Az Árkádia-pör Csokonai népszerűsége és rajongói kapcsán lob-bant fel újra 1817-ben. Ekkor látott napvilágot Kölcsey Csokonairól készített bírálata, amelyben Kazinczy elvei alapján,20 vonta meg a debreceni poétától a halhatatlanságot és Domby Márton kulti-kus beállítódással megírt Csokonai-életrajza, amelyben halhatat-lan és önálló költői világot teremtő zseninek ábrázolta a poétát.
Kölcsey kritikája a pör újabb szakaszát nyitotta meg, aminek kü-lönösen örülhetett Kazinczy, mert reményt adott arra, hogy végül 17 Márton 1813, 302.
18 „… az ő gondatlan, rendetlen, álhatatlan, plánum nélkül való, jámbor, szeretetre való élete…” Kazinczy Ferenc Szentgyörgyi Józsefnek, 1805. március 13. KazLev III, 288.; „De Csokonainak (…) sok darabjain kitetszett, hogy ő nem mindig forgott szép társaságokban. Az efféle darabosságokon segíteni kell.” Kazinczy Ferenc Cserey Far-kasnak, 1805. március 31. KazLev III, 302.; „Csokonay a’ maga rendetlen, plánum nélkül folytatott, gondatlan, ’s momentaneus örömöket hajhászó (…) élete…” Kazinczy Ferenc Budai Ézsaiásnak, 1805. március 31. KazLev III, 308.
19 „…’s nézzük azokat, a’ kiken [Debrecen] meg nem botránkozik, az ízevesztett Tordai Gyöngyösit, Mátyási Józse-fet etc. etc…” Kazinczy Ferenc Szentgyörgyi Józsefnek, 1805. március 31. KazLev III, 310.; A protestáns lelkészek és írók „úgy akartak írni, hogy mindentől megértettessenek. A’ gondos Stilista’ kötelessége az, hogy magához vonja fel Olvasójit, nem az hogy az Olvasóhoz száljon le.” Kazinczy Ferenc Szabó Jánosnak, 1818. december 17.
KazLev XVI, 258.
20 Vö. Bíró 2010, 445., 598.
győztesként kerülhet ki e hosszúra nyúlt pörből. Nemcsak azért lehetett fontos számára (a tőle épp ekkor eltávolodó) tanítványa írása, mert nyilvánosságot kaphattak az addig levelezésben folyó viták,21 hanem ezért is, mert Kölcsey egyszerre számolt le a Cso-konaiért rajongó közönséggel és a pör által felértékelődött költő-vel. E leszámolás személyesen is fontos volt a számára, mert végre megszabadulhatott félelmeitől, melyeket a debreceni ellenfél ki-számíthatatlan támadási tápláltak. Nem esztétikai és poétikai el-vei megcáfolásától tartott, hanem attól, hogy emberileg próbálják megsemmisíteni. Minden bizonnyal ez magyarázza, hogy parano-iás módon a személye elleni támadásként értelmezte a Lúdas Ma-tyit-t.22 Domby viszont azért írta meg a debreceni poéta életrajzát, mert azt tapasztalta, hogy „az ő lelke, neve s versei győzedelmesen repkednek most is mindenfelé a magyar égboltozati alatt; (…) az ő lelkének meleg lehellete hevítgeti még ma is az általa megérzé-kenyült Hunnia fiainak s leányinak ajakait s melleit”,23 s a nemzet előtt ily kedves költő méltó arra, hogy életét megörökítsék. Úgy gondolta, hogy az életrajz a halhatatlanságot biztosíthatja szeretett poétája valódi alakja számára. Domby nemcsak állandó helyet sze-retett volna Csokonainak a közösségi-nemzeti emlékezetben, ha-nem élete igaz története megörökítésével az életközelséget, s ezzel sorsa átélhetőségét is biztosítani akarta: „az ő formálódása, az ő környülállásai, az ő történeti s az ő élete igen kevesektől esmértet-nek, egy század múlva pedig talán senkitől se”.24 Ezt többek között úgy vélte elérhetőnek, hogy a(z általa) valós(nak tartott) élettények bemutatásával tisztázza a költőt a korábban már említett vádak és félreértések alól. Épp ezért életrajzában gyakran vette fel a vitázó pozícióját. Talán az Árkádia-pör hatását is számba véve dönthetett a kultikus-rajongó beszédmód mellett. Ha ugyanis, mint láthattuk, még Pálóczi Horváth Ádám is elbizonytalanodott Csokonai „ér-demlett emlékezete tartósságát” illetően, akkor mit gondolhattak azok, akik nem ismerték személyesen és nem voltak a barátai.
