A Kollégiumban a 19. század közepére az iskolai és világi tudás között már-már áthidalhatatlan szakadék keletkezett. A 18. század utolsó har-madától kezdve egyre erőteljesebben jelentkezett annak az igénye, hogy az iskola a világban való eligazodásra is fölkészítse a diákokat. Kölcsey Ferenc az Iskola és világ című 1815-ben írt írásában elvi bírálatát adta a Kollégiumra is jellemző iskolai oktatásnak. Egyrészt arra kérdezett rá, mire való az itt elsajátítható tudás, mire használható az iskola falain kívül, másrészt korszerűtlennek mondta, hogy az oktatásban még ekkor is az ókori klasszikusokon alapuló műveltség megszerzésén volt a hangsúly.
Kölcsey nemcsak azt cáfolta, hogy nem választható szét az iskolai és a világi tudás, hanem azt is, hogy a tudás sem létezik, mert amit tudunk, azt az általunk választott módszer szabja meg és teszi lehetővé. Arra pedig nincs mód, hogy a különböző módszerek fölé emelkedve eldönt-sük, melyik a helyes. Ennek belátásakor Kölcsey szerint könnyen meg-szállhatja lelkünket a szkepszis, a bizonytalanság: „ha [ugyanis] minden szisztémákat megvetünk, örök bizonytalanság s tudatlanságunkat kínzó érzelem lesz hóhérunk: ha valamelyiket elfogadjuk, bizonyosságunk kútfeje úgy sem lesz egyéb, mint tudatlanság”.43 Szerinte ezért kell le-43 Kölcsey 1960, 1173.; Vö. Rohonyi 1996, 128-129.
számolni azzal a hittel is, hogy a klasszikus műveltség szilárd talajt jelenhet e szkepszissel szemben. Úgy látta, erre egy lehetőség van csak: a cselekvés. Amikor Kölcsey tettekre serkentette a diákokat, nem mondott mást, minthogy mindig a jelen kérdéseire választ ke-resve lehet az itt és most érvényes és használható tudást fölismerni.
Mindebből következően a tanároknak a kételkedő gondolkodásra kell megtanítaniuk diákjaikat, a tanításnak pedig a tanulók aktivitására és érdeklődésére kell épülnie, valamint szembe kell nézni az iskola falain kívüli világ igényeivel is. Kölcsey gondolatai nehezen találtak utat a Kollégiumba. Érthető módon, hiszen a szabadon választott mód-szerrel történő megismerésnek és világkutatásának olyan etikai és metafizikai következményei lehettek, amelyek nem fértek össze az intézményesen garantált és a közösségi-egyházi ellenőrzés alatt álló tudással. Így továbbra is a hagyományos módszerekkel (ismétlés, kérdés-felelet) oktattak, a tananyag pedig egy egyetemesnek és egyedül érvényesnek vélt tudás átadását célozta meg.
Pedig számos jel mutatott ennek elégtelenségére. Közismertek Horváth Ádám és Mándi Márton István iskolai perei. Már az előbbi is azért került összeütközésbe a tanárokkal, mert hiányolta a világi pályára való fölkészítést. Emlékezetesebb lehetett azonban a profesz-szorok számára Mándi Márton esete, aki többek között szintén azért volt elégedetlen, mert a nem lelkésznek készülő nemes ifjak nevelését elhanyagolták a kollégiumban. Mándi Márton ügye azért emelkedett ki a többi hasonló közül, mert maga Domokos Lajos főbíró avatko-zott be az érdekében, semmibe véve a tanári kar véleményét lefelel-tette a primariusok sorába lépésre jogosító vizsgán, a tanárokat pedig üres teologizálással és hasznavehetetlen ismeretek tanításával vádol-ta meg. A vádol-tanári kar nem pusztán a tekintélyén esett csorbát fájlalvádol-ta, tudták, többről van itt szó: a létükről. Az egyházkerületi főkurátornak írt levelükben le is írták, hogy a világi igények önállósodása és a világi törekvések egyházon belüli érvényesülése a létükben veszélyezteti őket. Do-mokos ugyanis egyszerűen semmibe vette tekintélyüket és tudásukat.
