ISKOLA VAGY NEVELÉS?

Az afgán iskolákban a Korán oktatása és olvasása szerves részét képezi a gyermekek nevelésének. A gyermekeknek hétéves koruktól kezdve tartanak vallási oktatást, és az is-kola mellett fontos szerepet kap a .mullah", az afgán egyházi személy is. Meglepő a szülők számára, hogy itt nem fektetnek hangsúlyt a gyermekek vallási nevelésére. A legfontosabb iszlám törvényekkel és szokásokkal Magyarországon a szülők ismertetik meg a gyerme-keket. Alig van olyan gyermek, aki tud az anyanyelvén írni és olvasni. A Koránt sem tudják olvasni. Az egyik anyuka szerint Afganisztánban sokan analfabéták, és mégis ismerik a Koránt. Egy anyuka kijelentette, hogy nem fog kihalni az "afgán szokás", "Az nem lehet, hogy megszűnik", és a gyermekek feladata lesz annak továbbadása. Már a kisfiúk is sok mindent eltanultak a szüleiktől, és titokban ők is azt csinálják, amit a szüleiktőlláttak.

Az összes felnőtt és kamasz azt mondta, hogy Afganisztánban sokkal könnyebb az iskola.

Mivel itt sokan késve csatlakoztak az iskolához, nagyon nehéz volt nekik utolérni a többie-ket. Az egyik kamasz fiú szerint a fiatalabb testvéreinek már sokkal könnyebb a helyzete.

Amit itt az általános iskolában tanulnak kémiából ésfizikából, azt otthon csak a gimnázi-umban tanulnák. Ráadásul itt a szülők sem tudnak segíteni agyerekeknek.

Akik már tízéves koruk után érkeztek, sokkal nehezebben tudnak beleszokni a magyar iskolarendszerbe. Pár évig tartott, amíg annyira elsajátították a magyar nyelvet, hogy fel tudtak zárkózni osztálytársaikhoz. Az évkimaradások miatt a különböző életkorú testvérek egy osztályba kerülnek, ami néha megnehezíti az idősebbik testvér önbecsülésének

vissza-szerzését. Nagy pszichikai teherrel jár ez, hiszen amellett, hogya korosztályuknak meg-felelő csoportoknál jóval fiatalabbakkal vannak együtt, még a kistestvérrel is "egy szintre"

kerülnek az iskolában. Az elmúlt években egyre több olyan család érkezik a befogadó-állomásokra, amelyekben a háború miatt a gyermekeknek nem volt lehetősége a rendszeres tanulásra, tehát nekik is szembe kell majd nézniük azzal, hogy akár 5-7 évvel fiatalab-bakkaI kell majd kezdeniük az iskolát.

A kamaszok hogyan érzik magukat az iskolában és magyar társaik között? A magyar fiatalok szinte mindenki szerint kedvesek. Ugyanakkor gyakran nézik őket cigánynak mind a magyarok, de még sokszor maguk a cigányok is. Az egyik fiú azt mesélte, hogy a kishúgát egy időben cigánykának csúfolták az iskolában. Az egyik újonnan érkezett afgán lány szerint csak kedves nek és nyitottnak kell lenni, és akkor az osztály társak is hamar elfogadják öt. Egy fiú arról számolt be, hogy öt még most is piszkálják a kiejtése miatt. "Pedig ők is milyen buták! A legtöbbjük nem is tudja, hogy hol van Afganisztán."

Az egyik osztály társának anyukája egyszer azt mondta neki, hogy .miért is engedik be az

»ilyeneket« a határon?" Ö azonnal visszavágott, hogy "ők nem olyanok, ök nem mene-kültek", mivel ök igenis legálisan, útlevéllel jöttek. Egy másik magyar anyuka azzal gú-nyolódott, hogy .milyen ország már az, ahol az asszonyok csadorban járnak". Erre ő azt válaszolta, hogy az az ő hagyományuk, amit nem lehet kigúnyolni. "Mi lenne - kérdezte -, ha én is nevetnék a magyar népviseleten?" "Én nem nevetem ki ezeket a szokásokat, akkor más se nevessen a miénken" - tette hozzá.

Az afgán kamaszok ugyanúgy öltözködnek, mint a magyar fiatalok, követik a legújabb divatot. Az afgán népviseletet saját ünnepeikre sem veszik fel, sokuknak nincs is. Persze legfőbb érvük az, hogy "az olyan ciki". Egyik afgánnál sem láttam, hogy a magyaroktól különböző öltözködésre törekedne. Csak az idősek szeretnek afgán ruhában és fátyolban járni, de azt is inkább otthon viselik.

A kamaszok többsége nagyon szereti az új európai zenei slágereket. mind a magyarokat, mind a külföldieket. Ha diszkóba nem is járhatnak, szívesen táncolnak együtt a lányok, és Írnak koreográfiákat (ha szüleik nem látják őket). A legtöbbjük azt mondja, hogy ök már el is felejtették, hogyan kell táncolni az afgán zenére, meg "az is olyan ciki". Az afgán ünnepeken és lakodalmakon persze csak afgán zene van (többnyire egy híres afgán énekest hívnak meg). Ilyenkor azonban nemigen táncolnak, inkább csak maguk közt beszélgetnek.

