernek
hit-188
vány, az magyarnak alkalmatlan?” A haza tehát nem más, mint nemzeti közösség, melyhez tartozás egyben erkölcsi imperatívusz is.
Szónoki beszéde következő részében a szerző azzal érvel, hogy a haza és a ha-szon fogalmak nem kapcsolhatók össze, legalábbis olyan kontextusban, amilyent a szónoklat elkészítésének feladatmeghatározása implikált. Ezért utasítja el a „lézen-gő ritter” álláspontját: ott élek, ahol a haszon. Ezt az elutasítást erősíti meg külső érvvel, Márai Sándorra, tekintélyre való hivatkozással: „a haza te vagy, … aki a hazát szereti, egy végzetet szeret”.
A szónoki beszéd zárlata megismétli a kezdősort, ezzel mintegy keretet bizto-sítva a szövegnek. A szónok megerősít bennünket identitása vállalásában, magyar-ságtudatában, hazaszeretetében, ugyanakkor maró gúnnyal, egy hatásos metaforá-val fordul azok felé, akik mindebben más álláspontot képviselnek. A fentiek alap-ján megállapíthatjuk, hogy a keretet biztosító tétellel kapcsolatban feloldódik a lát-szólagos ellentmondás, és értelemet kap a szerző megállapítása, miszerint egyszer-re büszke, magabiztos, ugyanakkor tanácstalan is.
189 Pásztor-Kicsi Gergely,
a zsűri különdíjasa
Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Újvidék
Itt élned, halnod?
A téma, amiről ma beszélni fogok, mindenki számára ismerős, ezt szinte fölösleges még elmondani is. Szinte nincs ember, akinek ne lenne a szűkebb vagy tágabb csa-ládjában valaki, aki ma külföldön van, és onnan küld időnként levelet, csokit, mo-bilt, vagy éppen semmit sem küld. A negatív kicsengésű mottó miatt szinte félve vallom be, hogy nekem is megfordult már a fejemben, milyen lenne egy másik or-szágban, mondjuk Magyarországon vagy Angliában élni, és kétlem, hogy ezzel egyedül lennék a teremben.
Ez tehát a mai magyar társadalom, sőt a mai Közép-Kelet-Európa nagyon jel-lemző jelensége. Az elvándorlás, az „elvándorlók” és a „hátrahagyottak” viszonya.
Ismert jelenség természetesen az új országba költözött emberek hazátlansága is, Vajdaságban a „magyar útlevél” kapcsán kialakult szerb tömeghisztéria, Magyar-országon a „disszidáltak” számának méricskélése, ezekkel tele a közbeszéd meg a padlás is.
Mint már utaltam rá, zavar ez a mottó. A Bánk bán egyértelműen legnegatívabb alakja mondja ezt, Biberach, aki a világirodalomban Jago szellemi kisöccse. A ma-gyar társadalomban, a mama-gyar közösségekben viszont mindig egy másik gondolat volt az uralkodó, legalábbis a szavak szintjén: Vörösmarty agyonidézett gondolata, nevezetesen az, hogy itt élned, halnod kell. Nemes gondolat ez, nemes lelkű ember-től származik, de hadd tegyem a hangsúlyt a szószerkezet második felére, tudniillik az emberre, aki, mint tudjuk, tökéletlen, és így a gondolatai is lehetnek jók, hasz-nálhatók, de tökéletesek, minden helyzetben igazak semmiképp. Távol álljon tő-lem, hogy Vörösmartyt bántsam, de gondoljunk csak bele: ha ez a gondolat igaz, akkor azt is számba kell vennünk, ki az, aki vétett ez ellen az eszme ellen, és ez egy nagyon hosszú sor lesz: kezdjük Máraival, folytassuk Kossuthtal, vegyük fel rá a fél Aranycsapatot, Kőrösi Csoma Sándort vagy Neumann Jánost. És akkor akár már Árpád vezért is felírhatjuk a feketelistára. Haragszunk mi most mindannyiukra, amiért nem maradtak az óhazában? Jobban tették volna, ha maradnak a hátsó felü-kön?
