NEVELÉSI SZOKÁSOK

Afganisztánban a szülők és a nagyszülök mellett anagynénik és nagybácsik is bele-szólnak a gyermekek nevelésébe.

A legnagyobb befolyással az apa nővére, illetve húga bír. Az egyik kamasz lány, akinek az anyai nagybátyja is itt él, elmesélte, hogy neki is megpróbál parancsolgatni, de ő .rnindig visszafelesel neki". Megteheti, mondta, mert mindig azzal tud érvelni, hogy neki itt vannak a szülei is, tehát van, aki figyeljen rá és nevelje. Afganisztánban ezt nem tehetné meg.

Ahol viszont nincs apa, és az apa fivére is Magyarországon van, a családban az anyai nagybácsi veszi át az apa szerepét, az ö feladata felnevelni a gyermeket. Sokkal nagyobb beleszólása van a gyermeknevelésbe, mint az édesanyának; a későbbiekban őt hibáztat-nák, ha a gyermek nem lenne jól nevelt.

Az egyik idősebb nö elmesélte, hogy Afganisztánban a lányok sehová sem mehetnek el, legfeljebb a testvérükkel. A fiútestvér feladata, hogy vigyázzon a lányokra. Az egyik huszonéves lány hozzáfűzte, hogy akkor kell igazából megfogni és megfékezni a lányokat, amikor kezdenek "nagylánnyá" válni, mert ha ekkor nem tanulják meg a szabályokat, később már nem lehet nekik nemet mondani. Ebben a korban még éretlenek, bár úgy hiszik, hogy már nagylányok, és "még nem fogják fel, hogy mi jó nekik". Tizennyolc éves koruk után, tette hozzá, egyetemistaként már tudni fogják, hogy "mi a helyes". Az idősebb lányokról a rokonok tudják: csak olyan buliba fognak elmenni, ahová illik, és olyanokkal, akikkel szabad.

Elmesélték a kamaszok, hogyakislányokra nem vonatkoznak szigorú szabályok, ök még miniszoknyában is járhatnak. Az egyik anyuka, akinek még csak kisebb lányai vannak, már előre fél, hogy mi is lesz később, hogyan fogja majd ellenőrizni a lányait. Az egyik család elmesélte, hogy amikor a lány menstruálni kezd, már "nagylány", és attól kezdve sokkal szigorúbban kell ellenőrizni. Az egyik lány hozzáfűzte, hogy az unokahúgának is csak egyszer kellett elmondani, hogy most már nem járhat mini ruhákban. Az afgán lányok ezt hamar megértik, és utána már szégyellenék is, ha rájuk kellene szólni, hogy nem megfe-lelően öltöztek fel. Ez is azt bizonyítja, hogy nagyon fontos a többiek ítélete és véleménye.

Ha valaki helytelenül cselekszik, akkor nem őt, hanem a családját szólják meg. "Annál pedig nincs nagyobb szégyen, mint amikor azt mondják, hogy valaki nem tudta illedelemre nevelni a gyermeket." Ezért vigyáznak nagyon a nagybácsik és az idősebb testvérek is a gyermekekre. A kamasz lányok azt vallják: tulajdonképpen azért olyan szigorúak a csa-ládok, mert félnek a többiek véleményétől és ítéletétől. Például: "Mi lenne, ha - mondjuk - egy másik afgán kislány meglátná, amint valami helytelen dolgot teszel, és elmondaná az anyukájának, ^ő pedig a többi afgánnak?"

A lányok szerint Magyarországon szigorúbbá váltak a családok. A huszonéves lányok otthon sokkal kivágottabb ruhákban mertek járni, mint itt, félve az itt lakó családok nyel-vétől. Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy a szabad erkölcsű Európában épp azzal tudják kifejezni másságukat, hogy megmutatják: körükben szigorú előírások érvényesülnek.

Ez a hangsúlyozott szokás elsősorban akkor figyelhető meg, ha együtt ünnepel a közösség.

