Az Árkádia-pör Kazinczy számára anélkül ért véget, hogy célját el-érte volna. Igaz, sikerült zavart okoznia Csokonai megítélése körül, még Csokonai barátja, Pálóczi Horváth Ádám is elbizonytalanodott.
Úgy látta ugyanis, hogy a vita kétségessé teszi „érdemlett emlékezete tartósságát”.1 Igaz az is, hogy Rumy Károly a Wiener Annalen der Li-teratur und Kunst 1807. júniusi számában őt nevezte meg győztesnek,2 valójában azonban a vita csak félbe szakadt. Bár az indulatok lecsen-desedtek, de amint alkalom adódott, kitörtek. Ennek következtében a pör egészen az 1820-as évek végéig többször is föl-föllobbant, hol az egyik, hol a másik fél érezte szükségesnek, hogy megbántsa, ki-oktassa a másikat. Fazekas 1811-ben újra személyében sértette meg Kazinczyt halott-gyalázónak és renegátnak nevezve őt. Hálátlanság-gal, Debrecen szándékos bántásával és erkölcsileg kétes cselekedettel vádolva küldte figyelmeztetését: „Hitesse el magával, hogy valahány-szor Debrecen és Csokonai ellen megcsapja a szelet, mindannyivalahány-szor a maga becsülletiből sujt le egy szeletet, és ezt a maga ellen való harcot már annyira vitte, hogy ha egy-két bérlett tótok az Annaleszben néha nem povedálnának rólla, a világ egészen elfelejtette volna. Hitesse el magával, hogy egy philosophuszhoz semmi sem illetlenebb, mint a papismusz és aristocratismusz szüntelen tartó ostroma alatt szenve-dő testnek utólsó rúgást akarni adni”.3 Minden bizonnyal a debreceni költő töredékben fennmaradt indulatos sorai keletkezése összefügg-het azzal, hogy a Tövisek és virágok-at újabb hadüzenetként értették Debrecenben.4 A cívisvárosból érkező intelem azonban a Kazinczy személye elleni támadáson túl fölvetette a kritika létjogosultságá-nak kérdését is. Fazekas e vita azon kérdéséhez kapcsolódott, hogy 1 Pálóczi Horváth Ádám emlékverse. Vargha 1960, 268.
2 Debrecen „életében sem kedvezett neki, s még halálában sem szolgáltat neki igazságot”. A vitából „minden pár-tatlan hazafi és irodalombarát ítélete szerint Kazinczy került ki mint az igazság pajzsával megvédett győztes”.
Vargha 1960, 301.
3 Uo.
4 Vö. Hász-Fehér 2000, 75-77.; Bíró 2010, 486.
a kritikus képes-e mérlegelő magatartásra, vagy kiszolgáltatja magát elfogultságainak5 és a kérlelhetetlenségnek. Nemcsak gondolkodása arisztokratizmusáért és tévedhetetlenségében való hitéért bírálta Ka-zinczyt, hanem azért is, hogy nem annyira normák, hanem személyes indulat és kíméletlenség vezeti a széphalmi ellenfél tollát: „Jól tudom, hogy a gramaticuszok és verszszerzők dühe sokkal engesztelhetetle-nebb a theologuszokénál; mert ezek csak halálig üldöznek, amazok ellenben a hóltakat még kevésbé kimélik, mint az élőket”.6 Fazekas tehát a pör intenzív szakasza lezárulta után továbbra is morális tettnek tartotta kritikát, melynek valódi tárgya nem a mű, hanem az alkotó személyisége. 1829-ben pedig Kazinczy érezte szükségesnek, hogy újabb kritikát írjon Csokonairól. A korábbiaknál sokkal kíméletleneb-bül bírálta és utasította el a költő halála után megjelent Csokonai-ki-adásokat. 1805-ben poétikai-kiadói elvei ellenére7 még képes volt arra, hogy irodalmi vetélkedésként tekintsen a Kis által készített és az ő elképzelése szerinti kiadásra. Bár bizonyos volt abban, hogy esztétikai gyönyörűséget csak az általa javított munkák szerezhetnek, mert az olvasónak csak ebben az esetben van lehetősége arra, hogy „meg nem zavart gyönyörűséggel olvashasson”, de, még ha csipkelődve is, elismerte, hogy az előbbinek is van haszna, mert a közönség úgy láthatja Csokonait, amilyen volt.8 Az Élet és Literaturabeli írásában azonban Márton József és Domby Márton kiadásait mint értéktelene-ket, sőt a költőre nézve károsakat vetette el: „Prof. Márton és Domby Urak hálánkat érdemlik, hogy a’ mit Csokonay hagya, és a’ mi ezek-ből nyomtatás alá mehet, kiadák. De ez homályt vet az ő nevére, nem fényt”.9 Ítélete mögött föltűnik Kölcsey 1817-ben megjelent, nagy vissz-hangot kiváltott Csokonai-kritikája.
