ÁLTALÁNOS MELLÉKNÉVI NÉVMÁSOK
4.5 Névmási alapszavú határozószók
A határozószói névmásokat a határozószó kategória tagjaiként elemzem (vö. a magyar nyelvre vonatkozóan 5.5), mivel határozói csoportot helyettesítő lexikai egységek. Az olasz nyelvtanok általában nem különítik el őket a határozószó kategóriáján belül, ennek oka egyrészt az, hogy maroknyi szókészleti elemről van szó, de főleg az, hogy az olaszban csak az itt következő kifejezések különülnek el morfológiailag egyértelműen mint határozószói formák. A 4.1-ben tárgyalt határozószók ugyanis – mint láttuk – partikulákként és prepozíciókként is használatosak. A kontrasztivitás szempontjait szem előtt tartva tárgyalom ebben az alfejezetben a névmási alapszavú határozószókat.
4.5.1 A névmási alapszavú határozószók morfoszintaktikai jellemzői
A névmási alapszavú határozószók körében a legérdekesebb jelenséget a személyes névmások (többek között) locativusi értelmezésű ci, vi, ne klitikumok formájában létező alakjai alkotják, amelyeket már bevezettem a személyes névmások tárgyalásakor.
Morfológiai besorolásuk nem egyértelmű az olasz nyelvtanokban: ennek oka az, hogy a többi névmástól eltérően nem csupán névszót helyettesítenek, hanem egész helyhatározói szintagmát, ami lehet NP vagy PrepP (ezért volt már szó róluk a prepozíciós kifejezések
alfejezetben, ahol a klitikumok morfoszintaktikai viselkedését is bemutattam, így ezt nem ismétlem itt), de ADVP is (ezért jogos itt is szót ejtenünk róluk). E viselkedésük alapján Salvi és Vanelli (2004: 125, 146) azt indítványozzák, hogy ne is névmásokként (pro-nomi) tartsuk őket számon, hanem pro-szintagmákként.
Locativusi értelmezésük alapján el kell különítenünk a ci/vi alakokat a ne elemtől. A ci forma gyakoribb alkalmazású, mint a vi, ez utóbbi ugyanis inkább a formális stílus sajátja.
Ci helyettesíthet a/in, per és su egy szótagú prepozíciókkal álló NP-t, és „embert” jelentő névszóval a da is szóba jöhet, de csak locativusi és lativusi értelmezéssel. Ugyanígy a helyhatározós szintagma41 helyett is állhat:
(243) Anna vive a Padova / in questa casa / da Davide / Anna él3Sg Prep Padova / Prep ezSgN házSgN / Prep Dávid / da te / giù da due anni.
Prep te / lent Prep két év
= Anna ci vive da due anni.
Anna PronClLoc él3Sg Prep két év
’Anna Padovában / ebben a házban / Dávidnál / nálad / lent él két éve.’
= ’Anna itt / ott él két éve.’
(244) Anna viene a Padova / in questa casa / da Davide / Anna jön3Sg Prep Padova / Prep ezSgN házSgN / Prep Dávid / da te / a nord domani.
Prep te / Prep észak holnap
= Anna ci viene domani.
Anna PronClLoc jön3Sg holnap
’Anna Padovába / ebbe a házba / Dávidhoz / hozzád / északra jön holnap.’
= ’Anna ide / oda jön holnap.’
(245) Anna è arrivata da Padova / da sud in otto ore.
Anna Aux3Sg megérkezikPartPass Prep Padova / Prep dél Prep nyolc óra
= *Anna ci è arivata in otto ore.
Anna PronClLoc Aux3Sg megérkezikPartPass Prep nyolc óra
‘Anna nyolc óra alatt érkezett meg Padovából / délről.’
(246) Anna qualche volta passa per Padova / per di qua.
Anna néhány alkalommal jár3Sg Prep Padova / Prep Prep itt
= Anna ci passa qualche volta.