Ilyenkor a nők és a férfiak külön ülnek, és elképzelhetetlen lenne, hogy egy nő táncoljon, hacsak a férje vagy a bátyja fel nem kéri, bár az asszonyok akkor is inkább csoportban táncolnak. "Otthon ez nem volt így. Sokkal fesztelenebbül viselkedtünk egymással. Csak itt van ez a szigor, mert itt ilyenekké lettek a családok" - összegezte az egyik lány.

Nehéz összeegyeztetni afgán hagyományaikat a magyar tinik kultúrájával. Rosszulesik nekik az, amikor minden osztálytársuk megy a diszkóba, ők pedig nem mehetnek. Ha egy fiú járni szeretne velük, akkor kategorikusan azt kell mondaniuk: "nekünk nem lehet". Az egye-temista lányok is csak ritkán keverednek hosszabb beszélgetésbe fiúkkal. Nem a magyar fiúkat hibáztatják az esetleges célzásokért vagy közeledésért, hiszen ők nem tudhatják, mondták, hogy "iszlám lányoknak nem lehet barátjuk". Előre "meg kell fékezni mind-egyiket". "Ha egyszer rnegengednénk, akkor utána nem tudnánk tőlük megszabadulni" -fűzték hozzá. Egy lány mesélte, hogy egyszer az iskolában az egyik fiú végigmérte, és utána-ftittyentett. Ezt teljesen megbotránkoztatónak tartotta, majd hozzáfűzte: "szerintem nem tudta, hogy én afgán vagyok". Az egyik kamasz elmondta, hogy ha ő ránézne egy afgán lányra, akkor "megölné a lány apja, és a lányt is". Akármennyi magyar barátnője is legyen egyafgánnak itt Európában, tette hozzá, az afgán lányok még az ő szemében is tabuk.

A gyermekek iskolatársait nem nagyon ismerik a szülők, és nem is mehetnek fel hozzájuk, de legtöbbször az afgán gyermekeket sem engedik el idegen családokhoz. Csak olyannal engedik el a lányokat, akit már nagyon jól ismernek, és akiben megbíznak:

vagyis aki tudja, hogy egy afgán lánynak mit szabad és mit nem. Legtöbbször az iskolai rendezvényekre is csak úgy engedik el a lányokat, ha a tanárok jelen vannak. Diszkóról vagy egyéb szórakozóhelyről szó sem lehet. Általában a fiúkat sem engedik el ilyen helyekre. Többnapos kirándulásoknak sem örülnek igazán, csak ha egy afgán anyuka is elmehet a gyermekekkel. Sok családban a fiúkat is féltik. "Mi lesz, ha valami történik vele?

Én nem ismerek itt senkit, hogyan tudnék neki segíteni?" - fogalmazta meg félelmeit az egyik anyuka. Így a kamaszok még soha nem voltak rnoziban, nem is említve a szórakozó-helyeket, ahová a magyar fiatalok járnak hétvégeken. Ezt a tiltást persze nagyon nehezen fogadják el az afgán kamasz lányok: "Oe jó a többieknek! Nekik mindent szabad, és nekünk semmit sem, mert mi afgánok vagyunk!" - sírtak többen is.

Az afgán családok nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem hívnak meg magyarokat az ott-honukba, és a gyermekek barátai sem szoktak felmenni hozzájuk. A legtöbb anyuka azonban hangsúlyozta, hogy vannak magyar barátaik is. Legtöbbször a szomszédokat nevezték meg.

Amikor egy kamasz fiútól megkérdeztem, hogy engedni fogja-e a lánytestvérének, hogy magyar barátja legyen, egyértelmüen azt válaszolta, hogy soha. "Meg is ölném mindket-tőjüket" - mondta. Oiszkóba sem engedi, mert akkor már nem lehet biztos abban, hogy

"ártatlan" marad. Egy afgán férfi pedig soha nem vesz el olyan lányt, aki nem szűz. Ezt a szégyent ő nem szeretné a családjának. Az egyik anyuka azt mesélte, hogy az egyik kamasz lány kisöccsei már most elkezdték ellenőrizni a nővérüket. Figyelik, és szólnak az anyjuknak. ha valami rosszat csinál. Már a hároméves kisfiú is rászól a nővérére, ha valami illetlent tesz - mesélte az anyuka.