21 Bíró 2010, 569.
22 Kazinczy Ferenc Berzsenyi Dánielnek, 1815. december 11. KazLev XIII, 322-323.; Kazinczy Ferenc Gr. Dessewffy Józsefnek, 1815. december 14. KazLev XIII, 334.
23 Domby 1955, 11.
24 Uo.
Kölcsey éles kritikája és Domby Csokonai iránti csodálatá-ról tanúskodó életrajza ugyanabban az évben jelentek meg. Tudjuk, hogy nem egymás ellen íródtak, mégis felelgetnek egymásnak, ami arra utal, hogy a debreceni költő és a körötte folyó vitában megjelent kérdések folyamatosan foglalkoztatták az irodalmi élet szereplőit. Né-methi Nagy János Kölcsey bírálatára írt válaszában épp ezért tudta könnyen párbeszéddé rendezni e két munkát.
Kölcsey már recenziója felütésekor világossá tette, hogy a költők megítélésében a népszerűségnek semmi szerepe sem le-het, egyedül a „tisztább ízlés”, vagyis a minta-szerzők szövegeiből kivont esztétikai normák szerinti vizsgálódás a mérvadó: „Azon aesthetikus, ki Csokonairól szól, kénytelen a nagyobb publicum értelmével megvívni; azonban, ha állításai a tisztább ízlésnek re-guláival ellenkezni nem fognak, nem leszen oka, hogy akárki előtt is megpiruljon”.25 E felütésből arra következtethetünk, hogy Kölcsey egyik legfőbb célja a rajongó magatartás értelmes olvasók előtti megsem-misítő bírálata lehetett. Az első mondat látszólag mintha a rajongókat is megszólítaná, valójában azonban bírálatának csak egyik tárgya volt ezen olvasói beállítódás. „Megvívni” nem velük akart, hanem az iro-dalmi élet azon szereplőivel, akik elfogadják, pártolják, vagy esetleg igénylik e befogadói magatartást. Kölcsey írásával vitázva szóvá is tette Némethi Nagy János: „A’ Recenseálás igazság szerént Tudósok dolga. Még ezek között is talpra esett, tökéletes Recensiókat, mellyek magának a’ dolognak épületes előmenetelére lévén, mind az Iróknak, mind az Olvasó Publicumnak egyaránt hasznos tanúságúl szolgálja-nak – tsak a’ Választottak írhatszolgálja-nak…”26 E passzusban azt vetette Köl-csey szemére, hogy a közönséggel egyáltalán nem törődik, nem te-kinti partnernek, pedig az olvasó a maga szerepével ugyanolyan jogú résztvevője az irodalmi életnek, mint a tudós kritikus. Ezért szerinte a bírálatnak olyannak kell lennie, hogy mind a tudós, mind az alko-tó, mind pedig a szélesebb publikum megtalálja a neki szóló tanulsá-got. Némethi érvelése nagyon emlékeztet a debreceniek felfogására, akik szerint a mindenkihez szólás nem hiba, ellenkezőleg, érték. Úgy gondolta, hogy az jó kritikus, „ki széles tudománnyok mellett, nagy 25 Kölcsey 2003, 39.