Nem az emigrációt akarom propagálni, nincs is rá szükség. Nyilván nem vélet-lenül próbálnak annyian más országban boldogulni. Menekülnek, elfutnak, szokták rájuk mondani az itthonmaradottak. Csakhogy sokszor elfelejtik hozzátenni, hogy pontosan mitől menekülnek. Mitől félnek ezek az emberek? Félnek például a
sze-190
génységtől, a munkanélküliségtől, a terjedő fasizmustól, az újfeudalizmustól, és ezek sajnos nem is alaptalan félelmek. Úgy gondolják, a jobb élet lehetőségéért ér-demes vállalni a kockázatot, érér-demes megküzdeni azokkal a nehézségekkel, amik egy ekkora vállalkozás velejárói. És ezek nem csekély nehézségek: gyakran egy új nyelv megtanulása, minden esetben meg kell ismerni egy új mentalitást (ez a Ma-gyarországra költözőkre is érvényes!), nem ritkán új barátokat, kapcsolatokat kell keresni. Esetleg nem talál a képesítésének megfelelő munkát. Ne higgyük tehát, hogy a pultosként dolgozó okleveles gépészmérnök jó dolgában ment Londonba.
Persze, mind tudunk mondani ellenpéldákat is, olyan eseteket, amikor az illető felelőtlenül ugrott a mélyvízbe. Egy ismerősöm kirángatta az egész családját Lon-donba, előtte nagy csinnadrattával elbúcsúzott mindenkitől, majd fél év múlva ha-zakullogott. A fia évet veszített az iskolában, az egész akcióval semmit sem nyer-tek, sőt rosszabb helyzetben voltak, mint amikor elmentek. Megesik az ilyen, azt hitték, ott kolbászból van a kerítés.
Sokan hajlamosak az ilyen esetekre koncentrálni, és nekem úgy tűnik, a médiá-ban is inkább az olyan emigránsok jelennek meg, akiknek nem sikerült, vagy leg-alábbis magányosak, frusztráltak odakint.
Lehet erre azt mondani, hogy ha rajtam múlna, kivándorolhatna az egész nem-zet a Kárpát-medencéből, vagy azt, hogy ha így gondolkodtak volna eleink, ma már nem lennének magyarok. Csakhogy hiába fáj nekünk az, hogy elmennek innen az emberek, hiába fáj, hogy kevesebben vagyunk, attól az emberek (mint ahogyan a történelemben bármikor) nem valami önfeláldozó hazaszeretetből maradtak itt-hon, hogy a hazájukat gyarapítsák és szolgálják (tisztelet a kivételnek), hanem vagy azért, mert jó volt nekik itthon, vagy ha nem volt jó, hát azért, mert nem re-mélték, hogy máshol jobb lehet, vagy azért, mert nem volt jó, de nem is merték vállalni a kockázatot és a nehézségeket, amit az emigráció jelent. Ezek egyikét sem kell elítélni, tökéletesen emberi reakció mind.
Csakúgy, mint a továbbállás. Ráhúzni a vizes lepedőt a továbbállókra tünetke-zelés és képmutatás. Nem az emigránsokat kell bántani, hanem az okokat kell meg-szüntetni, amik miatt menekülnek innen az emberek, ha pedig ez nem áll módunk-ban, akkor hallgatni, nem ítélkezni. Elvégre az emberek mindig is mozogtak az or-szághatárok között, és ha már rászánták magukat erre az óriási és sokszor fájdal-mas lépésre, akkor önző és megvetendő módon igenis oda mentek, ahol valami ké-tes piszkos hasznot reméltek: megélhetést, megbecsülést, jobb életet.
191
S
ZITÁSB
ENEDEK„Biberach: Itt élned, halnod?”
