az Árkádia-pör
Az Árkádia-pör a 18-19. századi korforduló egyik legjelentő-sebb irodalmi-művészeti vitája volt, amely kezdetben három kérdést vetett föl: milyennek látják a kortársak Csokonai ka-rakterét és hogyan ítélik meg; milyen síremléket kellene ál-lítani a sírja fölé; mit jelent a sírkőre vésendő „Árkádiában éltem én is”. Az első kérdést a Kazinczy által írt és a debre-ceniek körében nagy felháborodást keltő nekrológ vetette fel, melyben irodalmi analógiák segítségével rajzolta meg a deb-receni költő karakterét, amiben azonban a debdeb-receniek nem ismertek rá az ő emlékezetükben élő poétára, sőt sorait halott gyalázónak érezték. A másik kettő a Csokonainak állítandó síremlék körüli pörlekedésben fogalmazódott meg. A későb-biek során aztán a vita a kor számos olyan irodalmi, művésze-ti, művelődési és társadalmi kérdését érintette, amelyek újra és újra fölbukkantak a 19. század első fele irodalmi-művé-szeti pennaháborúiban. A Kazinczy és a debreceniek közötti vitában többek között a következő, a dolgozatom tárgyát is érintő kérdések merültek föl: mi a művészet szerepe?; hol a helye a társadalmi tudatformák között?; külön megbecsülés illesse-e meg a költőket, írókat és művészeket?; mi és ki te-kinthető klasszikusnak?; milyen a jó olvasó és a jó közönség?;
a népszerű alkotásnak lehet-e művészi értéke?; szükség van-e nyilvános kritikára? az életrajzi vagy a költői én-nel kell-e fog-lalkozni a kritikusnak?; hogyan kanonizálható egy alkotó?; kik vehetnek részt a kanonizációban?; mi a különbség a laikus és a profi olvasó között?
A fent jelzett kérdések lényegében egy alapkérdésre ve-zethetők vissza: hogyan kapcsolódik az irodalom a minden-napi világhoz. Elkülönül-e tőle, alapos irodalmi-művészeti műveltséget, jártasságot, különleges tudást és a képességek speciális kicsiszolását igényli-e, ahogyan Kazinczy gondolta?
Vagy épp ellenkezőleg, az egyén és a közösség mindennapi
életének része, ha kell, szórakoztat, ha kell, gyönyörködtet, vagy ha kell, tanít, ahogyan a vallási és erkölcsi útmutatások is alakítják az emberek életét,1 gondolták Fazekasék. Míg Kazinczy az ízlés csiszolása és az irodalmi-képzőművészeti műveltség terjesztése révén a művészethez értő közönség megteremtésén fáradozott, addig debreceni vitapartnerei erre egyáltalán nem gondoltak, magától értetődő volt a számukra az irodalom min-dennapi használata és hasznossága. Kazinczy az elkülönült, autonóm irodalom feltételeit szerette volna megteremteni, s a művészetet a többi tudatforma fölé akarta emelni, ahogyan a világot is esztétikai kategóriákon és esztétikai tapasztala-tain keresztül értelmezte. Fazekas viszont nem az irodalmat, hanem mint hasznos debreceni polgár a közösségét szerette volna szolgálni,2 s nem költői munkássága köré szervezte az életét. A Kazinczy Csokonai síremlékére tett javaslata kapcsán kirobbant vita e kétféle felfogás radikális különbségét és egy-ben szemegy-benállását tette láthatóvá.
