A síremlék, ami körül vitáztak, nem egy tudósé volt, nem egy főbíróé és nem is egy lelkészé, hanem egy magyar költőé volt. A vita részben még mindig akörül forgott, hogy megérdemel-e egy költő és általa a szépirodalom ilyen megbecsülést.
Amikor Sárvári Pál Toldy Ferenc felkérésére megírta Cso-konairól szóló emlékeit, a professzornak egyetlen jó szava sem volt róla. Ennek legfőbb magyarázatát azon tapasztalatában kereshetjük, hogy miközben a kollégiumi tanárok társadalmi megbecsülése csök-kent, addig a költőké meredeken emelkedet. Az egyházi iskolában oktató tudósok iránti tisztelet csökkenését személyesen is meg kellett tapasztalnia, hisz miközben régi érdemeit feledve tüntettek ellene a diákok,64 addig önként adakoztak egy költő, Csokonai síremlékére.
A tudóst „legyőzte” a poéta. Az 1830-as évekre valóban látványosan megemelkedett az írás társadalmi rangja, aminek eredményeként az íróság önálló polgári foglalkozássá vált. A költészet és a költők rang-jának emelkedését láthatta abban is, hogy megnőtt a költők élete iránt az érdeklődés. Csokonainak már Domby is megírta az életrajzát, s lám most meg – gondolhatta – a Kisfaludy Társaság határozta el, hogy a Nemzeti Könyvtárban kiadják minden munkáit, amelyet Toldy Csoko-nai életútját bemutató írása vezet majd be. Keserűen kellett tudomásul vennie azt is, hogy a vélemények összeütközésekor nem tudós testü-leteké a döntési jog, hanem a döntések tőlük függetlenül születnek meg, ahogyan ezzel a síremlékre való gyűjtés kapcsán is szembesülnie kellett. Ebbéli csalódottságát növelhette, hogy a Péczelyvel folytatott vitájukban a consistórium nem igazságot szolgáltatott, nem bíróként, hanem „atya”-ként lépett föl, s nem ítélni, csak békéltetni akart, hogy 63 Kölcsey Ferenc Bártfay Lászlóhoz, 1832. május 3. KFÖM III. 174.; Vö. Csorba 1982b, 165.
64 Törös 1931, 169-170.
megóvja a Kollégiumot a botránytól.65 Az igazság megszületésé-nek a helye ekkor már a nyilvánosság volt. Sárvári megnyilvánulásai szemléletesen fejezik ki azon értelmiségi réteg hangulatát, melynek tagjai egyházi intézmények szolgálatában álltak, s tekintélyüket nem pusztán egyéni képességeiknek, hanem pozíciójuknak és a mögöttük álló intézménynek köszönhették. Az 1830-as években, amikor befo-lyásuk jelentős mértékben csökkent, azzal is szembesülniük kellett, hogy egyre kisebb a megbecsültségük.66 Ezek után nincs mit csodál-kozni azon, ha olyan, a világi igényre egyébként nyitott67 egyházi szolgálatban álló értelmiségi is, mint Sárvári Pál, a 19. század har-mincas éveiben értetlenül állt az irodalom szinte korlátlan méretű térnyerése, az új irodalmi-nemzeti eszmék irányába tájékozódó és önálló cselekvésre igényt tartó diákok előtt és megakadályozta, hogy Csokonai síremlékére adakozzanak.
Számára a költői hivatás felértékelődése nemcsak azt jelentette, hogy az irodalom önálló területté vált, amely megfelelő hozzáértést követel meg, hanem azt is, hogy tagjaik a többi tudatforma képvise-lői fölött állónak képzelik magukat. Látta, hogy egyre inkább meg-erősödött az új értelmiségi réteg, a literátus értelmiség, amely egyre nagyobb szerepet játszott és egyre nagyobb jelentőséget vívott ki magának az átalakuló kulturális és társadalmi életben. Ráadásul rész-ben épp azt a szerepet vette át, ami a lelkészi hatalommal felruhá-zott egyházi értelmiséget korábban elkülönítette a többitől: a közös-ségi gondok felvállalását. A lelkipásztori hatalmat,68 mely a közösség képviseletére való jogosultságot jelentette, s amivel korábban az egyházi értelmiség volt felruházva, egyre inkább kisajátította magának az iro-65 „… a consistoriumunk mindnyájoknak tekintetét egyránt becsben tartván, s kímélve őrizni óhajtván és kötelez-tetvén, nem mint igazgatóság és bíró, de mint atya úgy kívánja a kedvetlen tárgyat elintézni…” Határozat 1835, 380.