Anna pronClLoc jár3Sg néhány alkalommal
’Anna néha Padovában / erre jár.’
41 A via ‘el’ határozószó kivételt képez, ami valószínűleg azzal hozható összefüggésbe, hogy a határozószó >
partikula irányú grammatikalizációs fejlődésben ez az elem van az olasz nyelvben a legelőrehaladottabb állapotban, így kezd inkább partikulaként, mint határozószóként viselkedni.
(247) Anna ha messo il vaso Anna Aux3Sg teszPartPass aSgH virágcserepetSgH sul davanzale / là.
Prep-aSgH ablakpárkánySgH / oda
= Anna ci ha messo il vaso.
Anna PronClLoc Aux3Sg teszPartPass aSgH virágcserepet
‘Anna az ablakpárkányra / oda tette a virágcserepet.’
A ci-vel való pronominalizáció feltétele az, hogy a helyettesítendő helyhatározói kifejezés az ige vonzatkeretében álló argumentum legyen (ez a ci klitikum jellegéből logikusan következik is). Ez utóbbi kritérium alapján az ige nem helyhatározói vonzatai is kliticizálódhatnak (kivételt képeznek az első és második személyű személyes névmásokkal képzett PrepP-k), sőt az a prepozícióval bevezetett infinitivusi alárendelő mondatok is:
(248) All’università / lì, Anna mi ha aspettato per due ore.
Prep-aSgN-egyetemSgN / ott Anna engem Aux3sg várPartPass Prep két óra
= *Mi ci ha aspettato per due ore.
Engem PronClLoc Aux3sg várPartPass Prep két óra (A helyhatározói kifejezés nem az ige argumentuma.)
’Az egyetemen / ott Anna két órát várt rám.’
(249) Anna ha rinunciato al viaggio.
Anna Aux3Sg lemondPartPass Prep-aSgH útSgH
= Anna ci ha rinunciato.
Anna PronClLoc Aux3Sg lemondPartPass
(Az ige nem helyhatározói értelmezésű vonzata pronominalizálódik.)
’Anna lemondott az útról. = Anna lemondott róla.’
(250) Anna ha rinunciato a te.
Anna Aux3Sg lemondPartPass Prep te
= *Anna ci ha rinunciato.
Anna PronClLoc Aux3sg lemondPartPass
(Második személyű személyes névmással alkotott PrepP.)
’Anna lemondott rólad.’
(251) Anna ha rinuciato ad andare a Budapest.
Anna Aux3Sg lemondPartPass Prep menni Prep Budapest
= Anna ci ha rinunciato.
Anna PronClLoc Aux3Sg lemondPartPass
(A prepozícióval bevezetett alárendelő mondat pronominalizációja.)
’Anna lemondott arról, hogy Budapestre utazzon.’
= ’Anna lemondott róla.’
A ne klitikum, amelynek elsődleges jelentése partitivusi-genitivusi értelmezésű, helyjelölő funkciójában ablativusi viszonyt kódol. Ennek értelmében di-vel és da-val álló névszókat, illetve határozószói szókapcsolatokat helyettesít abban az esetben, ha a helyettesítendő helyhatározói kifejezés az ige vonzatát képezi. Kivételt alkotnak az első és második személyű személyes névmásokkal képzett PrepP-k, ugyanúgy, mint a ci/vi esetében.
Mivel a ne működése megegyezik a ci/vi klitikumokével, kevesebb példával szemléltetem használatát:
(252) Anna è tornata da Padova / da lì ieri.
Anna Aux3Sg visszajönPartPass Prep Padova / Prep ott tegnap
= Anna ne è tornata ieri.
Anna PronClLoc Aux3Sg visszajönPartPass tegnap
’Anna tegnap visszajött Padovából / onnan.’
(253) Anna è contenta del regalo.
Anna létige3Sg boldog Prep-aSgH ajándékSgH
= Anna ne è contenta.
Anna PronCl létige3Sg boldog
(Az ige nem helyhatározói értelmezésű vonzata pronominalizálódik.)
