Az orosz fiú
Verőfényes, tavaszi napsütésből érkezem aközösségi szállásra. Egy 19éves orosz fiúhoz hívnak, hogy nézzem meg őt. A földszinti helyiségben sötétség, rendetlenség, a lepusztult épületben a friss levegő, a higiénia hiányából eredő jellegzetes szag fogad.
Leülünk a rozoga asztalok mellé, a rozoga hokedlikre. Míg az emberi jogi szervezet képviselője beszél a fiúval, figyelem őt. Kis termetű, vékony, arca feltűnően, betegesen fehér. A feltett kérdésekre görnyedt háttal, egykedvűen, mimika nélkül válaszolgat. Le-mondónak, depressziósnak látom. Válaszaiból lassan kikerekedik eddigi nyomorúságos, fiatal élete. Moldáviából indult neki a világnak, amikor 12 évesen elbocsátották az állami gondozásból, ahová születésekor került. A világon senkije sincsen.
Hegesztést tanult, először Moldáviában dolgozott, majd Romániában. Romániaból Ju-goszlávián keresztül érkezett Magyarországra, érvényes útlevéllel. Ausztria felé szerette volna folytatni útját, azonban Budapesten egy arab személy elkérte az útlevelét, hogy szerez bele osztrák vízumot, de eltűnt a papírjaival. Az orosz fiúra és társaira a hálóhelyü-kön tört rá a rendőrség, ezután került a szállásra. Az arab személyt természetesen nem találta meg a rendőrség (a közösségi szállásokon is keresték). A fiú négy hónapja várja, hogy történjen valami az ügyében. Még egyszer sem hagyhatta el a laktanyát.
Kérdésemre, hogy miben segíthetnénk neki, azt válaszolta, hogy legalább hetente egy-szer egy-szeretne kimenni a városba sétálni. Nézem ezt a koravén, rezignált emberkét, akinek 19 évesen annyi vágya maradt, hogy egyszer egy héten sétálhasson egy idegen ország idegen városában. Talán volt egy álma, amit országokon, határokon keresztül kergetett.
Otthont, társat keresett, de nem talált sehol. Élete, akár egy tollpihe, minden légáramiatnak kiszolgáltatva lebeg egy légüres térben, ahol már nincsenek álmok, vágyak.
Magamban kérleltem, hogy legalább egyszer mosolyogjon, vagy legalább egyszer lás-sam felragyogni a szemét. Néma kérésem nem teljesült, nem teljesülhetett.
Börtön vagy Koszovó?
Társam egy olyan menekülőhöz kísér, akiről úgy gondolja, hogy jó lenne, ha pszicho-lógus megnézné. Ahogy kattan mögöttünk a zár, Sándor, az egyetlen magyarul is beszélő
"örök menekült" (nyolc éve van Magyarországon különböző táborokban, és rendszeresen
tolmácsol a rendőrségnek), nyomban egy magas terrnetü, fekete, loboncos hajú, csontos arcú cigányfiúhoz vezet bennünket, aki könyörgőn függeszti ránk tekintetét.
A fiú 19 éves, Koszovóból menekült hozzánk, s most a segítségünket kéri. Rövidesen megtudjuk. hogy miért. Az elmúlt éjjel heten-nyolcan megszöktek, közöttük volt ö is (és az a menekülő is, akihez eredetileg jöttünk), azonban szökés közben a karját törte. Bal-esete után visszatért a táborba, ahol a jobb karját begipszeIték. Kéri a segítségünket, hogy ne kelljen visszamennie Koszovóba, bár már aláírta a papírt arról, hogy hazatér. Láthatóan erősen szorong ettől a .Jiazatéréstől''. Arcán időről időre fájdalom suhan át. Illír, az albán tolmács kérdésére "bolí", mondja a karjára, "fáj". Szeretne maradni, menekültstátust kémi.
Azt sem tudja, hogy egyáltalán hogyan juthatna vissza. Korábban azért írta alá a hazatérő nyilatkozatot, mert nem akart börtönbe kerülni a szökés miatt. Csak ámulok, érvényes útlevéllel, személyigazolvánnyal miért van valaki menekülttáborban, s ha elszökik (most
ö fogoly?), akkor börtönbe kerül?!
Elmesélem a fiú történetét az emberi jogi szervezet tagjainak, akik azonnal indulnak, hogy utánanézzenek az esetnek. Már ebédidő van, mindenki enni szeretne, a"föjogvédő"
azonban inkább nem ebédel, helyette a fiúval akar beszélni. Többen követjük őt. A "gye-rek" nem tud hova menni, Koszovóban nincs senkije és semmije. Fél attól, hogy elviszik katonának. Ott senki nem érezheti biztonságban magát, mert mint mondja, a határ mind-két oldalán összefogdossák a férfiakat, és viszik őket harcolni a háborúba. Hallgatom, ahogya "helsinkisek" számba veszik a jogi lehetőségeket, és megpróbálják kigondolni a lehető legkevésbé rossz megoldást ebben a helyzetben. ló nincs!
A fiú választhat: ha itt marad, akkor börtönbe kerül; ha menekültstátusért folyamodik, szintén bezárják, egyébként pedig haza kell mennie. Oe hát nincsen hazája! Rokonai, lánya Németországban él, nagybátyja családja Olaszországban. Németországba tartott, amikor Ausztriában elfogták, és visszatoloncolták Magyarországra. Szándéka szerint itt maradna, ezért felhatalmazta az egyik jogvédő szervezetet, hogy képviselje öt és járjon el az ügyében. Később megtudom, hogy a bal kézzel üggyel-bajjal készült aláírás eredetiségét a parancsnok kétségbe vonta. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Vajon tényleg Európá-ban, tényleg Magyarországon? A huszadik század végén?
A jó szándék, a tárgyalás a parancsnokkal nem segített a fiún, egyik társunk hozta a hírt, hogy már csomagol, viszik Győrbe, onnan pedig haza kell mennie. Haza, de hová?
Reza
Rezával a bangladesiek között találkoztam. Szimpatikus, szép arcú, lebegő fürtü ifjú.
Úgy pergett a nyelve angolul, hogy alig bírtam követni őt. Igen értelmesnek tűnt. Úgy láttam, nagy tekintélye van az öregebbek körében is, amikor nagy volt a zaj, egy pillanat alatt rendet csinált. Ö tolmácsolt a többieknek is beszélgetés közben. Mesélt a hazájáról, ahol 120 millió ember él. Nincs munka, nincs miből megélni. Egy jobb élet reményében vágtak neki, szülőket, otthont odahagyva - Reza még nincs 18 éves - a gazdag Nyugat-nak. A Nyugat azonban nem kér belőlük. Eljutnak Magyarországig, s itt vége is az útnak, nincs tovább. Bajlódjanak csak a magyarok a menekültáradattal, van benne praxisuk:
ahogyan megvédték a nyugati országokat a középkorban a török támadásától, úgy védik ma jólétüket a keletről és délről menekülö emberáradattal szemben.
Reza a magyar történelemről mit sem tud, egyre csak azt kérdezi, meddig kell itt ma-radnia, lesz-e hatása ennek a vizsgálatnak? Szégyellem, hogy ennek az ártatlan gyermeknek nem tudok válaszolni. Reza nem panaszkodik depresszióra, az ő szeme még fénylik, ő még reménykedik.
Megkérem, hogy rajzoljon egy fát. Rajzából megtudom, hogy még nem adta föl, és igen, tudja, mit akar. Álljon itt befejezésül Reza szívmelengető rajza a dús lombú fáról és a fán fészkelő madárpárról. Reza talán mégis igent mond az életre.