A diákok önképzésének helyet adó diáktársaságok utáni erős vágy az egyik legfontosabb jele volt annak, hogy a kollégiumi világ zártsá-ga és tekintélyelvű rendje fölött eljárt az idő. A kollégiumi professzo-rok természetesen mindent megtettek ennek fönntartása érdekében, ezért is igyekeztek megakadályozni, hogy a diákok olvasó társaságot alapítsanak. Mikor látták, hogy tiltással nem érik el céljukat, műkö-dését megpróbálták a kollégium hivatalos intézményi keretei közé szorítani. A diákok önszerveződésével szembeni magatartásukat bizonyára befolyásolhatta az az emlékkép, amit Csokonairól és ön-képző köréről őriztek. A költő és társai ugyanis bár azzal a céllal alapították meg irodalmi körüket, hogy megismerkedjenek koruk 98 Julow-Tóth 1981, 436.
99 Kölcsey Ferenc Bártfay Lászlónak, 1832. május 3. KFÖM III. 174.; Vö. Csorba 1982b, 165.
irodalmával, de aztán, gondolhatták a tanárok, a szabadság a kollégi-umi rend ellen fordította őket, vagy legalábbis Csokonait. Emlékezhettek arra is, hogy ugyan a költő kivételezett bánásmódban részesült, de hála helyett, nyilvánosan szembefordult az iskola nevelési elveivel és módszereivel, s nem fogadta el a professzorok tekintélyét. Az ellene indított per egyik célja épp ezért minden bizonnyal az volt – ahogyan erre Győri János rámutatott –, hogy elejét vegyék a diákok további engedetlenségének, amelynek okát Csokonai szabad gondolkodása és tekintélyre nem ügyelő magatartása hatásában látták.100 A 19. század harmincas éveiben alakult irodalmi diáktársaságokkal kapcsolatban a professzorok joggal érezhették úgy, hogy bennük a költő szabad szel-leme és az önálló tájékozódás iránti igénye éled újjá, mert kései utódai
„respublikát képeztek az iskolában”.101
A tanárok magatartása megítélése szempontjából fontos, hogy a Helytartótanács a diáktársaságok tevékenységét az 1700-as végétől a könyvek olvasására korlátozta. 1836-ban pedig arra figyelmeztette a tanári kart, hogy „a tanulóifjúságnak minden szövetkezései, bár-mineműek legyenek is azok, a legszorosabban megtiltassanak”.102 Az osztrák hatalom képviselőnek félelme nem volt alaptalan. 1831.
május 11-én a Nagytemplom falára minden bizonnyal egy kollégi-umi diák szögezte föl a Melly édes nevezet légyen a polgári szabadság kezdetű radikális költeményt.103 1841 októberében pedig egy izgató levelet kellett a rektornak felkutatnia. „Ha ti is tespedésbe merültök, nem lészen e honban szabadság... a nagy feladat megoldása a jelen nemzedéknek tartatott fel...éljetek a köznek...vezérelvetek legyen:
vesszen az önkény, éljen a szabadság!” - írta a szerző és a szatmári 12 ponthoz való csatlakozásra hívta fel a debreceni diákokat.104 A kollégiumi vezetők szeme előtt újra az intézmény állami ellenőr-zés alá vonásának és autonómiája elvesztésének a réme tűnhetett föl. Joggal, hisz a Habsburg-katolikus állam továbbra is a protestán-sokban látta a legfőbb veszélyt, ahogyan ezt Hoffmann pesti szená-tor titkos jelentése igazolja: „[h]a kálvinista uraink célt [a magyar 100 Győri 1996.