66 E folyamat kezdete a századforduló környékére tehető. Kazinczy jegyezte föl, hogy a latin szakszavak magyarral való helyettesíthetőségét vizsgáló megyei bizottsága tagjai közül míg Budainak Ézsaiásnak csak a kegyelme megszólítás járt, addig Kazinczy Dienest és Rhédey Lajost az úr titulus illette meg. Kazinczy Ferenc Nagy Gábor-nak, 1806. június 12. KazLev IV, 190.
67 A világi igényekhez való alkalmazkodás mutatkozik meg többek között abban, hogy a rajzolás művészetéről írt könyvét asztalosok, fazekasok és más mesteremberek számára írta. Szintén a kollégiumi-egyházi világtól való távolság jelének lehet tekinteni, hogy tekintélyt nem azzal szeretett volna magának szerezni, hogy teológiai végzettsége folytán pap is volt, hanem tudományos és oktatói tevékenységével. Törös 1931, 102.
68 Vö. Foucault 1999a, 184-187.
dalmi értelmiségi réteg. Sárvári Pál Csokonai kultusza kapcsán tett, korábban idézett megjegyzéséből is kiolvasható, hogy a tudós pro-fesszorok méltatlan helyzetét a költők és az irodalmi értelmiség sze-repének számára érthetetlen felértékelődésével hozta összefüggésbe:
„Hát csak a’ verselő Musa érdemel köz emléket? Talán a’ köz hálás érzések emléke Csokonaival csak kezdetét vette, ’s azután valahára, többek is következnek?”69 Annak az egyházi értelmiségi rétegnek, amely csak részben tudott áthangolódni a világi igényekre, keserűen kellett tudomásul vennie, hogy helyükre a 19. században egy új értel-miség került. Mindez érthető módon kifejeződött a szépirodalommal szembeni ellenszenvükben is.
A nemzeti irodalom jelentőségének fölismerését és képviselői-nek elismerését nemcsak az nehezítette meg a kollégiumban, hogy a tanárok az ideális műveltséget továbbra is az ókori klasszikus kultú-rán alapuló képzés révén tartották elérhetőnek, hanem az is, hogy az oktatás nyelve egészen a harmincas évekig a latin maradt. Amikor a magyar nyelv mellett érveltek szinte mindig csak kommunikációs esz-közként tekintettek rá. 1796-ban az Egyházkerületi Közgyűlés azért döntött a magyar nyelv bevezetése mellett, mert a latin akadályoz-za a tanulást, nehezíti a megértést és így lassítja a tananyagban való előrehaladás ütemét.70 1833-ban a Professzori Gyűlés jegyzőkönyve tanúsága szerint még mindig a fentiekkel érveltek a magyar nyelvű tanítás mellett: „A tanulóknak nehogy a lehető haladásuk a tudomá-nyokban akadályoztassék a tudományoknak deákul tanítása által, másrészt nemzeti nyelvünk mostani általános és biztató lelkesedéssel munkába vett emelése tekintetéből, s főképp tudományos kifejlődé-sének elő segéllése végett; amott már több évvel ezelőtt némely tudo-mányokra határozat vala, most általán fogva szükségesnek tartja tör-vényül tenni, a teljesítés végett kiadni ezen consistriumi végzést, hogy a Collégiumunkban a hazai törvényeket kivévén, melyeknek nemzeti nyelvünk taníttatását még mostan többféle akadályok hátráltatják, minden egyéb tudományok magyarul taníttassanak”.71 A nyelvre te-hát elsősorban mint kommunikációs és mint a tudományok fejlődését