26 Némethi 2003, 585.
lelki tehetséggel bírván, a’ közönség Tudósok serege felett ollyan ma-gasságra emelkednek fel, a’ honnan philosophusi szemekkel minden tudományok határait beláthatják”,27 vagyis nem elég csak a szaktudo-mányos felkészültség, ennél szélesebb, filozófiai perspektívából kell a vizsgálandó tárgyra tekinteni, csak ez akadályozhatja meg a szakmai vakságot. Tarthatatlannak és károsnak tartotta azt az nézetet, mely szerint „valamelly Munka’ tudományos felvizsgálására, tsak a’ kí-vántatik meg, hogy a’ bírálónak professiója legyen a’ mit megítél”.28 Arra hívta föl tehát a figyelmet, hogy van olyan nézőpont, amely nem szaktudományhoz kötött, hanem azokon felül áll: a „philisophusi szem”. Vagyis a szaktudósi érdeklődéssel szemben lehetséges olyan vizsgálódás is, melyet nem az egyes szaktudományok kérdései, ha-nem az emberi élet általánosabb összefüggései foglalkoztatnak. Az olvasóközönség oldaláról is korlátozta a tudósok mindenhatóságát.
A szólás jogát ugyanis szerinte nem a hivatásszerű hozzáértés, ha-nem az érdeklődés adja meg. Ezért írta, hogy a csizmadia ha-nemcsak a csizmakészítéshez szólhat hozzá, hanem bármihez, ami érdekli.
Mindkét állítása arra a fölismerésére utal, hogy a megértés sohasem lehet csak szakszerű, mindig lesz benne valami emberi, s épp ezért esendő. Ugyanakkor elhatárolódott attól a beszédmódtól is, amely csak a „Ditsbeszéd”-ben látja a kritikus feladatát.29
Kölcsey viszont épp az ellenkező álláspontot képviselte.
Abban a hitében, hogy egyedül ő ismeri a „tisztább ízlés” szabá-lyait, s ezért nem fél a „nagyobb publikumtól”,30 objektív és ki-oktató hangot ütött meg és a tudós ítész szerepét vette föl. Pedig 1815. május 3-án Döbrentei Gábornak írt leveléből jól tudjuk, hogy személyes motívumok is vannak írása hátterében: „… Csokonai-nak igen sok bálványzói vagyCsokonai-nak, ’s az voltam én is, de már az nem vagyok, és hogy miért nem? akarom a’ Publicummal tudat-ni. Nekem egy sok érdemű Úr nem régiben is azt mondá, hogy ő Csokonait minden más Magyar Poeták köztt Elsőnek tartja: az illyeneket szeretném, hogy a’ Recensiónak eleje érdekelné; ’s hagy-jad azt a’ gediegenes Golddal együtt – ’s ezt egy kis capriczből kivánom;
27 Uo.
28 Uo.
29 Uo. A 409. és a 410. jegyzet közti valamennyi idézet az 585. oldalon található.
30 Kölcsey 2003, 39.
mert kiknek vagynak több szeszeik mint az Iróknak?”31 Csokonai-kri-tikájában azonban Kölcsey elhallgatta személyes megtérésnek történe-tét. Minden bizonnyal azért, hogy objektivitásán ne essék csorba, az életrajzi vonatkozás ne tegye esendővé ítéletét.32 Miközben, ahogyan majd látni fogjuk, minden kétely nélkül ítélt az ember Csokonai fölött is, addig a saját emberarcát elrejtette. Ugyanakkor van ebben valami a barátokkal való cinkos összekacsintás gesztusából is, akik, mint Döb-renteihez írt leveléből láthatjuk, tudtak arról, hogy költői pályája indu-lásakor Kölcsey erősen vonzódott Csokonai költészetéhez. Úgy tűnik, hogy csak e beavatottaknak szóló játék miatt rejtette bele a szövegbe megtérítője nevét is. „Egy kis capriczböl” ugyanis benne kívánta hagy-ni a „gediegenes Gold” kifejezést, amely a Tövisek és virágok Kazinczy-jára utalt, aki ironikus-gúnyos versekkel kívánt világos rendet szabni a magyar irodalomban. Az objektív kritikus azonban nem a csipkelődés és a gúny eszközével élt, mint mestere, hanem az észre akart hatni.