Attól féltek, hogyha a világiak az engedetlen ifjak pártját fogják, abból támadás és pártütés fog következni a professzorok ellen.44 Ugyan-ilyen emlékezetes maradhatott számukra Csokonai esete is, aki nem-44 Törös 1931, 114-119.; Trócsányi 1931, 13-20.; Balogh 1904, 225.
csak érdeklődött kora irodalmi és politikai kérdései iránt, de az iskola épületén belülre is behozta ezeket, s ő volt az is, aki nem vetette alá magát a kollégiumi törvényeknek, hanem saját erkölcsi meggyőződése szerint cselekedett. Ez utóbbiak közül leginkább a költő szokatlan és a Kollégiumban elfogadhatatlan tanítási módszerére, második perében tanúsított viselkedésére és a diákoknak engedély nélkül elmondott bú-csúbeszédére gondolhatunk. Az 1810-es évek diákköltészetében szin-tén számos olyan verset találhatunk, melyek elutasítják a tekintélyen alapuló, spekulációs katedratudományt.45
Mindezek érthetővé teszik, miért reagált a Sárvári Pál vezet-te vezet-testület olyan ingerülvezet-ten arra, hogy a diákok engedélyük nélkül adakoznak Csokonai síremlékére. Dühüket növelhette, hogy még támogatójuk is akadt a tanárok közül: Péczely József, akivel egy új tanáregyéniség és új nevelési elvek jelentek meg a kollégiumban.
Megérkezéséig kizárólag a tekintélyelv uralkodott a debreceni iskolá-ban, ezért a státuszból vagy az életkorból adódó tekintély megelőzte a személyes érdemet. Kazinczy 1807 februárjában Vay Józsefnek írt levelében az új pedagógia liberális nevelési elveivel szemben állók-ként jellemezte a debreceni tanárokat, akik „azt tartják, hogy csak úgy megyen jól a dolog, ha a tanuló reszket, ha tanítóját meglátja.
Angyalokat akarnának csinálni az ifjúból, s felejtik, hogy angyal nem lehet, hogy annak öröm kell...”,46 a Kollégiumot komor, barátságtalan helyként mutatta be, ahol a tanár nem sétálgat együtt tanítványaival, mert oda a „respectusa”. Egy diákjegyzet tanúsága szerint a tanárok még a század húszas éveiben is így gondolkodtak és viselkedtek.
Gyakran intették egy Pliniustól származó gondolattal tekintélyköve-tő magatartásra a diákokat: „[m]ely kevés ifjaink érzék gyengesége-ket, azonnal okosok azonnal mindent tudnak, senkit sem tisztelnek, például senkit sem vesznek, hanem önmagokat követik”. Másik in-telmük szintén az életkor által igazolt tekintély tiszteletére vonatko-zott: „[e]gész oskolai Tudományok sem pótolhatják ki egy öreg férj-fiú tapasztalását”.47 A kollégiumi professzorok tehát úgy tartották, hogy a helyes viselkedés- és értékminták, valamint a tudás egyszer 45 Bán-Julow 1964, 248.
46 Kazinczy Ferenc Vay Józsefnek, 1807. február 22. KazLev IV, 500.
47 Tudományos gyűjtemény (1830-as évek első fele). Maximák, józan okosságok s életregulák. A művelt Világi Férjfiúról. TtREKK R. 6254.
s mindenkorra adott, nem pedig diszkurzív gyakorlatok hatásaként jön létre. Ennek hitében vádolták meg elvtelenséggel és követke-zetlenséggel Péczelyt. A professzorok azt hányták a szemére, hogy 1819-ben többek között épp ő akadályozta meg egy síremlék fölállítá-sát Csokonai sírján, most viszont ő a legnagyobb hangadó.48 Péczely ebben nem látott sem elvtelenséget, sem pedig következetlenséget, hanem a kor kérdéseihez, tapasztalataihoz és tudásához kapcsolódó frissességet, korszerűséget: „Egyébiránt ha én 1819-ben az emléket akármi okon gátló professori karral teljesen egy értelemben lettem s most 16 év után értelmem változott volna is, ebben semmi szégyelni valót, hamarébb örömre való okot látnék, ebből is azt gyanítva, azzal hizelkedve magamnak, hogy a haladó korszellemmel előmenve, én talán nem maradtam 1819-nél, s 1836-ban élek”.49 Úgy tartotta tehát, hogy a világ változása természetes módon vonja maga után a tudás és a belőle következő cselekedetek megváltozását. Péczely az új pe-dagógiai eszméket hozta be a kollégiumba: közvetlen, szinte baráti viszonyban volt a diákjaival. Így látta ezt Sárvári Pál is, akinek önélet-rajza szerint tanártársa tevékenysége fordulatot jelentett az iskola éle-tében.50 A tanári kar rossz érzését csak fokozhatta, hogy cselekedetei Csokonaiéra emlékeztetettek. Az adakozás elleni fellépésükkel a ha-gyományos kollégiumi rendet és a tekintélyelvet szerették volna meg-védeni. Úgy érezték, hogy a Péczely révén beáramló világi eszmék túlságosan is elbizakodottá teszik a diákokat, ami kikezdi a tanárok és a kollégium tekintélyét.51 Félelmüket indokolhatta, hogy a gyűjtést egy folyamat részének tekinthették. Péczely ugyanis korábban már megkedveltette diákjaival a kortárs magyar költőket, és föllelkesítette őket az egyesülés és a társaság alapítás eszméje iránt. Az előbbiről az általa szerkesztett Lant négy kötete tanúskodik, amelyben a diákok Kölcsey, Vörösmarty és már kortárs írók és költők modorában írt verseit és prózai munkáit jelentette meg. Az utóbbiról pedig a diákok által létrehozott, általa támogatott és szorgalmazott Olvasó Társaság, melynek működési rendjét önállóan, a tanároktól függetlenül akarták megszabni. Az olvasás és a társaság révén a diákok egyre többet láttak 48 Felelet 1835, 369.
