FOK- MÉRTÉK
5. HATÁROZÓSZÓI KIFEJEZÉS
5.1 Meghatározása, kialakulása
Hegedűs Attila a nyelvi változás panorámájába illesztett meghatározása szerint „A határozószó olyan ragos névmás vagy névszó, amelyben a rag megmerevedett, megszilárdult vagy elhomályosult. … Az előzményszófajtól való elválás (határozószóvá szilárdulás) részben alaktani folyamat, másrészt jelentéstani változás. Alaktanilag akkor beszélhetünk határozószóról, ha a szó morfológiai tagolódása a beszélő számára gyengül, vagy elhomályosul. Ez megtörténhet úgy, hogy már nem használatos önállóan a tő (rögt-ön) vagy a rag (oldal-t), esetleg mindkettő (hanya-tt). Gyengülhet az átláthatóság akkor is, ha a toldalék kapcsolódása az alapszóhoz nem a szokásos módon történik (ház-hoz, de: haz-a;
ház-ig, de: addig). Jelentéstanilag akkor beszélhetünk határozószóról, ha a szó alakilag ugyan világosan tagolódik, de jelentése többé-kevésbé elszigetelődött alkotóelemei jelentésétől (végre ’utoljára; befejezésül’)” (Hegedűs Attila 2013: 65–66, kiemelések a szerzőtől).
Nehezen lehet a határozószók kategóriáját kielégítően definiálni a nyelv dinamikus változásának figyelembevétele nélkül. Előzményszófajokból keletkezett elemeit tekintve ez a szóosztály állandóan bővül, átalakul, így tagjai a morfológiai konszolidáció különböző fokain áll(hat)nak, átmeneti, köztes stádiumok képviselőiként is. A határozószók körében az ősmagyar kortól mindmáig jellemző a kettős, sőt többszófajúság: a szófaji változások rendszerében központi szerepet játszó elemek határozószóként is továbbélve, morfológiai változás nélkül más szófajú szóvá is válhatnak (tipikusan főnév: haza, melléknév: messze, névutó: kívül, igekötő: ki). Tehát ugyanaz a lexéma több alaktani osztályba is besorolható, ugyanis a különböző mértékben grammatikalizálódott elemek a prototipikus határozószók és a prototipikus igekötők által behatárolt kontinuum különböző stádiumában helyezkednek el (Dér 2005, Hrenek 2014). Kiemelendő témám szempontjából a határozószó névutó / igekötő fejlődés mozzanata: a határozószó névszóhoz kapcsolódva névutóként viselkedik, ige mellett megtartja határozószói státuszát, és az ige bővítményei közé kiemelve igekötő lesz (bebújt az ágy alá (alá névutói alkalmazása), csípőjéről lasszó csüngött alá (alá határozószói használata), aláírta a szerződést (alá mint igekötő). Szinte lehetetlen a határozószók állományát behatárolni,67 ez nem is feladata vagy célja elemzésemnek.
A helyhatározószók készlete rendkívül gazdag (Pásztor 2000). Az ősmagyar kor rekonstruált szókészletének adatai szerint szinte az összes határozószó helyre utaló elem volt (át, fel, hanyatt, ki, kívül, le, túl) (Zsilinszky 2003: 195). A bennünket elsősorban érdeklő helyhatározószók tipikusan főnévből és névmásból ragszilárdulással, marginálisan
67 Az alkalmazható kritériumokról l. Keszler 2000a: 209–210 és D. Mátai 2003a: 220. Ez utóbbi szerző szerint a következő fogódzók segítségével dönthetjük el, hogy egy ragos, jeles névszó már határozószóvá szilárdult-e, vagy a határozószóvá válás során egy átmeneti stádiumban van-e: 1. a nyelvhasználók számára elhomályosuló morfológiai tagolódás (oldalt), 2. a tő és az inflexiós toldalékok szokatlan kötődése, melynek következtében a nyelvhasználók nem az alapszó paradigmájához kötik a szóban forgó elemet (haza), 3. szemantikailag a szót alkotó morfémák nem tagolódnak, hanem „jelentésbeli tömbösödés” következik be (hátra).
szóösszetétellel keletkeztek. A legősibb réteget a névmásokból kialakult formák alkotják, amelyek határozóragos alakjai lexikalizálódtak határozószóvá (D. Mátai 2003a: 220–225).