’Anna örül az ajándéknak.’
= ’Anna örül neki.’
A több szótagú prepozíciók NP/PreP eleme is pronominalizálható a locativusi klitikumokkal. Anyanyelvi informánsaim szerint a dopo ’után’ és a prima ’előtt’ prepozíciós szerkezetek esetében kizárt a klitikum használata az NP helyett: ennek oka az lehet, hogy ez a két prepozíció a mai olaszban elsődlegesen az időhatározó-jelölésben vesz részt, locativusi értelmezése marginális, bár nem kizárt. A lungo ‘mentén’ prepozíció melletti NP kliticizációja is kételyeket támaszt: ez talán (a még) túlságosan transzparens (melléknévi származású) alaknak tulajdonítható. Végül a fino a ’-IG’ is kizárt a kliticizálódó NP-t vonzó prepozíciók köréből. A többi több szótagú prepozíció – függetlenül attól, hogy kötelezően vagy fakultatívan vonz egy szótagú prepozíciót tartalmazó PrepP kategóriájú bővítményt, vagy egy szótagú prepozíció közbeékelődése nélkül, közvetlenül vonzza a főnévi kifejezést –, sőt még a testes prepozíciós szókapcsolatok is mind megengedik a mellettük álló NP vagy PrepP kliticizálódását, de csak locativusi/lativusi irányulás esetén. A fuori di ’-N kívül’ és a lontano da ’-TŐL távol’ esetében, amelyek kötelezően di és da egy szótagú prepozíciókkal állnak, a ne használatos, az összes többivel szerkezetet alkotó NP/PrepP a ci/vi-vel pronominalizálódik:
(254) Ogni giorno passo vicino a casa sua.
Minden nap elmegy1Sg Prep Prep házSgN PronPoss3SgN
= Ogni giorno ci passo vicino.
Minden nap PronClLoc elmegy1Sg Prep
’Mindennap elmegyek a háza mellett.’
= ’Mindennap elmegyek mellette.’
(255) Vive lontano dai genitori.
Él3Sg messze Prep-aPlH szülőkPlH
= Ne vive lontano.
PronClLoc él3Sg messze
’Messze él szüleitől.’
= ’Messze él tőlük.’
(256) Siamo saliti a bordo della barca a vela.
Aux1Sg felszállPartPass Prep fedélzet Prep-aSgN csónakSgN Prep vitorla
= Ci siamo saliti (a bordo).
PronClLoc Aux1Sg felszállPartPass Prep fedélzet
’Felszálltunk a vitorlásra.’
= ’Felszálltunk rá.’
A mutató névmások csoportját a deiktikus helyhatározószók qui, qua ’itt/ide’, lì, là
’ott/oda’ (l. 54. táblázat) alkotják, amelyek az olasz nyelvtanokban a helyhatározószók prototipikus formáiként jelennek meg. Értelmezésükhöz szükséges a beszédhelyzet ismerete, azaz annak a helynek az ismerete, ahol a beszélő tartózkodik a beszéd pillanatában. A nyelvtanok a mutató névmások körében tapasztalt hármas tagolódást követő rendszerről szólnak, így én is ezt a felosztást követem az 54. táblázatban, ugyanakkor nyugodtan állíthatjuk (vö. Salvi–Vanelli 2004), hogy a mai standard olasz deiktikus helyhatározószói a magyarhoz hasonlóan két pólus vonzásában osztódnak meg, azaz nem különülnek már el a hallgatóhoz közeli helyjelölés eszközei (ugyanez a fejlődési tendencia figyelhető meg az olasz mutató névmások körében is).
54. táblázat. Deiktikus helyhatározószók és mutató névmásokkal való párhuzamuk.