49 Péczely 1835, 377.
50 Törös 1931, 77.
51 Felelet 1835, 370., 372-373.
meg a kollégium falain kívüli világból, s egyre inkább vágyakoztak utána, s ez egyben egyre jobban szembefordította őket a kollégium zártságával és hagyományos tanítási rendjével.
Péczely a diákok világban való tapasztalatszerzését és tájé-kozódását egyáltalán nem gondolta a kollégium nevelési céljaival ellentétesnek. Sőt egyenes úgy tartotta, hogy az iskolának a világ-ban való eligazodást segítő tudást kell adni a diákoknak. Vagyis az iskolai és a világi tudást nem lehet elválasztani vagy szembeállítani egymással. Kölcsey Iskola és világ című munkája szellemében írta: „én az oskolát az élet előkészületének tartván, szeretem az ifju embert még az oskolában, tanitói felügyelése vezetése alatt az élettel megösmertteni, hogy az oskolát elhagyva, ne legyen kéntelen egyszerre bebukni a világba, ez okon nem kivánom ugyan nyakra főre az életbeli praxisba beavatni, de elszigetelni sem egészen.
Éppen azért, hogy alkalma legyen önnön fogyatkozásai és a mások érdemei megesmerésére, nem akarom, hogy az engedelmesség esztendeiben igazgasson, de szolgálóvá sem kivánom tenni, ne hogy kitelvén a szolgaság ideje, annál zabolátlanabbul használja szabadságát. Nem akarom bizodalommal maga s kevés tudománya eránt eltölteni, de erejét, munkásságát elfojtó bizodalmatlanságra, örökös várakozásra sem akarom szoktatni...”52 Eszerint Péczely a világ modelljének tekintette az iskolát, ahol az életre fölkészítő tapasztalatot lehet szerezni úgy, hogy a hibáknak még nincs visz-szavonhatatlan következménye. Mindenekelőtt azt szerette volna elérni, hogy a sikerek és a tévedések révén a diákok megismerjék önmagukat, legyenek tisztában képességeikkel. Ahogyan Kölcsey, Péczely is úgy tartotta, hogy a diákok csak a cselekvés során tehet-nek szert önismeretre, mert csak a gyakorlatban derülhet ki egy elgondolás, módszer és elképzelés érvényessége. Csokonai sírem-lékére való adakozást is ilyen cselekedetnek gondolta, amely révén a diákokban megtapasztalhatják a hazafiúi cselekedetekhez vezető
„indulat[ot] s készség[et]”, s a magyarság jeles emberei iránti tisz-telet érzését,53 ami egyre inkább áthatották a közvélemény formáló irodalmi és politikai réteg gondolkodását.
52 Péczely 1835, 378.
53 Felelet 1835, 366-367.
Nem értett egyet azzal sem, hogy az öregkorra felgyűlt ta-pasztalat eleve magában hordja az igazságot. Szerinte ugyanis az idő érlelte életbölcsesség értéke is csak abban mérhető, mennyire képes a kor igényeinek megfelelő cselekvésre ösztönözni. Az életta-pasztalat ugyan adott esetben valódi bölcsességet jelenthet, de álta-lában véve semmit sem mond e tapasztalat produktivitásáról. Péc-zely ezzel is az iskolai és a világi tudás szétválasztása ellen érvelt.