5.2 A határozószók morfoszintaktikai jellemzői
A határozószók önállóan állnak mint puszta alaptag (itt, benn stb.). Azt, hogy már eleve, alapjelentésben (hely)határozói viszonyt fejeznek ki, a határozószók morfológiai szerkezete teszi lehetővé, vagyis az a tény, hogy történetileg általában ragot vagy névutót is magukban foglaló alakokról van szó, bár a szinkróniában morfológiai transzparenciájuk többé-kevésbé elhomályosult. A határozószóknak értelemszerűen nincs ragozási paradigmájuk, bár előfordul, hogy helyhatározóragokat kapnak (l. 24. táblázat).
Módosíthatók határozószói kategóriájú fok- vagy mértékhatározóval (nagyon közel, kicsit beljebb stb.). Ha bővítménnyel, általában határozóragos főnévi kifejezéssel egészülnek ki (messze (-tVl)), névutókként viselkednek.
Szemantikájuk általánosabb, kevésbé precíz, mint a ragos vagy névutós névszóké: házban – házon belül – benn.
A finnugor sajátosságok közé tartozó irányhármasság áthatja az egész magyar határozórendszert: tapasztaltuk a ragok és a névutók tárgyalásakor, és a határozószók körében is érvényesül.
23. táblázat. A legfontosabb helyhatározószók irányhármasság szerinti megoszlása.
IRÁNYULTSÁG
ABLATIVUSI LOCATIVUSI LATIVUSI
bentről benn/bent befelé68/be
kintről kinn/kint kifelé/ki
lentről lenn/lent lefelé/le
fentről/föntről fenn/fent/fönn/fönt felfelé/fel/fölfelé/föl
elölről elöl69 elölre/előre/előrefelé
hátulról hátul hátulra/ hátra/hátrafelé
alulról alul alulra
felülről felül felülre
kívülről kívül kívülre, ki, kifelé
belülről belül belülre, be, befelé
oldaltról oldalt oldalra/oldalt
itthonról/hazulról itthon itthonra/haza/hazafelé/
hazáig
otthonról/hazulról otthon otthonra/haza/
hazafelé/hazáig
közelről közel közelre
távolról távol távolra
68 A -felé utótagú határozószók (névutós összetételek) megjelenése a középmagyar korra tehető, míg aspektuális (folyamatosságot kifejező) használatuk az újmagyar korban fejlődött ki: Már ment befelé, amikor eleredt az eső.
69 Az ómagyar kortól, de főleg a középmagyar korban és azután az ősi, finnugor primer -l ablativus ragos határozószók locativusi értelmezést kaptak. Ennek megfelelően az irányhármasság megőrzésére szekunder ragokkal egészült ki az eredeti forma az ablativusi, illetve lativusi irányultság jelölésére (elölről – elöl – elölre stb.) (Hegedűs Attila 2013: 66).
balról balra balra
jobbról jobbra jobbra
szerte, széjjel vissza/visszafelé hanyatt
haránt
A határozószók alaktanilag igen változatos kategóriát alkotnak. Az egyszerű formák mellett az összetett határozószók csoportja is népes: úton-útfélen (tőismétléses mellérendelő), alul-felül, fel-alá, innen-onnan, menet, kézen-közön, kívül-belül, lépten-nyomon, jövet-menet, oda-vissza, összevissza, széltében-hosszában, szerteszéjjel, szőrén-szálán (rokon vagy ellentétes értelmű szavak összekapcsolásával kialakult mellérendelő összetételek), idefenn, balkézről, jobbkézről, baoldalt, féloldalt, kétoldalt, homlokegyenest, hazafelé, túlfelől, útközben, visszafelé, átellenben stb. (alárendelő összetételek). Állandósult szókapcsolatok az árkon-bokron át és a közel s távol kifejezések.