Épp ezért racionálisan érvelt mindvégig. Akkor is, amikor a filológiai összehasonlítás során összevetette Csokonait Bürgerrel, Daykával és Kisfaludyval, és akkor is, amikor az életút művekre tett hatását ele-mezte. Az objektív hangnem minden áron való fenntartásának igénye miatt lett túlságosan didaktikus a kritikája. Igaz, Kazinczy a Berzsenyi-ről írott bírálatról jegyezte meg, hogy „nagyon eltudnám únni azt a’
didaxis’ tónusát”,33 de megállapítása Kölcsey e szövegére is igaz. Célja ugyanis nem volt más, mint „az olvasó ítéletét orientáló, didaktikus cél-zatú megméretés”.34 Pedig Kölcsey nemcsak a befogadás tudós módját ismerte. Saját „verseit magyarázva lelkületét, érzelemvilágát elemzi, s másokról szólva a reá gyakorolt lélektani hatás szerzői karakterisztiká-vá projektált fikcióját teremti meg”.35 Mégis Csokonairól írt bírálatában meg sem próbálta megérteni, mi lehet az oka Csokonai cigány életének, miért tartják úgy sokan, hogy bármi áron népszerűségre törekedett, mi 31 Kölcsey Ferenc Döbrentei Gábornak, 1815. május 3. Kölcsey 2005, 371.
32 Érdekes, hogy Kölcsey kritikájával majdnem egy időben megjelenő Közönséges Históriai-Biográphiai kézi-lexi-kon szerzője, Mokry Benjamin ezzel ellentétes álláspontot képviselt. Lexikézi-lexi-kona negyedik kötete elé írt előszavá-ban arról panaszkodik, hogy a mai történészek közül kevesen vannak, akik „mit irnak szeretnék vagy gyülölnék”.
Mokry 1819-1820, IV. kötet IV.
33 Kazinczy Ferenc Berzsenyi Dánielhez, 1817. október 12. KazLev XV, 332.
34 Bécsy 2009.
35 Uo.
az oka, hogy sokan kedvelik verseit, mit találhatnak benne az olvasók, amiért rajongásig szeretik. Hogy az utóbbi kérdések nem merültek fel, talán magyarázható azzal, hogy a normatív kritikától idegen volt az „ol-vasásszociológiai” megközelítés. A megértésre törekvés teljes hiányának azonban más az oka.
Minden bizonnyal az, hogy eleve eldöntötte: Csokonai számá-ra nincs kegyelem. Bírálatában ugyanis nincs olyan összehasonlítás, melyben ne a debreceni költő járna rosszul. Először a mesterkedő, alkalmi költeményeket író és hallatlanul népszerű, de Kölcsey sze-rint értéktelen Gyöngyösivel hozta rokonságba, ezzel ki is jelölte kö-tészetének helyét. Majd a népi, „alacsony kifejezéseket” kárhoztatta, melyek használata miatt nem tudta Csokonai levetkezni „az iskolai tónust, az alföldi provincializmust”.36 Pedig ahogyan Kazinczy, úgy Kölcsey sem volt elvi ellensége a népiességnek, de vitatták a népies sza-vak alkalmazhatóságát.37 Aztán a Karnyóné-t, a Gerson du Malheureux-t és A méla Tempefői-t zárta ki „a mesterség szép köréből”, mert komiku-muk az alacsony témájú és kétes kifejezéseket használó vásári komé-dia színvonalán van.38 Priapi verseit szintén azért kárhoztatta, mert velük csak az volt a célja, hogy alacsonyságaikkal közönséget és nép-szerűséget szerezzen magának.39 Igaz, elismerte, hogy megragadja a
„vídám lélek (…) melly a’ paraszt dalban ’s más hasonlókban ural-kodik”, de a következő tagmondattal vissza is vonta dicséretét: „ez vala a’ pálya, melly Csnak megnyittatott, de ő ezt gondatlanúl futot-ta meg”. 40 Vagyis a debreceni szerző a költészet azon a területén sem teljesedett ki, amely számára megadatott. Mivel népszerűségre töre-kedett, mint Bürger, ezért kipróbált minden irodalmi műfajt, formát és hangot, vagyis félreismerte, pontosabban nem ismerte fel saját tehet-ségét. A német költővel szemben is alulmaradt azonban, mert „minde-nütt látszik, hogy az érzésnek tónusa tanulva van, nem pedig együtt születve van”.41 A gyanútlan olvasó ekkor még nem sejti, hogy ezen állítással mi is a kritikus valódi célja. Himfyhez érve aztán kiderül:
36 Kölcsey 2003, 43.
37 Vö. Csetri 1990, 124-125.
38 I. m., 44.
39 I. m., 46.
40 Uo.
41 I. m., 45.
Csokonai költőként való teljes megsemmisítése. A vele való összehasonlí-tásban ugyanis a debreceni poétáról kiderül, hogy hiányzott belőle az a képesség, ami az igazi költőt megkülönbözteti a mestertől, a valódi költői teljesítményt a mesterségbeli tudástól: „Himfinél a’ költés maga nem mesterség, ő lángol és teremt, némellykor bámulásra méltóképen, némellykor nem bámulásra méltóképen, mindegy, de ő teremt. Cs. az érzésnek hangját csak tanúlta…”42 Kölcsey nem állított kevesebbet, minthogy Csokonai csak tanult, jól felkészült poéta, s nem teremtő zseni,43 vagyis ugyan jobban értette „a verselés (versificatio) mestersé-gét”, mint Himfy, de alulmaradt a költői világ teremtésében.44 Bírálata egy másik helyén szintén annak a véleményének adott hangot, hogy könnyelmű természete és fegyelmezetlensége elnyomta a „geniust”.45 Mindezek után nem meglepő, ha sokan „már-már halottgyalázás”-nak érezték a kritikát, megvonta tőle ugyanis a költő nevet és a halandók, a névtelen mesterek közé sorolta vissza: „Hát már ez az ember illyen büntetlen gázol
’s motskolódik Nemzetünkön? élő ’s megholt embereinken? Már senki se leszsz a’ ki egyenesebb gondolkodásra hozná?”46 Minden bizonnyal azért kellett Csokonait rekanonizálni, mert a nyelvújítási harcokban az ellenfél annak bizonyítékát láthatta költészetében, hogy „a közné-pé az igazi magyarság”.47 Másrészt Csokonait alakja és költeményei népszerűsége alkalmassá tettek arra, hogy rajta mint példán keresztül didaktikus módon mutassa meg, hogy nem minden olvasónak és nem minden irodalmi műnek van helye az elkülönülő irodalom világában.
Kazinczy örülhetett. Most sikerült, ami az Árkádia-pörben neki nem.
Tanítványa meggyőző elméleti fölkészültséggel kijelölte a debreceni poéta helyét a magyar irodalomban. Joggal érezhette saját sikerének, hiszen Kölcsey a mestere esztétikai-poétikai elvei alapján ítélt. Sőt azt is gondolhatta, hogy most érkezett el annak az ideje, hogy a kritika ne pusztán doktrína legyen, hanem gyakorlati jelentőségűvé váljon, ami kizárások révén alakítja az irodalmi kánont és megmondja, mik a jó mű ismérvei. Kazinczy gondolataira ismerhetünk akkor is, amikor 42 I. m., 46.