Deiktikus értelmezés
Mutató névmás-sorok párhuzamai
Helyhatározószók
a beszélőhöz közel questo qui, qua
a hallgatóhoz
közel codesto costì, costà
a beszédaktus mindkét résztvevőjétől távol
quello lì, là
Ahogyan a határozószók tárgyalásakor tapasztaltuk, locativusi/lativusi irányultságot kifejező alapalak prepozícióval ellátott formái használatosak az ablativusi (és esetleges egyéb42) értelmezés kódolására: di qui ’innen’, da lì ’onnan’. Esetenként halmozott prepozíciókkal is állhatnak: per di qui ’errefelé’.
Arról is volt már szó, hogy a névmások funkcionális osztályai az olaszban (a személyes és a mutató névmási alakokat leszámítva) a következők: kérdő, vonatkozó, határozatlan.
Alakjaik az 55. táblázatban láthatók.
42 Létezik például in qua ’erre(felé)’, in là ‘arra(felé)’, ahol a prepozíció egyértelműsíti a lativusi irányultságot a locativusi qua ’itt’ és là ’ott’ alakokkal szemben.
55. táblázat. A kérdő, vonatkozó és határozatlan névmási alapszavú határozószók.
Funkcionális osztály Ablativusi Locativusi – lativusi
Kérdő da dove? donde?* onde?*
’honnan?’
dove? ove?* ’hol/hová?’
Vonatkozó da dove, donde*, onde*
’ahonnan’ dove, ove* ’ahol/ahová’
(d)ovunque (+ congiuntivo)
’bárhol, ahol/bárhová, ahová’
Határozatlan (da altrove ’máshonnan’) altrove ‘máshol’
dappertutto ’mindenhol, mindenhová’
(d)ovunque**
’bárhol/bárhová’
* Ritka, irodalmi nyelvi alak.
**Beszélt nyelvi forma. A puristák szerint csak vonatkozó névmási értelemben használatos.
Jól látható, hogy nagyon kevés névmási alapszó létezik az olaszban, a beszélt nyelvben ténylegesen használt alakok körében csak a dove? ’hol/hová?’. Ez alkot összetételeket vonatkozó és határozatlan (általános megengedő) névmási használatra az -unque elemmel (vö. az általános névszói névmások alakjaival (51a.-b. táblázatokban) és határozatlan névmási használatra az altro elemmel (altr(o) + (d)ove kombináció)). Általános totális értelmezésben a da + per + tutto elemek összetétele használatos. Érdekes a donde (elavulóban lévő) szintetikus alak megjelenése ablativusi jelölésre. Ez az olasz névszórendszerben kivételes, hisz az ablativusi értelmezés kifejeződésének explicit hiánya miatt a kiinduló szempontot mindig egy analitikus, „da/di prepozíció + a locativusi–lativusi alapalak” típusú szerkezettel fejezzük ki.
Feltűnő a névmási szerveződésben a vonatkozói jelentésre fektetett hangsúly, ahol egy a magyarban nem létező speciális alak is felbukkan (andrò dovunque tu desideri ‘elmegyek bárhová, ahová akarod’), ugyanakkor főleg a határozatlanság formáinak szűkössége is szembeötlő: nincs különleges formája sem a negatív, sem a szűk értelemben vett határozatlan értelmezésnek. A rendszer névszói névmásokkal (vonatkozó, kérdő és határozatlan névmások) alkotott analitikus szerkezetekkel tartható egyensúlyban: da qualche parte
’valahonnan/valahol/valahová (szó szerint: valamilyen helyről/-en/re)’, da nessuna parte
’sehonnan/sehol/sehová (szó szerint: semmilyen/semelyik helyről/-en/re)’ stb.
4.5.2 A névmási alapszavú határozószók funkciói
A határozószói névmások a névszóiakhoz hasonlóan indirekt denotatív jelentéssel rendelkeznek, nincsen független referenciájuk. Ennek következtében referenciálisan értelmezhetők deixis vagy (anaforikus és kataforikus) koreferencia révén, illetve sajátos logikai operátori szerep felvétele által halmazreferenciával rendelkeznek. E funkciókat a magyar téri nyelv 3.6 fejezetében tárgyaltam részletesen, ezért itt csupán egy összefoglaló táblázatban szemléltetem az olasz határozószói névmások funkcionális eloszlását.