A serdülőkor elérése fontos változásokat hoz az afgán lányok életében. A serdülő-korban válik legmarkánsabbá a magyarok ésaz afgánok közti különbség. Akik felnőttként érkeztek ide, azokban szilárd az "afgán identitástudat" . A Magyarországon született, az Afganisztánt nem ismerő fiatalok már mások. A szülőknek erősen kell óvni őket a magyar tinédzserektől könnyen eltanulható "káros hatásoktóI". Ugyanakkor a lányok sajnálják, hogy nem lehet a szüleikkel sok témáról nyíltan beszélni. Azt nagyon jónak tartják, hogy itt a lányokat hamarabb felvilágosítják. "Nálunk »azokról a dolgokról« senki sem beszél"

- mondta az egyik lány szomorúan, és ezt a szülők is megerősítették. A lányok szerint fontos lenne, hogy az anyuka előre felkészítse őket "bizonyos dolgokra", mert "sokkal jobb lenne ezekről előre tudni, mint akkor megijedni".

Vajon az anyák tudnak-e arról, hogy miket tanulnak a gyermekek az iskolában? Azt felelték, persze, hiszen otthon mindent elmesélnek. Örülnek, hogy az iskola készíti fel a gyerekeket, és nem nekik kell a kényes dolgokról beszélni. Az egyik anyuka mesélte, hogy kislánya már most nagyon érdeklődve nézi a tévét, és kérdezget egyes reklámok után, ám ő ezektől zavarba jön. Otthon a menstruációról senki sem beszélt nekik, itt viszont már a kisebb lányok is tudnak róla. Afganisztánban a lányok csak a nászéjszakán tudták meg, hogy mi fog történni. Az iskolában sem tanultak a szeretkezésről vagy a gyermek születéséről, "Ezeket a részeket mindig átugrották a tanárok, hiszen szégyelltek ilyenekről beszélni."

A társadalomba való beilleszkedés fontos eleme a magyar nyelv elsajátítása. A férfiak legnagyobb része hamar megtanulja a magyart a nyelviskola segítségével, valamint ők

dolgozni járnak, tehát elég sokszor érintkeznek magyarokkal. A nők nagy része azonban otthon marad a gyermekekkel, és sokkal később sajátítja el a nyelvet. Több helyen előfor-dult, főleg kezdetben, hogy a gyermekek válnak a szüleik tolmácsává. A gyermekek otthon is legszívesebben csak magyarul beszélnének egymással. A szülők, ha tudnak is magyarul, az anyanyelvüket használják egymás között, és ha a gyermek magyarul próbálkozik, "nem értenek magyarul". Nem szeretnék ugyanis, hogy a gyermekek elfelejtsék anyanyelvüket.

A megkérdezett családok egyikében sem dolgozik a feleség. Ahol nincs félj, ott az isme-rősök és az állami támogatás segít. Az anyukák többsége elmondta, hogy amikor a gyer-mekek felnőnek, mindegyik iskolába megy, akkor szeretnének ők is dolgozni, angolt és számítógép-ismeretet tanulni. Ezt a tudást majd otthon is tudnák használni. (Még nem adták fel a reményt, hogy egy nap hazatérnek, ésjó előre kell gondolkozni, hogy minek látják majd hasznát.) Az ide érkezett családok egy részében a feleség dolgozott Afganisztánban, ahogy a magyar feleségek. A legtöbben tanárok vagy titkárnők voltak, tehát nekik is új, hogy otthon vannak. Az utóbbi években változott meg úgy a helyzet Afganisztánban, hogy a nők nemhogy nem dolgozhatnak, de szinte ki sem mozdulhatnak otthonról. A nők elsősorban a városokban dolgoztak (a Magyarországon élő családok 90 százaléka kabuli), hiszen a falusiak nemigen jártak egyetemre, sőt még alsóbb iskolákba sem. Így inkább a ház körüli munkák tartoztak a feladataik közé. Amikor megkérdeztem a kamaszokat, hogy mik szeretnének lenni, azt mondták, még a lányok is, hogy tanárok, ügyvédek, orvosok vagy bankárok. Otthon legnagyobb presztízse az orvosoknak van, mesélte több család is.