A vita befejezetlenségére utal a felek frusztráció-érzése is. A debre-cenieket minden bizonnyal főleg az zavarta, hogy minden küzdelmük ellenére végül mégis rés keletkezett Fazekasék és Csokonai között.
A vita ugyanis azzal szembesítette őket, hogy egyáltalán nem magá-5 Vö. Csetri 1990, 227-228.
6 Fazekas 1810-11, 282.
7 „A’ Márton Jósef applicatióján sok tekintetekből örvendek. O Debreezen, Debreczen t’occidisti Prophetas et Apos-tólos! ’s így leszesz bolonddá!” Kazinczy Ferenc Nagy Gábornak, 1806. április 29. KazLev IV, 137.
8 Kazinczy Ferenc Szentgyörgyi Józsefnek, 1805. március 6. KazLev III, 280.
9 Kazinczy 1829, 333-335.
tól értetődő, melyik közösséghez tartozik Csokonai. Ráadásul még az az árnyék is rávetült a város képviselőire, hogy valójában nem is Kazinczy tervével volt bajuk, hanem egyáltalán nem akartak sírkövet állítani a kollégiummal összeütközésbe került költőnek: „De azt az a’ Debreczen, a’ ki Csokonainak nem engedte-meg, hogy a’ Collegi-um épületjébe belépjen, az a’ Debreczen, a’ ki a’ Deákokat kicsapattatás büntetése alatt tiltotta-meg a’ Csokonaival barátkozástól, - az a’ Debrec-zen, a’ ki azt kérdi, hogy minek Csokonainak Monumentum, ha Domokosnak ’s másnak nincs? azt, mondom, az a Debreczen nem ád…”10 Rájuk égett a kisvárosi szellem, az irigység, az új eszméktől való elzárkózás, a hozzánemértéssel párosult makacsság, vagyis a debreceniség bélyege, s ezért nem az „egy-két bérlett tótok” voltak a felelősek. Azonban Kazinczy sem érezhette magát elégedettnek:
sem a kiadás körüli harcban személyén esett csorbát nem tudta kiköszörülni, sem Csokonait nem sikerült a saját táborába besoroznia. Ráadásul a debreceni poéta nemcsak kicsúszott a kezei közül, de túl is nőtt rajta, hiszen a vita kiemelte kortársai közül, noha szerinte rendetlen élete, ami a költészetén is nyomokat hagyott, nem indokolta. Azonban még egyetlen magyar költő hagyatéka fölött sem folyt olyan pör, mint az övé fölött, s ez megnövelte költészete jelentőségét. Kazinczy csapdába esett: a debreceni költő szokatlan meg-tiszteltetésével irodalmi kánonja megerősítését, a vágyott vezéri szerep elérésének elősegítését és az irodalom-művészet többi tudatforma fölé való emelését szerette volna elérni, ami azonban Csokonai kultuszát is jelentette. A költőét, aki pedig szerinte önjogán nem érdemli meg.
Azért nem tartotta emlékművét elhelyezhetőnek a könyvtárban, mert
„azt Csokonai nem kívánhatja, mert nem érdemli. Csokonai szeren-csés író volt, de nem érhetett meg valami classicus szépségű munkát írni. Az a’ hely pedig csak azokat illeti”.11
Mindezek ellenére mégsem tekinthető eredménytelennek a vita, kiderült ugyanis, hogy szembe kell nézni és számolni kell a költő népsze-rűségével. Jelentős volt ugyanis azon olvasók száma, akik ugyan köz-vetlenül nem szóltak bele a pörbe, de a mégsem lehetett figyelmen
10 Kazinczy Ferenc Rumy Károly Györgynek, 1807. április 8. KazLev IV, 550.
11 Kazinczy Ferenc Kis Imrének, 1806. szeptember 8. KazLev IV, 311.; Kazinczy Ferenc Cserey Farkasnak, 1806.
szeptember 7. KazLev IV, 345.