Kazinczy és Fazekas valamennyi kérdésre eltérő választ ad-tak, sőt úgy tűnik, mintha a vitázók nem is egymásnak vá-laszoltak volna, hanem két monológ hangzott volna el. Igaz, meg-megszakították egymás beszédét, de az egymásra követ-kező szövegek nem egy párbeszéd részei, mindenki a saját gondolatkörében forgott. Erre utal az is, hogy nem lezárult a vita, hanem csak abbamaradt, valamint hogy az évek alatt egyik fél sem módosított a véleményén, inkább csak megis-mételték a korábban mondottakat. Mintha nem is egy világ lakói lettek volna. Az egymás-meg-nem-értésének e foka arra enged következtetni, hogy két világ ütközött össze, mégpedig úgy, hogy kölcsönösen kétségbe vonták a másik érvényessé-gét. Kazinczy főleg azzal, hogy korszerűtlennek ítélte Debre-cen kultúráját és démonizálta a város szellemi életét, Fazekas pedig azzal, hogy nem a széphalmi mester nézeteit, hanem magatartását bírálta, mintegy jelezve, hogy még elgondol-kodni sem hajlandó ellenfele állításain. E fejezetben e végle-1 Hász-Fehér 2000b, 9., 59-64.
2 Bíró 1998, 357-359.
tes szembenállás okait vizsgálom, miközben bepillanthatunk e két világba, pontosabban néhány szegmensébe, melyeket a vita láthatóvá tett. Körüljárok néhány fogalmat és témát, ame-lyek révén megragadhatóvá válik szembenállásuk. Először az irodalom és írók státuszát érintő kérdéseket vizsgálom meg, mert mindenekelőtt arról vitatkoztak a felek, hogy különleges megbecsülésben kell-e részesíteni Csokonait vagy úgy kell rá tekinteni mint egyik embertársunkra, aki épp verseket írt.
Itt lesz szó arról is, mi a szerepe a művészeteknek, s hogyan kapcsolódnak a mindennapokhoz. Másodszorra tartom szük-ségesnek bemutatni, hogyan viszonyultak az alakulóban lévő irodalmi nyilvánossághoz. A vitát és hatását ugyanis jelen-tősen befolyásolta, hogy Kazinczy a nyilvánosság elé vitte a költő karaktere megítélésének és a síremlékállításnak ügyét.
Tudjuk, hogy a debreceni irodalmi értelmiség és Kazinczy közti ellentét a síremlék-vita előtt jóval korábban, a Bécsben 1795-ben megjelent Debreceni Grammatika kapcsán éleződött ki, de megmaradt a magánlevelezések és a tudomány világá-ban, szemben az Árkádia-pörrel, ami nyilvánosságot kapott.
Ebben az alfejezetben kaphatunk választ arra is, milyen kö-zösséghez beszéltek a felek. Itt esik szó a debreceniségről, mert a fogalom megszületése, használata és elterjedése össze-függ az irodalmi nyilvánosság kialakulásával és szerepének a fölismerésével. Ezt követően kerül sor annak elemzésére, hogyan vélekedtek az irodalom és a mindennapi világ, a költő és a közösség viszonyáról, valamint arról, hogy a költészetben megformált vagy az életrajzi én-t kell-e számon tartani. Végül a síremléktervek bemutatása során arra keresem a választ, kié volt Csokonai. A Kazinczy irányításával szerveződő irodal-mi közösségé, amelynek tagjait a költészetben megformált én foglalkoztatta, vagy Debrecené, ahol született, élt és meghalt, s ahol sokan ismerték, megbecsülték, szerették vagy épp el-ítélték és irigyelték.
Ahogyan utaltam rá, Kazinczy és a debreceni irodalmi értelmiség nem most ütköztek össze először.3 Nyelvújítási vi-3 Debreczeni 2009.; Csetri 1990, 40-59.; Gyapay 2001, 1vi-36-156.; S. Varga 2005, 291-294.