Gondolatok Pásztor-Kicsi Gergely 100%-os beszédéről
A feladat, a téma közhelyekre csábító volt, s a szónok néha bele-bele csúszott a frázisokba, panelekbe, de – meglehet, hogy ezek talán helyenként elkerülhetetlenek is voltak - beszéde mégis kerek és egész volt. A beszéd elején találó volt a szemé-lyes példájára való hivatkozás, mert így hitelesebbnek is tűnt a mondandója. Szinte némi látnoki képességre utal, hogy a szónok a tavaly novemberben tartott beszédé-ben a Magyarországra „disszidáltak” számának méricskélésére utalt, pedig ez csak a tragikus párizsi merényletek után vált a mindennapi politika témájává.
„…Ezekkel tele van a közbeszéd, meg a padlás” – mondta –, meg hogy külföldön
„kolbászból van a kerítés”. – Ezek a megfogalmazások talán inkább kerülendő frá-zisok lettek volna.
„…Zavar ez a mottó” - mondta, majd szinte minden „átkötés” nélkül Biberachra utalt. Mégha némileg megkérdőjelezhető is ez a párhuzam, metafora, mégis szel-lemesen nevezte őt „Jago szellemi kisöccsé”-nek. Itt megjegyezném, hogyha nem tudtuk volna a verseny feladatát, Biberach idézett szavait, bizony értelmezhetetlen lett volna a szónok mondata, gondolata (miként írásom címe), – márpedig egy be-szédnek önmagában kell, kellene egységesnek, értelmezhetőnek lennie.
Vörösmarty „itt élned, halnod kell” megfogalmazására utalt a szónok, de az sem volt igazán értelmezhető, hogy mit értett azalatt, hogy a hangsúlyt a szószerkezet második felére, az emberre kell tenni, akinek gondolatai nem lehetnek minden helyzetben tökéletesek. Ezen a vonalon túl messzire jutott a versenyző, aki – kellő megalapozottság nélküli általánosítással – Árpád vezérig visszanyúlva talált hibás és hibáztatható történelmi személyiségeket. Hibának tartom azt is, hogy a szónok az emigrációnak csak a negatív oldaláról szólt ,és mintegy folyamatosan elítélte azt, pedig –, ha tárgyilagosan körül akarjuk járni a témát – vannak annak pozitív példái, eredményei is. (Azt persze jól tudom, hogy hat perc alatt ezt a témát, a ma-ga komplexitásában, aligha lehet megrama-gadni, kifejteni.)
A beszéd felépítése helyes volt. Stílusa, minden mondata – az alábbi kivételtől eltekintve – egyszerű, világos és közérthető volt. Petőfi Sándor XII. Úti levelében azt írta, hogy „…az egyszerűség az első és mindenek fölötti szabály, hogy akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincs.” – Nos, ehhez képest Pásztor-Kicsi Gergely beszédében sok, igen-igen sok stílusérték volt. Eme elismerő szavaktól eltekintve irreálisan hosszú, mellé- és alárendelt mondatok nehezen értelmezhető halmaza volt az a megfogalmazása, ami úgy kezdődött: „Csakhogy hiába fáj nekünk…”.
Szerkezetileg ezt több mondatba kellett volna tördelni.
192
Végkövetkeztetése jó. – Az emigráltakra nem szabad ráhúzni a „vizeslepedőt”, mert ez csak „tünetkezelés és képmutatás” lenne, hanem mindennek az okait kelle-ne megszüntetni. Az viszont már megkérdőjelezhető, hogyha az okokat kelle-nem tudjuk megszüntetni, akkor „hallgatni és nem ítélkezni” kell. Miként a szónok is tette: be-szélni, sokat beszélni kell erről, mert nem az a baj, hogy honfitársaink egy része külföldön keresi a boldogulást, hanem az, hogy egyrészt ez a tendencia szinte meg-állíthatatlan, másrészt nem az a baj, hogy a magyarok külföldre mennek, hanem az, hogy ésszerű időn belül nem jönnek vissza, mert nagyobb a maradás, mint a haza-térés csábítása.
Szemben a verseny helyezettjeivel és a „nevesített” díjban részesülőkkel, a zsűri nem indokolja, hogy végülis mi indította tagjait arra, hogy további versenyzőket különdíjjal jutalmazzanak, – de ezt természetesen nem kifogásként hozom fel.