69 Sárvári 1844a, 398.
70 Gáborjáni 1996, 87.
71 Bajkó 1976, 86.
elősegítő eszközre tekintettek. A lassú változás kezdetének tekinthető, hogy a consistorium indoklásában már helyet kapott a nyelv nemzeti jelként való értelmezése is. Egy, a 19. század első feléből származó II. József intézkedéseit számba vevő diktátum is úgy beszélt már a ma-gyar nyelvről, mint a nemzeti lét biztosítékáról: „Látván a’ Mama-gyarok, hogy ez által nyelvek s azzal együtt nemzetségek enyésztetik el: min-den tehetségeket öszve szedték, hogy nyelveket az enyészettől meg menthessék”.72 A harmincas években Péczely József fellépésével jutott teljesen érvényre az a meggyőződés, hogy a nyelv mindenekelőtt nem-zeti jel, s fejlesztése a nemnem-zeti lét kiteljesedését segíti elő: „Magyarnak ugyan semmi elébbvaló nem lehet: hogy nyelvünk, ezzel együtt nem-zeti létünk, minden lehető módon, minél teljesebb kifejeződést, virág-zást, önállási pontot, életet és állandóságot” nyerjen. E gondolat szel-lemében ajánlotta az általa szerkesztett Lant című irodalmi antológia harmadik kötetét Kölcseynek,73 a negyediket pedig „A’ hazai nyelv, s’ nemzeti előhaladás elnemfogúlt barátainak”.74 A 1830-as évekre tehát a Református Kollégiumban is gyökeret vert azt a nagy jelentő-ségű gondolat, hogy „[a] nemzet nyelvében él. Mely nép elég korcs nyelvéről elfeledkezni, az csak egy lépésre szédeleg a nemzetiségét is eltörléssel fenyegető örvénytől. Csak az nemzet számolhat létre, mely drágábbnál drágább kincsét, nyelvét ápolja, műveli és a tökély legmagasabb fokára emelni igyekszik.”75
A nemzeti irodalom közösségi szerepe és jelentősége felis-merésének akadálya volt továbbá az is, hogy mereven elutasították a magyar nyelvű szépirodalmat. Pedig a kéziratos irodalom bőségé-ből arra következtethetünk, hogy a diákság körében volt rá igény.76 A sedes jegyzőkönyve először 1800. november 22-i dátummal ad számot arról, hogy magyar regény olvasásáért diákot idéztek meg. A végzésben az áll, hogy „ily haszontalan könyvek olvasása az éretlen elméknek inkább káros, mint hasznos, olvassanak inkább
72 Bevezetés é. n., 12.
73 „Szeretve tisztelt barátjának / a’ haza nevelkedő reménye’ / a’ lelkes ifjúság’ / minden szépre, jóra, nagyra, / szóval és tettekkel buzdítójának, / mesterének, példájának; / Kölcsey Ferencnek. Lant III. 1834, 1.
74 Lant IV. 1835, 1.; Vö. Bodolay 1963, 657.
75 Töredékek a magyar nyelv s nemzeti irodalom történetéből. 1851. Kézirat, TtREKK R 2693.; Vö. Törös 1931, 78.
76 Szili 1993, 36.
görög és latin remekírókat”.77 A magyar nyelvű regények az 1770-es években jelentek meg a magyar irodalomban. Különösen a hero-ikus és gáláns regények fordításai voltak népszerűek, amelyekben a kalandok és viszontagságok sokasága a szerelem beteljesülésével ér véget.78 A kollégiumi professzorok e regények olvasását azért tar-tották veszélyesnek, mert megronthatják a diákok erkölcsét. Ugyanis nemcsak az iskola világán kívülre, hanem a kollégium értékrendjé-vel ellentétes világba csábították az olvasót. 1808-ban Kölcsey még mindig arról panaszkodott Kazinczy Ferencnek, hogy tilos a magyar könyvek és a regények olvasása: „az új magyar könyveket olvasók tartatnak (...), egy szegény ifjú nagyobb részént ezáltal fantaszta ne-vet nyert! ”79 A szépirodalom még a harmincas években is változatlan megítélésére következtethetünk Péczely pesti barátaihoz írt leveleiből.
A Lant miatt, amivel a diákköltészet kilépett a kéziratosság köréből,80 folyton ellenérzésekbe ütközött, a negyedik kötet kiadására már úgy kellett „még egyszer utoljára” rávennie magát.81 Az igazsághoz hoz-zátartozik, hogy a Lantban megjelent versek egy része nemcsak ki-lépett a kollégium által ellenőrzött világból, hanem bírálta is és el is utasította az iskolai tudást és rendet.82 A szépirodalommal szembeni ellenérzés volt az oka annak is, hogy Péczely az Athenaeumnak mind-össze két előfizetőt tudott szerezni.83 A Kisfaludy Társaság által ki-adandó Csokonai-kötetet kapcsán pedig „szeméremmel” kellett sza-badkoznia, „hogy az iskolában és iskolán kívül tett felszólításom után is, magamat leszámítva, több preanumeranst háromnál szerezni nem tudtam”.84 Ez utóbbiból arra is következtethetünk, hogy a kollégium 77 Balogh 1904, 245.