43 Szauder 1958, 188-189.; Vö. Csetri 1990, 241.
44 I. m., 46.
45 I. m., 46-47.
46 Némethi 2003, 567.
47 Kölcsey 2003, 42.; Vö. Bíró 2010, 204.
a recenzens Csokonai kulturálatlan környezetében találta meg egyik okát, hogy nem futhatta meg saját pályáját. Kölcsey is úgy vélte, hogy Földi és barátai nem adhattak neki „olly társalkodást, melly az úgy nevezett nagy világ’ csinosabb tonusát vele megismertethette volna”.48 Ugyanakkor furcsa módon, s ez is kritikája célzatosságára utal, Kazinczy Csokonaira tett hatását nem elemezte. Nevét ugyan megemlítette, de semmit sem írt kapcsolatukról, esztétikai-poétikai elveik hasonlóságá-ról és különbségéről. Ez nemcsak azért lett volna indokolt, mert Földi Csokonaira tett hatásáról viszont hosszan értekezett, hanem azért is, vagyis így jár volna el korrekten. A debreceni poéta ugyanis mind a hajdúhadházi orvos-költőt, mind pedig a széphalmi irodalmárt meste-rének tekintette. A Jegyzések és Értekezések az Anákreoni Dalokra c. tanul-mányában egyenrangú tanítóként írt róluk, nem köztük, hanem kollé-giumi tanárai és két mestere között tett különbséget: „amazok nélkül Poéta nem lettem volna, ezek nélkűl pedig tűrhető Poéta”.49 Kölcsey tehát nem minden tényt vett számba, csak azokat, amelyek a nyelvi csatározásokban gyöngíthetik az ellenség pozícióját. A „nyelvújítási harcok pártoskodó”50 logikája vezette a tollát akkor is, amikor meg sem próbálta megérteni Csokonai élethelyzetét, mely pártfogók és támoga-tók keresésére kényszerítette, helyette Lavotta életére utalva erkölcsi-leg kétesnek ítélte a költő csavargó, cigány életmódját.51
Az elkülönült irodalomért, művészetért és nyelvújítási elve-ikért folytatott küzdelemben Kölcsey számára legyőzendő ellenség volt a népszerűség, mert általa olyanok is alakíthatták az irodalmi kánont, akiknek erre nem volt jogosítványuk. Rajongó, kultikus be-fogadás-módjuk a nyílt kánonban tartja Csokonai műveit, s ezáltal beleszólnak abba is, mi az irodalom szerepe és milyen tulajdonságok-kal kell rendelkeznie az idetartozó műveknek.52 Mesterével együtt gyanakvással közeledett olyan művekhez, amelyek népszerűségnek örvendtek. Kétségei voltak az ilyen alkotások művészi értékét illetően.
48 Kölcsey 2003, 43.
49 Csokonai 2002, 92.
50 Bécsy 2009.
51 Ebben szintén a népszerűség elítélését kell látnunk. A cigányok élete, életmódja ugyanis népszerű volt a diákok körében. Arra gondolhatott tehát Kölcsey, hogy Csokonai életmódjával is közkedveltségét akarta növelni. Vö.
Szilágyi 1975, 437.
52 Vö. Szajbély 2005, 83-89.
A szerepkörök szerint elkülönült művészet megteremtésére való tö-rekvés előhívta belőle a republikánus retorikát, amely gyanúval tekint a művészek irodalom világán túlról érkező megbecsülésére. A kulti-kus befogadást, amelynek többek között a népszerűség a jele, azért utasította el, mert az irodalomban csak a kritikai magatartás és a raci-onálisan kifejthető vélemény létjogosultságát ismerte el.53
De mi is volt a baja a kultusszal és a rajongókkal?
Leginkább az, hogy a kultikus beállítottságú olvasók az iroda-lom minden műfajában otthonlévő, eredeti tehetségnek tartják válasz-tott költőjüket és mértéken felüli felmagasztalásban részesítik őket, ill.