Hisz valójában lehetetlen megmondani meddig tart a tanulás, mint ahogy az életproblémák sem tartják tiszteletben a kétféle tudás ha-tárát. A professzorok bizonyossága, hogy meg tudják mondani, hol húzódik e határ, semmi más, mint eszköz tekintélyük fönntartására.
Péczely számára tanulás és önállóság, tudásszerzés és produktivitás egymást kiegészítő fogalompárok voltak. Ugyan korábban valóban az volt a kollégium hagyománya, hogy a diákok cselekvési terét és is-meretszerzési lehetőségeit a tanárok szabták meg, gondolhatta, de ez nem jelenti azt, hogy ennek mindig így is kell maradnia. Így például ha az iskolán kívüli világban egyre inkább teret nyer az egyén szabad-ságának gondolata, amely többek között egyesületek alapítását ered-ményezte, akkor a kollégiumi tanárok nem tehetik meg, hogy meg-akadályozzák a diákok egyesületbe tömörülését. A diákokat ugyanis mind a szabadságra, mind az egyesületekben való tevékenykedésre föl kell készíteni.54
A világi eszmék beszüremkedése a professzorokban a Kollé-gium hagyományos rendjének fölbomlásától való félelmet élesztette föl: „mi a’ nevelői bölcsességet nem abban tartjuk: hogy az Ifjúval magát tudósnak képzeltessük, minekelőtte tanúlt volna; hogy azt iró-vá tegyük, míg az oskolai gyakorlásokon sem ment keresztül; hogy az életbeli praxisba bele vonjuk, minekelőtte oskoláját végezte vólna;
és arra szoktassuk, hogy igazgasson, minekelőtte engedelmeskedni tanúlt vólna [...], hanem inkább abban, hogy a’szerfeletti magában bizakodásra természettel hajlandó ifjúság[ot] [...] szerénységre, és a’ mások, kivált az ő felette hoszszas tapasztalással, és életbőlcses-séggel gazdag Öregek, ’s Előljárók, és Felsőbbek megbetsülésé-re, tiszteletémegbetsülésé-re, és arra szoktatódjék, hogy gyakorolja ugyan magát az árnyékban, de ifjú próbatételeiről szerfelett sokat ne tartson, és 54 Péczely 1835, 378.
azokkal világ eleibe lépni nagyon ne siessen...”55 Feleletük e részlete arról tanúskodik, mintha álláspontjukat csak valamivel szemben tudnák megfogalmazni. Vitahelyzetben, a változástól és az újtól való félelem esetén ez természetes is, az azonban kevésbé, hogy érveik kizárólag tekintélyelven alapultak, s a tudást véglegesnek, nem pedig egy folyamat részének tekintették, pontosabban elszakították a gyakorlattól. Így a tudós tudását szembeállították a tanulással, mintha az előbbieknek többé nem kellene képezniük magukat. Az írói képességet a gyakorlással, mintha az íróvá válás nem gyakorlás és próbálkozások eredménye is lenne. A gyakorlatot, a mindennapi életben való cselekvést a tanulással, mintha az előbbi nem maga is egy tanulási folyamat lenne. Az önállóságot az engedelmességgel, holott az előbbi nélkül nincs egyéniség, az utóbbi nélkül pedig nincs a közösséghez való alkalmazkodás. A tanárok és Péczely gondolkodásmódja közti különbség korszakhatárt jelez. Az ő gondolko-dása már a tapasztalatok és az elvárások kettőségében mozgott,56 míg professzortársai számára a múlt nem tapasztalatot, hanem tudástárt és cselekvési mintát jelentett.
A tanárok kollégium rendjét védő magatartása azonban nem-csak a tekintélyelvű gondolkodás és a múlt fetisizálásának a követ-kezménye. Mögötte ott van a félelem, amely főleg a Kollégium 18.
századi története folyamán erősödött meg, hogy a Habsburg udvar beavatkozik az iskola életébe, sőt megszünteti autonómiáját. Így minden bizonnyal e vita folyamán is működésbe léptek azok a be-idegződések, amelyeket a kollégium önállóságáért való évszázados küzdelem alakítottak ki bennük. Ez annál is inkább valószínű, mert még ekkor is érvényben volt a Helytartótanácsnak az a rendelete, amely az iskolákban megtiltotta egyesületek alakítását.57 Minden bizonnyal ezért is próbálták a tanárok megakadályozni olvasó tár-saság létrehozását és töltötte el őket félelem a diákok önállósodási törekvése.
55 Felelet 1835, 372.
56 Vö. Koselleck 2003, 401-430.
57 Törös 1931, 149.