56. táblázat. Névmási alapszavú határozószók referenciális funkciói.
Referencia
típus Névmás-
fajta
Szemé-lyes (klitikum)
Mu-tató
Vonat-kozó Kérdő Hatá- rozat-tlan
Általá-nos
Deixis -- + -- -- -- --
Koreferencia tagmondaton
belüli + -- -- -- -- --
tagmondaton
túli + + -- -- -- --
konnexiós -- (+) + -- -- --
Halmazreferencia -- -- -- + + +
ÖSSZEGZÉS
Osztom azt a legújabb nyelvészeti szakirodalomban teret nyerő felfogást, amely – mint fent utaltam rá – nem is annyira új: a főnévi kifejezések szemantikai funkcióinak kódolásakor egy közös adpozíciós P kategóriával1 van dolgunk, függetlenül attól, hogy ez a különböző nyelvekben, illetve egy nyelven belül is milyen morfológiai eszközökkel fejeződik ki (esetragokkal, névutókkal, prepozíciókkal vagy akár más (például igekötőszerű) partikulákkal, klitikumokkal stb.). Funkcionális szempontból a nyelvek különböző alkalmatosságai megfeleltethetők egymásnak, hisz mind arra szolgálnak, hogy nyelvspecifikusan ugyan, de a felszíni, morfológiai szinten értelmezzék a mögöttes, nem kézzelfogható, szintaktikai és szemantikai szinten megnyilvánuló általános nyelvi mintákat (vö. pl. Haspelmath 2007, 2010; Iggesen 2013).
A magyar nyelvre vonatkozóan Hegedűs Veronika (2014) javasolta egy a névutókat, a (hely)határozóragokat, a helyhatározószókat és az igekötőket magába foglaló közös adpozíciós P kategória felvételét. Szerinte erre két okunk van: az egyik történeti, a másik szintaktikai. Ezekhez a magyar mint idegen nyelv oktatásának szempontjait is figyelembe véve egy harmadik, gyakorlati hasznú indítékot is szeretnék csatolni.
Láthattuk, hogy történeti távlatokban szemlélve a téri viszonyok kódolásában alkalmazott nem igei származású elemek összefüggései jól kivehetők. Azonos eredetük magyarázza, hogy a leíró nyelvtanokban a helyviszonyokat kifejező elemek körében egy kifejezést több szófajba besorolva találunk meg: ugyanaz a szó lehet névutó, határozószó, de igekötő is, hisz egy grammatikalizációs folyamat különböző stádiumában lévő formákról van szó. Az alapnyelvre visszavezethető és már az ősmagyar korban jelentős mértékben kiterjedő határozórendszer primer ragokból alakult ki. A primer (hely)határozóragokkal ellátott névszók szolgáltak alapul a határozószók és a névutók létrejöttéhez, majd egyes névutókból születtek a szekunder határozóragok.
A névutós kifejezés belső szerkezetének átalakulásával magyarázhatók azok a folyamatok, amelyek következtében egyes P elemek lexikailag kiürülve (fél)funkcionális elemekké válnak: valódi névutókká, illetve ezek további redukálódásával ragokká. Ez utóbbiak főnévi bővítményük mellett immár teljesen elveszítve önállóságukat hangrendi illeszkedést is kifejlesztettek. Személyes névmási vonzatuk esetén azonban a grammatikalizáció megrekedt, valószínűleg azért, mert a névmás gyakran fonetikailag zéró alakú volt, így a névutó nem tudott mihez hozzásimulni és illeszkedni. A mai határozóragos alakokban a személyraggal ellátott tőmorféma történetileg névutó. A rejtett vagy megnevezett személyes névmással való relációjukban a határozóragok megőrizték (történetileg) névutói kategóriájukat és viselkedésmódjukat: (én)hozzám vö. (én)alattam. Ha igemódosítói szerepet kapnak, akkor viszont már nem egyező (ragtalan NP-t vonzó) névutók, hanem szótárilag rögzült igekötők lesznek (hozzányúl). A személyes névmások esetragos alakjai a mai magyar nyelvben a nyelvváltozás egy korábbi állomását tükrözik, amelyen a névszók már túlhaladtak. A korábban grammatikalizálódott elemek a szinkróniában új szerepkörben mutatkoznak meg: igéhez vonódva helyhatározószók, igekötők lesznek.