A Megasztár c. TV-műsor egy korábbi adásában egyszer Presser Gábor zsűritag részletesen elemezte az egyik énekes produkcióját, – rámutatva a hiányosságokra, fogyatékosságokra, majd azzal zárta véleményét, hogy „külön-külön egyik sem volt száz, de összességében mégis az volt.”
Pásztor-Kicsi Gergely szónoklatára is elmondható lenne mindez. Minden észre-vételem és bírálatom ellenére azt mondom, hogy ez a beszéd a maga teljességében 100 %-os volt, s megérdemelten kapta meg a zsűri különdíját.
193 Rudisch Ferenc, a zsűri különdíjasa
Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium, Szeged
Tisztelt Hölgyek és Urak, Tisztelt Jelenlévők!
Tömegek vándorolnak külföldre egy jobb élet reményében, a formálissá vált or-szághatárokon keresztül bárki bármikor elhagyhatja hazáját, és London a második legnépesebb magyar város. Vajon mi állhat az előbb felsorolt dolgok hátterében? A globalizáción túl milyen folyamatok eredményezhették azt, hogy a felnövekvő ge-neráció számára ma már szinte semmit nem jelent a „haza” szó? Mi indíthatja el, mi lökheti rá az egyént arra az útra, amely sokkal közelebb áll Katona Bibe-rachjának, mint Petőfi Szilveszterének sorsához? Hová tűnt a romantikában annyi-szor megénekelt hazaszeretet? Biberach mondata – amely szerint „Ott van a haza, Hol a haszon” – talán soha nem volt aktuálisabb, mint ma. Bármilyen hihetetlennek tűnik, már az antik görög irodalom és történelem szolgáltat példát és ellenpéldát is ehhez a kérdéskörhöz.
Mindannyian ismerjük Homérosz felbecsülhetetlen értékű eposzát, az Odüssze-iát. Nemcsak a mű felbecsülhetetlen értékű, hanem főhősének, Odüsszeusznak a jelleme is. A „hosszan hányódó”, sok próbát megélt hérosz minden akadályon át-küzdve magát végül hazatért Ithakába. Ma vajon lenne olyan ember, aki ilyen áron is vállalná ezt az utat? Miért volt Odüsszeusz számára ilyen fontos a hazaérkezés?
Mi ösztönözte, motiválta őt? A családja. Szerelmének, Pénelopénak és gyermeké-nek, Télemakhosznak a képe volt az, amely a legnehezebb időszakokon is átsegí-tette őt. Azt gondolom, a család szerepe hihetetlen mértékben lecsökkent az elmúlt évtizedek alatt. Nagyapám családtörténetet kutatott, megőrizte az összes rokonának fényképét, és a mai napig tudja szüleinek történeteit. Ő még sokat volt együtt a csa-ládjával. Mi, felnövekvő generáció, igazából már nem is otthon éljük mindennapja-inkat, hanem például az interneten. A számítógép felé pedig nem lesznek érzelme-ink. Tudjuk, a haza önmagában kevés, kellenek emberek, akik megtestesítik ezt az önmagában jelentéktelen négybetűs szót, kellenek személyek, akikhez kötődünk.
Egy nagyon erős kötelék, mint például a család, itthon tartaná az embert, de ma a karrier és az önmegvalósítás fontosabb.
Néhány ember esetében így volt ez az antik időkben is, gondoljunk csak Alkibiadész példájára. Az egyébként hihetetlen szónoki és hadvezéri tehetséggel megáldott ifjúnak mindig saját maga volt a legfontosabb. Ha Athénban részegeske-dés, dorbézolás, paráználkodás és istentelenség vádjával halálra ítélték, akkor át-szökött Spártába. Amikor rájöttek, hogy itt viszonyt folytat Agisz király feleségé-vel, sőt már gyermeke is született a királynétól, Perzsiába szökött, hamarosan újra
194
Athénban kötött ki, ahonnan újra elüldözték, végül aztán merénylet áldozata lett.