A határozószók képzőkkel is elláthatók, bár nem paradigmatikusan és nem jellemzően:
hátrál, továbbít, visszakozik (igeképzősök), összevisszaság, hátrány (főnévképzővel ellátott alakok), alábbi, eddigi, fenti, elülső, innenső, külső stb. (melléknévképzős formák).
A locativusi és lativusi értelmezésű határozószók fokjelet is kaphatnak. Vannak köztük
„szabályos” paradigmát felmutató elemek, amelyeknek mindhárom fokú formájuk megvan:
elé – elébb – legelébb, a locativusi elöl és a lativusi előre egyformán fokozódnak – előbbre (az alapszó esetragja a fokjel után áll!)/előrébb – legelöl/ legelőre/legelőbbre (az alapszó esetragja a fokjel után áll!)/legelőrébb, a locativusi hátul és a lativusi hátra egyformán fokozódnak – hátrább/hátrébb – leghátul/leghátra/leghátrább/leghátrébb, ahogyan a közel – közelebb/közelébb – legközelebb, messze – messzebb – legmesszebb, széjjel – széjjelebb – legszéjjelebb, távol – távolabb – legtávolabb, tova – tovább – legtovább, arra – arrább/arrébb – legarrább/legarrébb, erre – errébb – legerrébb alakok is. A közép- és felsőfokot rendhagyóan képezők tábora a következőket foglalja magába: a locativusi alul és a lativusi alá, amelyek egyformán fokozódnak – alább – legalul (a legalább szabályos forma korábbi ’legalacsonyabbra’ jelentése mára kiszorult, a szinkróniában a ’minimum’, illetve
’még akkor is, ha csak ennyi az egész’ értelmezésekben maradt meg, vö. a legfeljebb jelentésváltozásával), belül – beljebb – legbelül, kívül – kijjebb – legkívül/legkijjebb, felül/fölül – feljebb/följebb – legfelül/legfölül (a legfeljebb/legföljebb szabályos formák kettős értelműek: a ’legmagasabbra’ jelentéstartalmon kívül a ’maximum; a legfelsőbb számítást alapul véve’ értelemben is használatos). Ez utóbbiak esetében a középfok alapjául az alá, be, fel/föl, ki alapszavak szolgálnak, míg a felsőfok az alaptaghoz ragasztott leg-gel, a középfok jele nélkül képződik. A benn/bent, kinn/kint, lenn/lent és a fenn/fönn/fent/fönt határozószók középfoka is az imént említett módon jön létre: beljebb, kijjebb, lejjebb és feljebb/följebb.
Felsőfok esetén a belül, kívül, felül szokásos alakjait alkalmazzuk velük: legbelül, legkívül, leglejjebb (!), legfelül.70 Csak alap- és középfokú alakokkal rendelkeznek a következők: ide – idébb/idább, oda – odébb/odább, ide-oda – idébb-odább, össze – összébb.
70 A Magyar grammatika (Keszler 2000a: 218) a bentebb, kintebb, lentebb, fentebb/föntebb középfokú, illetve legbenn, legkinn és legfenn elemek létezéséről, terjedéséről is szól. Az én informánsaim és jómagam nyelvérzéke azonban ez utóbbiakat elveti.
5.3 A határozószók szerepe a mondatban
ADVP is lehet a mondatban mind szabad határozó, mind vonzat. A kétfajta szerepről már volt szó (l. 3.4), így most itt ezek megkülönböztetésére nem térek újra ki.
A határozószók, mint már mondottam, inherensen alkalmasak a módosítói szerep betöltésére, ami történetileg motivált; többé-kevésbé transzparens összetett morfológiájukból következik:
(145) Bentről nézte a hulló esőt.