kívül hagyni a költő iránti rajongásukat, mert sokan voltak, többen, mint Kazinczy hívei és a művelt hozzáértők. A széphalmi mesternek azzal kellett szembesülnie, hogy az olvasóközönség e rétege nem ész-revétlen suhan át az életen, velük számolni kell, mert érvényesíteni akarják és érvényesítik is a maguk ízlését.12 Ugyan a Tövisek és virágok elé mottóként odaírhatta Goethe közismert sorát (Werke des Geists und der Kunst sind für den Pöbel nicht da), de mégsem lehetett nem tudomást venni róluk. 1801-ben azt javasolta Csokonainak, hogy csak kevés példányban adja ki verseskötetét, nehogy „a sokaság miatt Káp-sóvá váljék”,13 most látnia kellett, hogy a költő szándéka ellenére is „el-sokasodhatnak” munkái. Igaz, szerinte ebben Csokonai népszerűségre törekvésének is szerepe volt. E kontextusban a Goethe-sor a debreceni költőtől való kíméletlen elhatárolódásként is érthető. Kazinczy meg akarta őrizni távolságát és elkülönültségét e közönségrétegtől, irtózott a gondolattól, hogy írásai a debreceni poétáéhoz hasonló népszerűség-nek örvendjenépszerűség-nek. Lenézte azokat az olvasókat, akik a bor, a szerelem, a tréfa és az erotika költőjét látták Csokonaiban. Mindenekelőtt azért vetette meg őket, mert esetükben a rajongás volt az egyetlen befoga-dói magatartás.
A debreceni poéta hallatlan népszerűségével azonban mégis számolni kellett, mind piaci, mind pedig esztétikai-irodalomkritikai szempontból. Az előbbi természetesen a kiadások kapcsán merült föl.
Az 1810-es években még főleg kéziratban terjedtek a debreceni köl-tő munkái, igaz a közönség már 1808-ban igényelte volna a Dorottya újabb kiadását14 és Lilla-kötetek is kedvelt voltak.15 Csokonai anyjá-nak is fel kellett ismernie fia népszerűsége és könyvei eladhatósága közti különös összefüggést. György József, akire rábízta a Dorottya sárospataki terjesztését, arról számolt be, hogy azért nem tudta az összes példányt eladni, mert amire kézhez kapta, a másolatokkal
„már akkor tellyesek vóltak véle az Ifjak Könyvtárjai”.16 Márton 12 Vannak „akik magokat tudományos dolgokba nem avatják (…) a’ ki úgy suhant bé ebbe a’ világba ’s úgy suhant
ki belőle, hogy senkisem sejtette meg, hogy itt volt…” Vö. Bíró 2010, 203., 357., 420., 469-470. és Tóth 2009, 59.
13 Csokonai Vitéz Mihály Nagy Gábornak, 1801. szeptember 26. CsokLev 1999, 150-151.
14 Szilágyi 1981, 363-364.
15 Szilágyi 2011, 113.
16 György József Csokonai Józsefnének, 1805. június 20. Vargha 1960, 216.
József Csokonai verseinek 1813-as kiadásakor pedig azért számolt 1000 példánnyal, mert úgy látta, hogy „Csokonai Poétai munkái[nak] az eddigvalóknál kellemetesebb formájú és tsínosabb nyomtatású kiadását igen sokan óhajtják”.17 Volt azonban olyan is, aki nem számolni, hanem leszámolni szeretett volna a költő nép-szerűségével. E kritikus Kazinczy nyomdokain haladt, amikor egy-mást kizáró módon állította szembe egymással a népszerűséget és a művészi értéket. A széphalmi mester szerint Csokonai költeménye-inek a többsége azért nem hibátlan, mert rendetlen, terv nélküli, er-kölcsileg kétséges életével és a pallérozott ízlés számára tűrhetetlen témájú műveivel a könnyű népszerűséget választotta a művészi ki-dolgozás helyett,18 s mereven elutasította azt a Fazekasék körében megfigyelhető költői magatartást, ami a(z olvasó)közönség igénye-it is figyelembe vette az irodalmi gyakorlatban.19