a rajongók magukról is úgy hiszik, hogy mindenhez értenek: „Embe-reink közt nagyon elhatalmazott azon hiúság, hogy magokat ’s ked-veltjeiket Pancratiástáknak gondolják, ’s nem elég nekik, ha egyben nagyoknak ismerjük őket, mindent akarnak, vagy semmit”.54 Kölcsey tehát egyrészt azt állította, hogy minden költőnek megvan a maga tehetségéhez mért pályája, vagyis a talentum egyszerre lehetőség, s egyszerre korlát, másrészt látta a rajongó-kultikus befogadói magatartás veszélyét.55 Azért tartotta veszélyesnek, mert a rajongók eltérítik a tehetséget, főleg ha annak tetszik a népszerűség, a neki rendelt útjától, aki ezért aztán nem tud élni a számára adott lehető-séggel. Ezért a rajongás, a feltétlen tisztelet nemhogy javára, hanem gyalázatára válik a költőknek: „Rec. Azt hiszi, hogy nem az dicsértetik igazán, a kinek hibái is vakon imádtatnak. Az a ki úgy tiszteli Csoko-nait, mint Hubay, meggyalázza őtet…”56 Hubay nevével arra a költői eljárásra utalt, amely kimerül a másolásban vagy az utánzásban. Köl-csey ekkor már plágiumnak tartotta e költői gyakorlatot, amit húsz évvel korábban még az erudíció jeleként ismertek el. Sárvári Pál leve-lezés-kötetében számos köszöntő vers található, melyek többségéről kimutatta Brigovácz László, hogy klasszikus művekből vett sorokból vannak összeszerkesztve.57 De áttételesen arra a befogadási módra is utalt, melyet a művek továbbmondása, másolása és az azokkal való azonosulás, vagyis a hozzájuk való túlságos hasonulás és a kritikai 53 Vö. Csetri 1990, 239-240., 250-251.
54 Kölcsey 2003, 40.
55 Vö. Csetri 1990, 251.
56 Kölcsey i. m., 40.
57 A levelezés-kötetet most rendezzük sajtó alá.
távolságtartás hiánya jellemez. Az zavarta, hogy a kultikus befogadás-ból hiányzik az egyéni értelemadás és az értelmezés. Mindenekelőtt – erről árulkodik a kritikája is – a racionális, az explicitté tett értel-mezésben, a magyarázatok meglétében, az olvasatok eredetiségében és egyediségében találta föl a helyes olvasás kritériumait, melyhez az irodalomhoz való speciális hozzáértés szükséges.58
Épp ezért tartotta úgy, hogy míg a rajongók lerángatják a művészt a halandók világába, addig a kritikus – és csak is ő – halhatatlanná teheti. Kölcsey magatartása és írása tónusa alapján már-már úgy tűnik, hogy a kritikust nemcsak a közönség, hanem az alkotó fölé is helyezte. Ezt látva Némethi hosszabb passzust szentelt Kölcsey közönségtől és a magyar irodalmi élettől való elkülönü-lésének: „K. Úr, hogy böltseséggel párosított ízlésével nem tsak a’
pórsereget, de még a’ jobb lelkeket és béavatottakat is felyűlmult-nak láttassék, annyira lehagyja magát ragadtatni az Eltávozás vagy paradoxia szent szerelmétől, hogy nem tsak azt nem átalja gyalázni a’ mit a’ Közönség betsűl, hanem magokat is azon jólelkűeket, kik annyira tudnak valakit betsűlni”.59 Némethi joggal állapította meg, hogy Kölcsey kritikájából a „gyülőlő, sőt kifigurázó Satiricus szóll”,60 s célja nem pusztán Csokonai költészete értékének megmérése volt, hanem támadás ellene és közönsége ellen, határvonal húzása a profik
pórsereget, de még a’ jobb lelkeket és béavatottakat is felyűlmult-nak láttassék, annyira lehagyja magát ragadtatni az Eltávozás vagy paradoxia szent szerelmétől, hogy nem tsak azt nem átalja gyalázni a’ mit a’ Közönség betsűl, hanem magokat is azon jólelkűeket, kik annyira tudnak valakit betsűlni”.59 Némethi joggal állapította meg, hogy Kölcsey kritikájából a „gyülőlő, sőt kifigurázó Satiricus szóll”,60 s célja nem pusztán Csokonai költészete értékének megmérése volt, hanem támadás ellene és közönsége ellen, határvonal húzása a profik