táik és a stílusszintek elkülönítése körüli polémiáik azonban a tudomány keretein belül maradtak, s nem vezettek a másik fél megszólalási jogának kétségbevonásához, ahogyan Kazinczy tette az Árkádia-pör során, vagy az ellenfél morális megsem-misítésére irányuló törekvéshez, melyet Fazekas védekezés-ében figyelhetünk meg. Ennek oka bizonyára abban kereshe-tő, hogy míg a nyelvi és stíluskérdések lehetővé tették a két világ párhuzamos létezését, az egyikben a pillangó és babér, a másikban pedig a lepe és borostyán szavakat használhatták,4 addig, úgy tűnik, Csokonai egyszerre nem tartozhatott az iro-dalomról és a művészetről radikálisan másképp gondolkodó két világhoz. Erre utalhat az is, hogy Kazinczy renegátnak nevezte Csokonait, akinek választania kellett a debreceniek és az ő világa között.5 Ugyanakkor a Debreceni Grammatika körüli polémiában már tematizálódtak az Árkádia-pörben is fontos szerepet játszó vádak. A nyelvtankönyv szerzői lényegében kétségbe vonták Kazinczy magyarságát, amikor a „tiszta magyarságot” a köznépnél vélték feltalálhatónak, a széphalmi mester viszont azzal, hogy a nyelvi megformáltságon mérte a mű értékét, lényegében a debreceni irodalmi gyakorlatot kizárta az irodalomból.6 A Csokonai-nekrológra érkezett válasz talán erre is alapozta
4 „Az ítélet sokféle: sokan lehetnek, a’ kiknek a’ pillangó a’ lepénél jobban tetszik.” Szentgyörgyi József Kazinczy Fe-rencnek, 1805. március 8. KazLev XXII, 89.; „Kis Imrének megírtam, hogy ha azt, a’ mit Cs. a’ babér apologiájárúl írt, kinyomtatják, vele engem meg nem bántanak, mert az énvelem triumpháltat. — Cs. öszvejővén velem, nagy nehezteléssel szólla az ujságnak azon articulusa felől, a’ mellyben az ő babérja attakíroztatott. Azt hitte, hogy a’ pipaczéhben készűlt az az articulus. Elhallgathattam volna, hogy én írtam: de midőn a’ Publicumnak mondok valamit, kivált barátom felől, akkor bizonyosan nem mondok ollyat tudva, a’ miért pirúlnom kelljen.
Kimondám tehát néki minden megszeppenés nélkűl, hogy azt én írtam. Cs. nem goutírozta a’ mit én a’ babér ellen írtam. Ha neki van igaza, győzzön ő: ha nekem van igazam: úgy, minden apologiája mellett, enyém a’
győzedelem.” Kazinczy Ferenc Szentgyörgyi Józsefnek, 1806. július 9. KazLev IV, 217.
5 „Orczyt (...) inkább is volt poéta, mint magyar, de csalhatatlanúl poétább és magyarabb volt, mint Csokonain kívűl sok fia Debrecennek. - Csokonainak? Ezért majd levágott. És méltán; mert a renegátot inkább gyűlöl-jük, mint a született pogányt.” Kazinczy Ferenc Virág Benedeknek, 1802. október 31. KazLev II. 500.; „.. az ő felfuvalkodott orthodoxiájok mellett köztök nem támadt máiglan tsak egy Iró is, a’ kit a’ jobb ízléshez szokott olvasó olvashasson; ’s ha támadott, Apostatájok lesz, ’s Renegátjok, mint Csokonai vala.” Kazinczy Ferenc Prónay Lászlónak, 1805. július 15. KazLev III, 387.
6 Bíró 2010, 194., 166.
ellenérveit, amikor megállapította, hogy „Magyar nem beszélt (irt) még ollyan magyarosan”, mint Csokonai. A szerző célzá-sa Kazinczy idegenségére még világocélzá-sabban, amikor arról írt, hogy a debreceni költő „anyai nyelvének szük voltáról soha sem panaszkodott”.7 S még ennél is nyilvánvalóbb, amikor ar-ról értekezik, hogy csak az tudja átérezni, mit veszített a haza Csokonai halálával, „kiből a’ Magyar vérnek eredeti tüze ki nem aludt”.8