A magyar helye a Leonard Talmy-féle tipológiai felosztásban

Leonard Talmy mozgást kódoló kifejezéseket osztályozó tipológiai rendszerében (Talmy 1985, 1991, 1996/2000) kétféle nyelvet különböztet meg: igei (verb framed) és szatellit (satellite framed) keretűeket (Talmy 2000. vol. 2: 3. fejezet, 2005). Az amerikai nyelvész az indoeurópai nyelvek vizsgálata során jutott el a mozgás eseményszerkezetének strukturálódására és az ennek alapján felállított lexikalizációs mintázatokra vonatkozó elméletéhez. Megfigyelte, hogy a nyelvek különböznek a tekintetben, hogy miként

ábrázolják a mozgáseseményt. Négy szemantikai komponenst különített el a mozgás eseményszerkezetében:

FIGURA (Figure): az az entitás, amelyik mozog, vagy amelyik elhelyezkedik valahol;

MOZGÁS (Motion): maga a mozgásesemény, illetve ennek hiánya, azaz mozdulatlanság, valahol való levés, elhelyezkedés;

ÚTVONAL (Path): a Figura mozgásának útvonala, vagy a Figura elhelyezkedése;

CÉLTÁRGY (Ground): az az entitás, amelyhez képest a Figura útvonala meghatározódik.

A minimális mozgáseseményt kiteljesítheti egy mellékesemény részét képező, a Figura mozgásának Módozatára (MANNER) és Indítékára (CAUSE) vonatkozó információ.

Mivel a Path összetevő határozza meg a mozgásesemény központi mintázatát (core schema), az eseményszerkezet strukturálódását, Talmy erre helyezte a hangsúlyt, és azt elemezte, hogy a Path komponens tipikusan milyen morfoszintaktikai eszközökkel fejeződik ki a különböző nyelvekben. Arra a következtetésre jutott, hogy a nyelvek két csoportba oszthatók:

1. a Path komponenst az igén kódoló nyelvek és

2. a Path-t szatellit elemekkel kifejező nyelvek csoportjára.

Szatellit elemek a következők lehetnek:

a) az ige valamilyen összetevőjeként szereplő és az igével VP-t alkotó nem igei elem (pl.

igekötő, partikula),

b) egy névszóval PP-t képező P elem (pl. prepozíció, névutó, szuffixum).

Az első kódolási módot igénybe vevő nyelvek az úgynevezett igei keretűek (verb-framed), a második mechanizmust alkalmazók a szatellit keretűek (satellite-framed).

A mozgásigék konceptuálisan kötelezően tartalmaznak egy a mozgás valamely paraméterére vonatkozó központi szemantikai jegyet (forrás, irány, mód stb.), amely szabadon választhatóan kiegészülhet egyéb, fakultatív aspektusokat érintő információval. Az ige egy, maximum két lényeges szempontot tud kódolni egyszerre: vannak nyelvek, amelyek az igével a mozgás módozatát jelölik (Manner-igéik vannak), mások a mozgás útvonalát, irányát fejezik ki (Path-igéik vannak). A kommunikáció azonban a mozgás több aspektusának kifejtését is szükségessé teheti, ami a szöveg vagy a mondat szintjén nem igei szófajokkal érhető el. Hogy erre a különböző nyelvek milyen eszközöket választanak, a nyelvek specifikus strukturálódásától függ.

Talmy általánosítása nyomán a germán és szláv nyelvek, illetve a latin tartoznak például a szatellit nyelvek körébe, amelyekre az amerikai nyelvtudós a német tipikus példáját hozza fel. Ezek általában Manner-igéket használnak, és a szövegkörnyezetben szatellitszerűen elhelyezett egyéb összetevőkkel (prefixumokkal, partikulákkal, helyhatározókkal) járulhatnak hozzá a mozgás egyéb aspektusainak kifejezéséhez. Ugyanakkor az újlatin nyelvek, amelyek kiemelt reprezentánsa Talmynál a spanyol, tipikusan igei keretűeknek számítanak. Az igén a mozgás útvonalát, irányát kódolják (Path igéik vannak), míg módozatának (Manner) kifejezésére más eszközöket (például határozószókat, határozói igenevet, prepozíciós kifejezéseket) alkalmaznak.

