MARADT AK VOLNA

Bár a Magyarországon menedéket keresőknek csak töredéke maradt itt véglegesen, igen nagy számban voltak olyanok, akik megfelelő támogatás esetén hazánkban telepedtek volna le.

"Megpróbáltunk Magyarországon maradni, de sajnos nagyon nehéz volt, nem ismertük kellőképpen a lehetőségeket, az ottani törvényeket. Ha biztosították volna az újrakezdést, vagy legalább menekültstátust kaptunk volna, bizonyára ott maradunk.

A legidősebb fiam ott nősült meg, ha mást nem, általa tudtam volna valamilyen üzletet vagy vendéglátóhelyet nyitni. Elsősorban a gyermekeim miatt határoztam a kivándorlás mellett. Mindazt, amit '92 óta tettem, a gyereke im miatt tettem."

Előfordult, hogy már minden adott volt abeilleszkedéshez: munkahely, iskola, lakás.

Mégis mindent pénzzé tettek, csak azért, hogy az itteninél sokkal jobbnak vélt lehetőséget kihasználják.

Akadtak, akik úgy vélték, hogy bár nagyon el akartak jutni a tengeren túlra, a helyze-tük nem végleges. Jól élnek, de nehezen tudják megszokni a környezetet, az egészen más gondolkodásmódot. Igyekeznek mielőbb megszerezni az állampolgárságot, majd hosz-szabb-rövidebb időre visszatérnének Magyarországra. Akad, aki kanadai állampolgárként nyugdíjas éveit töltené el nálunk, esetleg néhány hónapot töltene itt, az év többi részét pedig az új hazájában. Mások az anyagi talpra állás lehetőségét látják Kanadában vagy az USA-ban, hogy aztán végleg visszatelepüljenek Európába, Magyarországra. Ilyen terveket szőnek magyarok, bosnyákok, horvátok.

"Minket nem vonzott annyira Kanada, csak azért vállaltuk, mert Magyarországon nem tudtuk elkezdeni az életet. Ha már a testvéreink eljöttek ide, és nem volt más országba lehetőség, akkor így döntöttünk.

Nem hiszem, hogy Kanada végleges lesz, inkább csak ugródeszka. Nincs még konkrét tervünk, de Európához jobban kötődünk. Éltünk Svédországban is, Stockholmban és Kirunán. Sokat kirándultunk, bejártuk az egész országot. Ott nagyon szerettünk lenni.

Úgy éreztük, hogy olyan ország, mint Jugoszlávia, az emberek még rendesebbek, be-csületesebbek a hivatalokban. Először meg akarjuk szerezni a kanadai állampolgársá-got. Mielőtt kijöttünk, a menekültstátusról le kellett mondani. Ha lehetett volna, akkor megtartjuk. Így maradtunk jugoszláv állampolgárok. Kanadai állampolgárként már könnyebb lesz áttelepülni Európába. Nem biztos, hogy Svédországba, lehet, hogy más-hova. Jugoszláviába látogatóként sem szeretnék visszamenni, mert a barátok, rokonok nagy része távozott. A szülők még ott vannak, ez az egyedüli kötődés Jugoszláviához.

Svédországban még erős volt a hon vágyunk, Magyarországon is többször előjött, de ma már egyáltalán nincsen. Csupán Európához kötődünk, mert ott másképp gondolkodnak az emberek, mint itt. Soha nem válok kanadaivá, mint ahogy Magyarországon sem váltam ottani magyarrá. Én az önazonosságomat őrzöm. Én részben azért jöttem el Jugoszláviából, mert nem akarok asszimilálódni. Azt megtehettem volna Szerbiában is."

"Amikor 1994-ben az első kanadai kivándorlócsoport Bicskére került, ki kellett költöznünk. Mehettünk volna Békéscsabára, de mi vettünk egy házat Tompán. Ott dol-goztam a szerelőműhelyben. Volt olyan elképzelésünk, hogy a ház mellett építünk egy saját szerelőműhelyt, meg valami bontót is csinálunk. Én ugyan épületbádogos vagyok, de az autókhoz isértek valamennyire. A ház közvetlen afőút mellett volt. Az ügyintéző, aki az engedélyekkel foglalkozott, csak félreeső, eldugott helyen engedélyezte volna az építést. Ezen kívül olyan követeléseik voltak, amiket nehéz volt teljesíteni. Olyan dolgokat írtak elő, amiket sehol nem látni autószerelö-mühelyben, Fizetni kellett volna

a kezdéshez, ha abba akartuk volna hagyni, megint meg kellett volna kenni valakit.

Ekkor kezdtünk azon gondolkodni, hogy kimegyünk Kanadába. Olyasmi is történt, ami nem tetszett. Egyszer bejöttek az unokatestvérem műhelyébe, akiről tudták, hogy ju-goszláv. Kérdik tőlem, hogy minek jött ez ajugó ide. Mondtam, hogy nem tudom. Engem nem ismertek, nem tudták, hogy én is az vagyok. Közben megjött az unokatestvérem, és becsmérelték. Amikor pedig megtudták, hogy én is jugoszláv vagyok, nem szóltak semmit, csak elmentek. Végül úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk a kivándorlást. Úgy éreztük, hogy magyar létünkre nincs helyünk Magyarországon. Jugoszláviában magya-roknak hívtak, Magyarországon jugóknak."

Bár az újrakezdéshez nem kaptak elegendő támogatást, mégis ide térnének vissza, ahol nem kellett félniük, mert biztonságban voltak, ahol fedelet és teljes ellátást biztosítottak a számukra. Ráadásul ez az ország van legközelebb a szülöföldhöz, ahol talán már nem élnek rokonok, de ott nőttek fel, ott töltötték el az életük nagyobbik részét, oda kötődnek minden porcikájukkal. Oda, ahova nem akarnak vagy nem mernek visszamenni, de ahol a rokonaik élnek. Számukra Magyarország lehet az a hely, ahol a szeretteikkel bármikor, félelem nélkül találkozhatnak.

"Amikor Svédországba mentünk, olyan lendületbe voltam, hogy szerettem is, akartam

is, tanultam is a svéd nyelvet. Be akartam illeszkedni, ott akartam letelepedni. Alkal-mam is volt anyelvtanulásra. De az egészből nem lett semmi, a lendületem elveszett.

Kanada több szempontból nem is tetszik, nem olyan, amilyennek elképzeltem. Még a jövőmet nem látom, nem biztos, hogy itt leszek mindig. Idővel lehet, hogy visszame-gyünk Magyarországra, nem tudom. A gyerekek most mennek iskolába, nem tudom, jó lesz-e, ha cserélgetjük az iskolákat. Nem tudom megmagyarázni, nem is a honvágyról van szó. Az európai országok közelebb vannak egymáshoz, itt az amerikai kontinensen másképp élnek az emberek. Eleinte a különbségeket nem vettük észre, de később láttuk, hogy bizonyos dolgokra másképp reagálnak, másképp viselkednek, mint Európában.

Túlságosan a pénz uralja ezt a világot. Az itteni emberek csakis a pénzen hajlandóak gondolkodni, ami hajtja őket."

Marton Klára