1 Az elnevezés a nemzetközi szakirodalomban használatos prepozíció és posztpozíció terminusokból származik, amelyek az adpozíciók fejelejű, illetve fejvégű szintaktikai helyzetére utalnak.
Mindez beilleszthető az általános tipológiából ismert nyelvváltozási trendek körébe, és összhangban áll az egyetemesnek vélt tendenciákkal és kategorizálással.
A magyar mint idegen nyelv gyakorlati oktatási szempontjait figyelembe véve a P kategória beiktatása azzal az előnnyel jár, hogy a magyar helyviszonyító elemek strukturálódását nem mint az olasz nyelvi rendszerhez képest különleges formákat magába foglaló bonyolult hálózatot tárgyaljuk, hanem a diákok anyanyelvében is meglévő morfémaosztályok variációiként tudjuk ábrázolni. A két nyelv rendszerszemlélete közös nevezőre hozható.
Az indoeurópai nyelvcsaládon belül (nem csak az olasz viszonylatában) a prefixumok, partikulák, prepozíciók és határozószók (az olasz P elemek) közös eredete mellett több nyelvtudós tette le a voksát2 arra a következtetésre jutva, hogy az adjunktum szerepű határozószók szintaktikai mobilitásuknak köszönhetően névszókhoz kötődve prepozíciókká, igéhez csatlakozva pedig ige előtti helyzetben prefixummá, ige után partikulává váltak grammatikalizációs és/vagy újraelemzési folyamatok következtében. Az olaszban az ige szatellit elemeiként fellépő (prefixumok és) partikulák a határozószók és a prepozíciók közötti bizonytalan státuszú elemek. Nem mindig könnyű elkülöníteni az IP-szerkezeteket a prepozíciós és határozószói szintagmáktól, ami arra enged következtetni, hogy a szóban forgó összetevők egy tőről fakadnak.
Az olasz standard nyelvben most kibontakozóban lévő partikulák – ezeknek is különböző fejlődési fokozatai –, amelyek az immár majdnem teljesen elhomályosuló latin prefixumok helyébe léptek/lépnek, annyira új nyelvi jelenséget képviselnek, hogy a nyelvtanokban még nem is szerepelnek. Megfigyeltük, hogy az IP-szerkezetek terjedése egy általános, az analitikus igei konstrukciók térnyerésének tendenciájába illeszkedő folyamat (vö. Antelmi 2002), ahol a tipológiai és strukturális tényezők elsődlegesek az areálisakkal szemben.
Tipológiai szempontból a mozgás az egyik legfontosabb olyan reláció, amely valami módon a nyelvi formában is kifejeződik: nem ismerünk olyan nyelvet, ahol teljesen neutralizálódott volna a mozgás koncepciója. A nyelv központi rétegéről lévén szó, ha egy mozgást kódoló nyelvi szint „károsodik”, és ennek következtében funkcionálisan a minimális szemantikai adekvátság sérül, akkor azt helyre kell hozni, ami általában a korábbitól eltérő nyelvi eszközökkel történik. Az olasz IP-szerkezetek kialakulása és terjedése ezt kiválóan példázza. A latin (származású) prefixum + ige szerkezetben a prefixumnak az igével való összemosódása, és ennek következtében eredeti irányjelölő szerepének elhomályosulása, illetve kompozicionális jelentésének megszűnése következtében a nyelv a mozgásra vonatkozó információt az igéhez (módosítóként, és nem csupán adjunktumként) kapcsolódó határozószóra ruházta át. Az újabb keletű V + AdvP összetételű analitikus szerkezet a korábbi (latin) szintetikus Prefixum-V struktúrához képest világosabban fejezi ki a komplex információt (mozgás + irány). Ezzel párhuzamosan újjászerveződtek a nyelvben a nyelvtani funkciók kifejezésének eszközei is, a latin esetrendszer lecserélődött a prepozíciókkal kifejezett szintaktikai viszonyok javára. Ezt a fajta nyelvi fejlődést azok a nyelv tipológiai jellemét is érintő (strukturális) változások tették lehetővé az olaszban, amelyek következtében egy a (diakróniában) bal oldali módosítókat alkalmazó nyelv jobb oldali módosítókat befogadóvá vált, sőt a szinkróniában ez utóbbi szerkesztésmód a produktívabb a korábbihoz képest (Vicario 2008).