A fiúk egyenesen elszaladnak, ha azt kérdezik tőlük, hogy miért nem táncolnak. A felnőttek és a huszonéves lányok viszont azt mondták, hogy ők sem az európai zenét, sem a táncot nem szeretik. Ha az idősebb lányok egyszer-egyszer el is mennek valamilyen rendezvényre, akkor sem táncolnak - ők az itteni zenére nem is tudnak táncolni, és nem is szeretnének.

A felnőttek visszasírják az otthoni koncerteket és zenés estéket. Náluk nemigen ismertek az olyan rendezvényeket, ahol mindenki mindenkivel táncolhat és ihat.

HA MOST OTTHON LENNÉNEK. ..

Hogyan képzelnék el mostani életüket Afganisztánban? A családok elkeseredetten utaltak az évek óta dúló háborúra, a talibánok szigorú szabályaira és kegyetlenkedéseire.

Az egyik asszony, aki itt ment férjhez egy afgán férfihoz, ezt így fogalmazta meg:

"Biztos vagyok benne, hogy nagyon rossz férjem lenne Afganisztánban, még vásárolni

sem engedne ki." Otthon semmi esélye sem lenne a tanulásra, itt viszont még akkor is van rá mód, ha gyerekek születtek. Egy másik anya úgy vélekedett, hogy ha otthon maradtak volna, akkor a gyermekei analfabéták lennének, nem lenne elég élelmük, és az sem biztos, hogy még élnének, hiszen a háború mellett sok betegség és vírus fenyegetné őket.

Szeretnének-e visszatérni Afganisztánba? Az összes felnőtt azt a választ adta, hogy igen. "Ha béke ésbiztonság lesz egyszer, akkor igen." Az már nehezebb kérdés, hogy mi lesz a gyermekekkel. Van olyan szülö, aki azt felelte erre, hogy szeretné, ha a gyermekei itt be tudnák fejezni az iskolát, hogy otthon ne kelljen mindent újrakezdeniük. De akkor hogy fognak egymással kommunikálni? "Magyarul fognak írni? Mi azt nehezen olvassuk.

A gyermekek pedig nem ismerik az afgán betű ket. Az is nagyon szomorú, hogy az unokák nem tudnak a nagyszülőknek írni."

A már említett vegyes házasságban élő férfi szerint a gyermeknek ez a hazája. "Ha most abbamaradna a háború, még akkor is kellene vagy tíz évet várni, amíg az összes aknát felszedik, és olyan körülmények lesznek, ahová már vissza lehetne menni." Hozzátette, hogy már ^ő maga sem egészen biztos abban, hogy hová is tartozik tulajdonképpen.

Egy másik apa azt válaszolta, hogy ő feltétlenül magával vinné a gyermekeket is. Szerinte azonban nem mindenki menne haza, még akkor sem, ha most azt mondja. "A Nyugat-Európában élők nyolcvan százaléka nem menne vissza, hiszen ha meghallják, hogy rni-lyen körülmények között kellene otthon élni, biztos, hogy elriadnak, és inkább a nyugati kényelemben maradnak."

A gyermekek már nemigen emlékeznek szülőhazájukra, és az események sem érdeklik őket. Sokszor találkoztam azzal a válasszal, hogy: "nem tudom", "már nem emlékszem".

Sok szülő sem biztos abban, hogy itt született gyermekei valaha is látni fogják Afganisztánt.

Az egyik férfi, aki még egyetemistaként jött ide és itt maradt, elmesélte, hogy ^ő már se nem afgán, se nem magyar. "Magyarország a második hazám, de így vannak ezzel a többiek is, akik itt tanultak. és itt maradtak."

Egy csoport kamasszal beszélgetve, felmerült a kérdés: mitől is afgán vagy magyar valaki. "Én teljesen afgán vagyok." Mire az egyik kisfiú megkérdezte anyját, hogy ő miért nem magyar, ha ő itt született. .Afgánok vagyunk, hiszen ott születtünk." "És akisöcsém, aki Pakisztánban született ... akkor ^ő pakisztáni, ugye?" "Dehogy! Ö is afgán!" "Ja?! ...

Biztos?!" "És aki itt született?" "Az is afgán." "És akkor mikor lennénk magyarok?"

"Nem is tudom ... " "Soha, mondom, hogy soha." Az egyik anya meséli: ötéves kisfia foly-ton azt kérdezgeti, hogy ő tulajdonképpen miért nem magyar, hiszen "ugyanúgy itt szüle-tett, mint a magyarok!" Amikor megkérdeztem a kamaszokat, hogy szeremének-e magya-rok lenni, akkor először azt vágták rá: "soha". Majd egy kicsit elgondolkozva hozzáfűz-ték, hogy "azaz... is-is". Az egyik fiúnál sokkal nagyobb gondot okozott ez a kérdés: "Én afgán-magyar, azaz magyar-afgán vagyok... vagy tudom is én!?"