Az elmondottak alapján a magyar szatellit nyelvnek minősül, és ezzel magyarázható a mozgásigék feltűnő gazdagsága. Mivel a szatellit nyelvek irányjelölése főleg nem igei természetű, hanem szatellit elemekkel történik, az ige más funkció betöltésére tud specializálódni, mégpedig a cselekvés (mozgás) módjának jelölésére. Az ige elsősorban a cselekvés módját adja meg (befordul, lemászik, kisompolyog), átruházva egyéb nyelvi elemekre (igekötőkre, határozóragokra, névutókra, határozószókra) az irányultság jelölését.

Mint mindig, a nyelvek tipológiai besorolása az adott nyelv mennyiségileg domináló szerkezete alapján történik, ami azt jelenti, hogy egy nyelv struktúrájában többé-kevésbé periférikusan megjelenhetnek egy eltérő típus domináns elemei is. Így a magyarban is vannak irányt kifejező igék (emel, ereszt), de ha egyszerre kell a cselekvés módját és irányát jelölni, a magyarban az ige fogja jelölni a módozatot, míg a szatellit elemek az irányt (odasétál a tóhoz). Az olaszban, mint látni fogjuk, éppen az ellenkezője történik: dominánsan igei keretű nyelv lévén elsősorban a mozgás iránya, és nem a módja van kódolva az ige szemantikájában.

Az „odasétál a tóhoz” kifejezést az olasz a következőképpen adja vissza: passeggando si avvicina al lago (szó szerint: sétálva odamegy a tóhoz). Slobin (2004) felhívja a figyelmet arra is, hogy vannak olyan nyelvek (pl. a kínai), amelyek a mozgás mindkét aspektusát (módját és irányát) az igén jelölik, ezért ezeket két egyenértékű kerettel rendelkező nyelveknek (equipollently-framed languages) nevezi.

2. AZ IGEKÖTŐ

2.1 Kialakulása

Az igekötők legkorábbi rétege *-ḭ > -á/-é lativus ragos határozószóból keletkezett az ómagyar kortól. A határozószónak mozgást, mozgatást, általában helyváltoztatást jelentő igével való gyakori társulása hozta magával az ige és a határozószó szorosabb kapcsolódását és a határozószó átértékelődését. Legkorábban a tér hat különböző aspektusát ábrázoló három egymással ellentétes értelmű párba rendeződő határozószó kezdett el grammatikalizálódni:

mёgé – elé, kí – belé, lé – fёlé (fölé). E határozószók főnévi alapszava tipikusan helyet vagy tárgyaknak a térviszonyok szempontjából meghatározott részét jelöli (vö. a helyhatározóragok és a névutók grammatikalizálódásának alapjául szolgáló főnevek szemantikai jellemzőivel). Az alaki redukcióval együttjáró igekötősödés következtében a hat legősibb igekötő egy szótagú: mёgé > mёg, elé > el, kí > ki, belé > bé > be, lé > le, fёlé >

fel.

A meg – el páros eredeti ellentétének a mai magyar nyelvben való elhomályosodása a következőkkel magyarázható. A mёg alakú igekötő a mёgé ‘hátra, vissza’ jelentésű határozószóból alakult ki a korai ómagyar korban, s ennek mellékjelentése a cselekvés bevégzettségének, eredményességének jelölése volt. Ez utóbbi jelentésárnyalat idővel előtérbe került, így az igekötő funkciója módosult: perfektiváló elemmé vált, amely más, nem mozgást jelentő igékhez is járult. Eredeti irányjelölő funkciójának szinte teljes háttérbe szorulását a vissza és hátra határozószók igekötőként való használata is elősegíthette. A mai magyar nyelvben a meg a leginkább grammatikalizálódott, szemantikailag leginkább kiürült igekötő.