78 Mészáros Ignác Kártigámja, Báróczi Sándor Kassándrája és Haller Antal Argenise a műfaj jellegzetes darabjai. A 18. század végéig Mészáros fordítása négyszer, Báróczié kétszer jelenik meg.
79 Kölcsey Ferenc Kazinczy Ferencnek, 1808. december 7., 1809. január 31. KFÖM III. 19., 22.; Vö. Taxner 1992, 58-59.
80 Szilágyi 1981, 175.
81 Péczely József ismeretlennek, 1834. január 14., Péczely József Toldy Ferenchez, 1835. július 23. Balkányi 1904, 64., 71.
82 „Miért pillogtok ősz szakállasok, / Lángzó szemekkel vad bosszút lövelve, / A’ moh – fedett templom Goht-or-main? // Az éj fut! ajkam senge csókjain, / Fény – élet ébred, biztatón feselve; / Kitelt időtök – ősz szakállasok.”
Lant IV 1835.; Vö. Győri 1988, 660-661.
83 Péczely József Toldy Ferencnek, 1837. január 16. Balkányi 1904, 78.
84 Péczely József Toldy Ferencnek, 1844. december 13. Balkányi 1904, 323.
értelmisége nemcsak elutasította a szépirodalmat, hanem gondolat- és érzésvilágukból hiányzott az irodalom támogatásában kifejeződő patrióta öntudat is, de legalábbis nem tudatosult bennük az szépirodalom és a nemzet kötelék.
A tanári kar mindezek után érthetően rossz szemmel nézte azt is, hogy a diákok felolvassák és megjelentetik szépirodalmi munká-ikat. Részben azért, mert benne befolyásuk csökkenésének veszélyét látták, hiszen ezek nem az általuk ajánlott példákat követték, hanem a kortárs magyar költőkét és írókét. Részben pedig azért, mert az is-kolás klasszicizmus metodikájának megfelelően a tanulást fontosabb-nak látták a tehetségnél. Ezért tartották hibásfontosabb-nak Péczely nevelési el-vét, „hogy azt iróvá tegyük, míg az oskolai gyakorlásokon sem ment keresztül”.85 A diákok szépirodalomi törekvéseitől való félelmüket tehát leginkább az táplálta, hogy benne annak a veszélyét látták, hogy diákokat könnyen elcsábíthatja a világ szirénhangja. Erre Péczely egyik, 1840-ben Toldynak írt levele világít rá. Szerinte ugyanis a kollégium professzorai leginkább azért nehezményezték a szépirodalommal való foglalkozást, mert elvonta a diákokat a tanulástól.86 A Kisfaludy Társaság egyik ballada-pályázata után, az egyik tanár azzal mente-gette diákjai csekély tanulmányi előmenetelét, hogy Péczely hatására az ifjúság „csak balladáz”.87 A kortárs irodalom iránti ellenszenv oka tehát főleg az volt, hogy általa olyan eszmékkel fertőződött meg a di-ákság, melyek révén megkérdőjeleződött a Kollégium által közvetített tudás elsődlegessége, tekintélye és feltétlen érvényessége. Erre utal az élete végére megkeseredett Sárvári Pál önvallomása is, aki a kollégiu-mi fegyelem lazulásának okát egyenesen a „diétai ifjúság”, vagyis a szabad véleménynyilvánítás megjelenésével magyarázta.88
A szépirodalom elutasításának másik oka abban keresendő, hogy tanárok a hagyományok ismeretét és az általuk rendelkezésre bocsátott minták követését tartották fontosnak. A racionális klasszi-cizmus alapján azt gondolták, hogy a művészethez elsősorban nem (született) tehetségre van szükség, hanem alapos elméleti felkészült-ségre, gazdag irodalomtörténeti ismeretre és főleg az ókori klasszi-85 Felelet 1835, 372.
86 Péczely József Toldy Ferenchez, 1840. április 16. Balkányi 1904, 201.
87 Uo.
88 Törös 1931, 152.
kusok tanulmányozására. Vagyis az egyéni invencióval szemben a (klasszikus) hagyomány szerepét látták döntőnek és meghatározónak.