2 Például Lehmann, Christian (1995 [1982]), Thoughts on Grammaticalization, LINCOM Studies in Theoretical Linguistics 01, München–Newcastle, LINCOM EUROPA; Lehmann, Winfred P. (1974), Proto-Indo-European Syntax, Austin and London, University of Texas Press (idézi Masini Francesca 2006: 74–76).
Az irányjelölő prefixumoknak általában akcióminőség-, illetve aspektusjelölő funkciójuk is van (vö. Talmy 2005: 327): így volt ez a latinban is, ahol azonban már időszámításunk kezdetén visszaszorulóban volt. Az ősolaszban az 1200-as évektől fogva mutatható ki az IP-szerkezetek felbukkanása, tehát (a germán nyelvekkel ellentétben) elég hosszú „lappangási”
idő telt el a latin prefixumos igék akcióminőség-/aspektusjelölésének visszafejlődése és az IP-szerkezetek meggyökeresedése között. Így eme újabb keletű struktúrák megjelenésükkor elölről kezdték a fejlődési ciklust, amely azt az űrt volt hivatott betölteni, amit a latin helyhatározói prefixumos igék szerkezetének és kompozicionális szemantikájának elhomályosulása hagyott maga után.
Raffaele Simone vázolta fel a mozgás kódolásában károsodást szenvedett központi területek regenerálásában felhasznált forráselemek ciklikusságát az újlatin nyelvekre vonatkozóan: IP-szerkezetek > klitikummal kötődő ige > a korábbi szintetikus igék szemantikájába beépülő „mozgás-mozzanat”. A fejlődés e ciklusának első stádiumában van a mai olasz standard nyelv, a második fokán állnak az olasz dialektusok (Cordin 2011: 41–
54), és a francia nyelv példája mutatja az utolsó fázis realizálódását (Simone 2008).
Mind a magyarban, mind az olaszban egy olyan kontinuumban érdemes tehát gondolkodnunk, amelynek egyik végletét a (hely)határozószók, a másikat a helyhatározóragok/prepozíciók alkotják, s köztük – egymással átfedésben is – elhelyezhetők a köztes stádiumban lévő nyelvi elemek aszerint, hogy inkább határozószói vagy inkább tipikus helyhatározórag-szerű/prepozíciói tulajdonságokat mutatnak fel. A grammatikalizációs folyamatban a kevésbé grammatikaitól a grammatikaibb jelentés felé történő elmozdulás is graduális.
A grammatikalizáció, az a folyamat, amelynek során fogalmi tartalmú szókészleti elemek és lexikális szerkezetek meghatározott nyelvi kontextusokban grammatikai funkciót vesznek fel, elsődlegesen nyelvtörténeti értelmezésben (volt) használatos a szakirodalomban.
A grammatikalizáció, az a folyamat, amelynek során fogalmi tartalmú szókészleti elemek és lexikális szerkezetek meghatározott nyelvi kontextusokban grammatikai funkciót vesznek fel, elsődlegesen nyelvtörténeti értelmezésben (volt) használatos a szakirodalomban.