Pragmatikai okokból a szabad határozó kötelezően jelenik meg mint a befejezett aspektusú mondat új információt hordozó fókusz szerepű mondatrésze olyan igekötő nélküli, létesítő eseményt kifejező igék mellett, amelyekkel valóságos entitásra vonatkozó határozott, specifikus téma áll (ezek a mondatok ugyanis fókusz nélkül agrammatikusak lennének) (Peredy 2008). A fókusz pozícióban természetesen más összetevő is állhat, például az ige vonzata:
(146) a. BENT írta a levelet.
b. *Írta a levelet. (semleges olvasattal) c. Megírta a levelet.
d. A LEVELET írta meg.
Határozószók vonzatként is megjelenhetnek (oldalt fáj, jobbra fordul stb.), de nem a régens által közvetlenül kijelölt formaként, hanem egy “jelentéscsalád” (például “valahová való irányulás”) tagjaként. Ez abból adódik, hogy a határozószók jelentése általánosabb értelmű, kevésbé precíz, mint a helyhatározó-ragos vagy névutós névszóké:
(147) a. Ágyban maradt.
b. Az ablak mellett maradt.
c. Bent maradt.
A vonzati és a szabad határozói hatáskörön túl a locativusi és lativusi értelmű határozószó kiemelhető az ige bővítményei közé, ekkor igekötői szerepet kap (az igekötőket tehát igemódosítói pozícióban lévő határozószóknak is tekinthetjük (vö. É. Kiss 2006: 138):
(148) a. Hátra álljatok, itt már nincs hely! (határozószó) b. Hátratolatott, hogy elengedjen bennünket. (igekötő)
A határozószó névszóhoz járulva névutóként viselkedik, és ugyanaz az elem igéhez vonódva igekötőként lép fel:
(149) a. Közel nem találtunk semmit. (határozószó)
b. Az egyetemhez közel van egy kitűnő kávézó. (névutó) c. Cirmi közelbújt gazdájához. (igekötő)
5.4 A határozószók szemantikai terheltsége
A határozószók nem helyhatározói viszonyok kifejezésére való alkalmazása marginálisnak mondható a ragokéhoz és a névutókéhoz képest. Mindez logikusan következik
„autoszemantikus”, kontextustól független önálló jelentésükből. Néhány névmási alapszavú határozószó (l. 5.5) alkalmazható csupán időhatározói, eredethatározói és részeshatározói viszonyok kódolására, amelyek indirekt denotatív jelentése erre alkalmassá teszi őket:
(150) Eddig jól haladunk. (időhatározó) (151) Innen került ki. (eredethatározó) (152) Erre gyűjtötték a pénzt. (részeshatározó) 5.5 Névmási alapszavú határozószók
5.5.1 Morfoszintaktikai jellemzőik
Mint már jeleztem, Kenesei István (2006: 91, 99–103) elemzését követve a névmásokat nem tekintem külön szófajnak, hanem azon szóosztályba tartozó elemeknek, amelynek a komponenseit helyettesítik. A fejezetben tehát a határozószói névmások a határozószó kategória tagjaiként szerepelnek, mivel határozói csoportot helyettesítő egységek. A névmási alapszavú határozószók egy külön részrendszert alkotnak a határozószókon belül, amelynek elemei behatárolhatók. Körükben az irányhármasság rendkívül következetesen érvényesül.
A névszókat helyettesítő névmásokhoz hasonlóan a határozószókat helyettesítők elemeire is jellemző az összetett morfológiai felépítés, ugyanazokkal az előtagokkal, mint a névszók esetében, és a mutató névmások körében a palatális és veláris formák megkülönböztetésével.
Funkcionális osztályaik a következők: 1. mutató, 2. vonatkozó, 3. kérdő, 4. határozatlan, 5. általános.
24. táblázat. Névmási alapszavú helyhatározószók.
5.5.2 A névmási alapszavú határozószók funkciói
A határozószói névmások jelentése a névszóiakéhoz viszonyítva általánosabb:
ebben az autóban itt ezen az autón
ennél az autónál
Ezért, ha pontosabb referenciális viszonyítást akarunk kifejezni, névmási alapszavú NP használatához kell folyamodnunk:
71 Az am-/em- előtagú alakokra vonatkozóan l. 3.6.3.