Az iskolás klasszicizmus felől ítélték meg az új irodalmi törekvéseket is, melyek pedig alapjaiban más ízlést, irodalomfogalmat és a hagyo-mányhoz való új viszonyt tételeztek, a romantikus ízlés és esztétika jegyében születő művek, valamint a romantikus zseni képzete szá-mukra érthetetlen és elfogadhatatlan volt. Még ekkor is azt a klasszi-cista elvet ajánlották diákjainak, hogy állandóan csiszolgassák műve-iket. Nem számoltak tehát az ihlet időközben megnövekvő jelentősé-gével. Mindezek alapján arra következtethetünk, hogy a kollégiumi professzorok többsége (talán az intézmények nehézségi, megmara-dási „törvényének” megfelelően) a tudásszerzést még mindig ellenőrzés alatt szerették volna tartani, az egyént pedig alárendelni a hagyományos kol-légiumi rendnek. Ezért nem tudták elfogadni, hogy a költő világalkotó képességgel rendelkezik, ahogyan Domby is ábrázolta Csokonait. Sár-vári – láthattuk – ezt az önmagába zárkózás és a közösségi ellenőrzés alóli kibújás jeleként értelmezte. Úgy tűnik, hogy, bár morálról és val-lásról való gondolkodását alapvetően határozta meg Kant filozófiája, a romantikus költőtípus idegen volt a számára, talán azért, mert nem hatott rá, nem foglalkoztatta89 az a nagyhatású kanti gondolatot, hogy a megismerést az emberi fejben meglévő logikai ítéletformák teszik lehetővé, amely a világalkotó tudat karrierjét indította el.
A Kollégiumban az irodalom autonómiájának eszméje Pé-czely József fellépésével jelent meg, aki Kazinczy nyomdokain indulva megpróbálta lebontani az eruditus-aufklärista típusú iro-dalomeszményt. Az irodalom önálló világként való értelmezése mutatkozik meg többek között abban, hogy Péczely a fordítást nem pusztán a megértés és műveltségterjesztés, vagyis nemcsak a tudásszerzés eszközének tekintette, hanem olyan irodalmi te-vékenységnek, amely révén egyáltalán lehetővé válik az irodalmi hagyományhoz való hozzáférés. Már önmagában is jelentős, hogy nem tekintette magától értetődőnek a hagyományt, hanem a kul-túra olyan rétegének, amelyet csak megfelelő eljárások segítségével lehet 89 Bizonyára összefügg ez azzal, hogy Magyarországon Kant 18. század végi és 19. század eleji recepcióját politikai, etikai és teológiai szempontok egyszerre határozták meg. Vö. Horkai 1974., Szauder 1974., Bíró 1992., Darai 1999.; Lackó é. n.; Mészáros 2000, 99., 103-104.; „A Kant megmérhetetlen lelke őtet a filozófia óceánjába merí-tette, és ezt az egész óceánt ő őrülő borzadással beúszkálta.” Domby 1955, 50.
érthetővé, jelenvalóvá tenni. A fordítás így olyan eljárás volt a szá-mára, amely mítosztalanítja90 a régi szöveget, vagyis újra hozzáfér-hetővé teszi, s ezzel léthez juttatja: „A’ Fordítások adtak, bizonyos tekintetben, lételt az Eredetieknek is, s’ vetnek világosságot átaljá-ban az egészre...”91 Számára tehát az irodalom olyan önálló világ volt, amely szövegek kölcsönhatása és párbeszéde eredményeként születik meg. Épp ezért a klasszikusok fordításakor sem a műve-lődéstörténeti adalékok megismertetését tartott fontosnak, hanem az utat, ahogyan a régi szöveg a különböző olvasatok/fordítások során át eljutott a jelenbe. Például a Thermopülénél elesett spártai hősök emlékét megörökítő disztichonnak először az eredeti görög nyelvű szövegét közölte, majd Cicero latin nyelvű, Ungvárnémeti Tóth László és Kazinczy magyar nyelvű fordításait, s legvégül a sajátját, mindkét nyelven és több változatban. Ha meggondoljuk, hogy Péczely diákkori versengései eredményeként születtek ezek a fordítások, akkor egy kicsit más színben tűnhet föl a kollégiumi irodalomtanítás is, s talán jobban látható az is, ami benne ekkora problematikussá vált. Elsősorban nem az volt vele a baj, hogy után-zó, epigon ízű és középszerű versek jellemezték a diákköltészetet, hanem az, hogy nem adott lehetőséget széles irodalmi tapasztalat-ra, amely jelentős művészi teljesítmények megszületéséhez elen-gedhetetlen. Arany is hasonlóképp gondolta: „Nagy fontosságot helyezünk tehát abba, hogy a költészet s általában a művészet te-rén minél több jó középszerű, s ha tetszik, »utánzó« fussa szabad versenyét; nem mintha a középszerűséget becsülnők nagyra, de mivel ezek teszik lehetővé, hogy koronkint lángész álljon elé s mivel egy ily pezsgő, szélesen kiterjedt, hagyományos művészi élet nélkül a genie megszületik ugyan, de meg is hal, a nélkül, hogy léteztéről valamit tudna a világ.”92
90 A mítosztalanítás „az eredeti helyzetre való visszatérést jelöli, ahol az evangélium még nem egy új írás, amit kommentálni kell.” Ricoeur 1987c, 256-263. Ha a hagyományra alkalmazzuk Ricoeur Bultmann-interpretációjá-nak e gondolatát, akkor azt mondhatjuk, hogy a tradíció a kommentárok révén lesz jelenvalóvá. Hagyománnyá azonban csak akkor válik, ha megértése már nem igényel külön reflexiót, külön munkát, léte természetes módon adott és „beszéde” érthető. A mítosztalanítás olyan eljárás, melynek révén a kultúra a jelenben már alig értett rétegei és jelentései újra magától értetődővé lesznek.