101 Bodolay 1963, 69.
102 Törös 1931, 149.
103 Bán - Julow 1964, 653.
104 Bodolay 1963, 26.
nyelv lesz a hivatali állások betöltésének feltétele] érnek, ezzel vége a katholikus egyháznak s mindazoknak, kik a legmagasabb osztrák ház iránti ragaszkodást fönntartani kívánják.”105
A legnagyobb lökést a társaságok megalakulásához az egye-sülési eszme széles körű elterjedése jelentette, amely az irodalmi közbeszéd meghatározó eleme volt. Az egyesületek célja a polgári szabadság megteremtése és nemzeti lét kiteljesedésének előmozdítás volt. Épp ezért a kollégiumban megalakult társaság tagjai sem csak
„a’ magu[k] tökéletesítése”-ben látta feladatukat, hanem „a’ nemzeti nagy lét elér[ése]” elősegítésében.106 Az önálló cselekvési tér meg-teremtése, ahol a diákok a nemzet hasznos polgárainak érezhették magukat, természetesen nem egyik napról a másikra történt. Először 1833-ban titokban alakítottak egy egyesületet. Céljuk az önművelés volt, olvasmányaikat és saját munkáikat beszélték meg. Csak 1834 novemberében léptek a tanári kar elé, s kérték, engedélyezzék nyil-vános működésüket. Kérelmüket elutasították, „minthogy az osko-lai ifjúságban bárminémű olyan társaság álljon össze, mely magának statumokat készítsen, az oskolai igazgatóság a legfelsőbb kegyelmes parancsolatok értelmében semmi esetben meg nem engedheti”,107 s arra kötelezték a diákokat, hogy mutassák meg könyveiket és írá-saikat. A tanári kar tehát megpróbálta a diákok gondolkodását to-vábbra is szoros ellenőrzés alatt tartani. Ezért szorgalmazták azt is, hogy a diákok „minden társasági forma és a gyülekezés nélkül”108 szerezzék be a tanárok által engedélyezett könyveket. Mint láttuk, a szépirodalom különösen gyanús volt a számukra, mert általuk ellen-őrizhetetlenül áramolhattak volna be a világi eszmék, amelyek révén - vélték - a diákok egyre inkább szembe kerültek a kollégium tanítási rendjével és elveivel. A tanári kar végül engedélyezte működésü-ket, de csak mint Olvasó Társaságét, s szigorúan megtiltották, hogy saját munkáikat felolvassák. A tiltás, úgy látszik, hogy még a taná-ri kar és Péczely közti vita után is érvényben maradt. A diákoknak ugyanis 1839-ben titokban kellett egy Egyesületnek nevezett új tár-saságot alakítani, hogy szépirodalmi és egyéb írásaikat egymásnak 105 Bodolay 1963, 26.
106 Bodolay 1963, 465.
107 Törös 1931, 148.
108 Felelet 1835, 373.
felolvassák. Helyzetükről és a kollégium nevelési-oktatási rendjében elfoglalt helyükről egy, 1842-ben az Athenaeumban megjelent cikk számolt be, amely az oktatók közönyösségéről és hidegségéről tudó-sított. Az Egyesület végül e cikk hatására a tanári kar elé állt nyilvá-nos működésük engedélyezését kérve. Tevékenységüket csak az Ol-vasó Társasággal összeolvadva folytathatták. Ettől kezdve azonban az Egyesület hanyatlásnak indult.109
A tanárok félelme abban az értelemben jogos volt, hogy a di-ákok egyesület utáni vágyában a szabadság utáni vágyuk fejeződött ki. Azon igényük, hogy bekapcsolódhassanak azon irodalmi és poli-tikai törekvésekbe, amelyek célja a magyar nemzet „tökéletesítése”.
E vágyaikkal, melynek az önszerveződő egyesületeik adtak testet, kiléptek a kollégium falai közül, gondolkodásukat és magatartásu-kat többé már nemcsak az iskolai keretek, a tanrend és a tanárok határozták meg, hanem azok a világi és nemzeti eszmék, amelyek legfőbb megjelenési helye az irodalom volt. Cselekedetük hasonlít Csokonaiéra, aki engedély nélkül elmondott búcsúbeszédével ki-mondta, hogy nem akar a Debreceni Református Kollégium diákja lenni. A diáktársaságok pedig azt nyilvánították ki, hogy nem akarnak csak diákok lenni.