Már Plutarkhosz is a kaméleon szót használta Alkibiadész magatartására, a felvett álarccal az athéni akárhova be tudta hízelegni magát. Jelenkorunk újabb és újabb Alkibiadészeket termel. A média által kreált, hazug világkép arra biztat mindenkit, hogy legyen feltűnő, átlagtól eltérő, legyen új, modern, az erkölcs már nem számít!
Érdekes, hogy épp ezen elvek fognak valószínűleg majd a totális egyformasághoz vezetni. A huszadik században fogalmazták meg először az egzisztencializmus ta-nát. A felvilágosodás korában Rousseau-ék még azt mondták, az egyén legfonto-sabb és legnemesebb célja a társadalom szolgálata. Ezzel szemben az egzisztencia-lizmus azt hirdeti, hogy ne foglalkozz a társadalommal, csak magaddal. Önmagad állítsd középpontba, hiszen így lehetsz boldog! Az olyan ember számára pedig, aki-nek tényleg önmaga a legfontosabb, semmit nem jelent a haza, csakis a haszon le-beg a szeme előtt.
Tisztelt Jelenlévők!
Kr. e. 480-ban a perzsa sereg Xerxész vezetésével vonult a görögök ellen. A Leonidász vezette, igen megszorult helyzetben lévő spártai sereg a Thermopülai-szorosnál megsemmisítő vereséget szenvedett. Ám ez nem ilyen egyszerűen tör-tént. Egy születési rendellenességgel bíró, nyomoréknak nevezhető alak, Ephial-tész, akit a spártai társadalom kivetett magából, hiszen nem volt alkalmas katoná-nak, elárulta Xerxésznek a görögök tartózkodási helyét, természetesen jókora el-lenszolgáltatás fejében. A perzsák hátba támadták Leonidászékat, a csata kimenete-le innentől kezdve egyértelmű volt. Kérdezem a tisztelt jekimenete-lenlévőket, elítéljük-e Ephialtészt, aki a túlélés érdekében inkább ezt az utat választotta az éhezés és a nyomor helyett, elítéljük-e Biberachot, aki vagyontalanul jött Magyarországra, és egyetlen célja szintén a túlélés volt. Mondhatjuk-e Ephialtészra vagy Biberachra, hogy rossz ember? Amikor odaérkeztek a válaszút elé, s az egyik oldalon az erköl-csös élet, a másik oldalon pedig az elítélendő, ámbár a túlélés szempontjából jóval hasznosabb élet állt, mi hogy döntöttünk volna a helyükben? Aktuálisabb ez a kér-dés se lehetne, hiszen a hazájukat elhagyó emberek a legtöbb esetben szintén a jobb megélhetés, vagy akár a túlélés miatt cselekednek. Elítéljük-e őket? Elítéljük-e a hajléktalanokat, akik nem a hazájukat, az emberségüket képesek feladni a túlélés érdekében?
Tisztelt Jelenlévők!
Család, önmegvalósítás és túlélés. Három szó, amely véleményem szerint ha-talmas szerepet játszik a haza és a haszon kérdéskörében. Odüsszeusz talán a leg-jobb példa a feltétlen család- és hazaszeretetre, Alkibiadész a maga állandó köpö-nyegforgatásával végül elérte célját, mindenki megismerte, ezzel megvalósította
195 önmagát, ám végül merénylet áldozata lett, Ephialtész a perzsáktól az árulásért ka-pott jutalomból lehetőséget kaka-pott a túlélésre. Három antik személy, ám példájuk nagy tanítással szolgál ma is: a család ereje akármilyen megpróbáltatáson át tudja segíteni az embert, a feltűnősködés és a képmutatás végül soha nem vezet jó ered-ményre, a túlélés a legfontosabb és legalapvetőbb cél, amiért az embernek akár mindent feladva is küzdenie kell. Hármuk történetének megismerésével tehát köze-lebb kerülhetünk annak megértéséhez is, mi vezérli a 21. század emberét a szülő-föld elhagyására.
***