91 Vö. Zsigmond 1940, 71.
92 Arany 1998, 108.
Péczely az irodalmat a nemzeti dicsőség megszerzése leg-főbb eszközének tartotta.93 Ezzel nem kevesebbet állított, minthogy az irodalom kiemelt jelentőségét semmi mással nem pótolható nemzetformáló szerepe alapozza meg, sőt emeli minden más tudat-forma föléi, épp ezért kell mindenki másnál összehasonlíthatatla-nul nagyobb megbecsülésben részesíteni az írókat és a költőket. Ez a meggyőződése táplálta a Csokonainak állítandó síremlék iránti lelkesedését is.94 S ezért bíztatta diákjait is szépirodalmi munkák írására. A Lantban napvilágot látott alkotások erősen epigon ízűek, folyton Kölcsey, a Kisfaludyak, Vörösmarty képeivel, nyelvével, szerkesztési fogásaival és történetfűzésével találkozhatunk. Vagyis a köteteken túlságosan érződik az iskolás jelleg, ami miatt Erdélyi János még mindig ott érezte rajtuk a „[t]heológia és tudja isten minő szag[ot]”.95 Tisztában volt ezzel Péczely is. A Lant kiadásában és a diákok írásra buzdításában nem is művészeti, hanem mindenek-előtt pedagógiai célok vezérelték, hogy diákjaival megismertesse és megkedveltesse a kortárs magyar irodalmat, lehetőséget adjon tehetségük megtapasztalására és az iskolán kívüli világban szük-séges képességek csiszolására: „egygyik, hogy bizonysága, másik hogy ösztöne és mintegy köszörű-köve lenne Ifjaink igyekezetének és munkásságának...”96 Így tartotta ezt Kölcsey is, aki az irodalmi társaságok feladatát elsősorban szintén az iskola falain kívüli életre való felkészítésben látta: „Az ifjunak sokat kell olvasni is, írni is;
mert csak olvasgatás és irogatás tesz akár polgári, akár literatori pályára alkalmatosokká. Azért ily olvasó s író társaságok nagy esz-közök a jövendő férfi kikészülésére.”97 A Lant egyik jelentőségét az adja, hogy tanártársaival megpróbálta elfogadtatni: a diákok szépirodalmi próbálkozásainak helye van a kollégium nevelési-ok-tatási programjában, mert a nevelés nem térhet ki a világban zajló történések elől, valamiképp alkalmazkodni kell hozzájuk. Abban bízhatott, hogy tanári kar belátja, már nincs olyan hatalma a tudás fölött, mint korábban, mert a világot nem lehet kizárni az iskola 93 Lant I. 1832. 1-2.
94 Vö. Bodolay 1963, 657.
95 Erdélyi János Csengery Imrének, Pest, 1840. március 12. Erdélyi 1960, 103.
96 Bodolay 1963, 655-656.
97 Kölcsey Ferenc Ormos Lászlónak, 1837. január 24. KFÖM III. 768.
falain kívülre. Annál is inkább gondolhatta így, mert látta, hogy
falain kívülre. Annál is inkább gondolhatta így, mert látta, hogy