Az igekötővé váló elemek formai redukálódása együtt járt azzal, hogy az ige előtti helyzetben a mondat intonációs sémájában egy szólamot alkottak az igével. Konkrét helyviszonyt jelölő funkciójuk kibővült, és elvont értelmű jelentéstartalmak, mint pl. a cselekvés/történés megkezdésének, bevégzettségének, eredményességének, mozzanatosságának stb. kifejezésére is alkalmassá váltak, kialakult aspektuális szerepük. A lativus ragos határozószók konkrét jelentésének egyre nagyobb arányú elhomályosodása az elvont jelentések egyre szélesebb körű használatát vonta maga után, ez pedig visszahatott a határozószó eredeti értelmezésének egyre magasabb fokú elmosódására. A szóban forgó morféma új funkciója előtérbe került, illetve kizárólag az új rendeltetésben volt használatos (a meg igekötő perfektiváló funkciója mellett eltűnt eredeti irányjelölő szerepe) (D. Mátai 1991: 433–437): adverbiális jelentés > adverbiális jelentés + asszociált aspektuális/akcióminőség jelentés > aspektuális/akcióminőség jelentés. Az immár igekötőként működő elemek az információátadás pontosítására szolgáltak, ill.

mondatprozódiai okok vezérelhették használatukat, hisz ezek a határozatlan fogalmi tartalmú határozószók lehetővé tették az ige elhangsúlytalanodását, s így semleges értelmezésű, azaz lapos prozódiájú mondatok szerkesztését (Forgács 2005).

A később igekötővé váló határozószók lativus ragja nem redukálódott, ezért ezek két szótagúak (l. az ómagyar kori hátra, haza, körül, oda, össze, vissza, egybe, alá). A középmagyar korban a szófajváltás mechanizmusa továbbra is működött, és bővítette az

igekötőállományt. Értelmezői szerkezetekből is alakulhattak igekötők: ragos főnév mellett, ennek jelentését pontosító, nyomatékosító elemként álló határozószó az igéhez kapcsolódhatott (a pokolra alá kerül). Az igekötők újabb keletkezési módja lett a ragszilárdulás: a (nem csak lativus ragos!) főnév közvetlenül igekötővé válik, a határozószói fokozatot kihagyva (az újmagyar korból: agyon, az újabb magyar korból: közre, félbe, tönkre).

Az igekötők többsége az ómagyar korban a határozószóból az igekötővé válás valamely köztes állapotában volt, úgynevezett kettős szófajú elemként működött (belé, hátra, haza, reá – az újmagyar kortól rá, vissza). Mivel határozószóból névutók is jöttek létre, az ómagyar korban egyes alakulatok három szerepben is előfordultak úgynevezett hármas szófajú formákként (alá, elé, össze, keresztül, túl) ((D. Mátai 1991: 433, 2003b: 411–413, 2003c:

645–646, 2003d: 746–748, 2003e: 825, Hegedűs 2013: 68). Ez az alaki-jelentésbeli közösség mindmáig érvényes a határozószók, a névutók és az igekötők körében. Ugyanaz a lexéma névszóhoz vonódva névutói, igéhez kapcsolódva határozószói vagy igekötői szerepet tölthet be: bebújt az ágy alá (alá névutói alkalmazása), csípőjéről lasszó csüngött alá (alá határozószói használata), aláírta a szerződést (alá mint igekötő).

Az igekötők szófajváltással való születése mind a mai napig eleven. Az igekötővé válás útját járják be a mai magyar nyelvben az alkalmasint igekötőként viselkedő személyragos határozószók, illetve több nem személyragozható határozószó és névutó (agyon, alá, alább, által, benn, egybe, elé, ellen, elő, félre, felül, fenn, hátra, haza, helyre, ide, itt, jóvá, ketté, kinn, körül, közbe, közre, közzé, külön, lenn, létre, mellé, oda, ott, rajta, széjjel, szembe, tele, tova, tovább, tönkre, túl, újjá, újra, utána, utol, végig, végre, viszont). Hogy ezek a határozói funkciót betöltő elemek hol tartanak a valódi igekötővé válás folyamatában, tehát azon az úton, hogy az ige jelentésének kiegészítőjeként igemódosítóvá váljanak, nem mindig könnyű eldönteni. A szakirodalomban nincs egyöntetű vélemény arra vonatkozóan, hogy pontosan hány nyelvi elem sorolható az igekötők közé, melyek tehát a magyar igekötőállományt alkotó kifejezések.¹ A nyelv jelenlegi stádiumában végbemenő “szabad határozó (önálló szó) >

vonzat (kötött szintagma része) > igemódosító (összetétel része) > (alapigéjétől nem elválaszthatatlan) affixum” (vö. Kiefer 1996: 266–267) fejlődés eredményeként valószínűleg néhány évtized elteltével másként fogunk kategorizálni bizonyos elemeket.